Így szólt a beköszöntő, s ezzel el is indult a sorozat, mégpedig a Bodrogközi Művelődési Egyesület bemutatásával. Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen ez a szervezet alakulásától kezdve felvállalta a határon innen is túl eső Bodrogköz mint földrajzi tájegység művelődésének szolgálatát. A Duna Televízió új sorozatához nem is találhattunk volna jobb jelképet, mint ezt a népek és társadalmak hagyományos értékei iránt tökéletesen érzéketlen politika által mesterségesen megvont határ által kettészelt, túlnyomó többségében magyarok lakta kistáj két felét összekötő civil szerveződést.

 

Amikor a Forrásvidék sorozatot, a Duna TV műsorszerkezetének „átalakítása” során – ma sem tudom, miért – megszüntetett, a határon túli magyar táji és etnikai csoportokat bemutató Kapcsok „helyett” kitaláltam, s a televízió vezetőségével elfogadtattam – jól emlékszem –, elsősorban azokat az érveket használtam, amiket a Magyar Művelődési Intézetben való közös igazgatóságunk idején Beke Páltól hallottam, valósággal tőle tanultam. Amikkel ő győzködött engem, mikor a „közösségfejlesztés” általa értelmezett felfogásmódját, stratégiai vagy módszertani kérdéseit magyarázta, érvényesítette. Igazából akkor azonosultam teljes mértékben ezekkel a szempontokkal, amikor magam is érvként használtam őket, persze nem valakivel szemben, hanem valaminek érdekében. Hiszen feletteseimet – Bakos Editet és Lugossy Lászlót –, valamint munkatársaimat – Dukai Andreát és Zsupos Zoltánt – nem  kellett különösebben győzködnöm a civil szervezetek jelentőségéről. Érvelnem azonban kellett, hiszen a Dunában, mint minden médiában, folyamatos és éles harc folyt minden perc műsoridőért, hát még egy sorozatért.

 

A Forrásvidék tehát készült és pergett folyamatosan. Egy rendszeresen jelentkező televíziós sorozat olyan, mint a vízimalom: hajtja a patak, s rendszeresen gondoskodni kell az őrölni valóról. És mi gondoskodtunk is, nem volt üresjárat. Egyszer-másszor persze olyasmi is fölkerült a garatra, ami nem volt föltétlenül odavaló, esetenként léha szem, ocsú is keveredett a tiszta szem közé, de liszt lett abból is, sütnivaló.

Így sütnivalónk volt bőven, nagy baj volt azonban a pénzhiány. A Duna Televízióban mindig üres volt a kamra, sohasem volt annyi költség, hogy úgy készüljön el egy-egy film, vagy egy sorozat, ahogy kellene, ahogy szerettük volna. Emiatt többször üresek voltak a civil szervezeteket bemutató műsorok: kiállt az elnök vagy a titkár, elmondta, hogy mit csináltak eddig és mit fognak tenni ezután, munkatársaim aztán „alávágták” a városka, vagy a falu látképét, templomát, iskoláját, tücskét, bogarát, esetleg fölvettek néhány fényképet az egyesület korábbi eseményeiről. Ha jobbképű volt az elnök, pláne elnök asszony, mégcsak lehetett hosszasabban mutogatni, de előbb-utóbb a legszebb riportalanyt is megunja nézni a néző. Ahhoz pedig, hogy eseményekkel, természetes történésekkel, folyamatokkal tudjuk gazdagítani ezeket a műsorokat, nem egy, legföljebb két, sokszor pedig csak fél napot, hanem jóval több időt kellett volna a helyszíneken tölteni. Ezt azonban a szűkös költségvetés nem tette lehetővé, gyakran csak úgy tudtunk kijönni a böjtös keretből, ha egy menettel több témát is feldolgoztunk, ami bizony nem mindig szolgálja a minőséget.

Úgy próbáltunk magunkon segíteni, hogy levelet írtam az általunk ismert és valamilyen szempontból kiválasztott hazai és határon túli kulturális szervezeteknek. Kértem, küldjék el számunkra éves programjukat, vagy valamilyen formában adjanak hírt, mikorra terveznek olyan látványosabb eseményt, amit érdemes felvenni, és ami méltóképpen reprezentálja a munkájukat. Kaptunk is néhány jó ötletet, sikerült rögzítenünk néhány szép és tartalmas eseményt, de igazából ez a módszer sem hozott megnyugtató eredményt. Egyrészt kiderült, hogy a Kárpát-medencei civil szervezetek zömének nemhogy éves terve nincs, de jószerivel néhány hónapra előre sem tudják, mikor mi lesz a programjuk. Másrészt több szervezet úgy értelmezte a levelet, hogy „ki akar jönni a tévé”, nosza rendezzünk nekik valamit.

