Elhatároztam, hogy először is csinálok egy filmet. Egy pár diákkal elmentünk vízkeresztkor forgatni, és megszületett az a film, a Békesség e háznak, amely elég nagy hatású volt itthon, amikor húsvétkor lement a televízióban. Ebben az időben eléggé keveset forgattak kint; Tőkés Lászlónak voltak fontos és bátor megnyilatkozásai, de azok inkább üzenetek voltak, Chrudinák Alajoson keresztül. Filmre nem nagyon vállalkoztak az emberek, nehéz is volt, őszintén szólva, én is nagyon féltem. De ebből csak az a lényeg, hogy megerősödött bennem, hogy valahogy végig kell gondolnunk, mit kellene tennünk Budapestről. Itt állt a szakma előtt a lehetőség, hogy képet, hangot, becsületes információt küldjünk odaátra. No, ennyit érzelmi bevezetőnek.

Eközben az egyetemen tanítottam, bizonyos értelemben a diákok is radikalizálódtak, és azt kell mondanom, az ő hatásukra is láttam, hogy vannak ellenzéki mozgalmak, minden forrong. Magam is radikalizálódtam a filmgyárban, ennek alapján hol kirúgtak, hol visszavettek. Éppen változott a Filmfőigazgatóság rendszere is, Kőhalmi Ferenc lett a Magyar Mozgókép Alapítvány elnöke. Időközben a MOVI mögül kivonult az állam mint fenntartó, a villanyszámlára sem volt pénz, az emberek szépen magánakciókba, jobb esetben kft-kbe kezdtek menekülni. Kőhalmi úgy látta, hogy a MOVI-ban demokratikus választást kellene csinálni, s többen úgy gondolták, hogy alkalmas leszek a vezetésre. Megválasztottak. Láttam, hogy nagyon korlátozottak a lehetőségek, és elkezdtem gondolkozni, mivel lehetne ezt a filmgyárat megmenteni. Volt egy jól működő, a 70-es évek végén viszonylag korszerű videostúdiónk, éveken keresztül minden reggel onnan ment a Nap TV adása. Egyértelmű volt, hogy  televíziózással kellene foglalkozni: itt vannak a stúdiók, közművelődési, dokumentumfilmek, híradók készülnek – ezek mind olyan műfajok, amelyek a televízióban meg tudnak élni, sőt egyre inkább csak ott élnek meg. Csináljunk tehát televíziót. Poros Lászlóval meg Buglya Sándoral leültünk, és napokon keresztül erről beszélgettünk. Talán 1991 szeptemberében volt ez. Már a néven is gondolkodtunk; szinte magától jött a Duna elnevezés mint a közép-európai gondolat kifejezése, és mint ami egy kicsit összecseng a visegrádi gondolattal is. Azt gondoltam, egy érdekes formációt kellene létrehozni, egy iker-televíziót, amely egyfelől magyarul szól a határainkon kívüli magyarságnak, másfelől a környező országok nyelvén szól egymásnak.

Ekkortájt nagyon jó kapcsolatba kerültem az Eutelsat egyik vezetőjével, Grenier úrral, akinek leírtam egy nagyon laza kísérleti adás-koncepciót. Tetszett nekik, üzletet reméltek bennünk. Aztán írtam a programelképzeléseimről, amelyek elsősorban a kultúráról, egymás megismeréséről, egyfajta nyitottságról szóltak. Vagyis 1991 végén már kész volt a koncepció. Megmutattam Kőhalminak, akit akkor a főnökömnek tartottam. Mondta, jó, de nem kell vele kapkodni, van egy lehetőség, összehoz az Antenna Hungáriával. Így találkoztam Bartha Józseffel, beszélgettünk arról, hogy lehet-e kísérleti dolgokat csinálni. Nem vettem észre a végül is nekem állított csapdát, hogy ezt még titokban kell tartani, mert hátha valaki más is lecsap rá.

