top of page

Jankovics Marcell rajzfilmrendező, művelődéstörténész, könyvillusztrátor, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének a tagja. 1963 óta készít animációs filmeket, több száz filmben dolgozott. Egészestés játékfilmjeinek (János vitéz, Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról) és egyedi rövidfilmjeinek (köztük az 1974-ben Oscar-díjra jelölt Sisyphusnak és az 1977-ben a cannes-i fesztivál rövidfilmes Aranypálma-díjával kitüntetett Küzdőknek) nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója és tervezője is volt. Az ember tragédiája animációs filmváltozatát több mint húsz évig készítette. Több évtizeden keresztül tanította az animációt. Cikkei, tanulmányai és könyvei jelennek meg főleg művelődés- és művészettörténeti tárgyban. 1988–98 között hasonló témákról több száz televíziós műsort készített. A Duna Televízió egyik alapítója, 1994-ig kurátora, szóvivője és a Műsortanács elnöke volt. 1996-ban sikertelenül pályázta meg a Duna Televízió elnöki tisztségét. 1998–2002 között, majd 2010. augusztus 1. és 2011. október 15. között a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke volt. 1998-tól Magyar Művelődési Társaság elnöke.

 

Véleményed szerint meg lehet itt és most őszintén írni a Duna Televízió történetét?

 

Nem tudom. Én biztosan nem leszek őszinte. Nekem már volt egy komoly perem az egykori igazgatónőmmel, elveszítettem, be is zúzták az emlékirataimat, és 800 ezer forintomba került, mert nem tudtam bizonyítani valamit, amiről a nomenklatúrában mindenki tudta, hogy megtörtént. Itt persze nem erről van szó, itt ilyenek nem történtek, de szinte mindenki él abban a körben, ahol hallottam, láttam ezt, azt, de amiről amúgy sem beszélnék. De talán az is érdekes lesz, amit elmondok.

Szerintem azért kell megírni a könyvet, mert a Duna Televíziónak beteljesült a feladata.

Tán két éve tapasztaltam Gyergyószentmiklóson, ami azért elég messze van, hogy az összes tévécsatornát lehet fogni Magyarországról, igaz, nem jó minőségben. Ezen a problémán tehát túllépett a világ. Most már inkább csak arról van szó, hogy egy közszolgálati csatorna legyen, vagy kettő. Miután összeolvasztották, tulajdonképpen egy van, pedig biztos, hogy kedvezőbb lett volna, ha egymással versenyben van két közszolgálati csatorna. Ha én annak idején elnök lehettem volna, pártoltam volna, hogy az M2 és a Duna olvadjon egybe – természetesen Duna néven és az M1-től elkülönülve. Az más dolog – nem tudom, Sára Sándor ebben mennyire volt szabad –, hogy minden ilyen pozícióban megmondják az embernek, mit várnak el tőle.

Menetközben rájöttem, hogy az a jó, ha a művész ember nem vállal hivatalt, mert onnantól kezdve a függetlensége, önállósága véget ér, és bekerül egy olyan hierarchikus rendbe, ahol nem érzi jól magát. Én legalábbis nem bírom elviselni, ha megmondják, mit várnak tőlem. Ez alkati hiba, de valószínűleg összefügg azzal, hogy egészen a nyugdíjazásomig nem voltam önálló. Állami intézményben voltam beosztott, és a függetlenségemet az jelképezte, hogy a munkám tényleges szakmai részébe nem tudtak beleszólni.

 

Kezdjük az elején...

 

Egy ilyen csatorna akkoriban a levegőben volt. Sokan vindikálják maguknak a jogot, hogy ők találták ki, legyen Duna Televízió. A lényeg: többünknek eszébe jutott, hogy a magyarság megmaradásának egyik zálogaként egy műholdas csatorna szóljon a határon túlra. Még nekem is eszembe jutott, magamtól. Hallottam róla, hogy Péterffy Andrásék a MOVI-ban elkezdtek egy ilyen kísérletet. Régóta ismertem Péterffyt, ezért fölhívtam telefonon, hogy szeretnék én is hozzájuk csatlakozni. Nem emlékszem pontosan, Buglya Sándor, a felesége, Kulics Ágnes, Szakály Pista, Péterffy, már nem tudom, még kik voltak ott – és én. Terveket tárgyaltunk, ötleteket írtunk össze. Én is vittem egy rakás listát, hogy milyen filmeket kellene vetíteni. Mindenki bedobta a maga elképzelését. Egyszer csak váratlanul kiderült, hogy ezen az ágon nem megy. A másik ágnak személyemet illetően az volt a fő eleme, hogy Zelnik Jóska – akinek nem tudom, milyen szerepe volt ebben – megkeresett, hogy Antall József beszélni akar velem, ki akar nevezni az MTV elnökének, de mielőtt vele találkoznék, Csoóri Sándor is látni akar. Hát ezekben a helyzetekben már nem érzem jól magam. Lekádereznek? Szó szerint ez történt. El kellett mennem az Angelika presszóba, ahol Csoóri olyan ponton ült, ahonnan mindent be lehetett látni. Ott volt Balogh Júlia, és különböző furcsa alakok bokáztak Csoóri előtt, hazatelepültek, egyebek. Ez a ’90-es évek legelején volt…

