Lehoczky László televíziós szerkesztői-rendezői pályáját a 80-as évek elején az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójában kezdte, majd a budapesti MTV-ben dolgozott különböző szerkesztőségekben. 1991-92-től részt vett a Duna Televízió indulásának az előkészítésében.  1992-től 2000-ig a Vallási Műsorok Szerkesztőségének a vezetője volt. 2005-ben elbocsátották. 

 

Hogy kerültél kapcsolatba a Duna Televízióval?

 

Nagyon messzire kell visszamenni, egészen odáig, hogy családom tradicionális polgári család volt Szegeden, ezért minden felmenőmet nagyon meghurcolták az 50-es években, és még később is. A tragédiák sora úgy kezdődött, hogy mikor megérkezett a városba a fölszabadulásnak nevezett dúlás, a dédnagyapám, a dédnagymamám, a nagymamám és két nővére éppen reggeliztek. A nagyapám a Szovjetunióban volt hadifogságban. Kislány anyukám egy távolabbi szobában aludt. Rájuk törtek a részeg oroszok, és meg akarták erőszakolni a hölgyeket. Mivel védekeztek, géppisztollyal kiirtották a családot. A nagymamám csak azért menekült meg, mert már a golyózápor előtt elájult. Az átélt borzalmaktól azonban olyan lelki sérülést szenvedett, amely gyakorlatilag teljesen tönkretette az életét. A pártállam idején minderről még a pszichiáternek sem lehetett beszélni. Ez a tragédia sajátos módon az én egész életemre is rányomta a bélyegét; már kisgyerekként kortársaimnál fogékonyabb lettem minden igazságtalanságra, és minden szokatlan esemény, történés mögött azok kiváltó okait, a különböző döntési helyzetekben levő, cselekvő EMBER motivációit kerestem, próbáltam meg értelmezni. 

Talán ezért figyeltem fel a hetvenes évek elején egy katolikus papra, aki történetesen akkortájt szabadult a börtönből. Mócsy Imre jezsuita atyát 1947-ben elöljárói hazarendelték Rómából, ahol a pápai Gergely Egyetem Biblikum rendkívül népszerű tanára volt. Magyarországra érkezése után nem sokkal – koholt vádak lapján – börtönbe vetették, és több mint nyolc évig tartották fogva. Minden értéket felfedező és visszajelző magatartása mind a fogolytársakra, mind a személyzetre nagy hatást gyakorolt. Amikor viselkedése okáról kérdezték, azt felelte: a mi „fegyverünk” a megdöbbentő szeretet.

Szabadulását követően vasúti segédmunkásként dolgozott, de a vasúti igazolványát elvették tőle, nehogy szabadidejében ingyen juthasson el vele lelkigyakorlatokat tartani az ország különböző területeire. Időközben lelki vezetőm lett, én pedig minden alkalmat megragadtam, hogy olyan vallási, történelmi, politikai, társadalomtudományi témakörökről is megkérdezzem a véleményét, amelyek akkor a legnagyobb tabuk sorába tartoztak. Nem volt olyan kérdésem, amelyre ne a legnagyobb mélységgel és alapossággal válaszolt volna. A társadalomelmélet mellett otthonosan mozgott a különböző tudományágakban, de még arról is beszélt nekem, hogy szerinte milyen lépéseket kell majd tenniük az egyházaknak, annak érdekében, hogy társadalomépítő tényezők lehessenek, ha az ország egyszer megszabadul a szovjet elnyomástól. 

Egy rendtársa, Bangha Béla – a két világháború közötti magyar katolikus közélet és sajtó legmeghatározóbb személyisége – írt egy könyvet Világhódító kereszténység címmel. Ez a mű rendkívüli alapossággal összegezte mindazokat a témákat, amelyeket a II. világháború küszöbén megjelenítésre javasolt az írott sajtóban, a rádióban és a filmekben annak érdekében, hogy az emberek a keresztény szellemiség fényében, a társadalmak aktuális kihívásai közepette is autentikus válaszokat tudjanak adni a sürgető politikai és erkölcsi kérdésekre. Ezt a könyvet Imre atya olyan műként ajánlotta a figyelmembe, amelyből sokat meríthetek majd. Megszereznem azonban nagyon nehezen sikerült, mert az MSZMP szerint ez a könyv jelentette az egyik legnagyobb veszélyt a szocialista embertípus kialakulására. Miután elolvastam, teljesen világossá vált előttem, hogy nekem is a médiában van a helyem. Imre atya meg is erősített elhatározásomban azzal a gondolattal, hogy a jövőben a politikai, gazdasági, közéleti, vallási jelenségek mind-mind a televízióban és az újságokban kapnak majd legitimációt. Szó szerint ezt mondta: „Ha valami fontosat akarsz tenni a hazádért, akkor menj a televízióba!” Ettől kezdve segítségével áttekintettem minden olyan területet, témakört, amelyek által még hatékonyabban készülhettem fel jövendő feladataimra.

