– írta egy barátjának a televízióról Roberto Rossellini 1972-ben. A „neorealizmus atyja” a hatvanas évek közepétől 1977-ben bekövetkezett haláláig többször kifejtette – és a gyakorlatban is bizonyítani akarta –, hogy az emberek millióihoz eljutó médiumot az ismeretterjesztés minden eddiginél demokratikusabb és hatékonyabb eszközének tartja.
„Azonnal meg kell szüntetni a televíziót!” – ezt már Pier Paolo Pasolini követelte egy, 1975. októberében, két héttel brutális meggyilkolása előtt írt, heves vitákat kiváltó publicisztikájában. Szerinte ugyanis „a televízió (mint a hatalom eszköze) gyakorlatilag véget vetett a könyörületesség korának, és útnak indította a hedonizmus korát, amikor az öntelt, ám ezzel egyidejűleg a saját ostobaságuk, valamint az iskola és a televízió által felállított modellek elérhetetlensége miatt frusztrált fiatalok mind feltartóztathatatlanabbul a bűnözésig agresszívvé vagy a boldogtalanságig passzívvá válnak (és az utóbbi sem kisebb baj).”
A Duna Televízió húsz évére visszatekintve talán éppen az tűnik ma már a legnagyobb érdemének, hogy a Pasolini által kárhoztatott, és a '90-es évek elejére már Magyarországon is elfogadott út helyett megpróbált elindulni egy, Rossellini ideájához közelebb álló, legalább szándékaiban valamiféle alternatívát kínáló ösvényen, amelyről azonban annak ellenére leparancsolták, hogy tevékenységét „A világ legjobb kulturális televíziója” címmel is elismerték. Az „eltérítés” lehangoló folyamatának a magyar és az olasz filmek szerkesztőjeként 1996. szeptember 1-jétől 2008. január 1-jéig magam is tanúja voltam. A változások (engem és a hozzám hasonlóan nem a „televíziós”, hanem a „filmes” világból érkező kollégákat) bizonyára azért viseltek meg annyira, mert mi korábban is mindenekelőtt a kulturális szempontok figyelembe vételével végeztük a munkánkat. Az akkor már az MTV-ben is egyre erőteljesebben érvényesülő politikai és „nézettségi” elvárások tehát nagyon távol álltak tőlünk.
A Duna Televízió értékközpontú filmprogramját 1996-ban már mindenki elismerte, így boldogan lettem annak a filmszerkesztőségnek a tagja, amelynek a helyzete Sára Sándor elnöksége alatt – ma már ez is nyilvánvaló – nemcsak a magyar, hanem az általános televíziós műsorfilozófiához képest is kivételes volt. Mi megengedhettük magunknak, hogy kizárólag a művészi értékek alapján válogassuk a filmeket. Fő szempontunk nem a várható nézőszám volt, hanem hogy saját vagy közös tematikus, filmtörténeti vagy életműsorozatainkhoz minél jobb filmeket találjunk, továbbá, hogy minél több új, ismeretlen területet, értéket fedezzünk föl. Gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptunk a később szitokszóként használt „filmklubos” elképzeléseink megvalósításához – természetesen a rendelkezésükre álló, soha nem túl bőséges anyagi lehetőségeken belül. Sokszor még a legújabb európai sikerfilmekhez is nehezen jutottunk hozzá, mert a földi csatornáknak egyrészt több pénzük, másrészt a sugárzásban is elsőbbségük volt, a nagy amerikai forgalmazók pedig hosszú évekig szóba sem álltak velünk. Valójában nekünk nem is az új hollywoodi kasszasikerekért, hanem az amerikai filmtörténet klasszikusaiért, illetve a náluk lévő európai remekművekért fájt a szívünk. Amikor végre sikerült az MGM-mel és a Warnerrel üzletet kötnünk, a magam részéről talán annak örültem legjobban, hogy hozzájuthattunk néhány ritka „hungarikához” is, így Fejős Pál, Kertész Mihály vagy Tóth Endre (André de Toth) több alkotásának a Duna Televízióban lehetett a magyarországi ősbemutatója.
