Ugyanazon év karácsonyán pedig elindult a Duna Televízió, amelyet a „Haza a magasban” illyési igénye hívott életre. Csoóri Sándor szép gondolatából azzal az akarattal született meg, hogy nyelvünk, kultúránk értékein keresztül szője újra a szálakat az anyaországiak és azok között, akik nem mozdultak szülőföldjükről, csak „fejük felett átrepült az országhatár”, vagy akik szétszóródtak a világban. Strasbourgban „ideiglenes külhoni magyarként” át is élhettem, milyen lélekerősítő volt már egy ilyen televízió létezésének csak a tudata is azok számára, akik évtizedek óta éltek távol a hazától.

Az összetartozás érzése Starsbourgtól Marosvásárhelyig élt bennem, hiszen egyetemi éveimtől kezdve foglalkoztam határon túli magyar irodalommal, kultúrával. Amikor csak tehettem, én is jártam Erdélyt férjemmel, Ablonczy Lászlóval, aki a határon túli színházakkal foglalkozott, s életre szóló alapokat mélyítettek Czine Mihály nagyszerű egyetemi előadásai, szemináriumai. Így természetes volt számomra, hogy a strasbourgi egyetemen a magyar kultúrát határokon átívelő egyetemességében adjam át a hallgatóknak. Jelképesnek érzem, hogy 1990 novemberében, a hazánk Európa Tanácsba való felvétele alkalmából rendezett művészeti heteken a magyar kultúra képviseletében meghívásomra a romániai magyar irodalom kiemelkedő személyisége, Sütő András is Strasbourgba érkezett. S tolmácsként segítettem azon a találkozón, amelyen beszámolt Catherine Lalumière-nek, a Tanács főtitkárának a román politika kisebbségellenes törekvéseiről, a vásárhelyi pogromról.

Amikor aztán 1999-ben a Párizsi Magyar Intézet művészeti igazgatóhelyettesévé neveztek ki, a Duna Televízió már nagyra nőtt. Abban az évben vehette át elnöke, Sára Sándor az UNESCO elismerését, „A világ legjobb kulturális televíziójának” járó Kamera-díjat. Néhány hónap múlva, 2000 áprilisában az Intézetben szerveztem estet, ahol a televízió vezetői és a párizsi magyarok találkozhattak. A Duna alig hétéves múltjából Ugrin Aranka főszerkesztő jeles szellemekkel, művészekkel készült műsorokból válogatott: a Franciaországban élő festők, Csernus Tibor és Rozsda Endre portréfilmjeiből, Jean-Luc Moreau költő, műfordító magyar költészetről szóló vallomásából. Rost Andrea bejátszott áriájának aktualitását az adta, hogy a művésznő éppen a Bastille Operában vendégszerepelt. Funtek Frigyes is megjelent, akitől a Duna-felvételen elmondott párizsi Illyés-vers után bejátszottunk egy részletet Az ember tragédiájából általa írt és rendezett nizzai táncszínházi előadásból.

A Duna azután is időről-időre megjelent a Szajna-parton: a 2001-es Magyar Kulturális Évad eseményein több csapat is forgatott, természetesen segítettük a munkájukat. 2003 tavaszán éppen Cselényi László volt ott egy kisebb stábbal. Egyéb munkái mellett meghívtam őket egy, a magyarok számára ritkán adódó eseményre: a Költők tavasza országos rendezvénysorozatot abban az évben szervezésünkben magyar est nyitotta meg a Sorbonne dísztermében. 600 ember ünnepelte a Kaláka együttes énekelt verseit és figyelte Lackfi János francia mondatait e különös nyelv költőiről. A stáb forgatott az eseményen, az anyag tán még fellelhető valahol az archívumban. Fanyar anekdota a történethez: Dominique de Villepin akkori külügyminiszter a Költők tavasza külföldi szereplőit, így a magyarokat is meghívta vacsorára abba a külügyi palotába az Orsay rakparton, ahol 1947-ben a békeszerződést is aláírták… Amikor 2003 végén megjelent itthon az a nagy antológia, amelyet férjemmel állítottunk össze a XX. századi magyarok franciaországi életéről, Az „Állj fel” torony árnyékában címmel, Cselényi László azzal keresett meg bennünket, hogy ebből a hihetetlenül gazdag világból szeretne filmen is felvillantani valamit. Így készült el közreműködésünkkel 2004-ben a Hunok (a háztetőkön) Párizsban.