 

1980-ban, mikor meghalt, hány éves voltál?

 

Huszonhat éves voltam. Akkor már az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójában dolgoztam. Előbb a regionális műsorokban tevékenykedtem, és dokumentumfilmek elkészítésénél segédkeztem, majd amikor elindultak az MTV-ben a kisebbségi műsorok, a román és a szlovák nemzetiségi programok rendezője lettem. Azokban is voltak vallási betétek, ami akkor nagy újdonság volt, mert még a pártállamban éltünk. Aztán följöttem a budapesti tévéhez, de külsős voltam, ezért több helyen dolgoztam, főleg az Iskolatelevízióban, a zenei, szórakoztató, valamint a közművelődési szerkesztőségben.

A cél érdekében folyamatosan képeztem magam. Többször jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola által meghirdetett rendezői szakokra, de mindig tudtomra adták, hogy jó eredményeim ellenére közismerten vallásos irányultságom miatt mégsem vesznek föl. Mivel abban az időben még sehol nem volt kommunikációs képzés, elvégeztem a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán indított szociális szervező szakot, majd évek múlva a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának hallgatója lettem. 

Amikor Nemeskürty István lett az MTV elnöke, az első munkatársak egyikeként részt vettem az Egyházi és Vallási Műsorok Szerkesztőségének létrehozásában.

Ám nagyon hamar azt tapasztaltam, hogy a rendszerváltozás utáni „mundérváltoztatás” lehetősége miatt ez a hely lett számos KISZ- és pártfunkcionárius rendező, szerkesztő gyűjtőhelye. Elkezdtem hiteles médiafórumot keresni. Akkortájt hallottam, hogy szervezik a Duna Televízió jövendő apparátusát, műsorstruktúráját. Egy ismerősöm összehozott Kodolányi Gyulával, az alapító-szervezők egyikével. Nagy vehemenciával mentem el hozzá, hisz’ túltengett lelkemben a tenni akarás, és akkorra már elég komoly külföldi, főként vatikáni kapcsolatokkal is rendelkeztem.

Az volt számomra fontos, hogy értékorientált, a társadalmi szükségleteknek és a kor kihívásainak megfelelni akaró, magyar szellemű televízió legyen a Duna Televízió. Hatékony, korszerű vallási műsorok készítésére törekedtem a Kárpát-medence és a világ magyarsága számára.

 

Ez pontosan mikor történt?

 

1991-92-ben már intenzíven részt vettem az előkészítésben. Elküldtük II. János Pál pápának a Duna Televízió önmeghatározását, tehát, hogy ez az új média kulturális, lelki híd akar lenni az anyaországban élők és a világban szétszóródott magyarság tagjai között, és hogy alapvetően a tradicionális értékeket, a hitet, a nemzeti összetartozás tudatát akarja a zászlajára tűzni, a műsoraiban megjeleníteni. Ez olyannyira tetszett a Szentszéknek, hogy egyszer csak kaptam egy Beta kazettát, amely II. János Pál pápának a fogadótermében, külön erre a célra odahívott stábbal fölvett, az országnak, a nézőknek és a műsorkészítőknek egyaránt szóló video-üzenetét és apostoli áldását tartalmazta. Ezzel indult a Duna Televízió rendszeres műsorfolyama.

 

A Duna Televízió koncepcióját akkor küldted ki Rómába, amikor már tudtad, hogy karácsonykor elindul?

 

Megírtuk a pápának, hogy december 24-én, a vatikáni éjféli misével kezdi hivatalos adását a Duna Televízió. Már hetekkel korábban is voltak kísérleti adások, de a nézőknek ez a közvetítés volt az igazi karácsonyi ajándék.

 

A vatikáni szentmise közvetítését hogy lehetett akkor elintézni?

