Mivel „szabadon szárnyal a szellem”, garantálni kell a Duna Televízióban dolgozó szakemberek szellemi szabadságát. Olyan szakembereket kell alkalmazni, akik értenek a kultúrához és a közélethez is, megfelelő ítélőerővel rendelkeznek a kulturális és közéleti értékek megítélésében, akik személyes szabadságukkal arányosan személyes felelősséget is vállalnak a munkájukért, a műveikért, a gondolataikért. Akik emberi hivatásuknak tekintik az elfogulatlan igazságkeresést, a kulturális és közéleti értékek megteremtését, megőrzését és eljuttatását a Duna Televízió nézőihez. Akik mélységesen meg vannak győződve arról, hogy közéleti handabandázásokkal vagy kulturális hitványságokkal nem lehet a nemzet megmaradását szolgálni. Sőt, még annak is a tudatában vannak, hogy a közéleti hazudozások, a hitványabbnál hitványabb tv-műsorok előbb-utóbb e nemzet romlásához, szellemi széteséséhez és az emberi lelkek meghasonlásához vezetnek. Vagyis a magyarság végveszélybe sodródhat. Lelkületében és létezésében egyaránt. Nekünk tehát, ma élő és emberibb életre vágyó magyaroknak olyan Duna Televízióra volna szükségünk, amely ezt a szelíd óhajtásunkat tiszteletben tartja, amely tehát nem nehezíteni akarja az életünket, hanem segíteni próbál abban, hogy emberhez méltó életet éljünk.

A múlt század vége felé úgy alakultak a világtörténelmi erőviszonyok, hogy nekünk, ma élő magyaroknak is lehetőségünk nyílott a reánk kényszerített diktatórikus rendszer békés lebontására, és a demokrácia intézményrendszerének létrehozására. A barátaimmal és alkotótársaimmal együtt én is álmodozni kezdtem egy olyan televízióról, amely nem a mindenkori politikai hatalmak és nem is a piaci haszonlesők, hanem a történelem során szétszaggatott magyar nemzet legelemibb létérdekeit szolgálja. Tehát minden olyan honfitársunkhoz szól, bárhol is éljen a világban, kiket „magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék és alkalom”. Így hát a Duna Televízió megálmodásának a barátaimmal együtt én is részese voltam. De a Csoóri– Kósa–Sára alkotóhármasnak jelentős szerepe volt a Duna Televízió létrehozásában és szellemiségének kialakításában is. Az én dolgom az volt, hogy mint országgyűlési képviselő biztosítsam a Duna Televízió működéséhez szükséges politikai, gazdasági és törvényi feltételeket. Ezt a feladatot önként vállaltam, és erőmhöz mérten több mint tíz éven át igyekeztem teljesíteni. Olykor-olykor meg kellett ütköznöm a Duna Televízió elszánt ellenfeleivel is. Mert ne szépítsük a dolgot, a Duna Televíziónak az elmúlt húsz esztendőben nemcsak hívei voltak, hanem mindenre elszánt ellenfelei is. És sajnos ma is vannak. Mostanában már ott tartunk, hogy egy magát nemzetinek és demokratának nevező kormány a Duna Televízió végleges megszüntetésén fáradozik. Miközben ez a kormányzat elszántan hadakozik Európával szemben az ország szuverenitásának védelméért, aközben a Duna Televízió önálló intézményét fölszámolta, szellemi szuverenitását megszüntette, a szuverén gondolkodásra képes és hajlamos szakembereket pedig szélnek eresztette. Én legalábbis úgy érzékelem, hogy a Duna Televízió névlegesen még létezik, de gyakorlatilag már csak valahol a létezés peremén tengődik. Őszintén szólva, szinte fölfoghatatlan számomra, hogyan alakulhatott ki ez a szégyenletes és érthetetlen helyzet. Miféle meg nem gondolt gondolatok alapján taszították a Duna Televíziót a lét és a nemlét határára?! És vajon a barátaim, a hajdani harcostársaim miért hallgatnak olyan mélységesen? Miért nem emelik fel a szavukat a nemzet televíziója érdekében?