Én változatlanul olyan Forrásvidék műsorokról álmodoztam, amik módszertani szempontból is hasznosak, tehát más civil szervezetek tanulhatnak belőle; ahol pedig még nincs ilyen, ott kedvet kapnak a szerveződésre; ezen felül tartalmában szakszerű, esztétikailag szép, képileg vonzó, technikailag tökéletes műsorok készülhetnek. Tekintettel azonban arra, hogy nem voltam sem rendező, sem operatőr – nem tudtam, nem tudhattam a megoldás technikáját, legföljebb kétségeimet fogalmazhattam meg és ötleteket dobhattam föl.

Kézenfekvőnek találtam, hogy összehívjak egy olyan műhelyértekezletet, ahol a különféle meghívottak részben a szakmabeli, részben pedig más szakterületről a kívülálló szemével látva megvitatják, értékelik, megbírálják, vagy éppen megdicsérik a Forrásvidéket. Erre a tanácskozásra elhívtam a Magyar Művelődési Intézetből egykori helyettesesemet, Beke Pált mint a Közösségfejlesztők Egyesületének elnökét, aki – ha nem is tudott róla – a Forrásvidék ihletője volt. Rajta kívül meghívtam még Paládi-Kovács Attilát, az MTA Néprajzi Intézetének főigazgatóját, Tari Jánost, a Néprajzi Múzeum Film- és Videó Osztályának vezetőjét, valamint Török Gábort, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola – médiaszakos – docensét. Természetesen meghívtam a Duna TV Közművelődési és Vallási Főszerkesztőségének munkatársait és a bennünket felügyelő Lugossy László alelnököt is. Mindenki kapott 2-3 VHS-kazettát, rajta talán fél tucat Forrásvidék műsort, mindenféle fajtából. Kértem: gondosan nézzék meg, s az értekezleten mondják majd el a véleményüket, segítsenek nekünk, hogy jobban megjeleníthessük a témát.

A műhelyértekezlet rendben lezajlott. Nem volt különösebb veszekedés, senkit sem küldtek el melegebb éghajlatokra. Sőt! A vendégek sajnos túlzottan udvariasak voltak, ha volt is markánsabb véleményük, ügyesen leplezték. A legalaposabb és a legszakszerűbb véleményt – nem véletlenül – Lugossy László fogalmazta meg, kár, hogy nem vettük az egészet magnóra. Az 1998. december 2-án tartott műhelyértekezlet emlékeztetőjében végül is – kissé dodonai stílusban – a következőképpen igyekeztem összefoglalni az elhangzottakat.

„1998 májusától összesen 17 Forrásvidék műsort sugárzott a Duna Televízió. Ennek során összesen 41, elsősorban, vagy kizárólag kultúrával foglalkozó, zömében magyar civil szervezetet mutattunk be, mégpedig a következőtérségi megoszlásban: Magyarország 20, Románia 6, Nyugat-Európa 4, Szlovákia 4, Ausztria 2, Szlovénia 2, Horvátország 1, Egyesült Államok 2, (…)

A felkért szakemberek különböző szempontok alapján bírálták, illetve dicsérték a Forrásvidéket. Egyetértettek abban, hogy a műsor jól szolgálja a hazai és a határon túli magyar művelődést és az ehhez kötődő civil szférát. Abban is egyetértettek, hogy a műsor technikailag, szerkesztését és képvilágát tekintve nagyjából megfelelő, ugyanakkor számos hiányosságra is rámutattak és több javaslat hangzott el a továbbiakra vonatkozóan. Ezek közül a legfontosabbak:

Lugossy László hangsúlyozta, hogy a „Forrásvidék” feltárása során meg kell keresni, sőt meg is kell találni magát a „forrást”, és elsősorban azt kell bemutatni. Növelné a műsor érdekességét a néző számára, ha az embereket nem kizárólag nyilatkozó helyzetben mutatnánk be, a kamera mozgásukban, tevékenységükben is követné őket. Kívánatos továbbá, hogy a műsor szerkesztői jobban éljenek a narrációs lehetőséggel: a megszólaltatottak személyes kötődéseit és egyéni véleményüket direktbe kell adni, de minden egyéb információt lehetőleg tömörített, alámondott szöveggel. Másokkal együtt ő is fontosnak tartotta, hogy a műsor minél gyakrabban térkép vetítésével könnyítse meg a nézőknek a földrajzi eligazodást.

A többiek inkább a részletekkel foglalkoztak, ahol – mint jól tudjuk – az ördög lakik.