 

Megkértük a vatikáni tévétől a közvetítési engedélyt, amelyet ingyen meg is kaptunk. Közölték velünk a szükséges műszaki paramétereket. Igen ám, csakhogy nem volt kapcsolótermünk és több oda-vissza irányú mikrohullámú vonalunk. A Róna utcában ugyanis egy kis közvetítőkocsi volt a műszaki központunk, az ideiglenes stúdiót a Zeneteremben rendezték be, onnan közvetítették a híradókat és a stúdiót igénylő egyéb programokat. A filmek és más bejátszások a közvetítőkocsi rögzítőjéről futottak. Egy mikrohullámú összeköttetéssel a Széchenyi-hegyi adóra fölment a kép és a hang, és azt lőtték fel a műholdra. Igen ám, de az éjféli mise Rómából jött. Ezért fölmentünk a Széchenyi hegyi tévéadó épületébe, ahol a vezérigazgatótól kaptunk egy szobát, és éjfél előtt egy perccel az ottani műszaki munkatársak széthúzták a Róna utcából érkező kép- és hangvonalat, majd direktben összekapcsoltak a Vatikánból jövő adással. Az eredeti hangot és a kommentátor hangját ott helyben keverte a hangmérnök. Az éjféli misét Prof. dr. Török József atya, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történész professzora kommentálta, én pedig szerkesztőként koordináltam a közvetítést. Itt még nem kapcsolódtam be műsorvezetőként.

 

A pápától mit kértetek pontosan?

 

Elküldtük a Duna Televízió alapkoncepcióját, és megírtuk, hogy örülnénk, ha áldását adná rá. De azt nem is gondoltuk, hogy a pápai video-üzenettel, áldással médiatörténeti eseménnyé válik a televíziónk indulása, hiszen tudomásom szerint azóta sem rajtolt más televízió ilyen magas egyházi támogatással.

 

Rómában ki segített?

 

Általános segítőnk Mons. Angelo Acerbi budapesti pápai nuncius volt. Ő továbbította – egyetértését jelezvén – kérésünket a Szentszék felé.

 

Milyen volt a „hőskor”?

 

Akik a kezdetektől figyelték működésünket, tudják, milyen viszontagságos volt a Duna Televízió első időszaka. Több éven keresztül ment a nézők, a vidéki és budapesti kábelszolgáltatók közötti harc, hogy egyáltalán felvegyék a csatorna műsorát a programcsomagjukba. Amikor azonban ez nagy viták, huzavonák után megtörtént, akkor sem volt benne köszönet; olykor tudatosan elrontott képminőséggel, halk vagy torz hanggal továbbították az adásokat. Közben az ország nyilvánossága előtt zajlott „az irredenta, revizionista televíziós csatorna” elleni támadás-sorozat, politikai harc, amely folyamatosan megkérdőjelezte a létünket.

Ez a „szellemiség” személyes sorsomra is hatást gyakorolt; hónapokon keresztül napi rendszerességgel telefonáltak különböző Duna Televíziós vezetőknek, kollégáknak a korábbi munkahelyemről, és a legképtelenebb lejárató ál-információkkal szerették volna elérni, hogy elbocsássanak az intézménytől. 

 

Vallási műsorok tehát már az indulástól készültek?

 

Persze, de szép lassan fejlődtek föl mind felekezeti, mint tematikai vonatkozásban. Gyártott és vásárolt műsoraink egyaránt voltak. A külföldről beszerzett programokat is nagy gonddal válogattam ki a gyártók kínálatából. Ezek a történelmi egyházak ténykedéseiről, a hit és erkölcs kérdésköreiről, valamint morális témákról szóltak. A saját gyártású műsoroknál az volt a fő célkitűzés, hogy a legkorszerűbb szerkesztői, műsorkészítői elveknek és gyakorlatnak megfelelően szolgáltassunk információkat erről a területről, valamint hogy a létező szocializmus megszűnése után, a teljesen szekularizált közegben megértessük a nem hívő emberekkel vagy a hitükben tévelygőkkel is, hogy mit jelenthet az élet kihívásai között megélt hit teljessége, hogy mit ad hozzá az istenhit az egyéni élethez és a társadalmi struktúrákhoz. Minderről az alapeszmények, a jóság, a tisztaság, a humanizmus, az emberi értékek figyelembe vételével beszéltünk.

A Vallási Műsorok Szerkesztőségének létrehozása után két évig szobám sem volt, igaz, akkor legfeljebb egy-két alapszerkesztőségnek volt irodája, hozzájuk könyörögtem be magam, ha műsor-ügyben telefonálnom kellett. Az elején a Selyemgombolyítóban, aztán a Róna utcában, illetve a Városligeti fasorban, végül a Mészáros utcában dolgoztunk.

