Eltelt egy pár év, amíg megbirkóztak egy-két komolyabb témával, de aki komolyan vette a munkát és kitartó volt, az idővel szép jövedelemre és általunk bizalomra tett szert.

Talán e kezdeti nehézségekkel magyarázható az a küzdelmünk, hogy megértessük a felelős szerkesztőkkel: a komoly (vagy kevésbé az) bel- és külpolitikai hírek mellé – néha – be kell szerkeszteni a határon túli „gyöngyöket” is. Sokszor vicces fenyegetések és alkuk árán tudtuk csak lenyomni egy-egy felelős szerkesztő torkán a számukra „mínuszos” hírt.

 A külpol csapat valójában egy kis Kárpát-medencei Bábel tornya volt. A kollégák közül volt, aki szlovákul, románul, „délszlávul” beszélt, de az ukrán sem volt idegen.

– Majica! – tanítottuk mindenkinek. Szerbül a majica pólót, trikót jelent. Románul is hasonlóan mondják. Persze egymástól sok minden mást is megtanultunk, de azokat a szavakat most inkább nem írom le. Aztán volt, hogy kaptam egy tudósítást Erdélyből. Jól átírtam, belejavítottam, majd a szintén erdélyi főszerkesztő elkérte az eredeti szöveget, és ő is jól „lefordította” – szerinte – magyarra. Nekem továbbra is csak „az erdélyiek által értett” szöveg maradt, de nem az volt a lényeg. Egy volt kollégám szavaival élve: „az a fontos, hogy Mari néni is megértse a fejősszék alatt”.

Különböző ünnepek vagy választások napján a megerőltető munkát közös főzésekkel tettük elviselhetőbbé. Mindig akadt egy vállalkozó szellemű kolléga, aki egy kondér pörköltet vagy gulyáslevest készített a csapatnak, majd munka végeztével még egy pár órát maradtunk a szerkesztőségben, hogy levezessük az aznapi feszültséget. Nem volt ez másképp karácsonykor, szülinapokon vagy névnapokon sem, egymást megajándékozva buliztunk olykor hajnalig az épületben. (És ezt csak a takarítók bánták – másnap reggel.) Több hosszan tartó párkapcsolat, szerelem alakult ki az elmúlt 20 évben, egypár közülük házassággal végződött. 

Aztán jöttek a kihívások. Magyarország csatlakozása a NATO-hoz, EU-s véghajrá. Kellene egy külpolitikai műsor! És lett. Műsorvezetője és szerkesztője lettem a Periszkópnak. Bár az MTV Panoráma című műsorán kívül szinte nem volt konkurenciánk a magyar médiapiacon, mégis csak másfél évet élt. Pekár István elnök kinevezése után pár héttel minden magyarázat nélkül, egyszerűen megszüntették a műsort. Ugyanerre a sorsra jutott a szintén nézett Napóra is, amelybe ugyancsak bedolgoztam.

Magyarország uniós csatlakozásával új feladattal kellett megbirkóznunk. Euroszkóp, Eurométer… de ezek sem voltak hosszú életűek. Hogy miért, máig nem tudom az okát.

A megpróbáltatások skáláján minden szintet végigjártam. Egy kollégám sokáig csak „csetnik asszonynak” hívott, és volt, aki csak úgy nevezett minket: a vajdasági maffia. Aztán volt, hogy egy kollégám a több órás választási élő adás előtt hangosan megjegyezte: miért kell két határon túlinak vezetnie ezt a műsort?

Szakmai elismerésben – egy kivételével – csak szóban volt részem, mondhatni vállveregetés nélküli pályafutással fejeződött be a Mészáros utcai dunás korszakom. Az volt a jó, ha nem volt visszhangja egy-egy műsornak, akkor nem tévedhettünk olyan nagyot. A babérokat is mindig más vitte el, mert valószínűleg Ő jobban megérdemelte. Van ilyen.  

A főnökcserékről regényt lehetne írni. A híradós felelős szerkesztők úgy cserélődtek, ahogy a felhők színe, vihar előtt. Valahol érthető is, hiszen egy televízió „ütőere” a híradó. Személyi szimpátiák, érdekek, párthovatartozások mentén választották – nevezték ki – őket, de azért akadt köztük olyan is, aki értett a szakmához. Ez utóbbi esetben igazi csapatmunkában lehetett részünk, mindenki azt csinálhatta, amihez a legjobban értett. Egyben azonban mindnyájan hasonlítottak: újítani akartak. És akkor újítottunk.

Régiók, Égtájak, Világunk, Térkép (remélem, nem hagytam ki egyetlen olyan határon túli műsort sem, amelyben dolgoztam). S hogy milyen hatással voltak ezek a műsorok a határon túl élő magyar közösségekre? Nem tudom pontosan. Minden kimutatás csak fél igazság.