Ezek voltak az első személyes emlékeim a Duna Televízióval.

 

Mikor lett vége „párizsi életének?”

 

2005 nyarán érkeztem haza Párizsból, Cselényi László akkor már pár hónapja a televízió elnöke volt. Időről-időre ötletekkel jelentkeztem nála, érthető módon a magyar kultúra külhoni szálait kötözgettem újabb és újabb csokrokba, amelyeket ő szívesen fogadott. Az alkalmankénti témák szervesültek, és 2006-tól rendre tematikus napokká sűrűsödtek a francia nemzeti ünnep, július 14-e tájára időzítve, filmekkel, élő adásokkal, meghívott vendégekkel. 2006 nyarán indultam el először forgatásra Franciaországba Zudor Imola szerkesztővel, Komár István rendező-operatőrrel és lelkes segítőnkkel, Nyuli Tamással.

A három-négy napos ottlétből született egy film, Tegnapi és mai huszárok Párizsban címmel: Bercsényi Lászlótól, Franciaország első külföldi marsalljától az éppen avignoni bemutatóra készülő Nagy Józsefig, a kortárs táncművészet kiválóságáig olyan magyarokról tudósítottunk, akiket a befogadó Franciaország büszkén vall magáénak. De kettős kötődésük révén ők a mi értékeink is. Készültek portrék egy stúdióbeszélgetés számára Fejtő Ferenccel, a festő Márk Annával, Zaránd Gyulával, a kiváló fotóssal, Sass Sylviával, a koncert- és fesztiválszervező Gara Györggyel, a fiatal zongoraművésszel, Gődény Mártával és másokkal arról, mit adott nekik Franciaország. Faggattuk Pierre Boulezt Bartók zenéjéről, elértük, hogy Maurice Béjart éppen akkor játszott Csodálatos mandarinjából kapjunk részletet. Ez volt a Magyarok francia földön. Mohón és sokat forgattunk, olyannyira, hogy két évvel később, Fejtő Ferenc halálakor a 2006-os beszélgetés fel nem használt részéből Szerelmes hűség címmel még egy vallomás készülhetett.

Azon az őszön még egy filmtervem valósult meg. Úgy gondoltam, hogy az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján illő tiszteletadás lenne, ha megszólaltatnánk a budapesti Francia Intézet egykori igazgatóját, Guy Turbet-Delofot. A magyarul kiválóan beszélő francia kulturális diplomata a forradalom első pillanatától járta az utcákat, rögzítette az eseményeket. Naplóját először negyven év múlva adták ki Párizsban és Budapesten. 2006-ban Bordeaux melletti otthonából már nem mozdulhatott, hát mi kerestük fel Wonke Rezső rendező-operatőrrel. Magyar emlékek, képek, szobrok között idézte emlékeit, s az is kiderült, hogy a legfrissebb magyarországi eseményeket is követte: 2006. szeptember végét írtunk… Magyar népdallal búcsúzott tőlünk: „Ha meguntál, édes rózsám szeretni”. A vele készült, Magyarország a második hazám című portréfilm 2006. október 23-án este került volna adásba, de az aznapi események későbbi, emlékezésre alkalmas nyugalmasabb estére sodorták….

2007. július 14-én élő helyszínünk volt a Francia Intézet. Készítettünk interjúkat, miniportrékat, ott voltunk az esti utcabálon, Budapesten élő szakácstól a nagykövetség kulturális tanácsosáig faggattunk itt élő franciákat arról, milyen az ő Magyarország-képük.