Abban az időben még vezettem a Hírmondóban nem kifejezetten vallási, hanem például etikai tárgyú éjszakai műsorokat is az abortusz, az eutanázia vagy más hasonló témakörökben.

Akkortájt futott az Esti kérdés című napi műsor, annak szerkesztőségébe is folyamatosan adtam be javaslatokat, amelyeket feldolgozhattam. A napi vallási események kapcsán rendszeresen dolgoztam a Híradónak is, a vatikáni-magyar alapszerződés aláírásánál például én voltam a helyszíni tudósító.

Abban a szerencsében volt részem, hogy egyszerre kapcsolódhattam be az összes televíziós műsorkészítői tevékenységbe. Riporterként, szerkesztőként, rendezőként párhuzamosan dolgoztam.

 

A végleges struktúra akkor alakult ki, mikor Sára Sándor lett az elnök?

 

Igen. Ebben az időben teljesen szabadon dolgozhattam. Szépen indult és fejlődött minden. Lehetőségem nyílott arra, hogy létrehozzak egy saját műsorkészítői csapatot. Leendő munkatársaimat igényes szempontok alapján választottam ki. Olyan embereket vettem magam mellé, akikkel öröm volt dolgozni. Amivel csak lehetett, igyekeztem építeni a közösségi szellemet. Névnapokat, születésnapokat ünnepeltünk a szerkesztőségben, számos alkalommal mentünk együtt vacsorázni…

Az évek folyamán a Vatikáni Televízióval igen gyümölcsöző kapcsolatunk alakult ki, sok műsorcserénk, együttműködésünk volt. 

Műsorkészítői koncepciónkat a történelmi vallásfelekezetek igényeihez illesztettem, figyelembe vettem a katolikus egyház média-elméleti elvárásait, ajánlásait, de merítettem például Szőts István Röpirat a magyar filmművészet ügyében című szenvedélyes írásának esszenciájából is. Ezeken kívül Eizenstein, Balázs Béla esztétikai írásai alapján gondoltam végig, milyen szakmai módszerekkel lehet és kell közérthető formában bemutatni a hitélet csaknem interpretálhatatlan tartalmait, jelenségeit és gyakorlatát. Le is írtam ezeket a koncepciókat, gondolatokat, és olaszra fordítva elküldtem a Vatikánba John Foley érseknek, aki akkor a Szentszék Tömegkommunikációs és Kulturális Bizottságának az elnöke, tulajdonképpen a pápai állam kultuszminisztere volt. Referencia-kazettát is küldtem a műsorokról. Válaszlevelében megköszönte a tájékoztatást, és jelezte, hogy informálta II. János Pál pápát is arról, hogy az áldásával indult televízió milyen komoly szerepet tölt be az egész térség evangelizációjában. Felajánlotta, hogy ingyen kapunk vatikáni televíziós anyagokat. Olyan szoros és közvetlen volt az együttműködésünk, hogy 2000-ben, a Millennium évében, amikor a püspöki kar vezetésével Nemzeti Zarándoklat volt Rómába, a Vatikáni Televízió rendelkezésünkre bocsátotta teljes közvetítő apparátusát, a személyzettel együtt. A Duna Televízió a Vatikán költségén – a műholdas fellövést is beleértve –, egy fillér kiadás nélkül élőben közvetíthette a zarándoklat Szent Péter Bazilikában bemutatott szentmiséjét.

Médiatörténeti érdekességként hadd meséljem el, hogyan vált az egyik emblematikus műsorunkká egy rádióműsor, a Vatikáni Rádió magyar adásának ismétlése. Ennek az volt az előtörténete, hogy mivel az adást csak közép- és rövidhullámon, ráadásul nagyon rosszul lehetett fogni, rengeteg levelet kaptam belföldről és Erdélyből egyaránt, hogy nem tudnék-e valamit tenni ebben az ügyben. Megkerestem a Magyar Rádió akkori vezetőit, hogy nem próbálnák-e ők megismételni az adásokat, de kérdésemre kategorikus elutasító választ kaptam. Ezt követően felvetettem televíziónk vezetésének, hogy mi lenne, ha adászárás után mi ismételnénk meg ezt a programot. Ők azonnal elfogadták az ötletet, és miután szándékunkat ismertettük a Vatikáni Rádió vezetésével, ingyen a rendelkezésünkre bocsátottak egy sokmilliós, csúcs-szuper digitális antennát. Legalább öt-hat évig tehát nagyon sok – egyházi és világi – érdeklődő éjszakánként kiváló hangminőségben hallgathatta a Vatikáni Rádió magyar adását, amivel növeltük csatornánk népszerűségét. 