Visszatérve  a Csoóri–Kósa–Sára trió szerepéhez, a Duna Televízió megálmodásában Csoóri Sanyié volt a főszerep. A működési feltételek folyamatos biztosításában én is megtettem mindazt, ami az erőmből tellett. Ám kétségtelen tény, hogy a Duna Televízió arculatának és működési rendjének kialakításáért Sára Sándor tett a legtöbbet. A Duna Televízió az ő irányítása alatt vált „A világ legjobb kulturális televíziójává”. Megvallom, elszorult a torkom, amikor Sára Sanyi barátom Párizsban átvette a díjat, és kissé magyaros akcentussal, de hibátlan franciasággal megköszönte az elismerést. Büszke voltam a barátságunkra. A Duna Televízió sikere nemcsak Magyarország, hanem Sára Sanyi személyes sikere is volt. Ez a siker sokunkat megerősített a hitünkben. Engem is. Az járt a fejemben, hogy lám, lám, akármilyen nehéz, mégiscsak lehetséges a magyar nemzetet, az európai és az egyetemes emberi kultúrát szolgálni. És néha-néha még jelentős nemzetközi elismerés is járhat érte. Magamban a Duna Televízió szellemiségének elismerését a Kodály-módszer nemzetközi elismeréséhez hasonlítottam. Szívszorító még elképzelni is, mi minden történhet velünk és az utódainkkal, ha a legértékesebb kulturális és közéleti hagyományainkat eltékozoljuk vagy veszni hagyjuk. Száz szónak is egy a vége: a Duna Televízió szuverenitását helyre kell állítani, szellemiségét pedig föl kell támasztani. Ez a magyarság elemi érdeke. Valóban össznemzeti érdek.

Végül még valamit hangsúlyozni szeretnék: a televíziózás közösségi műfaj. Ahhoz, hogy a Duna Televízió méltóvá váljon a Nemzet Televíziója címre és az európai elismerésre, számos kiváló szakember tehetségére és tisztességes munkájára is szükség volt. A Duna Televízió szellemiségének megteremtésében, a minőségi mértékek érvényesítésében olyan kiemelkedő képességű alkotó értelmiségiek vettek részt, mint Lugossy László vagy Hanák Gábor, Balogh Júlia vagy Ugrin Aranka, Pörös Géza vagy Szakály Sándor, Bakos Edit vagy Tóth Klára, Kardos István vagy Sipos István, András Ferenc, Sipos András vagy Buglya Sándor, Bartalus Ilona vagy Ablonczyné Szabó Magda... És persze még sokan mások... Sorolhatnám a neveket napestig. Kibővítve a névsort természetesen azokkal a személyiségekkel is, akik nem voltak a Duna Televízió alkalmazottjai, de a gondolataikkal, a szellemi, közéleti megnyilatkozásaikkal jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Duna Televízió valóban a Nemzet Televíziójává válhasson.

 

Az imént említetted, hogy országgyűlési képviselőként a magyar televíziózásra vonatkozó törvényekkel is foglalkoztál. Azt is mondtad, hogy a Duna Televízió léte vagy nemléte körül olykor-olykor éles politikai viták zajlottak. Arra kérlek, próbáld meg összefoglalni ezeknek a vitáknak a lényegét. Milyen jellegű politikai álláspontok ütköztek meg egymással a parlamenti viták során?

 