Bár Cselényi László sohasem mondta, hogy elégedett, de amikor a következő évben újabb ötlettel jelentkeztem, újra bizalmat kaptam. Wonke Rezsővel indultam el ismét, Szent Márton útjai lett második közös filmünk címe. Jelképnek éreztem utunkat: bölcsőtől a koporsóig követtük a püspök nyomát. Jelenbeli értelemben is, mert néhány héttel azelőtt indult el egy magyar és egy francia fiatal, hogy együtt járják végig a Szombathelytől, Szent Márton szülőhelyétől a franciaországi Tours-ig, püspökké szentelése és halála helyéig tartó zarándokutat. A film emlékezetes pillanatait a Tours-ban élő, gyönyörű családtörténetét méltón őrző De Gérando-Teleki Judit, a Tokaj-vidéken letelepedett francia borász, Samuel Tinon, a Párizsból egyre több időt Fehérvárcsurgón töltő, „kastélymentő” Károlyi György vallomásai jelentették.

Ezekkel a szerény tudósításokkal, beszélgetésekkel arra törekedtem, törekedtünk – még ha csak egy országgal felmutatott közös értékeinkről szóltak is –, hogy jelezzük: az európaiság nem az Európai Unió bürokráciája, hanem az egymás mellett létező, egymást gazdagító kultúrák összessége. S egy olyan európai kulturális csatornának, mint a Duna Televízió, egyszerre feladata saját értékeinek a felmutatása, és az is, hogy tudatosítsa: egy nagy egésznek a részei is vagyunk.

Talán érezhető volt ez a szándék vagy megelőlegezett a bizalom, nem tudom, de a fenti film, illetve az újabb, 2008-as tematikus hétvége előkészítése során, egy tavaszi napon az aktuális megbeszélés helyett váratlan ünnepség várt. Cselényi László Duna-díjjal tüntetett ki. „Ablonczyné Szabó Magdának, aki évek óta kifinomult ízléssel és hatalmas tudással egyengeti a Duna Televízió és a francia kultúra egyre szervesebb kapcsolatát” – állt a díj oklevelén. Megvallom, meglepett és kicsit meg is hatott, nem a díj maga, hanem a figyelem és a kis ünnep bensőségessége.

Bátorításnak is éreztem, s a következő év elején újra beadtunk egy tervet Wonke Rezsővel. Ezúttal a Földközi-tenger partján élt, élő magyarok nyomába eredtünk. Megkaptuk az elvi engedélyt, nekikezdhettem a szervezésnek. Júniusban Mentontól Saint-Tropez-ig jártuk végig az utat, megszületett a Magyarok Azúrországban című munkánk. A legendás fesztiválszervezőt, Böröcz Andrást Mentonban, a koncertek helyszínén mai utódja idézte, Nizzában Koszmovszky Edinával, az 1956-os forradalom „piroskabátos lányával” találkoztunk, Maria de Faykod márványszobrai szabadtéri múzeumában beszélt legutóbbi hatalmas munkájáról, a lourdes-i keresztútról, Nagy Imre László özvegye Saint Tropez-ban pedig arról, miért szeretné, hogy férje képei hazakerüljenek.

Ez lett a franciaországi magyarok sorsát követő sorozatunk utolsó darabja.

Egy este váratlanul felhívott Cselényi László, s felkért, legyek a televízió kulturális alelnöke. Megdöbbentett az ajánlat, reggelig kértem gondolkodási időt. Nem mondom, hogy azon az éjszakán sokat aludtam volna. Nagy próbatételt ígért, de izgatott a feladat. Úgy éreztem, hogy tapasztalataim segíthetik a Duna munkáját. Férjem is biztatott: el kell vállalnod, hasznos lehetsz – mondta. Másnap délelőtt jelentkeztem, és igent mondtam.

Így ért véget a Duna Televízióval való kapcsolatom második felvonása.

 

Mondta-e Cselényi László, miért gondolt Önre?