 

A katolikus valláson kívül hogyan jelent meg a többi vallás, felekezet? Ökumenikus elképzeléseid voltak?

 

Abszolút. A Kárpát-medencében és Magyarországon élő történelmi vallásfelekezetek képviselőinek számarányában jelentek meg ciklikusan ezek a műsorok. A katolikus, a református, de rögtön utána nem az evangélikus, hanem az unitárius istentisztelet következett a sorban, mert Erdélyben több unitárius van, mint Magyarországon. Sokat szenvedtem attól, hogy jöttek különböző kis egyházak is, akik saját műsort szerettek volna. Ezzel kapcsolatban az volt a történelmi egyházak képviselőinek a vélekedése, hogy ha rendszeresen külön műsort nem kapnak is, azért az ő tevékenységükről is adjunk folyamatosan híradást. Így jött létre az Élő Egyház című ökumenikus magazinműsor, amely nem a legnagyobb vallásfelekezet eseményeit ismertette, hanem a tradicionális keresztény gyülekezetek életéről szólt.  

Rendszeresen voltak pravoszláv és zsidó vallási műsorok is. A zsidó műsor szerkesztési elvei arra épültek, hogy a hittartalmakat a vallás és a kultúra kontextusába helyezzék el. Televíziónk programkínálatából Izraelben ez volt a legnézettebb műsor, bizonyára azért, mert az adások minden pillanata a lelket, a hitet és a kultúrát építette.

 

Milyen kapcsolatban voltál az egyházi vezetőkkel?

 

Nagyon sajátos helyzet volt, mert míg a MTV Egyházi és Vallási Műsorok Szerkesztőségébe a különböző felekezetek vezetői olyan lelkész-referenseket delegáltak, akik felelős szerkesztőként minden számukra szükségesnek vélt paramétert kötelezően előírtak a műsoraikban megjelenő tartalmakkal kapcsolatban, addig ez nálunk nem így volt.

A Duna Televízió magán televíziói státuszának köszönhetően az állami televíziókhoz képest nagyobb műsorkészítői szabadságot biztosíthatott. Ezért minden felelősség rám, valamint kizárólagosan az adott műsor készítőire hárult. Sáráék e téren is bíztak bennem, és úgy érzem, nem éltem vissza vele.

Az egyházi vezetőkkel a kapcsolattartás igen érzékeny terület volt, és időnként nagy diplomáciai készséget kívánt tőlem. Nem egykönnyen fogadták el ezt a helyzetet, így a legmagasabb fórumokon több alkalommal is interpelláltak a megváltoztatása érdekében, de a televízió vezetése – a kuratórium teljes egyetértésével – nem kívánt változtatni rajta.

Idővel azonban, mikor érzékelték, hogy szakértőként mi is alkalmazunk papokat és lelkészeket, ráadásul a máshol látottakhoz képest új típusú és hangvételű műsorokkal is találkozhattak a képernyőn, lassan elcsitultak a tiltakozások.

 

A Sára-időszakban tehát sikerült az elképzeléseid szerint dolgozni?

 

Nem mindig sikerült a vezetőség előtt érthetővé tenni egy-egy új műsor-javaslat megvalósításának feltétlen szükségességét, de ez minden televízióban hasonlóan működik. Az álláspontokat meg kell tudni védeni. Ha ez nem sikerült is mindig, egy dologban biztos lehettem: személyem és a szerkesztőség munkája iránt töretlen volt a bizalom és az elismerés.

Műsoraink nézettségi mutatói a vasárnapi vagy szombati filmműsorokéival vetekedtek. Erről álmodni sem mertem.

 

Jártál közönségtalálkozókra?

 

Igen, sok helyen jártam, de ezek fő helyszínei nem Magyarországon, hanem Erdélyben, Partiumban voltak.

