
A Dunatáj Alapítvány neve összenőtt a Duna Televízióval. Közel két évtizeden át készültek ebben a műhelyben értékes dokumentumfilmek, amelyekkel elsősorban a Duna csatornáin találkozhatott a közönség.
Több országban komoly szerepet vállalnak a közszolgálati televíziók a nemzeti dokumentumfilm-gyártás támogatásában, hiszen ezek a filmek elsősorban a képernyőn jelennek meg. A játékfilmek esetében Magyarországon is ismert a producer szerepe, a dokumentumfilm-gyártásban azonban bizonyos homály fedi ezt a feladatkört. Dr. Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező a Dunatáj Alapítvány vezetője, producere. Érdekes életút van mögötte, nem filmesnek indult.
Hogyan jutottál el az Orvostudományi Egyetemtől egy dokumentumfilmes műhely vezetéséig?
A '60-as évek minden filmesnek, filmrajongó nézőnek fontos időszak volt. Amikor gimnáziumba, majd az orvosi egyetemre jártam, a mozi volt számunkra a legfontosabb időtöltés, mondhatnám szenvedély. Ez az időszak a magyar film aranykora, akkor virágzott a Balázs Béla Stúdió is. Egyetemi hallgatóként állandóan ott voltunk az Egyetemi Színpadon az Universitas színházi előadásain, vetítéseken, filmvitákon, előadói esteken, amelyek mély nyomot hagytak bennünk. Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmje, amely egy fiatal orvos belső vívódásairól szól, különösen nagy hatással volt rám. A vetítőgépházban lemásoltam a film hangját, és otthon a hangból idéztem vissza a film képsorait.
Úgy tudom, amatőrfilmeket is készítettél.
Akkoriban nagy lendülettel amatőrfilmeztem. Tizedmagammal megalapítottuk a Medikus Amatőrfilm Stúdiót. A filmezés összefüggött a tanulmányainkkal is. Jó néhány filmet csináltunk a tudományos diákköri dolgozatokhoz. 1967-ben, amikor harmadéves voltam, az országos fesztiválon már a legjobb amatőrfilmklub díját is elnyertük. Termékeny időszak volt, valódi közösségben éltünk. Bekerültem a Magyar Amatőrfilm Szövetség elnökségébe, 1968-tól pedig főtitkárrá választottak.
Az egyetem után jött a filmművészeti főiskola?
Indult egy osztály kizárólag diplomásoknak, elmentem felvételizni, és felvettek. Előbb operatőrként végeztem, és pár évvel később kaptam a rendezői diplomát. A dokumentumfilm-készítés komoly része volt a tanulmányainknak. Ebbe az évfolyamba járt Bódy Gábor, Haraszti Zsolt, Máriássy Ferenc, Sós Mária – azokat említem, akik már nem élnek.
1976-ban kerültem a filmgyárba, és számos rövid dokumentumfilmet készítettem. 1987-ben kivált a MAFILM-ből a Magyar Mozi- és Videofilmgyár (MOVI). Megbíztak a Fórum Filmstúdió művészeti vezetésével Fehéri Tamás stúdióvezető mellett. 13 éven át ez lett a fő feladatom. Valójában itt kezdődött a produceri tevékenységem.
1994-ben a végnapjait élő MOVI-ban megalapítottuk a Dunatáj Alapítványt, amit ma is irányítok.
Mi volt a Dunatáj célkitűzése?
Annak idején a következő célokat fogalmaztuk meg: a fiatalok szakmai előmenetelének segítése, a közönség és a film kapcsolatának javítása, értékes magyar filmek készítésének támogatása.
Ez hivatalos vagy magánkezdeményezés volt?