 

Olyannyira váratlanul ért az ajánlata, hogy nem tudom visszaidézni, mondott-e érvet is. Lehet, hogy közös párizsi munkáink során már figyelte, hogyan dolgozom, lehet, hogy háromévnyi dunás ügyekben való sürgölődéseimből vonta le a következtetéseit. De úgy éreztem – ezért is mertem igent mondani –, hogy addigi tapasztalataimmal segíthetek. Hogy a Duna legyen a magyar kultúra kirakata, szétszórtságunkban legyen szellemi, erkölcsi, nemzeti és emberi sorskérdéseink folyamatos és igényes fóruma. Clevelandben be akarják záratni a magyarok hajdan önerőből épített templomát? Marosvásárhelyen még mindig harcolni kell a magyar nyelvűségért az orvosi egyetemen? Hétköznapi heroizmussal dolgoznak megmaradásukért, épülésükért erdélyi, kárpátaljai kis falvakban? Fiatal szülők igyekeznek megtenni mindent Franciaországban azért, hogy gyerekeik magyarul tanulhassanak? Legyenek ezek fontosabb hírek a Duna Televízióban, mint hogy Budapesten éppen hol, mikor bontják fel a síneket, hol, milyen bűnügy borzolja a kedélyeket kis Magyarországban. Hogy ne történhessék meg soha többé, ami 2004. december 5-én megtörtént. Trianonnál tragikusabban, hiszen nem az ezerszer szidott külföldi hatalmak vágták el tőlünk a mieinket, hanem több mint nyolcvan év múltán az anyaország deklarálta, hogy nem kellenek nekünk. Megtörtént. S ha megtörtént, az azt jelenti, hogy az emberek tudatában, egy ország tudatában még nagyon sok a tennivaló, amelyben ennek a televíziónak kiemelt szerepe kell, hogy legyen.

Hát, efféle gondolatokkal és lelkes tenni akarással érkeztem a bemutatkozásra 2009. május 14-én.

 

Mi volt a feladata?

 

Kulturális alelnökként a televízió művészeti-kulturális területeit kellett összefognom, irányítanom.

 

Sikerült?

 

Igyekeztem… De előbb hadd beszéljek azokról, akiket megismerhettem. Az ezen a poszton eltöltött másfél év alatt számtalan kiváló, a Duna szellemét értő és éltető szakemberrel találkoztam minden területen, akikkel a közös értékrend mentén hamar megtaláltuk a hangot. Szabó Ágnes szerkesztővel sok jó ügyben voltunk szövetségesek, tiszteltem a filmszerkesztők értékes filmeket vehemensen védő munkáját, s az Ön szelíd, de szívós szenvedélyét is, amellyel a magyar film és a mindenkori magyar-lengyel kapcsolatok ügyét védelmezte. Jó volt látni, milyen elmélyült tudással és emelkedettséggel végezte munkáját a vallási szerkesztőség Barlay Tamás vezetése alatt, s milyen missziót teljesített a Duna Televízió a Csíksomlyói búcsú és az azt körülölelő események közvetítésével. Filmjeim őrzik Aliczki György mester-vágói keze nyomát. Bennem maradnak az „adáslebonyolítás” vezetőjével, Deák Edittel folytatott beszélgetéseink, s Nyuli Tamásnak, az elnöki kabinetiroda irányítójának fanyar humorú, de mindig lényeglátó megjegyzései. És még ki mindenkit nem említettem!

Míg a Dunával való kapcsolatom második felvonásában boldog külsősként szerkesztettem filmet, programsorozatot, megvalósíthattam, amit elképzeltem, a majd ötszáz fős gépezet második emberévé válva egyre sűrűbben szembesültem a „nem”-ekkel. A sokféle szempont között a kultúra egyre kevésbé kapta meg méltó helyét. A Dunának az MTV-nél sokkal szűkösebb keretei kompromisszumokra kényszerítettek. Ez természetes is. De amikor a hazai nézettségi adatok alacsony voltát sulykoló kritikákra válaszul – amelyek óhatatlanul torzítottak, hiszen a Duna teljes külhoni közönségéről átfogó felmérés sohasem készült, noha őket szolgáltuk – televíziónk egyre inkább e nézettségi adatok minőségi kritériumok nélküli emelését tűzte ki célul, ezt fájón rossz üzenetként éltem meg. A magam eszközeivel (szamárbőrként zsugorodó alelnöki keretemből támogatva, meglevő formákat megújítva) igyekeztem olyan programok műsorra kerülését vagy megmaradását segíteni, amelyekre meggyőződésem szerint szükség volt.