Egyszer Gyulafehérváron egy élőben közvetített érseki miséről jöttek ki a hívek a székesegyházból, s én is közöttük jöttem le a lépcsőn. Egyszer csak az emberek elkezdtek tapsolni. Hátranéztem, hogy kinek szól ez az üdvözlés, talán az érsek jön mögöttem? De nem láttam olyan személyt, akiről feltételeztem volna, hogy így ünnepelhetik. Egyre erősebb lett a taps, ezért megkérdeztem, kit tapsolnak? „Hát magát!” Engem? „Igen, magát” – hangzott a válasz –, „hiszen jól ismerjük, és azért tapsolunk, mert annyi jó műsort hozott nekünk”. Jézusom, mondom, emiatt engem nem kell megtapsolni, hisz’ az a kötelességem.

Az idők folyamán nagyon sok levelet is kaptam, amelyekben a köszönet, bizalom megnyilvánulásai mellett számos egyéni problémájuk orvoslására is megkértek.

Egy nap a Mészáros utcai székházban szívszorító, megrázó, felejthetetlenül szép történet esett meg velem. Telefonon szóltak a portáról, hogy keresnek. Lementem, és egy nagyon idős házaspár volt ott, akik nagy szertettel köszöntöttek. Megkérdeztem tőlük, miben tudok segíteni? Elmondták, hogy hoztak néhány könyvet – a házasságuk ideje alatt használt legkedvesebb lelki és imakönyveiket –, mert szociális otthonba mennek, ahová nem sok mindent vihetnek magukkal. Szeretnék, ha elfogadnám tőlük ezeket a könyveket, mert úgy gondolják, nálam jó helyen lesznek. Nagy meghatottsággal fogadtam el ajándékukat. Számomra többet ért tíz Kossuth-díjnál, mert ez a gesztus munkálkodásom egyik megkoronázása volt.

Ez az egyre jobban kiteljesedő munkahelyi és műsorkészítői légkör azonban Sáráék távozásával szinte egy csapásra véget ért.

 

Mi történt?

 

Amikor 2000-ben hazajöttem Rómából a Magyar Nemzeti Zarándoklatról, az új hírigazgató magához rendelt. Arra gondoltam, valami pozitív reflexiót mond a közvetítéssel kapcsolatban, de e helyett közölte velem az elnökség kérését, hogy mondjak le főszerkesztői tisztemről. Ez a kérés nagyon megdöbbentett, mert az intézményért kifejtett korábbi tevékenységem inkább elismerésre, mintsem erre a megalázó és mélyen igazságtalan eljárásra predesztinált volna. Amikor megkérdeztem, mivel indokolják ezt a döntést, az volt a válasz, hogy mást akarnak a szerkesztőség élén látni. Az elnököt is beleértve, minden felelős vezetőt végigjártam a kérdéssel, de értékelhető, megalapozott választ senki nem adott. Mivel objektíven meg tudtam ítélni szakmai és emberi teljesítményemet, nem voltam hajlandó lemondani, ám képtelen voltam feldolgozni a történteket. Rossz, kafkai álomnak tartottam az egészet. A több hónapos húzd meg, ereszd meg kutyakomédia és a különböző fenyegetések aláásták az egészségemet. Mindezek mellett meg kellett felelnem a nálam lakó, már nagyon idős és beteg nagymamám gondozásával járó feladatoknak is.

Házon belül a szakszervezet képviselőihez fordultam segítségért, de nem mertek szembe helyezkedni az új elnök döntésével. Nem volt további lelkierőm az igazam megvédéséhez, és nem fordultam külső szakmai fórumokhoz sem. Átgondolván a történteket, arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel ápolási kötelezettségemben nem számíthattam segítségre, állandósult rosszulléteim miatt pedig nem tudtam más munkahely után nézni – bár hívtak egy országos napilaphoz –, lemondok főszerkesztői tisztemről, de a Duna Televízióban maradok. Arra kértem közvetlen főnökömet, hogy a későbbiek során ne érjen diszkrimináció, jövedelmem ne csökkenjen, és megtarthassam a műsoraimat. Kérésemre igennel válaszolt. Az új főszerkesztő – akit korábban külsős munkatársként foglalkoztattam – kinevezése pillanatában elvette a műsoraimat, majd szóban és írásban többször kérte az elnöktől, hogy bocsássanak el a tévéből, de legalábbis távolítsanak el a szerkesztőségből. Kéréseit nem teljesítették, két év múlva neki kellett távoznia az intézményből.