Tehát ketten, hárman foglalkoztunk vele, ennek ellenére 1992 húsvétján egy elég komplett adásmenettel elindult a MOVI-ból az adás. Nem volt élő, minden konzerv volt benne. A MOKÉP nagyon segítőkész volt, az MTV-ben pedig az M2-t vezető Peták István volt talán a legnagyobb drukkere a dolognak. Kifejezetten nagy segítséget jelentett, hogy olyan anyanyelvi és helytörténeti műsorokat adott át, amelyek itthon már lefutottak, de mondjuk Erdélyben még érdekesek, „újak” voltak. Nagypénteken, az egész nagyhéten nagyon jó magyar filmek mentek, a Szindbáddal indítottunk, de ment a 80 huszár is. Ez nem televízió volt, hanem vetítés. A filmek közé táblákat helyeztünk ki, hogy „Ön az Eutelsat, az Antenna Hungária és a Magyar Mozi- és Videofilmgyár kísérleti adását látja”.

 

Ki láthatta ezt? Valaki beállított a készülékén valamilyen frekvenciát?

 

Jó a kérdés. Valamennyi suttogó propagandát elindítottunk előtte, hogy lesz kísérleti adás, úgyhogy Erdélyben készültek is rá. Voltak frekvenciavadászok, mi pedig már előtte elkezdtünk jeleket adni, hogy itt jön majd valami. Elég nagy volt az Eutelsat lábnyoma, egész Európát, sőt még Egyiptom északi részét is elérte. Itthon is tartottunk némi tájékoztatót, tudni lehetett tehát, hogy van egy kísérleti, technikainak nevezett adás. Mínuszos hír is jelent meg róla.

Van egy jelenet, amit mindig el szoktam mesélni, mert nagyon jellegzetes, filmes jelenet. Üldögéltem a szobában, és épp ment Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk-ja. Teljesen ugyanolyan volt, mint ha a szomszéd szobából közvetítettük volna. „De hát ez az űrből jött!” – lelkendezett Kőhalmi, és rettenetesen boldog volt. Föl is hívta Lugossyt: „Az űrből jön, az űrből jön, hallod?” És odatette a telefont a televízióhoz. Ez annyira bennem él, igazi filmjelenet! A lényeg az, hogy az információ eljutott Erdélybe, és nagyon sok más helyre is.

 

Tehát, hogy tisztán lássak, a MOVI, az Antenna Hungária és Kőhalmi Ferenc vett benne részt? Ő mint micsoda?

 

Mint csendestárs… Pénzt nem adott hozzá, csak bennünket nyomott előre, de ő maga a Magyar Mozgókép Alapítvány elnökeként még nem állt a dolog élére, hanem hátulról segített. Szólt Gombár Józsefnek, mert az ő ötlete volt, hogy a MOKÉP adjon filmeket. Tulajdonképpen ez egy technikai kísérletnek minősülő akció volt, nem volt leírva sehol a műsor, és nem is lehetett sok nézője. Ennek ellenére a létezése híre viszonylag elterjedt. Ahogy húsvét után a kísérleti adás lezárult, elég bátran leírtam: a következő lépés az, hogy augusztus végén élőben közvetítjük a Magyarok Világkongresszusát, november-decemberben pedig elkezdünk egy rendszeres próbaadást. Ez már esti időpontban, másnapi ismétléssel folyamatosan ment volna, műsorszerűen, blokkokkal, sávokkal. Nem lett volna benne politika vagy híradó, hanem csak gyerekeknek szóló műsor, anyanyelv, kultúra, egyebek, és  egy esti játékfilm.

 

Kinek írtad le?

 

Elsősorban magamnak, de azért többeknek megmutattam.

 

Kellett engedélyt kérni erre az adásra?

 

Kellett, persze. Olyannyira, hogy Kőhalmi mindig azt mondogatta, hogy ez nagyon jó, de várjunk még, mert meg kell várni, mit szól a Gyuri. Mondom, ki az a Gyuri? Azt feleli: Konrád Gyuri. Tehát, hogy mit szól az SZDSZ-ellenzék ehhez a dologhoz. Az SZDSZ gyanakvó volt. Attól féltek, hogy a kormány szócsöve lesz ez a televízió. Kőhalminak voltak ilyen KISZ-titkári megérzései még az  NDK-ból, hogy óvatosnak kell lenni. Az én igazi tévedésem lényegében az, hogy nem kellett volna óvatosan csinálni. Mindegy. Valahol még volt egy összejövetel is, hogy mit gondolnak erről a dologról a magyar értelmiségiek, köztük a médiaértelmiség. Konrádtól, Kőhalmitól Kodolányi Gyulán át Zelnik Józsefig sokan jelen voltak, én is meghúzódtam szerényen a háttérben.