 

Mondana példákat?

 

Alig 40-50 ezren nézték végig egy rangos színházi előadás felvételét – hangzott a lesújtó nézettségi ítélet. Ne kísérletezzünk ilyesmivel! Tudjuk ezt a 40-50 teltházas Vígszínháznyi számot értékelni? Tudjuk-e, hány olyan magyartanár lehetett közöttük, aki nem jut színház közelébe, de rögzíti az előadást, s diákjaival vitatja meg az élményt? Úgy éreztem, nyelvében is szutykolódó világunkban nem tűnhet el nyelvművelő műsorunk, segítettem, hogy képi világában, szellemében frissebbé váljék, s megmaradjon. Hasonlóan élhetett tovább a Lyukasóra, bár a változás sem volt elegendő ahhoz, hogy visszahozza a hajdani adások sziporkázó hangulatát. Szerettem volna, hogy fiatalokhoz szóló játékos nyelvi-irodalmi műsorunk is legyen. Lackfi János elképzelése, a Penge egyetemi versírástan-hallgatói részvételével ezt váltotta volna be, olyan játszótársakkal, mint pl. Lovasi András, szellemesen, tele ötlettel. Tán a próbára szánt idő volt kevés ahhoz, hogy a nézők megkedveljék, tán túl sokat akart egyszerre, de nézettségi adatai miatt egy évadnyit élt meg csupán. Sorstöredékek Trianon után címmel Kubik Anna és Blaskó Péter nagyigényű műsorát rendezte Balatoni Monika – a filmet tudtommal azóta sem ismételték meg. Kikopott az életünkből a népdaléneklés öröme? Alelnöki keret maradékából segítettem, hogy Könczei Árpád ötletéből elkészülhessenek azok a próbaadások, amelyek nyomán Dunáról fúj a szél címmel 4-5 percben Selmeczi Bori kedves, játékos vezetésével lehetett megtanulni 1-1 dalt. Heti rendszerességű sorozat lett belőle. Később több külföldi vasárnapi iskolából eljutott hozzám a hír, hogy nagy kedvvel használják ma is ezt a sorozatot. 2009 őszén a Duna Televízió nagy marokkói kalandja lehetőséget teremtett arra, hogy a világban élő magyarok sorában megszólíthattam a Tangerben élő Bánffy Katalint, Bánffy Miklós lányát, Wonke Rezső kamerája előtt vallott édesapjáról és saját életéről. Neki is, nekem is a Magyar grófnő Tangerben lett az utolsó dunás filmünk. Angol feliratos változatát Katalin Párizsban élő lánya meghatottan köszönte meg azzal, hogy a családtörténet számára addig rejtett titkait fedezhette fel.

De nagyon sok kérést, igazán Dunának való ajánlatot fájó szívvel hárítanom kellett. Folyamatosan szűkültek kulturális műsoraink, ma is sajog bennem, hogy nemet kellett mondanunk ígéretes tervek támogatására, nem készülhetett a mi támogatásunkkal új epizód a Magyar népmesék-sorozatból a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban. Hiábavaló listámat nem folytatom.

Nem adatott rá idő, talán kedv sem, de tán menekült is elnök úr a szembesítő-érvelő eszmecserétől, hogy a miérteket, a merre továbbot érdemben megvitassuk. Írásban küldött javaslataimra, elképzeléseimre ritkán válaszolt, szóban, ha végre alkalom nyílt, többnyire csak „tűzoltásra”, a legégetőbb napi teendőkre futotta. Amikor ősszel a szocialista többségű Parlament rendkívüli támogatást ítélt meg a Dunának, a kirobbanó viharból már látszott, hogy minden közvetlen pártpolitikai értelmet kap. Cselényi László és vele a Duna össztűzbe került.