Magánkezdeményezés, természetesen. Két évvel korábban a MOVI-ban (Péterffy András igazgatósága alatt) az igazgatótanács nevében levelet írtunk több címre (köztük a miniszterelnöknek, a filmfőigazgatónak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, a Filmintézet igazgatójának, hogy Duna névvel tervezzük egy televízió elindítását, hogy a filmjeinkkel elérjük a határon túl élő magyarságot. Ehhez kértünk segítséget. A tervvel meghívtak bennünket a parlamentbe, hogy a miniszterelnök munkatársaival beszéljünk a konkrét elképzelésről. Hamarosan széles hullámokat kavarva, a Magyarok Világszövetsége indítványozására törvényi keretek között alakult meg a közszolgálati Duna Televízió. Az első kísérleti műsort a MOVI-ból sugároztuk, azzal a hittel, hogy onnan fog menni később az adás, és a videófilmgyár majd átalakul televízióvá. Nem így történt. Több oka volt, hogy nem sikerült a terv, de mindenesetre azok, akik annak idején társadalmi munkában lelkesen közreműködtek, eléggé elkeseredtek. Úgy gondoltuk, „ha nem lettünk Duna, akkor legyünk a Duna táján”, így lett Dunatáj Alapítvány a nevünk. Sosem voltunk a Duna Televízió integráns része, szerkesztősége, de mindig egyértelmű volt a szellemi kötődés a Duna Televízióhoz.
Az alapítvány létrehozásához kellett azért a rendszerváltás. A szocialista időszakban magánkezdeményezésből nem jöhetett volna létre.
A hozzánk hasonló alapítványok zöme a rendszerváltás után jött létre, és sokan közszolgálati tevékenységre alakultak. Mint MOVI-Duna Szerkesztőség mintegy negyven dokumentumfilmet készítettünk az induló Duna Televíziónak. Ez volt az apport a Dunatáj Alapítvány megalapításához.
A televízió milyen módon segítette a munkátokat?
Kezdettől fogva a Duna Televízióban béreltünk gyártási szobát, a filmjeink pedig először ott kerültek adásba. Eleinte gyakrabban előfordult, hogy a Duna támogatta készülő filmjeinket. A napi műsorigény, a nagy műsoréhség mellett rengeteg téma elvetél a televízióban, csak néhány percben exponálják egy híradóban vagy egy magazinműsorban, és utána senki nem foglalkozik velük. Úgy gondoltuk, hogy az érdekesebbeket tovább kellene gondozni.
Miután a filmgyár teljesen szétesett, a szétszéledt szakemberek közül többen alkotó közösségre találtak a Dunatájban, hozták tudásukat és filmterveiket. Több munkatársunk a Duna Televíziónál került állásba. Az alapötlet, hogy a televízió elszórt morzsáiból mi értékes filmeket tudunk csinálni, bevált.
A rendszerváltással mindenütt megszűnt a minisztériumi támogatás. Azelőtt a filmgyárban kaptunk egy bizonyos keretet, és azt osztotta szét a stúdióvezetés a Dramaturgiai Tanács véleménye alapján kiválasztott témákra. Abba még belefért a „tűrt-selejt”. Tehát előfordulhatott, hogy valamelyik film elindult, és elvetélt, nem sikerült. Ha nem lehetett leforgatni, mert a körülmények annyira megváltoztak, akkor a stúdióvezetés „leírhatta” a filmet. Amikor a rendszerváltást követően a pályázati rendszer elindult, ez a lehetőség automatikusan megszűnt. Ha mondjuk egy pályázat nem realizálódik, akkor a nyert pénzt vissza kell fizetni. Ettől kezdve megváltozott a stúdióvezetők szerepe. Többször előfordult az is, hogy nekem vagy más tapasztalt kollégámnak kellett befejezni valakinek a filmjét, mert az illető feladta a küzdelmet. A műhely viszont nem bukhatott bele egy pályázatba sem, mert kizárta volna magát a további lehetőségekből. Ez a produceri tevékenység sajátosan magyar változata.
Érdekes pillanat lehetett az alapítvány létrehozása. Ti ráéreztetek az új lehetőségre a filmkészítésben, finanszírozásban?
Mi nem voltunk olyan gyorsak. 1994-ben már közel 6 ezer alapítvány volt az országban.
Filmes területen is?
Filmes területen nem, de másutt már volt elegendő jogi gyakorlat. Azóta sem változott sokat az alapítványi törvény. Később lett feltétel, hogy egy alapítvány politikailag legyen független. A párhuzamosan felépülő pályázati rendszer nélkül az alapítványok sem tudnának működni, hiszen közpénzhez, megfelelő támogatáshoz másképp nem juthatnának hozzá.
A Filmfőigazgatósággal már nem volt kapcsolatotok?
A Filmfőigazgatóságot felváltotta a Magyar Mozgókép Alapítvány, később közalapítvány. Az MMKA létrehozásában természetesen közreműködtem alapítóként, de még nem a Dunatáj, hanem a Magyar Független Film- és Videó Szövetség képviseletében, aminek akkor elnöke voltam.