Nem hiszem, hogy én vagyok a spiritus rectora ennek a dolognak, de bizonyos szempontból mégis annak tekintem magam mint kezdeményezőjét és tényleg kipróbálóját. Nem gondoltam, hogy ez Zelnik József vagy Csoóri Sándor vagy Szekeres László felségterülete, és itt nincs másnak helye. Arra viszont számítottam, hogy a MOVI-nak mentőöv lehet. Le is írtam mindezt, némelyik elnöki pályázatomhoz mellékeltem is ezeket a tényeket: akkori leveleket és programokat idéztem. De a legfontosabb az, hogy lényegében létrehoztam a Duna szerkesztőségét. Benne volt Jankovics Marcell, aki miután lementek az ő filmjei is, másnap fölhívott. Azt mondja: „Ez fantasztikus, zseniális, nagyon jó, hadd legyek a szerkesztőség tagja!” Mondtam neki – régi jó barátom volt –, gyere! Többször összeültünk, Buglya, Horváth Miklós, Dóka László mint gyártási ember, időnként Poros, a tanítványok közül Pesty László, néha Szakály István; hatan-nyolcan beszélgettünk a jövőről. Ekkor jött az ötlet, hogy egy más fazonú televíziós műfaj, egy igazi esemény, a Magyarok Világkongresszusának közvetítése legyen a következő lépés. Három kamerával és kihelyezett stúdióval megoldjuk, és ez gesztus is lesz a világ felé, hogy a kongresszus nyitott. Leírtam, odaadtam Kőhalminak. Várunk. Nekem direkt kapcsolatom senkivel nem volt, se a minisztériummal, se Csoórival, se Zelnikkel, senkivel. Valószínűleg az én hülyeségem, de nem gondoltam, hogy lobbiznom kellene, tördelni a kezemet, odamenni, telefonálni – ezeket én mind nem csináltam. Azóta se, soha nem is csináltam. Ezzel azonban lényegében kiszolgáltattam magam. Azóta sem tudom, hogy Kőhalmi egyáltalán továbbította-e a tervet, vagy Csoóri beszélte le róla? Lényeg az, hogy szépen lassan múlt a nyár, és mi készültünk, hogy odamegyünk a világkongresszusra. Közben kimentem Párizsba, és beszéltem az ottani műholdak felelős döntéshozóival – drága dolog a műholdbérlés –, ők pedig azt mondták, befektetnek egy hetes kísérleti szakaszokra. Tehát, hogy megnyitják a transzpondert, mi pedig csak az up-linket biztosítjuk. Mondtam, hogy azt megoldjuk. Az Antenna Hungáriának volt egy up-linkje, tehát egy nagy földi antennája, amellyel nagyon jó minőségben lehetett „fellőni” a műholdra, tehát meg tudtuk volna csinálni a közvetítést. De csak múlt az idő, végül Kőhalmi jelezte, hogy ez most nem aktuális. Időközben megalakult a Hungária Televízió Alapítvány. Olyannyira, hogy beleválasztották Jankovicsot is, aki föl is hívott: úgy látta jónak, hogy az ügy érdekében inkább ott tevékenykedik mint magasabb döntéshozó, hátha az egész ügynek jobban tud segíteni. Ez valószínűleg így is volt, nem voltam egyetlen közalapítványi ülésen sem. Éreztem, hogy ők egy másik gondolkodás mentén indulnak el, az irányítási szerepet a hatalom már lényegében ezekbe az alapítványi formákba utalta át. Akkor vált divattá, hogy kvázi autonóm szervezetek jöjjenek létre, független értelmiségiek részvételével. Mégiscsak azt kell mondanom, hogy az már közvetlen becsatolás volt az államtitkársághoz; Fekete György volt akkor az államtitkár, és Antall tanácsadói, Kodolányi, Zelnik az egészet hamar odaterelték magukhoz. Zelniknek volt valami saját kezdeményezése; az is külön történet, hogy aztán őt is kifúrták. Lényegében majd mindenki kárvallott lett, azt kell mondanom, nincs olyan, aki ne sérült volna ebben a történetben. (Később Kőhalmit is leválasztották, amikor már nem volt rá szükség.)