Közben elérkezett 2002, a Duna Televízió alapításának 10. évfordulója. A Budapesti Kongresszusi Központban nagyszabású ünnepség keretében Mádl Ferenc köztársasági elnök magas állami kitüntetéseket adományozott a televízió ügyéért sok áldozatot vállaló munkatársaknak. A rendezvényre engem is meghívtak. Már kezdtem reménykedni, hogy hátha megtörik a jég, de a díjak átadásakor nem szólítottak. Egy év múlva azonban egy nemzetközi karitatív szervezet hazai vezetője kitüntetésre terjesztett föl a következő indoklással: „A vallási műsorok megújításában végzett iskolateremtő, áldozatos munkássága elismeréseként”. Így 2003. augusztus 20-án átvehettem Mádl Ferenctől a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést.

A főszerkesztő távozását követően volt egy érdekes találkozásom intézményünk vezetőjével. Az elnök magához hívatott, és elmondta, hogy átgondolta korábbi hibás döntését, és arra jutott, hogy ismét megerősít főszerkesztői tisztemben. Mielőtt azonban ezt a lehetőséget megbeszélte volna velem, megkérdezett erről két embert a szerkesztőség munkatársai közül, és meg is nevezte őket. Azt a választ kapta tőlük, hogy ha újra kinevez, akkor ők kilépnek. Ezek után úgy döntött, hogy a megkérdezettek egyikét kéri föl a szerkesztőség vezetésére. Az elnök elbeszélése annak ellenére teljesen letaglózott, hogy lemondásom óta megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy ember kivételével mindenki elhatárolódott tőlem. Ezért tehát el sem vállaltam volna az ismételt megbízatást, mert ebben a légkörben nem tudtam volna velük egészséges, konstruktív együttműködést folytatni.

Aztán 2005-ben új elnöke lett a televíziónak, aki néhány hónapos regnálása után tömeges elbocsátásba fogott, és a kirúgottak első turnusába én is bekerültem. 

Hét hónap elteltével, egy decemberi reggelen arra ébredtem, hogy csak árnyékokat, fényeket látok. A gyors szemorvosi vizsgálat megállapította, hogy álmomban megrepedtek a szemem belsejében levő erek, és órák alatt mindkét szemfenéken elhaltak a látóidegek. A bal szememben szerencsére megmaradt egy kis látótér, ezért közlekedés közben nem kell fehér botot használnom.

 

Mit tekintesz a legfontosabbnak abból, amit a Duna Televízióban sikerült megvalósítani az elképzeléseidből?

 

Mindig lelket és kultúrát építő tudatossággal állítottam össze a vallási műsorokat. Arra törekedtem, hogy hívők és nem hívők egyaránt ráleljenek a nekik szóló üzenetekre.

Az „alkotások” közé sorolom a szervezőmunkát is, hogy sikerült olyan vallási ismeretekben jártas tudósítói hálózatot létrehoznom, amely rendszeresen küldött mozgóképes beszámolókat a teljes Kárpát-medencei magyarság történelmi vallásfelekezeteinek az életéről. Az istentisztelet-közvetítések helyszínei is – Burgerlandtól Csíksomlyóig – felölelték a magyarlakta területeket.

Amíg akadályoztatás nélkül dolgozhattam, számos műsortervet váltottam valóra.

Egy nagyon hosszú sorozat készült a magyar szentek életéről, Szent Istvántól Salkaházi Sáráig. Egyháztörténeti és történelmi vonatkozások tekintetében is a leghitelesebb források alapján, a Kárpát-medencét és a környező országokat végigjárva mutattuk be az életüket, tevékenységük. II. János Pál pápa valamennyi boldoggá és szentté avatási szertartását közvetítettük (az előbbiek között több magyar származású is volt). Ez a gyakorlat akkortájt egyedülálló volt a közszolgálati médiában. 

Luther Márton életéről is készítettünk egy reprezentatív sorozatot a Kaláka Együttes közreműködésével. Televíziónk létrejöttének második évében volt egy olyan sorozatunk, az Istentisztelet zenéje, amely majdnem egy teljes liturgikus évet átívelt, és a gregoriántól a kortárs zenéig bezárólag, az ország legszínvonalasabb kórusainak tolmácsolásában a legszebb kórusművekkel ismertette meg nézőinket.

Lemondásom egyik szomorú következménye, hogy a Magyar szentek sorozat utolsó darabjait és a Luther-műsort elvették tőlem, pedig az én pályázatom alapján nyertük meg az elkészítéshez szükséges pénzt.