Mielőtt a kérdésedre megpróbálok válaszolni, valamit előrebocsátanék: a média-világ törvényi szabályozása látszólag jogi, de valójában sokkal inkább politikai feladat. Mivel az írott és elektronikus sajtó az elmúlt évszázadban fokozatosan önálló hatalmi ággá vált, törvényi szabályozása a demokrácia lényegéhez tartozik. Úgy is mondhatnám, az információs hatalom törvényes szabályozása nélkül nem létezhet érdemi demokrácia. Természetes volt tehát, hogy a szabadon választott országgyűlés legsürgősebb teendői közé tartozott az úgynevezett médiatörvény megalkotása. A képviselők kétharmadának a szavazatára volt szükség, ezért késedelem nélkül elkezdődtek a politikai erők közötti egyeztető tárgyalások. Olyan törvénytervezetet kellett kialakítani, amelyet a képviselők kétharmad része hajlandó megszavazni. Tekintettel a magyar politikai közélet végzetes megosztottságára, ezek az egyeztető tárgyalások több évig elhúzódtak. A legélesebb viták a körül a kérdés körül bontakoztak ki, hogy kié legyen a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Vagyis ki birtokolja az információs hatalmat. Már az első időkben három markáns politikai elképzelés kristályosodott ki. Az akkori kormányzó pártok (az MDF, a kereszténydemokraták és a kisgazdák) azt akarták, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió maradjon állami tulajdonban, vagyis a kormányzat fennhatósága alatt működjön. Az akkori ellenzéki erők közül a két liberális párt (az SZDSZ és a Fidesz) ezzel merően ellentétes álláspontot képviselt. Azt akarták, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió ne maradjon állami tulajdonban, hanem kerüljön ki a szabad piacra, és akik többet fizetnek ezekért az intézményekért, azok birtokolják majd, és azok gyakorolják majd a tulajdonosi jogokat. E két álláspont között nyilvánvalóan föloldhatatlan ellentét feszült. A Magyar Szocialista Párt engem bízott meg a baloldali demokraták elvi álláspontjának kialakításával és képviseletével. Alapos mérlegelések után fogalmaztuk meg a magunk javaslatát. Eszerint határozottan elutasítjuk az állami tulajdonlást, mert az lehetővé teszi a mindenkori kormányzat számára, hogy aránytalanul túlzott befolyást gyakoroljon az információs hatalom fölött. Ugyanakkor határozottan elutasítjuk a tőke teljhatalmát is, mert az jelen esetben nemcsak az ország szuverenitását veszélyeztetné, hanem kabaréba illő helyzeteket is eredményezhetne.

Az akkori parlamenti fölszólalásomban említettem is erre két példát. „Képzeljék csak el, tisztelt képviselőtársaim, hogy a Magyar Televíziót megvásárolja egy arab sejk. Mondjuk egy hithű olajmágnás. És teljhatalmú tulajdonosi hóbortjában az az ötlete támad, hogy Vitray Tamás burnuszban közvetítse a Fradi–MTK meccset, Kudlik Juli pedig lefüggönyözött arccal konferálja a Deltát. Az ilyesminek legföljebb egy szilveszteri kabaréban lehetne helye, nem pedig egy normális és demokratikus európai országban.”… Szinte mindenki nagy tapssal fogadta a példabeszédemet. Még a szabad piac mindenhatóságában bízó liberális képviselőtársaim is... Komolyra fordítva a szót, abban a fölszólalásomban még azt is elmondtam, hogy mi, szocialista demokraták az állami tulajdonlással és a tőkebirtoklással szemben a Magyar Rádió és a Magyar Televízió köztulajdonba vételét, vagyis: a társadalmi tulajdonba vételét javasoljuk. Erre pedig a közalapítványi formát tartjuk a legalkalmasabbnak, amelynek kuratóriumába az illetékes szakmai és a jelentős társadalmi szervezetek delegáltjain kívül részt vehetnének a parlamenti pártok által delegált szakemberek is, mégpedig oly módon, hogy a parlamenti erőviszonyoktól függetlenül a mindenkori kormányzó pártok és a mindenkori ellenzéki pártok a paritás elve alapján egyenlő számban képviseltetnék magukat a közalapítvány tulajdonosi jogokat gyakorló testületében. Véleményünk szerint a köztulajdonba való vétel és a paritás elve biztosíthatja leginkább a közszolgálati rádió- és televízió-csatornák szuverenitását mindenféle kisajátítási szándék ellen. Védelmezi a társadalmat a mindenkori állami befolyással szemben, ugyanakkor védelmezi a nemzet szuverenitását a közvetlen vagy közvetett tőkebefolyással szemben is. Ráadásul ez a köztulajdonlási forma elősegítheti a nemzeti közmegegyezést is, hiszen ha például egy-egy intézmény vezetőjének megválasztásához a kuratóriumi tagok kétharmados többségére van szükség, akkor sem a kormányzó, sem az ellenzéki oldal delegáltjai nem dönthetnek a másik oldal egyetértése nélkül. Magyarországnak pedig égetően szüksége volna a nemzeti közmegegyezésre. Legalábbis a nemzeti létünkre vonatkozó legalapvetőbb kérdésekben. Eme alapvető kérdések közé tartozik az információs hatalom törvényes szabályozása is. Akár példát mutathatnánk más hatalmi ágak számára is. Nahát, hogy mit kaptam én a fejemre ezért az igazán szolid és jószándékú javaslatomért, azt ne tudd meg! Mindenesetre ezt a javaslatomat az akkori kormányzó erők és a liberálisok mélységes ellenérzéssel fogadták, és egyszerűen lesöpörték az asztalról. Az úgynevezett nemzeti oldalról azt vetették a szememre, hogy nem vagyok hajlandó figyelembe venni a választópolgárok akaratát, és korlátozni kívánom a nemzet által fölhatalmazott kormány cselekvési, vagyis hatalomgyakorlási lehetőségét. A liberálisok azzal vádoltak, hogy kétségbe merészelem vonni a szabad piaci rendszer kizárólagos létjogosultságát és világtörténelmi győzelmét a szocialista rendszerek fölött. Mindazoknak, akiknek van némi fogalmuk a tulajdonlási formák közötti különbségekről, nem kell magyaráznom, hogy az állami tulajdonlás, a tőketulajdonlás és a társadalmi tulajdonlás között mélységes szakadékok tátongnak. Jogilag is, politikailag is. E három, egymással ellentétes tulajdonlási forma nem összeegyeztethető. Az első parlamenti ciklusban tehát nem születhetett meg a médiatörvény. Kísérlet ugyan történt rá, de halva született, mert a politikai eszmék és rögeszmék szorításában már eleve halálra volt ítélve. Kulin Ferenc, akit nyitott gondolkodású, tisztességes embernek tartottam, az egyik folyosói beszélgetésünk alkalmával azt mondta nekem, megérti, hogy én egy tíz százalékkal rendelkező parlamenti párt képviselőjeként paritásra törekszem, de ő egy szabad választásokon győztes párt képviselőjeként ezt az álláspontot nem fogadhatja el, mert a hatalomgyakorlás logikája szerint ilyen mértékű engedményt nem szokás megadni az ellenzéknek. Az érveit szó nélkül tudomásul vettem, és bár meg voltam győződve az igazamról, lehajtott fővel elkullogtam a balfenéken...