Végül is egy a lényeg, hogy a Hungária Televízió Alapítvány a döntéseket egyre inkább magához vonta, és nem tudom, ők döntöttek-e így, vagy valaki egyszerűen félretette az ügyet, de nem volt augusztusban közvetítés. Olyan mérges lettem, hogy ellenreakcióként, saját szakállamra – a francia kapcsolataimat felhasználva – elindítottam egy újabb pilot-programot a Budapesti Vásáron. A Telecom 1992-es őszi kiállításáról csináltunk egy kicsit kereskedelmi, műszaki karakterű, aktuális műsort. Az egész MOVI megmozdult, és sok-sok áldozattal – senkinek nem fizettünk –, rengeteg belső tartalék mozgósításával, a saját stúdióink kihasználásával létrehoztunk egy folyamatos televíziós adást; Poros Lacitól kezdve Pestyig mindenki, magamat is beleértve éjjel-nappal dolgoztunk benne. Ez már egy „televízió-szerű” dolog volt: interjúk, vágott anyagok. A kiállítás volt a helyszín. Volt saját logónk is, de nem azt írtuk ki, hogy MOVI Duna Televízió, hanem: „Önök a Telecom ’92 kísérleti adást látták a MOVI-ból, az Antenna Hungária közreműködésével”.

Ott követtem el hibát, hogy nem nyomtam be a köztudatba a MOVI TV vagy a Duna TV nevet, le kellett volna védetni, és még sok mindent kellett volna tenni, amit én mind nem tettem meg. Naiv voltam, mint egy újszülött bárány. Nem a nevet sajnálom, nem gondolom, hogy ezért nekem bármiféle dicsőség járna, egyszerűen csak elmondom, hogy mindezt én hogy éltem meg.

A Telekom ’92 adás nagyon jól sikerült, beszámoltam róla a minisztériumnak, ők is látták, és volt, aki gratulált. Gyorsan be is jelentettük, hogy a november-decemberi adásra technikailag készen áll a szerkesztőségünk, csináltunk egy költségvetést: 58 millió forint volt két hónapra a műsor úgy, hogy mi adunk hozzá sok mindent, de azért a munkatársakat, a közlekedést, az anyagot ki lehessen fizetni. Fölterjesztettük, de sokáig nem volt rá válasz.

Közben értek a dolgok. Kijött egyszer egy meglehetősen vegyes összetételű delegáció, Kőhalmi vezette. A kérdés alapvetően az volt, hogy a MOVI alkalmas-e a Duna Televízió működésére, de szerintem már készen állt a fejükben, hogy közvetítőkocsi áll a filmgyár Zeneterme mellett. Tudniillik megint csak érdekek működtek, egyébként az egész mögött lényegében végig nem presztízs, hanem anyagi érdekek kezdtek el működni. Már mindenki tudta, hogy karácsonykor nem nálunk lesz az adás, én voltam az utolsó, aki megtudtam.

Közben éreztem azt is, hogy a MOVI előtt felcsillant lehetőség a magyar filmszakmát is elkezdte  érdekelni. Abból jöttem rá, hogy Illés György, aki tanárom volt a filmfőiskolán, egyszer behívott a filmszövetségbe, mert valahol „túl” magabiztosan nyilatkoztam, hogy ez meg fogja menteni a MOVI-t. Ő a magyar filmszakma egyik doyenje – és azt kell mondanom: erős embere, mert ha akarta, mindig ő döntötte el a dolgokat, szelíd agresszióval, nagyon kedvesen; de nem nagyon lehetett ellentmondani neki. Azt mondta: „Andráskám, ez az egész szakmáé, hát érted!” Azt válaszoltam neki: én se gondoltam, hogy csak MOVI-sok fogják csinálni, de nekünk ez a szakmánk: rövidfilm, kisfilm. Nem hinném, hogy Szabó Pista híradókat fog csinálni. „Jó, jó, de ez az egész szakmáé!” Szóval jelezték, hogy csak visszafogottan nyilatkozgassak! Hozzáteszem, hogy amikor Poros Lászlóval és Buglya Sándorral majd egy évvel korábban, 1991-ben ezekről beszélgettünk, már kerestük azt az embert, akit a bakra föl lehetne ültetni, és nagyon hamar Sára Sándorra gondoltunk, mert ő minden tekintetben – dokumentarista is, operatőr is, rendező is – elfogadott ember. Nem képzeltem el magam elnökként, nem ez volt a vágyam. Valami szerepet szántam magamnak, az természetes, de akkor abban maradtunk, hogy valakit a filmszakmából kell a Duna élére állítani, nem egy televízióst.