Minden produktumunkkal meg akartunk felelni a népszerű tudományos műsorokkal kapcsolatos igényeknek is, amely célkitűzést a magas mércéjű esztétikai megjelenés is erősítette. Egyik ilyen kezdeményezésünk volt az a Dér Andrással készített hatrészes sorozat, amely teológiai és esztétikai szempontból egyszerre elemezte az istenhit és a kereszténység főbb összetevőit, azok történetét. Ebből a témakörből egy hosszabb sorozatot terveztünk, de a megvalósítására már nem biztosítottak lehetőséget. A témák jellege miatt általában sorozatokat készítettünk. Volt például egy fiatalokhoz szóló műsorunk, a Figyelj!, amely eszményekkel, reálisan követhető célokkal szembesítette a fiatalokat. Az És múlnak az évek című időskorúak műsora is igen népszerű volt a célközönség körében. A Ha ketten vagy hárman című műsorba közösségek, családok, szerzetesek egyaránt belefértek. Ennek tartalma is mindig ökumenikus jellegű volt, és az értékorientált életről szólt. A bemutatott témákban sokszor nemcsak a vallási értékeket vagy a tételes vallásokhoz kapcsolódó hitet vettük bele, hanem az emberi értelemben, a jóságban, a humánumban való hitet is. Az Európa hite című beszélgetés-sorozat a térségben felmerülő, mindenkit érintő döntések hátterét, etikai vonatkozásit járta körül.

Nagy hatása volt – és ezt a programot a mai vezetők is megtartották – a római Kolosszeumban a mindenkori pápa által vezetett keresztút-közvetítéseknek.

A Millennium évében, 2000-ben se szeri, se száma nem volt a jubileumi rendezvényeknek, istentiszteleteknek. Amíg ezekről az MTV legfeljebb a híradó-tudósítás szintjén emlékezett meg, addig mi élőadásban közvetítettük azokat. Többek között például II. János Pál pápa szentföldi látogatásának eseményeiről naponta adtunk összefoglalót, és a Szent Sír Bazilikában bemutatott szentmiséjét élőben közvetítettük. A látogatás befejeztével a Püspöki Kar akkori médiapüspöke a magyar sajtóban egy epés megjegyzéssel hányta az elektronikus közszolgálati médiamunkások szemére, hogy szinte semmilyen teret nem adott ennek az eseménynek. Sajnos ebből a megnyilatkozásból is kitűnt, hogy televíziónk tevékenysége mennyire periférikus volt abban az időben.

Gyermekkorom egyik legnagyobb olvasmányélménye volt Rudyard Kipling Dzsungel könyve című műve, amelyben különböző helyzetekben és veszélyek közepette felhangzik egy mondat: „Egy vérből valók vagyunk”. Nagyon megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Kipling mélyen hívő, gyakorló katolikus volt – ő ezt a szlogent igazából Krisztus vérére vonatkoztatva adta szereplői szájába, azzal a céllal, vegyük már észre, hogy egy közösség tagjai felelősséggel tartoznak egymásért.

Tudomásul kellene vennünk, hogy egy nemzet vagy egy földrész, és tágabb értelemben az emberiség valóban egy nagycsalád. Bármennyire annak tűnik is, ez mégsem közhely. Olyanok vagyunk, mint egy szép, terebélyes, nagy fa ágai, levelei. Vajon a fa melyik részének jutna eszébe a másik részt lerúgni a fa testéről? Egyik sem próbálkozhat ilyen botor ötlettel.

Amilyen egy ország médiája, olyanná lesz maga az ország. A média az építésnek, a fejlődésnek, a tudás, a kultúra átadásának fontos fóruma, eszköze lehetne, ehelyett egy ország, egy nemzet szétzilálásának, tönkretételének legfőbb előmozdítója. Az én „rendhagyó” történetem mostanra sajnos tipikussá vált. Az utóbbi tíz évben – az érték és kontroll nélküli mechanikus létszámleépítés miatt – számos kiváló televíziós szakember került, és a továbbiakban is ki fog kerülni az utcára, a teljes szakmai és egzisztenciális ellehetetlenülés színterére.  

Tudomásul kellene venniük a politikusoknak, hogy többé nem lehet, nem szabad megosztani a társadalmat, nem lehet több árkot ásni, mert rámegy az ország, és mindenki belepusztul!

A jobb jövő érdekében tisztafejű és -kezű, rátermett vezetőkre, műsorkészítőkre kell bízni a médiát, mert csak segítségükkel lelhetjük meg a kivezető utat célt tévesztett korunk útvesztőiből.

Nagyon örülök, hogy ezen a területen dolgozhattam!

 

Pintér Judit