2010 januárjában a franciaországi Biarritzban voltam zsűritagként egy tévéfesztiválon, s amikor a hónap végén hazaérkeztem, már kész tények fogadtak: szinte a teljes a megítélt összegre elkészültek a szinopszisok, a külsős cégekkel kötött szerződések. Elkeserítő volt látni a többségükben a kereskedelmi televíziók színvonala alatti sorozatokat felvázoló egy-másfél oldalas „írásműveket”, egymás közötti tartalmi átfedésekkel, a helyesírási hibákról nem is beszélve. Védhetetlen ügyek voltak. Amikor elmondtam a véleményemet, Cselényi László feszült ingerültséggel reagált. Gesztusa azt jelentette: nem rám tartozó dolgokkal ne foglalkozzam.

Rá kellett döbbennem, hogy mennyire más irányt szab ő a Dunának, mint amelynek az álmát követve én oda szerződtem.

A tavasz a televízió körüli végeláthatatlan politikai indíttatású csatározások periódusa lett. Részleteit idővel tán megírom. A kuratóriumban állandósultak az éles hangú politikai viták.

A választások után az új kormány hivatalosan is bejelentette a régóta beharangozott hírt, a közmédiumok összevonását.

Ebben a légkörben különös fénytörést kap a Dunában dolgozók összefogása a június eleji hatalmas árvíz idején. A katasztrófa első hetében elnök úr a monte-carlói tévéfilm-fesztiválon volt, nekem kellett irányítanom a munkát. Eszembe jutnak mindazok, akik éjt-nappallá téve ültek a telefonok mellett, hogy fogadják a nézők felajánlásait a szerencsétlenül jártak megsegítésére. Segítettek, mint már annyiszor. Akkor is, amikor a saját holnapjukról sem tudtak semmit. Az adományokból összegyűlt több mint 320 millió forint bizonyította, hogy az emberekben nehéz helyzetben él a szolidaritás érzése, és azt is, hogy a Duna, a dunások iránti bizalom nem ingott meg, minden körülöttük kavargó vihar és vád ellenére élvezték a hazai és a világban élő magyarok bizalmát.

Július elején külföldön ért az sms, hogy Cselényi László bejelentette a lemondását.

 

Előtte nem beszéltek erről?

 

Nem, sőt az üzenet sem tőle érkezett. Még telefonhívásaimra, üzeneteimre sem válaszolt két napig. A kuratórium július 22-i ülésén közös megegyezéssel véglegesítették a döntést. Némi vita után 50 millió forintos végkielégítésben állapodtak meg. Az új közmédiumi szervezet felállásáig engem bíztak meg az ügyvezetői teendők ellátásával. Az ülés után a kuratórium elnökének szobájában az akkor már volt elnök megkért, hogy szerződtessem vissza az általa éppen elhagyott Duna valamely művészeti posztjára. Nemet mondtam. Kinek akarsz te ezzel megfelelni? – kérdezte. A magam lelkiismeretének – írtam az utolsó neki címzett levélben. Azóta nem találkoztunk.

A csaknem négy hónapos átmenet dermedt időszakában a legfontosabbnak azt éreztem, hogy védjem, amíg védhetem a Duna közösségének tisztességét, tartsam a lelket az emberekben, hogy ne összeroskadtan érkezzenek az új helyzetbe. Miközben naponta fakadtak ki a korábbi hónapok gennyes gócai. A szerződések aláírásakor a produkciók megkapták a teljes összeg kilencven százalékát, de fő- és alvállalkozók között eltűnt pénzekről lehetett hallani; szinte nem volt olyan film, amely határidőre elkészült volna (vannak, amelyek az előre kifizetett tízmilliók ellenére mind a mai napig nem kerültek a Dunához). Az elkészültek között volt olyan sorozat, amelynek epizódjait a reklám-trükközések miatt naponta küldtük vissza átvágásra, s amely miatt a médiahatóság a Dunára szabott ki többrendbeli bírságot. Címében, tartalmában, technikában nem a szerződésben megjelölt két filmsorozat érkezett, nem fogadtuk el. A Duna Televízió nevében polgári pert indítottam az eredeti foglalkozását tekintve búvároktató fővállalkozó ellen. A „végterméket” szállító neves producer telefonon kiabálva kérte ki az eljárást, miközben mások arra szerettek volna rávenni, vonjam vissza a feljelentést...