A Duna Televízióval való együttműködés töretlen maradt, vagy pedig változott az évek során?
Ez általában függött a költségvetéstől, a televízió anyagi állapotától. Függött az elnöktől, hogy mennyire tartja fontosnak a munkánkat. Sára Sándor például rendszeresen hivatkozott a Duna–Dunatáj együttműködésre, és általában is a dokumentumfilm készítés támogatására. Alakult az együttműködés külső tényezők hatására is, pl. hogy kiírtak-e pályázatot, vagy milyen feltételekkel írták ki. Az ORTT televíziós műsorokat támogatott, ezért a televíziós megjelenést kötelezővé tette. Így működött rövid ideig az Illyés Közalapítvány is. Minden pályázathoz kellett egy csatorna, amelyik a bemutatást vállalja. Kezdetben például a Duna Televízió úgy vállalta egy-egy film későbbi sugárzását, hogy hozzájárult a gyártási költségekhez is. Volt olyan év, amikor filmenként kaptunk támogatást a pályázati önrész átvállalásával. Erre a Sára-korszak után már nem volt lehetőség.
Megelőlegezték a sugárzási díjat tulajdonképpen?
Az ORTT esetében mindig önrészt kellett beleadni minden pályázatba, és ezt vállalta olykor a Duna. Ezekben az esetekben övé lett az első sugárzás joga. Más filmeket pedig megvásárolt bizonyos számú adásra és ismétlésre.
Egyedi jelenség Magyarországon, hogy stabil együttműködés alakul ki egy televíziós csatorna és egy alkotó műhely között?
Úgy hiszem, igen. Az MTV-nek pár éven át volt egy saját dokumentumfilm szerkesztősége, amit Gulyás János vezetett. Többek között Zolnay Pál is küzdött a létrejöttéért, és aktívan részt vett a munkában. Tényleg példaszerű és ritka a Duna Televízió–Dunatáj együttműködés, még akkor is, ha az új évezred első éveiben lassan teljesen elsorvadt a támogatás. Viszont meg kell említeni, hogy hosszú időn át a Duna volt az egyetlen televízió, amelyik rendszeresen sugárzott dokumentumfilmeket. Nemcsak magyarokat, hanem külföldieket is. Több filmszerkesztő gondoskodott a gazdag és színvonalas válogatásról. Egyébként sokszor előfordult, hogy a Dunatáj nyújtott technikai segítséget egy-egy adáskazetta, kép- vagy hanghiba adás előtti gyors kijavításában. A filmszerkesztőkkel, műsorszerkesztőkkel mindennapos kapcsolatban voltunk.
Beszéljünk a produceri esélyekről. Milyen volt régen és milyen ma?
A Dunatáj Alapítvány első évében csak hat hosszú dokumentumfilmet készítettünk. De hamar megtanultunk pályázni. A valamikori stúdióvezetőknek volt esélyük a gyors tanulásra, a pályázati követelmények, feltételek alaposabb megismerésére. Ez is magyar sajátosság a produceri szisztémára való áttérésben. A műhely sorsát alapvetően meghatározta, hogy milyen pályázatokat karol fel. Később volt olyan évünk, amikor a különböző pályázatokra összesen 53 tervet adtunk be, ami egyedülálló teljesítmény. Ezek több tízoldalas anyagok: a szinopszis, a forgatókönyv, a precíz költségvetés, a munkafázisok írásos tervei az előkészítéstől a forgatásig, az utómunkáig. Ennyi témának utánajárni, megírni, javítgatni, de még sokszorosítani is rengeteg munka, komoly adminisztratív hátteret feltételez. Olykor a fele, háromnegyede volt eredményes a pályázatainknak, és annyi film el is készült. A legerősebb évünkben 28 dokumentumfilm született.
A filmek átfutása néha több év, amihez megbízható, stabil gyártási kapacitásra van szükség. Ez a televíziós struktúrában elképzelhetetlen, ehhez önálló műhely kell. A pályázati rendszer viszont nem kedvez az ilyen munkáknak. Az éveken átnyúló produkciót nem teszi lehetővé, mert gazdasági években számol. Sokat változott mára a helyzet, de akkoriban december 31-ig kellett elszámolni. Nem fogadták el, hogy egy folyamatkövető filmet sokszor éveken át kellene forgatni. Rendezőként én is több olyan filmet jegyeztem a Dunatájban, amelyik 6-8 éven át készült. Csak saját erőből lehet az ilyet előkészíteni, vagy addig folytatni a munkát, amíg a film megfelelő mélységben és színvonalon elkészíthető, és akár pályázati úton támogatható lesz.