A hátrányokból a kezdetektől úgy próbáltunk erényt kovácsolni, hogy egyrészt a szokásosnál sokkal több magyar filmet és európai klasszikust vetítettünk, másrészt olyan nemzetek (mindenekelőtt a kelet-európai régió országainak) filmjeit, illetve olyan műfajokat (dokumentumfilm, kisjátékfilm) is rendszeresen műsorra tűztünk, amelyek nemcsak a mozikból, hanem a televíziók többségéből is szinte teljesen kiszorultak.
Azt, hogy Sára Sándor elnöksége alatt valóban mennyire kiváltságos helyzetünk volt, akkor értettük meg igazán, amikor a későbbi felső vezetők mindenekelőtt magasabb nézőszámot, meg „nézőbarát” filmeket vártak tőlünk (azt, hogy az utóbbi mit is fed pontosan, soha nem fogtam föl). Hiába próbáltuk azt a meggyőződésünket akár statisztikai adatokkal is alátámasztva bizonygatni, hogy a művészi színvonal romlása nem emeli meg annyival a nézőszámot, amennyiért érdemes elveszíteni a Duna Televízió igényes nézőinek a javarészét. Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a Sára-korszak után egyáltalán nem volt lehetőségünk a Duna Televízió első éveiben kialakult értékrend őrzésére, ám szemléletünkkel évről évre nagyobb ellenállásba ütköztünk – nem is beszélve a „felső utasításra” érkező filmcsomagok szaporodásáról.
Egyes vezetők gyakran hangoztatott véleménye is eljutott hozzánk, amely szerint csak akkor lenne „normális” filmműsora a Dunának, ha az „összes felfújt hólyag filmszerkesztőt” kirúgnák…
Magyar filmek
A magyar filmeknek a Duna Televízió műsorában az indulástól kezdve kitüntetett helyük, állandó napjuk volt. Hetente legalább egy 1945 előtti, egy 1945 utáni játék-, illetve dokumentumfilmet vetítettünk (ez az ismétlésekkel, valamint a nemzeti ünnepekre és egyéb alkalmakra beszerkesztett filmekkel együtt minimum 2x160 magyar filmet jelentett évente – a rövidfilmek nélkül). Vlahovics Katalinnal, Kulics Ágnessel és Tóth Klárával osztottuk fel egymás között a magyar területet. Az 1945 után készült játékfilmek egész ottlétem alatt hozzám tartoztak, de sok dokumentum- és rövidfilmes programot, valamint Vlahovics Kati távozása után néhány évig az 1945 előtti játékfilmeket is én gondoztam.
Az alkotók kerek évfordulóit, tematikus terveinket és az állandó ünnepnapokat is figyelembe véve már november végén, hetekre lebontva elkészítettük a következő év teljes magyar filmes programját. A filmszemlék alatt is minden nap magyar filme(ke)t vetítettünk. A régebbi és új alkotóműhelyek (a Fórum Filmtől a Dunatájig, a Balázs Béla Stúdiótól a Duna Műhelyen át az Inforg Stúdióig) csaknem minden produkcióját bemutattuk, és évente több tematikus és alkotói sorozatot állítottunk össze, amelyekhez gyakran kísérő műsort vagy portréfilmet is készítettünk, többek között Bollók Csaba, Dér András, Komár István, Mátis Lilla, Mispál Attila, Muhi András és Muhi Klára vagy Pacskovszky József közreműködésével.
Példaként csak néhány a magyar összeállítások közül:
Nyár ’97 – 13 filmvígjáték a nyárról és a szerelemről.
Görbe tükörben a hetvenes évek – 16 filmszatíra.
Így jöttünk – 66 emlékezetes pályakezdés (vagy újrakezdés) Szőts István Emberek a havason-jától Bollók Csaba Észak, észak című filmjéig.
Így jöttünk a BBS-ben – 9 film olyan rendezőktől (pl. Szirtes András, Erdélyi Miklós), akik csak a Balázs Béla Stúdióban dolgoztak.