Tovább is van, mondjam még? 52 részes sorozat a Dunáról a magasból, ahogy még sohasem láttuk? A legkiválóbbnak beharangozott helikopteres cég nem rendelkezett megfelelő gépekkel, nem tudta, hogy két országban nem engedélyezik a repülést; cégek, operatőrök, vágók csereberéje kísérte végig a munkálatokat; a leadási határidő körül még nem kötöttek szerződést a fiatal szerkesztő-rendezővel, aki egyébként helyhiány miatt(?!) fel sem szállhatott a helikopterre; végül a légi felvételek minősége és szűkös volta miatt földi pótforgatásokra volt szükség ahhoz, hogy a filmek majd féléves késéssel megszülessenek. Elég ennyi is, mert még ma is rám tör a múlt, a keserűség és a hitetlenség: hogyan történhetett meg mindez?

Kemény tárgyalásokat folytattam a szakszervezetek vezetőivel, akik, mint kiderült, július 6-án (az elnöki lemondás bejelentése napján) írták alá Cselényi Lászlóval azt a kollektív szerződést, amely többek között a Duna örökös tagjainak köréről és díjazásáról rendelkezett. A kritériumokat úgy találták ki, hogy Sára Sándor nem férhetett bele, de a Duna gazdasági igazgatója igen. Az aláírt szerződést ügyvezetőként nem tehettem semmissé, de a teljesítéshez feltételt szabtam: az egyébként is csatolandó függelékben tiszteletbeli örökös tagként szerepelnie kell Sára Sándornak. Ameddig ő nincs, a szerződésben rögzített személyek sem kaphatják meg a címet (és a járandóságot). A gazdasági igazgató fenyegetően indulatos „kikérem magamnak” kezdetű monológja zátonyra futott, a Duna Televízió akkor 77 éves legendás elnöke pedig méltó ünnepségen vehette át az elismerő címet.

Közben pedig jártam azokat a döntéshozókat, akikről úgy gondoltam, tehetnek még azért, hogy a Duna arculata, értékei a közmédium új rendszerében megmaradjanak. Kerekasztal-sorozatot szerveztem Nemzetpolitika és kultúra címmel, ahol a kulturális élet politikai és művész szereplői arról beszélgettek, miként lehetne-kellene értékeinknek méltó teret adni itthon és külföldön. Vitáztak, de szót értett egymással a világjáró művész Hamar Dániel és Prőhle Gergely államtitkár, Szabó Dénes karnagy és Szörényi László, L. Simon László és Sára Sándor.

Akkortájt vetettem papírra gondolataimat a Duna jövőbeli feladatairól, azzal a szellemi reménykedéssel, hátha elhallatszik odáig, ahol a sorsáról döntenek (Deák Ernő jóvoltából 2010 szeptemberében meg is jelent a Bécsi Naplóban). Néhány részletet hadd idézzek belőle:

„Egy új nemzetpolitikai gondolkodásban kívánatos lenne, hogy a Duna Televízió tájékoztatási műsorainak java elszakadjon a napi belpolitika felelgetős »kiegyensúlyozásától«, miként a határon túli magyar pártok és szervezetek vitáiban, viszálykodásaiban sem foglalhat állást. De bármilyen nemzetközi figyelemre érdemes fontos eseményt, megnyilatkozást azonnali feliratozással, szinkron tolmácsolással tudjon közvetíteni a nagyvilágnak. A Kárpát-medence magyarságának sérelmei, az orvoslásukra tett lépések – tárgyilagos tájékoztatással – hasonlóan szinte azonnal bekerülhetnének a világ híráramába. [..]