Erre már csak egy olyan műhely lehet képes, amelyik komoly infrastruktúrával rendelkezik.
Mivel több film készült párhuzamosan, ezért volt megfelelő, folyamatos gyártási háttér. Fokozatosan alakultak ki azok a területek, ahol mi otthonosan mozogtunk: a vidék élete, az ott élők sorsa, az elszegényedés, kihaló falvak, közelmúltunk történelme, 1956, különleges portrék, a határon túli magyarság helyzete, vallási témák, természetfilmek… Több mint háromszázötven dokumentumfilm jelzi a Dunatáj Alapítvány életének ezt a szakaszát. Emellett egy-egy önálló vagy koprodukciós játékfilm, ismeretterjesztő sorozat, kísérleti film, sőt animáció is elkészült.
Van állandó alkotógárdája az alapítvány műhelyének?
Alkalmazottak nincsenek. A gyártási team többé-kevésbé kötődik a Dunatáj Alapítványhoz, de minden stáb a produkcióra áll össze. Évente rendezünk egy szerény évköszöntő koccintást, ahova még ma is 40–45-en jönnek el. Mindig meglepődöm, hogy mennyien vagyunk. A 2008-as fesztivál katalógusához összeírtuk, hány alkotó fordult meg nálunk. Az előző három évben negyvenhárman rendeztek itt filmet. Köztük Ember Judit vagy Schuller Imre, akik már sajnos nem élnek. Sok díjat nyertünk – többek között – Zsigmond Dezső, Mohi Sándor, Tölgyesi Ágnes, Balog Gábor, Balogh Zsolt, vagy a fiatalabbak közül Száva Enikő, a Dunaversitas Mesterkurzusának volt hallgatója, vagy Bálint Arthúr Székelyudvarhelyről, aki, miután elvégezte a filmművészetit Budapesten, hét díjat nyert az utóbbi évek filmszemléin.
Te státuszban vagy az alapítványnál?
Nem. Mint a kuratórium elnöke, nem is lehetnék. Társadalmi munkában vagyok producer. A kuratórium Balázs Béla-díjas tagjai: Tölgyesi Ágnes és Balogh Zsolt rendezők sem alkalmazottak. Sőt a gyártásvezető Szederkényi Miklós sincs státuszban, pedig ő kutatja fel a legtöbb témát.
Én a Duna Televíziónál voltam alkalmazásban. 1992-ben a bemondók képzésével kezdtem, még az elindulás előtt. Fischer Sándor beszédtanárral és Lugossy László rendezővel tanfolyamon tanítottuk a televíziózást 32 fiatalembernek, majd 11 főt kiválasztva indultunk neki az adásnak. A bemondók irányítása még egy darabig a feladatom maradt. Később dramaturgiai munkával bíztak meg, a televízióban készülő egyedi dokumentumfilmek felelőse lettem. Egyébként több száz tévéműsor, dokumentumfilm, „jeles nap” rendezője voltam. 2007-ben mentem nyugdíjba a Duna Televízióból.
A Dunatájnak sosem volt működési támogatása, mindig a pályázatokból kellett megélni?
A produkciók szűken fedezik a műhely működését, de csak akkor, ha évente legalább 8-10 film készül. A filmgyárban egy stúdió éves keretből dolgozott, és hozzá tartozott a művészeti állomány. A filmgyár szolgáltató volt, ahonnan az eszközök, a technika és az azt kiszolgáló személyzet érkezett. Amikor széthullott a rendszer, kisebb-nagyobb vállalkozásokba mentették ki a technikát és a szakalkalmazottakat. Szétszóródtunk, sok minden elpocsékolódott. Például a MOVI technikai berendezéseinek jelentős része talán még ma is egy raktárban fekszik, már aligha talál gazdára. Jórészt elavult, technikailag amortizálódott eszközök. Létrejöttek alapítványok vagy egyesületek, amelyek nem haszonorientáltak, egy filmkészítő Kft., Bt. viszont vállalkozás, egyben megélhetési forma is. A 2004. április 1-jétől hatályos Filmtörvény kimondja, hogy bizonyos esetekben, például dokumentumfilmeknél lehetséges a 100 %-ban való támogatás, de ez ritkán fordul elő. Vagy önrészt írnak elő a pályáztatók, vagy egyébként nem áll elégséges keret a pályáztató kuratóriumok rendelkezésére. A filmekhez ezért általában hozzá kell pótolni. Mivel a kevés életben maradt műhelyek egyike sem rendelkezik forgótőkével, így nem tudnak semmit megelőlegezni a produkcióknak.