Novemberben jött a hideg zuhany: nem a MOVI-ból megy az adás, és nekünk nincs is irányító szerepünk benne, de „kárpótlásul” a karácsonyi műsorba sok mindent szeretnének tőlünk rendelni. Egész nagy megrendelés-állomány futott hozzánk, megmondhattuk, milyen egyedi műsorokat, kisfilmeket szeretnénk csinálni. Leírtunk ötleteket, és mind el is fogadták. Én akkor készítettem például egy filmet a párizsi katolikus misszióról. Kétmillió forintba került, mondták, mehet. Elkezdődött egy – most úgy ítélem meg – parasztvakítás, hogy persze, csinálhattok filmeket, hisz ez a dolgotok, a karácsonyi műsorba kell majd. Még mindig nem tudtam, ki irányította az egészet.

 

Tölgyesi Ágnes dokumentumfilmjében, a Szerelem Televízióban Kőhalmi azt mondta Áginak, mikor rákérdezett, hogy miért hagytak ki téged meg a MOVI-t, hogy személyes okokból nem válaszol rá, de jobb volt így. Szerinted ez mit jelent?

 

Fogalmam sincs. Soha nem voltam Kőhalmival rossz viszonyban, igaz, jóban sem, nekem ő nem volt ellenségem. Semmiképpen nem merem ezt állítani. Sőt, még azt is mondom, hogy jó szándékú volt velem. Lehet, hogy a politikai erőtérbe nem fértem bele. A nemzetieknek liberális, a liberálisoknak túl nemzeti voltam.

Kőhalmit  a filmszakma moguljai emelték maguk fölé, amikor nem elcsapták mint filmfőigazgatót, hanem átvitték a Magyar Mozgókép Alapítványba, azzal a feltétellel, hogy ők irányítanak. Ez így történt. Tehát a magyar filmes értelmiségnek az a része, akik a Dunában jelentős szerepet játszottak – név nélkül is nyilván mindenki tudja, kik ők –, úgy emelték maguk fölé, hogy az ő kezükből evett.

 

Paktum volt tulajdonképpen?

 

Igen.

 

Ez egy észrevehetetlen folyamat volt?

 

Látni lehetett, beszélni róla nem volt tanácsos. Az egész szocializmusban szocializálódott értelmiség ilyen hoci-neszékkel élte le az életét. Hogy jó, mi megteszünk téged alkirálynak, de akkor ide vissza érkezik a jó szándékod. Amióta a pénzosztó a hatalommal azonos, addig mindig ez van. Most is van ilyen. Kőhalmi nyilvánvalóan nem akarta elmondani, hogy azok, akik... Egyrészt azt feltételezték, hogy negatívan leszek elfogult például a MAFILM I-es telepének a játékfilmeseivel. Kettő, hogy nem leszek olyan könnyen rángatható – ezt jól látták.