Megoszlottak a vélemények a „lefedett” és a „lefedetlen” arcok optimális aránya tekintetében. Elhangzott, hogy esetenként túl sokáig beszélnek „lefedetlenül” az interjúalanyok, mások úgy ítélték, hogy több arc és kevesebb fedőkép kellene. Néhányan javasolták, hogy több, a civil szférával foglalkozó kiadványt kellene propagálnunk, továbbá jobb műsoridőt kellene találni a Forrásvidék számára. Volt, aki élő, telefonos kapcsolatot ajánlott a műsor vetítése során.”

 

Akkori jegyzeteimet nézegetve úgy látom, hogy ezen a szakmai megbeszélésen Beke Pali inkább csak hümmögött a szakállába. De nem lettem sokkal okosabb a többi vendégszakértő véleményétől sem. Tari János több metszetet, rajzot, dokumentumot, a kiadványok „művészibb” bemutatását javasolta, s azt, hogy a nevek kiírását más színű alapra tegyük. Paládi Kovács Attila is a jó narráció fontosságát hangsúlyozta, s azt feszegette, hogy a riporter mikor szólaljon meg és mikor ne. Vagyis a tisztelt meghívottak kerülgették a kását, amiről még az sem derült ki, hogy forró-e, vagy csupán ízetlen.

Egy szó, mint száz: nem sok hasznosítható javaslatot kaptam, kaptunk a Forrásvidék tökéletesítéséhez. A tartózkodó, óvatos, lényeget kerülgető fogalmazást tekinthettem akár jó szándékba burkolt, akár pedig fogást nem találó bírálatnak. Én mindenesetre némi tartózkodó fanyalgást éreztem a véleményekből. Kollégáim ezzel nem értettek egyet, de hiszen a televíziók munkatársaira általában nem jellemző a – különösen kívülről érkező – kritika igénylése, pláne elfogadása. Ők elsősorban és mindenkor önmaguk elfogult kritikusai.

 

A Forrásvidék pedig ment tovább. Egyre kevesebb pénz jutott rá, amit pedig kaptunk, az egyre kevesebbet ért. A műsorrácsban hol ide, hol oda, hol pedig amoda került a civil szféra műsora, rendszerint nem a legjobb helyekre. Munkatársaim egyre inkább azt nézték, hová lenne jó elutazni, s nem azt, hogy milyen értékeket kellene bemutatni. S ha a műsor készítésének módján nem is tudtam sokat segíteni, érdekes témák fölhajtására, felvételük megszervezésére törekedtem. Számomra egyik legemlékezetesebb műsor az volt, amelyben a Gyermek- és Ifjúsági Önkormányzatok tevékenységét mutattuk be, 1999 januárjában. Nem tudom, mert a „mindenható” nézettséget vizsgáló jelentések erről nem szólnak, hogy hány nézőt bűvöltek el úgy, mint engem azok az értelmes, felelősen gondolkodó, sejthető hátsó gondolatok nélkül fogalmazó, tisztate kintetű fiatalok, akik Bábolnáról, Jászkisérről, Levélből – s még ki tudja honnan – „nyilatkoztak” játszóterekről, művelődésről, s arról, hogy – ahol engedik – miként vesznek részt a „nagy” önkormányzatok munkájában. Istenem – gondoltam –, hogyan lesz ebből a sok értelmes, tiszta, szépen fogalmazó „gyermekpolitikusból” annyi szélhámos, felelőtlen felnőtt?!

 

A Forrásvidék 1998 májusától 2000. december végéig volt műsoron. Megpróbáltam számba venni, hány szervezetet tudtunk ez alatt a bő két fél esztendő alatt bemutatni, de pontos nyilvántartás hiányában, nem igazán sikerült teljes listát összeállítanom:

 