Saját vállalkozásban többen vettünk videókamerákat, editálót, és a Dunatáj rendelkezésére bocsátottuk. E nélkül a filmjeink többsége nem jöhetett volna létre. A produkciók előforgattak, hosszabb ideig vághattak, alaposabban lehetett dolgozni a filmeken, ami meg is látszott rajtuk. Évek alatt saját arculata alakult ki a műhelynek, és különösen harmonizált a Duna Televízió küldetésével.
Furcsa produceri szisztéma a miénk, botcsinálta producerek vagyunk. A régi stúdióvezetés reflexeivel és tudásával kerültünk át az új rendszerbe, ahol minden filmtervet szükségszerűen megmér valamelyik pályázat. Egy filmterv gyártásba kerülése így elsősorban nem a produceren, hanem a pályáztató, támogató kuratóriumokon múlik.
A pályázatoknál – gondolom – a kapcsolatok is számítanak.
Lehetséges, hogy van ilyen, de azt hiszem, jellemzőbb kérdés az, hogy a kurátorok ismerik-e a szerzőt vagy nem. Van, aki remek filmes, de nem tud jól írni. Nem tanulta, nem gyakorolta. Egy pályázatot pedig jól kell megírni ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen nyerni. Viszont, ha a kurátorok ismerik a szerzőt, akkor azt is tudják, hogy van, akinek érdemes odaadni a keretet, mert jó filmet szokott belőle csinálni. Aki az előző pályázati filmjével szakmai elismerést aratott, könnyebben kap legközelebb is támogatást. A filmtörvény lehetőséget ad normatív támogatásra, ami a korábban elért eredmények alapján kapható. Az MMKA-nál az egész dokumentumfilmes területre szánt első normatív pályázati keret egyharmadát a Dunatáj Alapítvány filmjei nyerték meg, mivel a műhely eredményesen szerepelt hazai és nemzetközi filmszemléken.
Közel két évtizede változatlan formában működik a műhely, vagy pedig a lehetőségekhez, politikai-gazdasági helyzethez mérten változott valamennyit? A botcsinálta producer beletanult a mesterségbe?
Azt hiszem, egyre rutinosabban pályázunk, de egyre elkeseredettebbek vagyunk, ami a jövőnket illeti. A pályázati rendszer nem foglalkozik a műhelyekkel, vagy talán nem alkalmas erre. Nincs semmiféle működési támogatás, nincs forgótőke, nincs lehetőség technikai fejlesztésre. Nincsen olyan pályázat, amelyen kamerára, szobabérre, telefonra, téma-kutatásra pályázhatnánk. Széles körben tapasztalom, hogy egyre több alkotó saját kamerát vesz és önállósodik. Nem mondom, hogy ez járhatatlan út, mert már elérhető áron nagyon jó minőségű berendezések vásárolhatók, de mégis: míg korábban, ha jó tervet adtunk be, és támogatta a stúdióvezetés, akkor az ember elkészítette a filmjét, és megélt belőle. Persze nem túl magas színvonalon. Most ez lehetetlen. Egy dokumentarista nem tud abból megélni, ha csak filmet készít. Számoljunk csak! Nincs 100 %-os támogatás, a nyert szűkebb összeghez kell mérsékelni az igényeket. A pénz adagolva, az utolsó részlet a film elkészülte után érkezik. Előre ki kell tehát fizetni az utolsó 20 %-ot, amit utólag kap meg a produkció. Van lehetőség arra, hogy valamilyen cég támogassa a filmet a költségvetés 20 %-áig. Amennyiben ezt megelőlegezzük, közvetett támogatásként utólag megkapjuk. Erre adókedvezmény készteti a szponzort. A közpénzek nettó támogatás útján kerülnek a produkcióhoz, az ÁFA mindaddig a gyártót terheli, amíg a visszaigénylés megtörténhet. Ez újabb 27 %, amit meg kell előlegeznünk. Ennyi forgótőkét