Pro patria – Sára Sándor közel teljes rendezői és operatőri életműve
A képírástudó magánya – Gaál István filmjei
Ember a havason túl – In memoriam Szőts István
Szabó István XX. százada – a Redl ezredestől az Édes Emma, drága Böbéig
Jancsó Miklós történelme – 12 (havi egy) film a Szerelmem, Elektrától a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pestenig, történelmi kronológiában.
Egy hét Huszárik Zoltánnal
Nemzedékek – Hat évtized, a negyvenes évektől a kilencvenes évekig – ahogy Bereményi Géza látta az általa, illetve az ő forgatókönyvei alapján rendezett 6 filmben
A város peremén – Grunwalsky Ferenc és Szomjas György filmjei
1956 – Utak és keresztutak – havonta egy film a forradalom 50. évfordulója alkalmából.
1968 a magyar filmművészetben
De Fehér Imrétől Gábor Pálon át Szörény Rezsőig, Gyarmathy Líviától Schiffer Pálig, Dárday Istvántól Fehér Györgyön és Jeles Andráson át Tarr Béláig, Böszörményi Gézától Herskó Jánoson át Várkonyi Zoltánig, Fábri Zoltántól Radványi Gézáig, Gothár Pétertől Tímár Péterig, Janisch Attilától Makk Károlyig és Mészáros Mártáig, Bódy Gábortól Enyedi Ildikón és Fekete Ibolyán át Maár Gyuláig hosszas sorolhatnám azokat a halott és élő rendezőket, akiknek újra meg újra elővettük a filmjeit – amelyek közül még ma is csak nagyon kevés férhető hozzá DVD-n.
A legfiatalabb nemzedékek alkotásait is minél gyorsabban műsorra tűztük – ez főleg abban a kb. tíz éves időszakban volt a legegyszerűbb, amikor a Duna Televízió (és a Duna Műhely) évente sok magyar film gyártását támogatta. Cselényi László egyik első intézkedéseként épp a magyar filmek támogatását állította le…
Olasz filmek
A hatvanas években Magyarországon még a legismertebb és legnépszerűbb olasz filmművészet a hetvenes évektől kezdve eltűnt a mozikból. Noha az MTV sok olasz filmet vetített, én is fontos küldetésemnek tekintettem, hogy a Duna Televízió nézőihez is minél több eljusson az olasz filmművészet klasszikus és új alkotásaiból. Évente átlagosan 30-50 olasz filmet mutattunk be, régieket és újakat, játék- és dokumentumfilmeket egyaránt. A két világháború között a magyar és az olasz filmipar kapcsolata kivételesen erős volt, számos olasz film készült magyar alkotók részvételével. Ezeket a „hungarikákat” is igyekeztem felkutatni. Köztük volt például Vittorio De Sica Péntek Rézi és Magdát kicsapják című filmje, Vajda László 1938-as nagysikerű vígjátékainak olasz remake-je. A háború utáni időszakból pedig például Pogány Gábor operatőr – akivel riportfilm is készült Budapesten – munkái (a legismertebb közülük De Sica Egy asszony meg a lánya című filmje).
Az olasz neorealizmus mesterei közül elsősorban Vittorio De Sica, Luchino Visconti és Roberto Rossellini, a hatvanas évek új olasz filmművészetének nagy egyéniségei közül pedig Federico Fellini, Michelangelo Antonioni és Pier Paolo Pasolini minél teljesebb életművét igyekeztünk időről időre újra bemutatni – a filmeket rendszerint az alkotókról és az irányzatokról szóló olasz portré- és dokumentumfilmek kíséretében vetítettük. Természetesen a Duna Televízióban megjelent többi olasz klasszikus mester névsora is elég hosszú lenne.
De nemcsak a klasszikusok, hanem a mai Olaszország problémái iránt elkötelezett, szociálisan érzékeny, Magyarországon azonban teljesen ismeretlen fiatalabb nemzedékek is megjelentek a Duna Televízióban, ritkábban alkotói sorozatban (pl. az öt filmből álló Gianni Amelio Itáliája), gyakrabban pedig a Filmszerkesztőség nagy, közös tematikus sorozatainak kontextusába illesztve. Az olasz nemzeti ünnepre is mindig megemlékeztünk.