A nemzetiségek sorsának a korszerű nemzeti gondolat szerves részéve kell válniuk. A Duna Televízió kezdettől vállalt hivatása a Kárpát-medencei magyar kisebbségekkel való állandó kapcsolat. De ezt nem csak magyar–magyar viszonylatban kell vállalnia. Az elmúlt két évtized igazolta, hogy a brüsszeli hivatalnokok előtt nem világos, hogy a kisebbségi létbe szorult magyarságnak mit jelent együtt élni a többségi lakossággal. Ennek mindennapi gyakorlatát, mélységeit, drámai kérdéseit és a közös teendőket dokumentum-sorozatokban tudnánk megértetni a világgal és a többségi nemzet polgáraival. [..]

Válságot élünk világméretekben, nemcsak gazdaságit, kulturálisat is. A Duna Televízió nemzeti sorsunkról gondolkodva segíthet megfordítani a szellemi elszegényedési folyamatot. Az oktatásügy döntő fordulatot ígér, s ehhez a televízió tervszerű műsorszerkezettel kapcsolódhat. A tét: a jövő magyar nemzedékeinek ügye itthon és a nagyvilágban. A nagyvilágban, mert különösen uniós csatlakozásunk óta fiatal értelmiségiek nagy számban élnek külföldön. Évtizedes kultúrdiplomáciai tapasztalattal állíthatom: jelentős részük meg akarja őrizni az anyanyelvet és a kultúrát a gyermekei számára. A Duna Televízió nyelvi, kultúrtörténeti, magyarságtudományi anyagai oktatási, egyházi szakemberek segítségével rendszerbe állítva, felhasználási javaslatokkal kiegészítve oktatóprogramokká állhatnak össze. A hiányzó témák, területek pedig hamarabb pótolhatók, mintha mindent most kellene a semmiből előteremteni. [..]

Vannak országok, ahol már felismerték: olyan tv-csatorna, amely a nézettség hajszolása helyett a minőséget tekinti mércének, a nemzet kulturális építkezését erősíti. Legyen hát a Duna legfőbb feladata a műveltség következetes emelése. »Az igazi műveltséghez hősiesség kell. A műveltség a béke hősiessége« – írta Márai Sándor. Amit ő a béke hősiességének nevez, azt kell a Duna Televíziónak ma is vállalnia. A nemzeti és egyetemes kultúra összhangjában emberek, népek, kisebbség és többség megértésének érveit, tényeit és történeteit.”

Írásom szélbe kiáltott szó maradt.

A magam értékrendje szerint akartam bevégezni „muszáj-herkulesi” ügyvezetőségemet: minden gazdasági-pénzügyi lehetőségtől megfosztva, 2010 szeptemberében negyedévnyi prémiumomat adtam oda, hogy egy világprodukciót megvásárolhassunk. Verdi Rigolettóját közvetítették élőben az eredeti mantovai helyszínekről, olyan művészekkel, mint Placido Domingo és Ruggiero Raimundi. Ez volt az én búcsúajándékom a Duna Televíziónak.

A változás bekövetkezett, a 41 fős „Kis-Duna” akkori vezérigazgatója, Ókovács Szilveszter felkért, legyek a csatorna kulturális főtanácsadója. Lelkesen írt terveimre, javaslataimra többnyire még annyi válasz sem érkezett, hogy köszönöm, megkaptam. Be kellett látnom törekvéseim fölösleges voltát, nyilvánvalóvá vált, nincs szükség arra, ahogyan én láttam a Duna feladatát, s amiben használni tudtam volna.

Jules Renard írja: „Az az igazi ég, amelyet a víz mélyén látsz.” A Dunában pedig már végképp nem lehetett megpillantani az eget. Hát elköszöntem.

 

Pörös Géza