előteremteni egyszerűen nem tudunk. Az alkotók a saját honoráriumukat hagyják benn a produkcióban, hogy elkészülhessen a filmjük. A filmvásárlás mindig a televíziók aktuális anyagi állapotától függ. Támogatást tőlük csak ritkán és konkrét filmtervre sikerült kapni. A műhely döntésére bízott keret régen megszűnt, mint ahogy sorra megszűntek a műhelyek is. Ha nem pályázunk sokat, akkor nem tudunk talpon maradni. A pályázati díjak összege sem elhanyagolható, és nem számolható el a produkciók terhére. A nyert támogatásból bizonyos százalékot egyes pályáztatóknál (pl. Magyar Történelmi Film Alapítvány, MTFA) vissza kellett fizetni a kincstárnak. Ezt sem lehetett elszámolni a filmre. Persze mindez már a múlté. Az MTFA, az MMKA és az NKA mozgóképi szakkollégiumának megszűnésével nagyon beszűkültek a lehetőségek. Az ORTT helyett működik az MTVA pályázati rendszere a televíziózás szolgálatában, valamint alapvetően játékfilmes irányultsággal pályáztat a Magyar Nemzeti Filmalap. A dokumentumfilmezés képtelen működni két forrásból, a több lábon állás adhatna csak reményt a továbbélésre.
Ti a filmjeitekkel csak a Duna Televízióban jelentetek meg, vagy más csatornákon is?
Az MTV-nek is adtunk el filmeket, a Hír TV, a PAX TV is rendszeresen mutat be műveinkből. Nem nagy a felvevő piac. A Hír TV például csak 53 perces műsort kér, amihez a 60-70-80 perces filmeket újra kell vágni, és ez ugyancsak pénzbe kerül. De szívesen megtesszük, mert sokszor ez az egyetlen lehetőség, hogy a film ismét szerepeljen valahol. Az MTV és a Duna csatornák összevonása egy közszolgálati televízióba tovább szűkítette a lehetőségeinket.
Milyen akkor egy magyar producer ma?
Nem olyan, mint az amerikai producer, akinek pénze van a produkcióban, és érdekelt abban, hogy a befektetettnél többet visszanyerjen. Ez a dokumentumfilmezés területén szerintem szóba sem jöhet. A magyar producer alapkérdése az, hogy egy helyről vagy több helyről tudja megszerezni azt a pénzt, amiből a film szerényen előállítható. Egy-két televízióban bemutatják és vége. Jobb esetben egy-egy fesztiválszereplés színesíti a képet. A mozi-forgalmazást a dokumentumfilmek esetében gyakorlatilag ki kell zárnunk. Ugyan van példa rá: Kocsis Tibor vagy Almási Tamás egy-egy filmje 35-ös változatban a mozikba is bekerült, de ezek a kivételek. A Magyar Nemzeti Filmalap ezt az oldalt kívánja erősíteni.
Az általános szemlélet inkább a kereskedelmi televíziózás felé sodródik, nem a közszolgálat irányába. Szoktunk az Uránia vagy a Tabán Moziban bemutatót rendezni, ahova közönséget hívunk meg, és jó visszajelzéseket kapunk. A televíziós adások utáni telefonok, levelek arról szólnak, hogy jól fogadják a nézők a filmjeinket, másolatokat kérnek. Ezek fontos pozitív jelek, de gazdaságilag nem jelentenek semmit. Az elnyert normatív támogatást sem használhattuk fenntartásra, csak egy következő film forgatásához kaptuk meg. A forgalmazás nem tervezett, hiszen a költségvetésbe bele sem fér. Nincs pénz több kópiára, idegen nyelvű változatra. Vagy netán arra, hogy a rendező elutazzon egy fesztiválra, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, vagy átvegye a nyert díjat. Ezt egy magyar dokumentumfilm költségvetése ma nem bírja el.
Melyek a producer konkrét feladatai a dokumentumfilm gyártási folyamatában?