Telt-múlt az idő. Majd fordult a politikai kocka. 1994-ben a Magyar Szocialista Párt abszolút győzelmet aratott a választásokon. Ráadásul kormányzati szövetséget kötött a liberálisokkal, így az MSZP-nek és az SZDSZ-nek együtt 72 százalékos többsége lett az országgyűlésben. Az ellenzéki erők a maguk 28 százalékával szinte kilátástalan helyzetbe kerültek a kormányzó erőkkel szemben. Mindezt látva, az akkori ellenzék néhány vezetője fölkeresett engem. A beszélgetésünk során teljes tisztelettel viseltettek irántam, és kedves Ferikémnek szólítottak. Először is töredelmesen beismerték, hogy az én hajdani, paritásos javaslatomat annak idején nem értették meg, de a jelenlegi helyzetben rádöbbentek, milyen bölcs és mennyire előrelátó javaslat volt ez. Azt mondták, olyan médiatörvényt lehetne megalkotni, amely az én elképzeléseimhez igazodva széleskörű politikai konszenzuson és nemzeti közmegegyezésen alapulna. Ily módon legalább a közszolgálati rádió- és televízió-csatornák esetében ki lehetne egyensúlyozni a kormányzati erők túlsúlyát, túlzott hatalmi befolyását. Egy ilyen médiatörvény – véleményük szerint – a magyar demokrácia egyik legfontosabb, példaértékű törvényévé válhatna. Azt feleltem nekik, én személyesen ma is a köztulajdonba vétel és a paritás elvének a híve vagyok. Ám egy ilyen horderejű stratégiai jellegű törvényhez szükséges az MSZP elnökségének politikai döntése, sőt még a koalíciós partner, vagyis az SZDSZ hozzájárulása is. Ezért nem ígérhetek semmit...

