Heti Hírmondó, Kalendárium, Égtájak, Határok fölött, Váltó, Euroszkóp, Gazdakör, Tér-erő, Talpalatnyi zöld, Equator Klub, Felelet az életnek, Csellengők… Műsorok egy korántsem teljes listáról, amely 2001-2003 között a Határon túli és kisebbségi műsorok igazgatóságának műsorválasztékát tükrözte. Műsorok, amelyek közül néhány szerencsésen túlélte a hektikus politikai, személyi változásokat, míg mások, okkal vagy ok nélkül, végérvényesen eltűntek a Duna-palettáról. S voltak műsorok – vagy inkább tematikák –, amelyek változatlanul hiányoznak a mai kínálatból.

A Duna Televízió történetét talán leginkább a műsorterületek mozgásával lehetne leírni: a felemelkedések és süllyesztőbe kerülések hűen tükrözik nem csupán a szakmai-társadalmi prioritások, hanem a külső-belső hatalmi és érdekviszonyok, alkalmasságok változásait is. A Duna Televízió története sem mutat egyenletes fejlődést, csúcsteljesítményei és mélypontjai mellett csak történelmének  korszakolása nyújt támpontot: volt a Sára-korszak és a Sára utáni korszak. Mindenkinek, aki az első elnök után jött, szembesülnie kellett az életművel felérő örökséggel, s a felemelő, egyben nyomasztó feladattal: mit képes ebből továbbvinni, s mit célszerű  meghaladni? A helyes válaszok megtalálását a dilemmákra sosem könnyítette meg a televízió pénzügyi helyzete – különösen a pazarló (szétrabolt) Magyar Televízióval összevetve –, a Duna Televízió abszurd alulfinanszírozottsága, amelynek házon belüli vetületeként zajlottak a filléres érdekérvényesítő csaták. Azok, akik kritikusan szemlélték és szemlélik a Duna Televízió tevékenységét – magamat is beleértve –, sosem feledhetik, hogy ez a televízió ilyen körülmények között töltött be az egész médiarendszerben hiánypótló értékközvetítő, nemzeti identitást erősítő szerepet, s ilyen körülmények között születtek kimagasló szellemi teljesítményei.

Ezek a teljesítmények alapozták meg a televízió kulturális kultuszát, amellyel azonban mindig is azonos értékűnek gondoltam tudástévé funkcióit. Nem a hagyományos ismeretterjesztés jegyében, hanem a Kárpát-medencei tudástranszferben betöltött szerepét tekintve. Ars poeticám szerint kétféle média van: az egyik tevékenysége kimerül a mindenkori társadalmi-gazdasági állapotok puszta tükrözésében, az események követésében, míg a másik a legjobb értelemben véve beavatkozik a társadalmi folyamatokba. Ennek legjobb módszere, hogy „technológiákat” és hiteket közvetítsünk. Technológiákat a társadalmi, gazdasági, szociális felemelkedéshez, a kitöréshez szükséges ismeretek továbbításával, s hiteket, értékeket, önbizalmat ahhoz, hogy a „ránk bízott” társadalom ezt a programot végre is tudja hajtani. E felfogásban a műsorok nem műsorszámként, hanem meghatározott társadalmi programok teljesítőjeként kerülnek a műsorrendbe.

A frissen tervezett-telepített műsorok közül a szolgáltató műsorok – például a Kalendárium – feladatai a hétköznapi életviszonyokhoz kapcsolódtak, eligazító-tanácsadó funkciókkal, egyben a határon túli stúdiók legnagyobb foglalkoztatójaként. A Tér-erő a regionális politika, a terület- és vidékfejlesztés hazai-határon túli modelljeinek bemutatására volt hivatott, az Euroszkóp az EU-csatlakozásra felkészítő információk továbbítása mellett az europaizációhoz szükséges új tudásokra, szemlélet- és mentalitásváltásra is ösztönzött, az Udvarháznak a Kárpát-medencei építészeti kultúra szolgálata, az örökségmentés volt a feladata, a Turizmus magazin a történelmi, természeti értékek tárházával, programajánlókkal igyekezett irányt adni a Kárpát-medencei turistaforgalomnak, az Equator Klub a fiatal közönséget megcélozva az ideálképzést is szolgálta, stb. Az új műsorok a hagyományos magazinokkal együtt (Határok fölött: szórványpolitikai szakműsor, Váltó: gazdasági magazin, Gazdakör: agrárium, Talpalatnyi zöld: környezetvédelem) nagyjából lefedték a Kárpát-medencei társadalmi-gazdasági folyamatokból kikövetkeztethető – erősen rétegzett – információs szükségleteket és tudásigényt. Külön említést érdemel az aktualitásokat követő, politikai elemző Heti Hírmondó (a mindig kiegyensúlyozott Csáky Zoltánnal), és az Égtájak, amelynek fontos funkciója volt a határon túli tudósítói hálózat mozgósítása. Az MTV-vel együtt létrehozott – akkor 21 állomáshelyű – hálózat megszületése talán ennek az időszaknak a legnagyobb sikertörténete volt, működtetése Bodzsoni István főszerkesztésével szakértő kézbe került.

A számos elkötelezett televíziós érdemeire méltatlanul ki nem térő dolgozatomban a felsorolt műsorokhoz képest a hiányérzet listája sem volna rövidebb – a kulturális tévé-tudástévé munkamegosztás dilemmájával összefüggésben, amely részben Duna-specifikus, részben túl is mutat annak határain.