Az én produceri munkámban először a témával találkozom, amikor pályázunk, elolvasom a szinopszist, a forgatókönyvet, teszek módosító javaslatokat, ha szükséges, hogy ez így vagy úgy jobban működik, érthetőbb, de olyan is előfordul, hogy eltanácsolom a tématervet, mert mondjuk nem eléggé érdekes, reménytelen leforgatni vagy nem jó a koncepció. Ha a pályázat nyer, kezdődik a gyártás. Ebben a szakaszban a produceri munka többnyire elvi döntésekre korlátozódik. Amikor már van anyag és alkotói tanácsra van szükség, akkor kell bekapcsolódni a dramaturgiai munkába. A vágás kezdetétől a végső változatig vitával, elemzéssel, kritikával, bátorítással, új munkatársak bevonásával kell megsegíteni az alkotókat. Ez tulajdonképpen a műhely lényege, hogy a film alkotói folyamatában nem hagyjuk magára a szerzőt. A produceri tevékenység fontos szakasza, hogy a filmnek pontos és szabályos legyen az elszámolása, valamint legyen utóélete a televíziókban, fesztiválokon.
A dokumentumfilm producerének feladatai mennyiben különböznek a játékfilmes produceréitől?
Egy játékfilm teljesen másként működik, a kétféle munkát alig lehet összehasonlítani. A témafelhajtástól az előkészítésig, a forgatókönyvig, a stáb összetételétől a költségvetésig, a szereplő személyek honorálásáig minden feladat más. Egy többszáz-milliós játékfilm finanszírozása teljesen eltér egy két-hárommilliós dokumentumfilmétől. Az utóbbinál a tervezés szakaszában nehéz megmondani, hogy mi várható a forgatás idején, mennyire válik be a rendezői, produceri elképzelés. Sokszor csak „jósolni” lehet. A pályázatok viszont hasonló módon kezelik a két területet gazdaságilag és az adminisztrációban. A regisztrációnál például nálunk is a játékfilmekhez szükséges sokoldalas filmbesorolást kell használni, ami sokszor mulatságos. Vagy a filmalap (MNF) például minden produkcióra projekt-vállalkozás megalapítását írja elő, és a céget a film elkészülte után fel kell számolni. Ez abszurd a kis költségvetésű dokumentumfilmek esetében.
Van, amikor egy dokumentumfilm előállítása is többe kerül.
Természetesen. Krencsey Marianne vagy Randolph Braham portréit például New Yorkban forgattuk, vagy a venezuelai magyar közösségről készült filmünk is drágább volt. De a legnehezebb produceri feladat az éveken átnyúló forgatás. Időről-időre új forrásokat kell felkutatni. Az én filmjeim például lassan készülnek el. Ebben komoly szerepe van a műhellyel kapcsolatos teendőknek is. A hosszú, folyamatkövető forgatások saját erőből történnek éveken át. Csak a befejező szakaszban tudok részt venni egy-egy pályázaton, ahol a korábbi költségek már nem számolhatók el.
Van-e kapcsolatotok más műhelyekkel, egyáltalán léteznek hasonló műhelyek?
Pár éve alakult meg a FILMKÖR, a magyar dokumentumfilm-gyártók és műhelyek szövetsége. Egyfajta érdekképviseletet szerettünk volna elérni a szakmában, együtt a Dokumentumfilmes Kerekasztallal, amely a szakmai csoportokat tömörítette. Pécsett, majd Budapesten szerveztem a DOKUSOKK elnevezésű szakmai fórumot. Évekig azon dolgoztunk, hogy a műhelyek kaphassanak valamiféle támogatást, illetve, hogy a dokumentumfilmeknek legyen egy szakmailag megalapozott, önálló szemléje és vására, mert a dokumentumfilm nincs eléggé benne a köztudatban. Az eredmény siralmas, mára az Inforg, a Fórum Film, a MADE alkotó műhelyei szintén a fennmaradásért küzdenek.
Kijutnak időnként külföldre is a dokumentumfilmjeitek?