Nyilvánvalóan inkább belepusztultam volna, semmint, hogy mondjuk, ha megkaptuk volna az autonómiát, abból engedjek. Sajnos rossz fából vagyok faragva, autonóm módon viselkedem, még tévedni is autonóm módon szeretek. Okos kompromisszumot persze igyekszem kötni, de ilyen bulis, paktumos akármiket nem. Különösen megsértődöm azon, ha valaki még ki is akar használni. Mindegy, nem akarok a magam lelkéről beszélni. A lényeg az, hogy minden nyomás arra ment, hogy ne a MOVI legyen a központban, mert egy bizonyos körnek nem ez az érdeke – szakmai érdeke, jövője, állása, pénze. Nekem nincsenek kapcsolataim, nem fog senki kiabálni, hogy a Péterffyt vissza a helyére! Azért küzdöttem, hogy senkinek ne legyek a gatyakorcában a bolha. Ezzel együtt is azt gondolom, nem olyan nagy baj, hogy nem lettem totum factum vagy nagyobb úr ezen a baromfiudvaron, de az mindenesetre bántott, hogy végül ez lett a MOVI Csernobilja, az összeomlás kezdete. Egy csomó mindent hozomra csináltam – az emberek bizalmát is belenyomtam. Azt mondtam: emberek, ez befektetés, ami visszatérül nekünk. Szerencsére egyébként a Duna a MOVI emberei közül rengeteget átvett, odaterelt, mert felismerték, hogy szükségük van a szakemberekre, a világosítóktól kezdve szinte mindenkire, sok barátomra is – kivéve rám. Engem nem is hívtak, de nem is ajánlkoztam.

Visszakanyarodva, volt egy kísérletem, amikor láttam már, hogy a karácsonyi adás után sem akarnak szóba állni velünk...

 

Ettől kezdve a rendelések is megszűntek? 

 

Megszűntek. Ez után írtam egy meglehetősen határozott levelet, hogy szeretnénk, ha a Duna Televízióban a MOVI megkapna egy jelentős sávot, az lenne a Kultúra Szerkesztősége. Elmondtam, mit tekintünk kultúrának: nyelvművelés, természettudomány, gyerekműsor, művészet. Ezt szeretnénk mi csinálni, itt van a négy stúdió.

 

Ezt a Hungária Alapítványnak írtad?

 

Nem, a már megalakult Duna Televíziónak, és megbízott vezetői, Sára Sándor és Szekeres László fogadták is a delegációnkat a MAFILM Zeneterme fölötti kis szobában. Meghallgattak bennünket, de azt mondták, visszatérünk rá, majd meglátjuk, ez még most alakul. De nem lett folytatása. Nahát, így terelték el tőlünk a Dunát! Így aztán az utolsó gesztusommal, amikor elnöki pályáztatásra került sor, megírtam a magamét.

 

Ez akkor volt, amikor Sára Sándort nem hosszabbították meg?

 

Nem, korábban, ez az első, voltaképpen formális pályáztatás volt. Részemről pedig teljességgel irracionális. Nagyon kedvesek voltak a kurátorok, de finoman jelezték, hogy nekem nincs párt-fogóm, nem vagyok senki kutyájának a kölyke. Ugyan lejátsszuk ezt az elnöki procedúrát, de ez televízió Sáráé. Egyébként nem is bánom, mert Sára jól csinálta, bizonyos embereket hagyott dolgozni. A lényeges dolgokban azt gondolom, nem baj, hogy így történt, de azért teljesen más lett volna, ha ebben mi – vagy én – közreműködünk, de legalábbis reménykedem benne, hogy más lett volna. Egyénibb, karakteresebb, jobban különbözött volna a mainstreamtől. Jó válaszokat kellett volna adni a kereskedelmi televíziózásnak is.

Most, ha a mából nézem, hogy mi történt a Dunával, mi történt a magyar közszolgálati televíziózással és az egész magyar kultúrával és néppel, akkor azt mondom, jóval bátrabbnak kellett volna akkor lenni, és a saját utakat járni például ebben is. Egy olyan csatornát létrehozni, amelyik semmiképp nem hasonlít másra, hanem nagyon sajátos, egyedi módon különböző. Amit egy-egy sávban megcsináltatok a film- és kulturális műsorban, az oké, arra lehet azt mondani, hogy elitkultúra, meg keveseknek szól, meg rétegműsor. De még radikálisabban rétegnek kellett volna speciális dolgokat csinálni. Egyszóval – ebből a távolságból visszanézve – sajnálok egy pár dolgot, amit nem tudtam megvalósítani, és azóta sem tudom, mert a televízió rugalmatlan.

 

Úgy emlékszem, még egyszer megpályáztad a Duna Televízió elnöki székét, amikor 23-an indultatok, s végül az utolsó fordulóban Cselényi László nyert.

