Hivatalosan kezdem…

A nemzetközi politikum már az európai rendszerváltozásokat megelőzően megfogalmazta, deklarálta, előírta és ratifikáltatta a kisebbségek jogait szavatoló alapdokumentumait, dekrétumait: meg kell őrizni Európa sokszínűségét, nem szabad megengedni a lakosság etnikai összetételének megváltoztatását; biztosítani kell a kisebbségi és regionális nyelvek használatát a közéletben; teret kell adni az adott térségben élő népek szabad fejlődésének, mert ez az egyedi tájegység megőrzésének záloga satöbbi, satöbbi.

A nemzetegyesítő magyar politikusok már évtizedek óta kinyilatkoztatják, hangsúlyozzák, meggyőződéssel állítják és rámutatnak arra, hogy az elcsatolt területeken rekedt magyarokat úgy kell támogatni, úgy kell bevonni a közös magyar érrendszerbe, hogy közben a szülőföldjükön maradjanak, ott teremtsenek egzisztenciát, vállalkozzanak, óvodákat, iskolákat, templomokat építsenek.

Ezeket az elveket mindenki megfogalmazta magában, aki legalább egyszer átlépte a határt nem nyugati irányban. A tézisek annyira egyértelműek, hogy már-már banálisak és közhelyszámba mennek. Aki nem kinyilatkoztatott, hanem cselekedett, az az építő munkát bontással kezdte. A köztünk, magyarok között mesterségesen kreált műszaki zárak, ideológiai szögesdrótok és „testvéri” nagyfalak lebontásával. Mindig egy-egy téglányi rést nyitott a naposabb oldal felé: kishatárforgalom, kedvezménytörvény, visszahonosítás, szavazati jog. Családegyesítés, kapcsolattartás, szabad információáramlás.

Észre sem vettük, és újabb fejezetekkel gyarapodott családregényünk. A könyv 1992. oldalán kezdődik a Duna Televízió története. Hol krónikásként, hol révkalauzként tűnik fel a neve. A világ magyarságában tudatosítja, hogy földrajzi távolságok ellenére egyek vagyunk. Olyan küldetése van, mint egykoron a hidegháború idején a Nyugat-Európában működő szabadelvű rádióknak. Csak velük ellentétben nem rendszereket kell megdöntenie, hanem az egypártrendszer módszeresen belénk vert tévképzeteit, zsigereinkben lappangó félelmeinket, korlátainkat. Több évtizedes adósságot törleszt ezzel.

Kevésbé hivatalosan folytatom…

Ha azt kérded, mit jelent nekem a Duna Televízió, virtuális képekkel felelek. Olyan képekkel, amelyek bennem élnek, és bármikor közszemlére tehetem őket. Úgy kezdtem tudósítani a Duna Televíziót, hogy közben nem tudtam műholdon fogni az adásait. Pedig mindenki tudja, hogy a televíziós és rádiós tudósító exhibicionista, szereti nézni magát és habzsolni „népszerűségének” gyümölcseit. (Ebben a tekintetben csak a politikusok előznek meg bennünket. Aki ezzel tisztában van, még sokra viheti. De tekintsd ezt úgy, mintha le sem írtam volna.) Egyből adott volt az első feladat: megszervezni, hogy a Duna Televízió adásait a magyar szerkesztőség munkatársai is láthassák Ungváron. Ezt a Duna Televízió baráti körei révén sikerült is megoldani. A parabolatányér akkoriban státuszszimbólumnak számított Ukrajnában. Amelyik ablakban feltűnt a világvevő, az a jólétet, a kiváltságot jelképezte. Megjelentek az irigyeink, ugyanis akkor csak a televízió elnöke tudta nézni a műholdas adásokat. Mondták is, hogy haladunk a korral. Pedig hát…

Mindössze egyetlen SVHS kameránk volt. A tudósítói hőskorszakunk idején csak pár hónapig nézték el a minőségileg gyenge képanyagot. Így aztán az amúgy nyugodt és mindig arisztokratikusan kimért Ordódy Gyuri sztentori hangon eldörögte, hogy segít. Még irigyeltebbek és „korral haladottabbak” lettünk Ungváron. Megkaptuk az első digitális kamerát, és a Duna Televízió raktárából egy faállványt is kiutaltak a számunkra. Emlékszem, valamilyen függőón szerű lánconfüggővel kellett beállítani rajta a vízi mértéket. Mivel én a mai napig szeretem fetisizálni a dolgokat, otthon azt mondtam, hogy ezzel a kamerával maga Sára Sándor forgatott Erdélyben, úgyhogy nagyon-nagyon vigyázzanak rá (de lehet, hogy tényleg így is volt).