A Duna Televízió a kezdetekben (Sára Sándor-korszak) meghatározó csatornája volt a külföldön élő magyaroknak. Szándékosan mondom a külföldön, nem csak a határon túl élőkre. Bármerre jártam a világban, a Duna Televíziót mindenki ismerte. Volt, hogy elmentem forgatni Ciprusra (ütközőzóna, magyar békefenntartók), és a bázis kapujában egy magyar őr állt. A nevemen szólítva üdvözölt. Máshol (horvátországi elszármazott magyarok) azt mondták: az egyetlen kapocs Magyarországgal, a Kárpát-medencével és a magyar nyelvvel a Duna Televízió. „Nélküle már nem is beszélném a nyelvet” – ahogy egy dél-afrikai magyar tudós mondta nemrég. Vagy: amikor Szerbiát bombázta a NATO, bevezettük a déli híradó szerb nyelvű feliratozását. Belgrádi ismerősök mondták: mi voltunk az egyetlen tévé, amelyből megtudhatták az igazságot. Vagy: egy-egy romániai, szerbiai, szlovákiai választás utáni „magyar győzelem” visszhangja: köszönjük a segítséget, a kampányt, nélkületek kevesebb szavazatot kapott volna a magyar közösség…

Sosem értettem a nézettségi mutatókat, mert a mi küldetésünkben nem ez volt a fő cél.     

Elnökeink jellemzése nem tisztem. Csak a ma már letisztult, leegyszerűsödött emlékeimmel és személyes tapasztalataimmal tudnám jellemezni a különböző korszakokat: Sára-korszak, Pekár-korszak, Cselényi-korszak. Személyiségi jogokat (remélem) nem sértve, magánvéleményt fogalmazok meg.

Kezdem Sára Sándorral. A szikla. Rendíthetetlen, tekintélyt parancsoló, meghatározó. A Duna Televízió valójában az Ő gyermeke. Hála és tisztelet Neki. Ami talán hibája, az a merevség és a túl „filmes nézőpont”. A Duna Televízió nem filmgyár, hanem televízió.

Pekár István. Mivel „közülünk került ki”, biztosan jót akart a televíziónak, csak sok volt körülötte a „jó tanácsadó, védelmező”. Nem engedték a „nép” közé, úgy éreztem, sokszor mások hoznak döntést helyette. Hiba volt nem a szíve szerint döntenie.

Cselényi László. Újító, PR-os, de öntörvényű, a személyes érdekeket előtérbe helyező, alkuk embere. Nem tett jót a Duna Televíziónak, de kiváló szerkesztő. A Minoritates Mundi például nagyon jó műsor volt.

És hogy kik volt rám hatással az elmúlt 20 évben a Duna Televízióban? Egyszóval: mindenki. Azok is, akik már nincsenek közöttünk: Enikő, Ildikó, Józsi, Züzü, Gigi, Pali… 

Szerettem híradózni. Ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy ott dolgozhattam. Mindent, amit a televíziózásról tudni kell, itt szívtam magamba. A rengeteg külföldi utat is a híradónak köszönhetem. Állam- és kormányfők, különböző miniszterek kísérése, útifilmek készítése, konferenciák… szinte heti feladat volt. Szibériától az Egyesült Államokig sok helyen jártam. Életre szóló élményekkel gazdagodtam ezeken az utakon. Bármilyen más műsorban dolgoztam még, a híradózás mindvégig megmaradt a fő munkahelyemnek. 

A Mészáros utcai székházat a „béke szigetének” neveztük. Pedig sokszor úgy tűnt, mintha egy diliházban lennénk. Amikor csörgött a telefon, egyik rendező kollégánk nemes egyszerűséggel csak úgy szólt bele a kagylóba: itt a kettes elme!

Amikor kitiltották a dohányzást a szobákból, kiszorultunk a folyosó végére, a Tigris utcai hátsó udvarra. Ott pöfékeltünk mínusz 10-ben, plusz 30-ban. Ha valaki elindult cigizni, csak végigkiáltott a folyosón: ki jön velem? Néha 5-6-an is összeverődtünk.

A „japán kert” is hasonló hangulatot idézett. A deles híradó után szinte kötelezően ott kávéztunk, lazítottunk. Csoportosan. Gyakran itt is a munkáról beszéltünk: ki mit fog megírni, mikor milyen anyag érkezik, mit kellene még befejezni… vitáztunk is. De még mennyit!

A székházbúcsúztató bulin elloptam a „Híradó” feliratú táblát. Vagyis csak leemeltem a falról. Úgyis kidobták volna. Aztán egy alkalommal továbbadtam valakinek, aki szerintem jobban megérdemelte azt. Megkönnyezte a gesztusomat. Csak egy doboz személyes cuccal távoztam a székházból. Ennyi volt a 18 évnyi „termésem” a Mészáros utcai Dunában.

 

Jankó Anita