Hogyne. Díjainkat is hosszú lenne fölsorolni. Sikersorozat kísérte az Ahogy az Isten elrendeli... – Olga filmje (Mohi Sándor-Tánczos Vilmos) című filmünket: a Magyar Filmszemle rendezői díja, a MADE „Az év legjobb dokumentumfilmje” díja, a Magyar Filmkritikusok díja mellett a X. Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fődíját is begyűjtötte Neubrandenburgban. Az Aranykalyiba (Zsigmond Dezső) című lírai dokumentumfilmünk kapott operatőri díjat a Magyar Filmszemlén és fődíjat a sepsiszentgyörgyi Nemzetközi Dok-filmszemlén, valamint a zsűri különdíját érdemelte ki Jihlavában, a Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. 2010-ben bemutatta az Arte televízió. Imádság című dokumentumfilmünk (Mohi Sándor) 2009-ben itthon, Olaszországban és Lengyelországban is díjat kapott. Pár éve Csíkszeredában, a FILMDOK Román–Magyar Dokumentumfilm Fesztiválon a Dunatáj Alapítvány a 43 versenybe jutott film közül tizenkettőt készített, és hét díjat nyertünk a nemzetközi zsűri döntése alapján. Köztük a legjobb alkotó műhely díját is. Este ez így hangzott a Duna Televízió Híradójában: „… taroltak a Duna Televízió filmjei Csíkszeredában…” A Duna mindig büszkélkedett a filmjeinkkel, és mi sem tiltakoztunk az információhiányból adódó összemosás ellen. A Duna Televízió elnöke kitüntette Tölgyesi Ágnest a műhelyben végzett dokumentumfilmes tevékenységéért, valamint engem az alkotócsoport vezetéséért. 2005-ben a Magyar Filmszemlén produceri díjat kaptam.
Elismerésben tehát nem volt hiány. Mégis említetted, hogy a jövőre gondolva eléggé szkeptikus vagy.
Nagyon is. Nehéz talpon maradni. Állandó mélyrepülésben vagyunk, mert egyszerűen nem tudjuk megteremteni a folyamatos munka financiális hátterét, körülményeit. Egyik csapat sem kap műhely-támogatást. Nem is írnak ki ilyen pályázatot. Márpedig a Filmtörvény lehetőséget adna erre, csak helyes értelmezés kérdése. A pályázatok egyre bonyolultabbak, egyre több papírmunkát igényelnek, egyre nehezebben boldogulunk. Újabban a beadható pályázatok számát is erősen korlátozták, így a szépszámú alkotógárdát akár szélnek is ereszthetem.
A játékfilm egyes típusai köré hamar felépült egy produceri hálózat, amelyik hozza a saját tőkéjét, illetve tud reklámokból pénzt összeszedni. A dokumentumfilm mindig is mostohagyerek volt a szakmában.
A dokumentumfilmnek nincs piaci értéke, pedig a televízióban, ha későn megy is adásba, nagy a nézőtábora főleg az értelmiség körében. Sok díjunk van, filmjeink ismertek: Gyarmathy Lívia: A lépcső, Tölgyesi Ágnes: Pipacsok, Mohi Sándor: Ahogy az Isten elrendeli... – Olga filmje, Zsigmond Dezső: Aranykalyiba, Csigavár, Józsi nővér és a sárga bicikli, Balog Gábor: Az árulásról, Bálint Arthúr: Ikrek, Poros öltöny, hogy csak néhányat említsek a kiemelkedő alkotások közül. A dokumentumfilm-készítés jövője mégsem biztató.
A '80-as évek dokumentumfilmjei nagy szerepet játszottak a rendszerváltás előkészítésében. Amikor a történészek még nem juthattak be a zárt levéltárakba, nem kutathattak, a filmesek meg tudták szólaltatni a még élő szemtanúkat. Egyik 1988-89-ben forgatott filmem (Sváb passió) szereplője például csak titokban, éjjel 11-kor volt hajlandó a lakásában fogadni, becsukott minden ablakot, spalettát, és halkan, suttogva mondta el a kamera előtt azt, amiről addig a gyerekeinek sem mert beszélni. Még mindig benne volt a félelem.
A dokumentumfilmek szerintem a társadalmi önismeret fontos részei, évtizedek múlva is értékes korlenyomatok lesznek, míg a játékfilmek sokszor „megkopnak”. A televízióknak pedig – az egykori Dunához, vagy nyugati példákhoz hasonlóan – komoly szerepet kellene játszaniuk a nemzeti dokumentumfilm-gyártás működtetésében, támogatásában, hiszen a műsorszerkesztés bőven meríthet a termésből, a csatornák pedig gazdagodnának a köz szolgálatában.
Barabás Klára
„Poros öltöny”
Beszélgetés dr. Buglya Sándor producerrel