 

Cselényi későbbi szégyenteljes szereplését nem lehetett előre látni vagy megjósolni. Persze az akkor is látszott, hogy egy önző, öntelt, akarnok ember. Igen. Cselényivel szemben – ne tűnjön ez szerénytelenségnek – nyernem kellett volna, ez egyértelmű. A Dunának is jobb lett volna, az ügynek is.

 

Ezt mire alapozod, volt valami támogatottságod a kurátorok között?

 

Utólag Pálfy G. Istvántól kezdve mindenki mondta – nem is nekem –, hogy végül is erős nyomásra született a döntés. De én éreztem a meghallgatáson is, hogy sokan szimpatizálnak a gondolataimmal. Akkor úgy gondoltam, a Duna beteljesítette azt a primer funkcióját, hogy a határon túli magyaroknak sugározzon magyar nyelvű műsort. Ezt már minden televízió megteszi. Magyarul szólni már nem unicum. Az lenne unicum, ha valami speciális dolog jelenne meg.

 

Mire gondoltál?

 

Túlzottnak éreztem az önmaga felé fordulást. Ez az „édes Erdély, itt vagyunk” című nosztalgikus, patetikus önszemlélés köldöknézés volt. Ennél korszerűbb, jóval dinamikusabb televíziót kellett volna csinálni, és a Duna Televízió önsajnáló volt. Ez alatt azt értem, hogy búsmagyarkodásnak éreztem egy csomó mindent. Nem liberálisabb televíziót akartam, hanem bátrabbat. Formailag is játékosabbat, könnyedebbet. Te is abban a fazonban csináltál dolgokat, tudod, mire gondolok. Nem kell mindig mindent görcsösen konvencionálisan csinálni. És különösen tévedés úgy tekinteni az erdélyiekre, hogy ők – még a XIX. századi gondolkodás szerint – hadd nézzék csak a fatemplomokat.

Sok minden később azért jól alakult, a vitaműsoroknak is volt színvonala, meg nyilván egy-két kulturális műsor is karakteresre sikerült, csak ezek nem voltak elég súlyosak az egészben. Hanem csak úgy elmaszatolódtak este 11-kor…

 

Te is a kultúra felé toltad volna a televíziót?

 

Abszolút. Lényegében azt gondoltam, hogy nem az értékőrzés a hívószó, hanem az értékteremtés; ez volt az első szó, amit 1996-ban is leírtam. Teremteni. Filmeket csinálni, kisfilmeket, avantgárdot, dokumentumokat. Csak nem ilyen puhának lenni – ezt terepszínű televíziónak hívom. Amikor azt hiszik, hogy a mimikri a világ legjobb alkalmazkodása. Nem! Jóval generatívabb magatartást gondoltam. Nem akarok senkit megbántani, de az elnökök sorra  körülvették magukat középszerű emberekkel, szolgálatkész féltehetségekkel… Ennél jóval bátrabb dolgokat kellett volna megtenni. Ellentétben a magyar közszolgálati televízióval, ami hadd legyen ortodox, ha már mindig a hatalommal akar kézen fogva járni.

Nem biztos, hogy igazam van. De a Duna mostani beolvadása ebbe az egészbe, hogy lényegében most már csak egy csatorna a sok közül, és ha nem lenne a Fölszállott a páva, akkor észre sem vennénk, mert mindent körbeismételnek – ez már nem Duna. Már az a Duna sem, amit én még hellyel-közzel elfogadtam, a 20 évvel ezelőtti. Vagy a 18 évvel ezelőtti. Az igazi vágyam nyilvánvalóan az lett volna, ha egy korszerű, dinamikus televíziót lehetett volna csinálni, s a kereskedelmi televíziókkal úgy versenyezni, hogy nem a saját csatamezőjükön vívunk. Tehát nem tarka, csiri-biri akármit, hanem valami más minőséget létrehozni. Ha ők tarkák, akkor mi lassú-szürkék vagyunk, és a lassú-szürkében szeretnénk értékeket teremteni. Volt azért még alternatíva. Inkább sajnálom az egész magyar kommunikáció nevében, hogy a Duna nem használta ki a saját lehetőségeit.

 

Medgyesi Gabriella