A Magyar Szocialista Párt elnökségében (amelynek egyébként több mint tíz éven át tagja voltam), heves viták alakultak ki a médiatörvénnyel és főként a paritás elvével kapcsolatban. Én azt javasoltam az elnökségnek, hogy továbbra is következetesen képviseljük az eredeti alapelveinket, köztük a paritás elvét is. Maradjunk hűségesek önmagunkhoz, mert ez az erkölcsi kötelességünk. Az elnökségben az úgynevezett profi politikusok azt vetették a szememre, hogy én hajlamos vagyok összekeverni a politikai és az erkölcsi szempontokat. Véleményük szerint egy kormányzó pártnak a politika logikája szerint kell cselekednie, nem pedig a morális szempontok alapján. A vita végén a véleménykülönbségek föloldhatatlannak látszódtak. Szavazást kértem. A tizenöt tagú elnökség nyolc tagja igennel szavazott a paritás elvére, hét tagja viszont nemet mondott. Horn Gyula pártelnök és miniszterelnök a paritás, vagyis a hatalmi önkorlátozás elve mellett szavazott. Végül is hasonló módon foglalt állást az SZDSZ is. Így hát megkaptam a politikai fölhatalmazást arra, hogy a további tárgyalásokon, valamint a médiatörvény kidolgozásában továbbra is képviseljem a Magyar Szocialista Párt eredeti alapelveit. Ilyen előzmények után került sor a médiatörvény parlamenti vitájára. Természetesen én is hozzászóltam. Az Országgyűlés hivatalos jegyzőkönyve alapján szó szerint a következőket mondtam:

            „Kedves Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy néhány csöndes, de talán nem egészen fölösleges megjegyzést tegyek a születendő médiatörvénnyel kapcsolatban. Azt hiszem, mindazok számára, akik figyelemmel kísérték a médiatörvény évek óta tartó, félévtizedes, tehát igencsak hosszadalmas és még inkább gyötrelmes vajúdását, talán fölösleges is hangsúlyoznom a médiatörvény jelentőségét, hiszen valamennyien tudjuk, hogy a demokrácia egyik alaptörvényéről van szó. Úgy is mondhatnám, hogy az információs hatalom törvényes működése és működtetése nélkül érdemi demokráciáról aligha beszélhetünk.

A szabad választás joga, amelyet alkotmányunk minden állampolgár számára biztosít, elengedhetetlenül szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy mi, állampolgárok a hazánkat és a sorsunkat érintő alapvető kérdésekben valóban szabadon dönthessünk. Ha ugyanis nem rendelkezünk a döntéshez szükséges elegendő és hiteles információval, ha nem ismerhetjük pontosan és alaposan, hogy egy-egy adott helyzetben milyen alternatívák közül választhatunk, tulajdonképpen készületlenek és alkalmatlanok vagyunk a döntésre. A demokrácia csakis szuverén emberek szabad és tudatos döntésén alapulhat. A megtévesztett vagy félretájékoztatott állampolgár nem szabad ember. Keserves történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy a megtévesztett állampolgár, akár a legjobb szándékkal, a saját létérdekei ellen is dönthet. Ilyenformán látszólag szabadok, de valójában rabok is lehetünk – a megtévesztettség rabjai.

Sokunk véleménye szerint zsendülő demokráciánkat itt és most talán ez a veszély fenyegeti leginkább. Sajnos szinte naponta tapasztalhatjuk, hogy a különféle közvetítőrendszerek hiányos vagy torz információkat áramoltatnak a társadalom felé. A hiteles, pontos és tárgyilagos tájékoztatás ma már nem tilos Magyarországon, de igen távol vagyunk még attól, hogy az ilyesmi általános gyakorlattá váljon. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen megfelelő törvényi szabályozás híján, különösen az elektronikus médiákban valamiféle sajátos és áttekinthetetlen információs anarchia alakult ki. A törvényes kritériumok hányában csak töredékesen és esetlegesen érvényesülnek az erkölcsi mértékek, az információáramlás törvényes ellenőrzéséről pedig nem is beszélhetünk, és mint tudjuk, az ellenőrizetlen hatalomnak az a legfőbb tulajdonsága, hogy előbb-utóbb eltorzul, önkényessé válik.