A legegyszerűbb példákkal élve: a Kárpát-medencei kulturális örökség bemutatásában művészeti produkcióival a kulturális tévé teljesítménye egyedülálló. De vajon az élményt nyújtó műsorszámok mellett közvetítjük-e hozzáadott értékként a hagyománytudást, újjáélesztésének és piacosításának európai technológiáit, jelentőségének, fenntarthatóságának megértetését a közösségi kohézió, az innováció, az adaptációs készségek fejlesztésében, beépítésének fontosságát a helyi társadalmi tervezésbe, azaz értelmezve, elemezve, modellkövetésre ösztönözve foglalkozunk-e a hagyományok modernizációs funkciójával? Azt hiszem, kellő mélységben nem, ez más típusú műsor, szakműsor feladata.

Vagy: igen, készüljenek művészi rangú dokumentumfilmek, mondjuk az esztenák és a kisfalvak halódó világáról, szomorkodjunk és gyönyörködjünk. Egy kulturális és tudástévé viszont nem kevésbé vonzó filmben azt is elmesélheti, hogy – a Pireneusoktól az Alpokig – milyen eltanulható mintákkal szolgálnak az aktuális európai programok a magashegyi legelők kultúrájának, népességének megmentésére, vagy hogy mitől lehet sikeres egy Leader-program, és azt is, hogyan javítható egy település-térség forrásfelvevő, azaz túlélő képessége? Más: a Kárpát-medence történelmi, kulturális, természeti értékeinek művészi bemutatása mellett vajon nem kell-e foglalkoznunk az évi több százmillió turista előnyeivel, következményeivel, multiplikátor hatásával? Merthogy számtalan térségnek ez az utolsó esélye a továbbélésre és az értékmentésre, más esetben viszont a tömegturizmus eltiporja azt is, ami még van. Vajon nem volna több feladata a tudásközvetítésben, modell-bemutatásban, szemléletformálásban a médiának, mint a társadalmi-gazdasági folyamatok alanyaihoz leggyorsabban eljutó intézménynek?

A példák nem véletlenül kapcsolódnak a Kárpát-medencei rurális térségekhez, vállalva a területi politikával, a leszakadó falusi térségek kutatásával foglalkozó újságíró  elfogultságát. De azért vannak itt objektív tények is. A Kárpát-medence csaknem egésze rurális térség. Miután nagyvárosainkat népesedési szempontból elveszítettük, a magyarság népességtartalékai alapvetően a súlyosan elmaradott, falusias jellegű területeken találhatók. Ahhoz képest, hogy a vidék megtartó képessége a Kárpát-medencei magyarság jövőjének alapkérdésévé vált, a térség felzárkózásának problémái mélyen alulreprezentáltan jelennek meg a médiában. Sorozatszerű megjelenés lehetőségével csak az agrárműsorok rendelkeznek, ezek kompetenciáját, ágazati szakértelmét azonban meghaladja, hogy a modernizáció összetett társadalmi jelenségeinek elemzését adják. A mai médiarendszerben nincs egyetlen olyan térségfejlesztési szakműsor, amely a vidék felzárkóztatását a maga komplexitásában kezelné (terület-, településfejlesztési összefüggések, integrált vidékfejlesztés, falumegújítás, vállalkozásfejlesztés, képzés-foglalkoztatás, az örökséggazdaság és a művelődési paradigmaváltás modelljei, közösségfejlesztés, a hagyományok modernizációs funkciói, turizmusgazdaság, építészeti és környezeti kultúra, határon átnyúló fejlesztések, stb.), és amely közvetítené a lokális Európa vidékfejlesztési gyakorlatából leszűrhető tanulságokat, s szerepet vállalna a Kárpát-medencei tudástranszferben.

Miért e hiány? Mert a Kárpát-medencei integrációs folyamatokkal,  fejlesztéspolitikával kapcsolatos tudásfejlesztés a médiumokban nem vált az intézményeken  belüli követelményrendszer részévé. Miközben a belvárosi stúdiókban nemzedékek nőnek fel közvetlen társadalmi tapasztalatok, megélt élmények nélkül, alig akadnak európai áttekintéssel és terepmunkás gyakorlattal rendelkező munkatársak. A televíziók műsorrengetegében alig megtalálhatóan fel-felbukkanó néhány színvonalas riportfilm, tudósítás vagy interjú aligha pótolhatja a sorozatműsorokat, hiszen csak ezekre építhetők szakújságírói utánpótlás-műhelyek, beleértve a határon túli tudósító hálózat továbbképzését is. Mindennek hiánya közrejátszik abban is, hogy a növekvő számú, több tízezres Kárpát-medencei projektosztálynak (a közművelődési intézményektől az önkormányzatokig, a szakmai civil szervezetektől a térségmenedzseri hálózatig) a magyarországi médiarendszerben nincsenek stratégiai partnerei, a két értelmiségi csoport között nem született meg a stratégiai szövetség. Központi médiaminták hiányában ezen a fontos tematikai területen a helyi, regionális televíziózás szakszerűsége és műsorválasztéka sem megfelelő.

A közmédia tudásközvetítésének, megújításának kulcsa a tervezésben rejlik. Megelőzi a Kárpát-medencei társadalmi-gazdasági jelenségek változásainak folyamatos elemzése, követi a műsorstratégia-alkotás – társadalmi területekre, de térségspecifikusan is –, s csak ezután következik maga a „projekt”, a foglalkozási, korosztályi, stb. információs és értékszükségletekhez igazodó műsortervezés. Ehhez sokféle tudás összesítésére, s arra van szükség, hogy a közmédia ebben felismerje a versenyképességi esélyeit. A médiaminta megvalósítására a Duna Televízió hivatott. Azért is, mert az örökség kötelez.

Szitnyai Jenő