A jóindulat a legkisebb csetlő-botló királyfi (értsd: ungvári szerkesztőség) iránt a későbbiekben is megmaradt. Képzeletbeli videótáramban jól hozzáférhető helyen tárolom az emléket arról, ahogy Cselényi László minden egyes alkalommal, amikor együttműködési megállapodást készítettünk vagy írtunk alá, megjegyezte: „Zolikám, csak olyan szerződést írunk alá, ami nektek is jó. Amúgy, milyen az új főnököd, szereti a magyarokat?” Főnökök jöttek, főnökök mentek Ungváron, de mind szerette a magyarokat. Mert szerződni lehetett velük. A bumáska vízumot jelentett, nekünk szakmai kapukat nyitott, nekik schengenieket.

Ha tovább lapozok emlékeimben, akkor fel-feltűnik Boros Zoli alakja, amint egy „dunás” továbbképző tanfolyamon saját laptopján zongorázik valamit. Talán éppen közös nyilatkozatot fogalmazott egy újabb Kárpát-medencei magazinműsor indításáról vagy esetleg egy politikai állásfoglalásról, miközben mi, kárpátaljaiak azt kíséreljük meg kideríteni, hogy mi az a leporellószerű kütyü a térdén. Vagy ott van Siflis Zoli, aki délszláv földön is megsüvegelt kitartással és vehemenciával, átszellemült arccal és kompromisszumot nem tűrően vázolja a Duna Televízió jövőjét illető koncepcióját. Ha nem ismerném Bódis Gábort, Németh Árpádot vagy Bodzsoni Istvánt, azt hihetném, hogy minden délvidéki magyar ilyen, habitusukra áramfejlesztőt lehet kapcsolni, ami tovább generálja a nemzetépítő, határbontogató gondolatokat.

A határt fejezet illeti meg. Kárpátalján a televíziózás szélessávú internetet megelőző korszakában a kép- és hangjel továbbításában a postagalambtól kezdve a palackpostán át a vasúti kalauzig minden eszközt és mindenkit fel- és kihasználtunk. Ezzel már tele vannak a legendáriumok. Amiről azonban keveset írtak az annalesek, az a Duna Televízió Világunk (korábban Régiók, ma Térkép) című magazinjának kárpátaljai élő bejelentkezései.

Körülbelül egy tucat ilyen kapcsolást kellett megszervezni Budapest és Ungvár között. Ezt műholdas közvetítőkocsival oldotta meg a Duna Televízió. Az SNG-autót valamennyi alkalommal be kellett léptetni a magyar-ukrán határon Záhonynál. Mivel Ukrajna akkoriban még nem csatlakozott az ATA carnet rendszerhez, a járművet csak úgy lehetett volna beengedni az országba, ha a határon a Duna Televízió kauciót fizet a berendezésekért, ami nem kevés pénzt jelentett. Elvben ezt az összeget kiléptetésnél visszakapta volna. De csak elvben. A gyakorlatban erre még nem volt példa. Így aztán más megoldáshoz kellett folyamodni. A megoldás kulcsa a kormányzó volt. Az ő külön engedélyével, a biztonsági szolgálatok és a közúti rendészet tudtával sikerült ukrán területre engedni a műholdas közvetítőkocsit úgy, hogy még ugyanannak a vámos műszaknak az idején kellett kiléptetni az országból.

A Világunk azonban nem az SNG-kocsi miatt vált emlékezetessé a kárpátaljai stáb számára. Ez volt az első olyan élő műsor, amelynek fix költségvetése volt számunkra, és amely fölött a kárpátaljai tudósítók maguk döntöttek. Az ungvári csapat itt kovácsolódott össze egységes gyártó bázissá, igazi alkotóközösséggé. A magazin egzisztenciális kérdéssé vált. Megszilárdította a munkamorált, tervezhetőbbé tette a hétköznapokat, a gyakorlatban működtette azt, amire a bevezetőben utaltam: szülőföldünkön, saját közösségünkben tudtunk megélhetést biztosítani magunknak és családunknak az anyaország támogatásával. A határon átnyúló nemzetpolitika egyik apró szegmensévé váltunk. Mondhatnánk, csepp a tengerben, de tudjuk: a nagyobb záporok is mindig egy cseppel kezdődnek.

Kulin Zoltán