Nem véletlen tehát, hogy a hat parlamenti párt képviselői és szakértői a törvény-előkészítő munkálatok során mindenekelőtt abban a legfontosabb alapelvben állapodtak meg, hogy olyan törvényt kell alkotniuk, amely egyaránt biztosítja a szabad tájékoztatás lehetőségeit, de maradéktalanul tiszteletben tartja az állampolgárok tájékozódáshoz való jogát. Olyan törvényt igyekeztünk megalkotni, amelyben a tájékoztatás szabadsága nem sértheti a tájékozódás szabadságát. Magyarán szólva azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy az információs hatalommal bárki szabadon élhessen, de senki se élhessen vissza vele.

Ez a demokráciában oly kívánatos egyensúlyrendszer csak úgy érvényesülhet, ha a törvény erejével lebontjuk az információs monopóliumokat, ha megakadályozzuk új információs monopóliumok létrejöttét, ha biztosítjuk az információs hatalom kisajátíthatatlanságát. El kell érnünk, hogy sem az állam, sem valamely párt, sem a pártok összessége, sem valamely gazdasági hatalom, sem pedig valamilyen szakmai érdekcsoport ne birtokolhassa az információs hatalom intézményeit. Mint tudjuk, a sztálini és poszt-sztálini típusú diktatúrában az információs hatalom kizárólag állami tulajdonban volt és szigorú pártállami, politikai felügyelet alatt működött. Ezt a történelemből öröklött jogállást az Alkotmánybíróság teljes joggal alkotmányellenesnek ítélte. Az első és legfontosabb teendő tehát az volt, hogy az információs hatalmat megszabadítsuk az állami tulajdonlásból eredő béklyóktól és függetlenítsük a mindenkori kormányzati hatalomtól.

A közszolgálati rádiók és televíziók esetében el kellett hárítanunk az esetleges nyílt vagy burkolt gazdasági kisajátítás veszélyét is. Az állami tulajdonlásból, valamint a magántulajdonlásból eredő kisajátítási veszélyekkel szemben alapos mérlegelés után a köztulajdonlás alternatíváját dolgoztuk ki, amelynek intézményesült formája a közalapítvány. Az előzetes elemzések azt igazolták, hogy a közalapítványi formában megvalósuló társadalmi tulajdonlás garantálhatja leghatékonyabban a közszolgálati rádiók és televíziók függetlenségét. Ez óvhatja a társadalom szuverenitását a mindenkori államhatalommal szemben, és ez óvhatja nemzeti szuverenitásunkat a szabad piacon érvényesülő esetleges gazdasági befolyással szemben.

A társadalmi tulajdonlás a létrehozandó közalapítványok kuratóriumaiban válik szemléletessé. Mint ismeretes, a törvénytervezet három, az államtól, a piactól és egymástól is független önálló közalapítvány létrehozását javasolja, külön a Magyar Televízió, külön a Magyar Rádió és külön a Duna TV számára. A kuratóriumok feladata lesz a szabad, hiteles, tárgyilagos és sokoldalú tájékoztatás biztosítása, valamint a közszolgálati rádiók és televíziók társadalmi felügyelete. A kuratóriumokban helyet kapnak majd a parlamenti pártok által delegált személyek, valamint az illetékes szakmai és a társadalmilag releváns szervezetek képviselői.

A kuratóriumok összeállításánál fontos alapelv, hogy a politikai pártok által delegált kuratóriumi tagok aránya jelentős mértékben kisebb a szakmai és társadalmi szervezetek által delegált kuratóriumi tagok arányánál. Ugyancsak fontos alapelv, hogy a mindenkori kormányzó és a mindenkori ellenzéki parlamenti pártok egyenlő arányban, tehát paritásos alapon delegálhatnak kuratóriumi tagokat.

A közszolgálati rádiók és televíziók mellett a törvény lehetőséget ad az országos és regionális kereskedelmi televíziók és rádiók működtetésére is. Ez a törvényes lehetőség hatékonyan szolgálja a költségvetés tehermentesítését, ugyanakkor biztosítja a sokoldalú tájékoztatás és tájékozódás esélyeit is. Remény van tehát arra, hogy egy európai és demokratikus jogállamhoz méltó médiatörvény szülessen.