A Duna Televíziótól az alábbi tematikus összeállítással vettem búcsút:
A valóság utópiája – ’68 előtt és után című, az olasz gazdasági csoda, a ’68-as diákmozgalmak és a terrorizmus Itáliáját felelevenítő sorozatban Pier Paolo Pasolini, Bernardo Bertolucci, Marco Bellocchio, Giuseppe Bertolucci, Marco Tulio Giordana játékfilmje mellett több dokumentumfilm is szerepelt.
A magyar és olasz filmeken kívül néha más területekre is szívesen elkalandoztam.
Magyarországi ősbemutató volt például a portugál Manoel de Oliveira négy filmje – ezzel még a Filmvilág címlapjára is sikerült felkerülnünk! A szaklapban néhány évig Czakó Zsolt grafikus tervezte a filmműsoraink hirdetését, e munkái közül később több is komoly nemzetközi díjat nyert.
A kelet-európai filmművészet iránt elkötelezett trieszti Alpok Adria fesztivál (amelynek a magyar alapító tagja vagyok) születésének 10. évfordulóját 1999-ben a Túlélni… című sorozattal ünnepeltük. A többnyire fiatal (magyar, olasz, szlovén, szerb, cseh, szlovák, osztrák és horvát) rendezők filmjei a rendszerváltozás után felbolydult világunkról adtak nyugtalanító látleletet.
Ugyancsak Triesztben fedeztem föl a számunkra teljesen ismeretlen kirgiz és kazah rövid-, dokumentum- és játékfilmeket, amelyeket a Sztyeppék távolából című sorozatban vetítettük.
(Köszönetképpen a Kirgiz-Magyar Baráti Társaság tiszteletbeli tagjává fogadott.)
Áttekintésemet Roberto Rossellinivel kezdtem, és vele is szeretném befejezni. Mivel rendíthetetlenül hitt a televízió népnevelő erejében, a hatvanas évek közepétől, komoly előtanulmányok után, összeállított egy vizuális oktatási programot az emberiség történelmének legfontosabb korszakairól és személyiségeiről, s elkészült forgatókönyvei közül a francia és az olasz televízió támogatásával néhányat meg is valósított. Halála óta azonban a filmek tévéarchívumokban porosodtak, a médium pedig az ő álmaival éppen ellentétes utat járt be: a népbutítás és a manipuláció legfőbb eszköze lett. Miután az Istituto Luce a filmek egy részét felújította és hozzáférhetővé tette, a Duna Televízió Rossellini születésének századik évfordulóját egy válogatással (Szókratész, Szent Ágoston, Cosimo de’ Medici és kora, Leon Battista Alberti), valamint a rendező egyedülálló vállalkozását felidéző, értékelő dokumentumfilmmel ünnepelte. Számítottam is bizonyos típusú (és folyton betelefonáló, levelet írogató) nézők esetleges fanyalgására, hogy miért adunk ilyen lassú és unalmas filmeket. A nézői reakciókat Cselényi elnök úr kitartó szorgalommal elolvasta minden nap, és ha valaki „avitt ócskaságnak” nevezett bármit, mondjuk egy fekete-fehér, ráadásul esetleg néma filmtörténeti ritkaságot, „igazoló jelentést” kért a filmszerkesztőtől. Egy ilyen negatív nézői reakció után például hosszasan azt kellett bizonygatnom, miért kellene inkább büszkének lennünk arra, hogy Fejős Pál 1928-ban Amerikában készült A nagyváros mostohái című, minden nemzetközi filmtörténetben remekműként, a cinéma verité korai előfutáraként emlegetett filmjét Magyarországon (Darvas Ferenc csodálatos zongorakíséretével) először a Duna Televízió vetítette. Rossellini ma már avittnak számító filmjeiről azonban szerencsére csak egyetlen levél érkezett. Egy művészettörténész fejezte ki háláját és elismerését a különböző történelmi korokat minden részletében pontosan és szakszerűen rekonstruáló filmekért, amilyenekre szerinte ma is óriási szükség lenne az oktatásban… Hát mi a „normális” televízió helyett ilyen „avitt ócskaságokban” is hittünk. Éljen Roberto Rossellini!
Pintér Judit