Ady Endre Kultúrkör, Zágráb; Al Fresco Alapítvány, Felvidék; Bákói Csángó Magyar Szövetség, Bákó; Bocskai István Művelődési Egyesület, Nyárádszereda; Bod Péter Közművelődési Egyesület, Alsócsernáton; Bodrogközi Művelődési Egyesület, Sárospatak; Bornemissza Társaság, Bécs; Burgenlandi Magyarok Egyesület, Alsóőr; Cigány Kisebbségi Közösségi Ház, Nagykanizsa; Civil Rádió, Budapest; Civitas Egyesület, Erdély; CSEMADOK, Galánta; CSEMADOK, Nagykapos; CSEMADOK, Rimaszombat; Csete Balázs Helytörténeti Szakkör, Jászkisér; Csíki Műemlékvédő Egyesület, Csíkszereda; CSU-FI-GYIÖK, Csurgó; Domokos Pál Péter Alapítvány, Csíkszereda; Dunafer–Somogyország Archeometallurgiai Alapítvány, Somogy megye; Erdély Művészetéért Alapítvány, Bp.; Erdélyi Magyarok Egyesülete, Bp.; Erdélyi Múzeum Egylet, Kolozsvár; Falugondnokok Országos Szövetsége, Bp.; Gandhi Alapítványi Gimnázium, Pécs; Gyermek- és Ifjúsági Önkormányzat, Bábolna; Gyermekönkormányzat, Jászkisér; Gyermekönkormányzat, Kübekháza; Hagyományőrző Egyesület, Szolnok; Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, Sepsiszentgyörgy; Honismereti Szövetség, Bp.; Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, Kolozsvár; Kossuth Kör, Siómaros; Köpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Egyesület, Erdély; Kőrösi Csoma Sándor Társaság, Kovászna; Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár; Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Bp.; Lovas Hagyományőrző Egyesület, Bp.; Magor Hagyományőrző Alapítvány, Bp.; Magyar Kulturális és Sport Egyesület, Bécs; Magyarországi Németek Kulturális Szervezete, Bp.; Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Alsólendva; Nádasdért Egyesület, Vas megye; Német Nemzetiségi Egyesület, Budakeszi; Népfőiskolai Társaság, Bp.; Országépítő Alapítvány, Bp.; Őri Alapítvány, Őrség; Őrvidéki Civil Szövetség, Őriszentpéter; Palóc Szövetség, Ipolyvarbó; Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, Nagyvárad; Portugáliai Magyarok Egyesülete, Lisszabon; Rákóczi Szövetség, Bp.; Rodostó Alapítvány, Bp.; Rosarium – Magyar Közművelődési Intézet, Rozsnyó; Téka Művelődési Alapítvány, Szamosújvár; Települési Gyermekönkormányzat, Levél; Tengermelléki Magyarok Közművelődési Szervezete, Fiume; Transsylvania Turst, Kolozsvár; Váralja Egyesület, Somoskő; Völgységi Székelyek Egyesülete, Bonyhád.

 

A felsorolt civil szervezetek biztosan képernyőn voltak, de rajtuk kívül még számos különböző intézmény is: együttesek, Magyar Házak, múzeumok, műemlékek, közösségi házak, iskolák, tájházak – érzékeltetve, hogy a magyar kultúra ügye a Kárpát-medencében nem köthető semmiféle meghatározott jellegű szervezethez, intézményhez, különösen nem a határokon túl élő közösségeink esetében. Durván kalkulálva, műsoronként 2-3 szervezet és intézmény bemutatásával számolva, legalább 150-200, jórészt közművelődési közösségnek sikerült tehát bemutatkozási lehetőséget teremteni, ha nem is mindig olyan terjedelemben és formában, ahogyan megérdemelték volna. A bemutatott szervezetek száma korántsem volt tehát kevés, mégis sajnáltam, hogy a célba vett, vagy a meg sem célzottak jóval többen voltak a műsorba kerülteknél. Amikor aztán 2000 decemberében ez a műsor is megszűnt, igen sok már fölajzott szervezettől kellett levélben elnézést kérnem, s mentegetőznöm: megszűnt a Forrásvidék, rájuk már nem kerül, nem kerülhet sor. Mikor pedig rákérdeztek, nekik sem tudtam mással indokolni a döntést, mint azzal, amivel nekem indokolták: csak.

 

Hol volt, hol nem volt…, volt egyszer tehát egy Forrásvidék című műsor a Duna Televízióban. Örülök, hogy kitalálhattam, örülök, hogy több mint két és fél esztendeig szervezhettem. Sok embernek, sok közösségnek szereztük meg a bemutatkozás, a „szent” képernyőre kerülés örömét, s minden bizonnyal sok néző nézte szívesen a Kárpát-medence és a világ sok-sok táján működő magyar kulturális szervezetekről szóló híradásokat. Bizonyítják ezt azok a lelkes levelek, amiket egy-egy Kapcsok adás után kaptunk, s bizonyítják a lehangoltak is, amiket a műsor megszűnése után írtak a nézők. De bennem a hálálkodó, a „mégis élünk” kedvező híreit köszönő levelek emléke maradt meg elsősorban.

S most így utólag, 14 esztendő távolából visszatekintve, egyebek között ezért is hálás vagyok a Duna Televíziónak, hogy lehetővé tette számomra a saját hazájában szétszóratott magyarság egységes kultúrájának szolgálatát.

 

Halász Péter