Végül azt szeretném hangsúlyozni: a törvénytervezet előkészítése valamennyi parlamenti párt közös munkája; éles viták és türelmes egyeztetések eredményeként jött létre. A kormány, valamint a parlamenti pártok helyesen döntöttek, amikor egy ilyen horderejű alaptörvény létrehozásánál a lehető legszélesebb politikai és szakmai egyetértésre törekedtek.

A törvénytervezet nem szentírás. Még folyamatosan elemezzük, árnyaljuk, mérlegeljük a beérkező szakmai véleményeket és módosító indítványokat. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a törvényt még ebben az évben elfogadja az Országgyűlés. Mindannyian, akik e törvénytervezet létrehozásán fáradoztunk, talán hamarosan, végre-valahára fölsóhajthatunk – nagy kő esik le a szívünkről. Köszönöm a figyelmüket.”

Azt hiszem, ennek a parlamenti beszédnek minden szavát ma is emelt fővel vállalhatom. Nem kell se mentegetőznöm, se magyarázkodnom. Azt mondtam el, amit gondoltam. És ezekről a kérdésekről ma is így gondolkodom... (Csupán zárójelben említem, hogy a szóbanfordó médiatörvényt az akkori országgyűlés 87%-os többséggel fogadta el, tehát széleskörű közmegegyezés jött létre...) Amit pedig a megtévesztettségről mondtam, sajnos immár köznapi realitássá vált. Ma már szinte senki sem vitatja, hogy a megtévesztés és a megtévesztettség zűrzavarában élünk. Égetően szükség volna egy olyan országos fórumra, mondjuk egy igazi Duna Televízióra, amely valóban a nemzet érdekeit szolgálja, vagyis az igazságok hatalmát a hazugságok fölött.

 

Megértettem, amit mondtál. Ezekről a kérdésekről majd egy másik alkalommal bővebben is elbeszélgethetünk. De most maradjunk meg a Duna Televízióhoz fűződő kapcsolataid témakörénél. Azt kérdezném tőled, milyen személyes emlékek fűznek a Duna Televízióhoz?

 

Először is hálás vagyok a Duna Televíziónak, amiért szinte valamennyi filmemet bemutatta. Némelyiket több alkalommal is. Beleértve a Japánban készített filmjeimet is. Levetítették továbbá azt a portréfilmet is, amelyet te készítettél rólam a 60. születésnapom alkalmából. Ezenkívül számtalan alkalommal vettem részt a Duna Televízió legkülönfélébb műsoraiban. Közel száz alkalommal például a Törzsasztalban. Ebben a műsorban Vizi E. Szilveszter barátom volt az elnök, állandó résztvevői voltak még: Martonyi János külügyminiszter, Romsics Ignác történész professzor, Szabó István református püspök és jómagam mint filmrendező. Ennek a műsorfolyamnak az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a nemzet ügyes-bajos dolgairól megpróbáltunk egymással emberi hangon beszélgetni. A Törzsasztalt eleinte csak vasárnap délutánonként sugározták, olyan időpontban, amikor kevesen néznek televíziót. Néhány adás után azonban kiderült, hogy ezt a műsort szívesen nézik az emberek. Határainkon innen és határainkon túl. Sőt, egy év múltán állítólag ez lett a Duna Televízió egyik legnézettebb műsora. Ezért rendszeresen ismételni is kellett. Vajon mi lehetett ennek a váratlan érdeklődésnek a titka? Elsősorban az, hogy úgy beszélgettünk egymással, mintha emberek volnánk. Mégpedig magyar emberek. Figyelmesen és türelmesen meghallgattuk egymás gondolatait, ugyanakkor nyíltan és bátran megvallottuk a saját gondolatainkat is. Soha nem fordult elő, hogy egymást megsértsük vagy megbántsuk. Noha akadtak közöttünk éles véleménykülönbségek is, egymás véleményét tudomásul vettük és tiszteletben tartottuk. Megpróbáltunk példát mutatni az emberi és nemzeti együttgondolkodásra.

 

Ha visszagondolsz a Duna Televízió-beli szerepléseidre, melyik műsort idéznéd föl a legszívesebben?

 

Számomra talán a legemlékezetesebb az az egyenes adás volt, amelyet a külhoni magyarok állampolgárságáról szóló népszavazás előtti utolsó napon sugároztak. Ha jól emlékszem, 2004 decemberének elején történt, egy pénteki napon…

Ötünket kértek föl arra, hogy mondjuk el a véleményünket a népszavazással kapcsolatosan. Szili Katalint, aki akkoriban a Magyar Országgyűlés elnöke volt, Vizi E. Szilvesztert, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, Martonyi Jánost, a jelenlegi külügyminisztert, Kányádi Sándor költőt, az erdélyi magyarság képviseletében és engem mint országgyűlési képviselőt. Megtisztelő volt számomra, hogy ilyen rangos társaságban vehettem részt ezen a beszélgetésen. Az akkori kormányzó pártok, valamint a magyar kormány vezetői nyilvánosan és kifejezetten a külhoni magyarok anyaországbéli állampolgársága ellen foglaltak állást. Szili Katalin és én akkoriban még a kormányzati helyzetben lévő Magyar Szocialista Párt képviselői voltunk, tehát kötelező lett volna számunkra a kormányzati hatalomhoz való igazodás… Ehelyett azonban Kati is, én is a lelkiismeretünk parancsához igazodtunk, és ez alkalommal is a nemzet szolgálatára szegődtünk. Nem állítanám, hogy ez a szelíd szolgálat valamiféle történelmi jelentőségű tett lett volna a részünkről, egyszerűen csak tisztességes magyar emberekként viselkedtünk. A szavazópolgárokat arra kértük, hogy ne hallgassanak az ilyen-olyan politikai vezérek álságos és megtévesztő frázisaira, hanem csupán a saját személyes meggyőződésük szerint szavazzanak… Bárkiben felmerülhet a kérdés: vajon tudtuk-e, hogy az úgynevezett profi politikusok ezt afféle engedetlenségnek tekintik, és kitaszajtanak majd bennünket a szocialisták közösségéből? Nem tudtuk, de sejtettük, hiszen a történelem arról tanúskodik, hogy a legkülönfélébb hatalmasságok nehezen viselik mások önálló véleményét. Zordabb időkben a hatalom megszállottjai olykor-olykor még el is tették láb alól azokat a jámbor halandókat, akiknek önálló véleménye volt a világ ügyes-bajos dolgairól. A vérmesebb hatalmasságok azért cselekedtek így, mert ilyen a természetük… A mi természetünk azonban merőben más. Mi és ők-két külön világ… Bár embernek születtünk és ugyanazon a bolygón élünk, mégis mintha másféle lények lennénk… Mintha más kerekekre járna az agyunk… Régóta mondogatom: mi és ők leginkább abban különbözünk egymástól, hogy mi még akkor is embereknek tekintjük őket, ha ők már nem tekintenek bennünket embernek. Ez az eredendő különbség régóta létezik köztünk, mondhatnám: mióta világ a világ. És alighanem sokáig meg is marad… Ilyenformán nincs mit csodálkozni azon, hogy Szili Katalint, aki akkoriban az ország egyik legmagasabb rangú közjogi méltósága és a Magyar Szocialista Párt méltán legnépszerűbb politikusa volt, az úgynevezett profi politikusok kitaszajtották maguk közül… Nem tették el láb alól, mert mostanában már ez nem szokás, hiszen nem diktatúrában, hanem demokráciában élünk. Csupán csak éreztették vele, hogy nincs rá szükség, aztán szélnek eresztették, és magára hagyták. Azóta is úgy viselkednek vele, mintha már nem is létezne...

Az én sorsom alakulása pedig szót sem érdemel, hiszen soha nem akartam profi politikussá válni. És nem is lettem az. Megmaradtam embernek és magyarnak. Ennél magasabb rangot soha sem reméltem.

 

Köszönöm a beszélgetést.

 

Köszönöm, hogy engem is megkérdeztél.

 

Pörös Géza