 

Már a Magyarok Világszövetségének a találkozója után?

 

Nem tudom, mikor volt pontosan, de azt követően volt, amikor kiderült, hogy Hankiss Elemér le akar mondani az MTV elnöki pozíciójáról. Egész más szálon ugyanis Hankiss is fölhívott azzal, hogy „szeretném, ha te lennél az utódom”. Ez a két szál mintha nem tudott volna egymásról, de mivel ugyanarról szólt, informálisan valószínűleg tudtak. Elemérnek azt mondtam, hogy olyan feltételeim vannak, amelyeket Antall úgysem fog teljesíteni. Aztán Antall Józseffel lezajlott egy 45 perces találkozó, ahol azt mondtam, hogy nekem fontosabb Az ember tragédiájának a befejezése, de elvállalom az elnökséget, ha itt ül a pénzügyminiszter is, és garantálja a működés anyagi feltételeit, és ha nulláról indíthatom az egészet. Antall kérdésére, hogy ez mit jelent, azt mondtam: „mindenkit” rúgjanak ki, aki a tévében számít, mielőtt engem kineveznének. Később Győrffy Miklós ugyanezt javasolta: ki kéne mindenkit rúgni, és aztán visszavenni azokat, akiket… Körülbelül mindenki tudta, hogy ezt kellene tenni. Antall erre azt mondta, hogy pénz nincs, lövészárok-harc van, és nekem be kell szállni. Mondom, miért kellene? Egy országban, ahol 6000 forintba kerül egy kulcscsont eltörése, engem miszlikbe aprítanának, ha ennyi embert én fosztanék meg a sinecurától. Engem az érdekelt volna, hogy tartalmilag és formailag úgy építhessek föl egy televíziót, ahogy elképzelem, és hogy ehhez kapjak feltétlen támogatást. Antallnak végül azt mondtam, hogy az MTV elnökségét nem vállalom, de egy kisebb televíziót el tudnék vezetni. Lehetséges tehát, hogy ezt azzal a gondolattal mondtam, hogy az alapítandó Dunának szívesen lennék az elnöke.

Miután ez az egész lezajlott, kiderült, hogy a MOVI-kezdeményezést lezárják, amit nagyon igazságtalannak tartottam, tökéletesen függetlenül attól, hogy Péterffy alkalmas volt-e vagy sem. Azóta is tapasztalom – ennek részint politikai okai vannak –, hogy ha elindul valami, és egy másik ágon elindul ugyanaz, akkor az egyik úgy söpri le buldózerrel a másikat, mint annak a rendje.  Később ugyan vállaltam a kuratóriumi tagságot a Dunában, de azzal a rossz érzéssel, hogy miért kellett kihagyni belőle Péterffyt, miközben a Buglya házaspárt bevették. Mintha vörös posztó lett volna a szemükben. Ráadásul kiásta a csatabárdot...

 

Zelnik akkor már ott volt?

 

Igen. Ő volt az ideiglenes elnök. Az volt az érzésem, Péterffy nem tette jól, hogy rögtön harcolni kezdett. Leveleket írogatott, egyebek. Miután bekerültem ebbe a testületbe, rájöttem, hogy azért nem való nekem, mert ha különvéleményem van, és lesöprik az asztalról, nem érzem jól magam. Ez az én hibám, tehát nem állítom, hogy a másik oldalnak, amelyik a többséget képviselte, sok dologban nem volt igaza, de nem mindig tudtam egyetérteni velük. Aztán ki is alakult egyfajta „politikai” megoldás, a kisebbség meggyőzése, amihez én tartoztam…

 

Ez mit jelentett?

 

Semmi különöset. Külön beszélgetéseket, „diplomáciai bánásmódot” jelentett. Ezzel Kodolányi Gyula lett megbízva. És itt kezdődtek azok a dolgok, amelyekről nem fogok mesélni.

Ezek részint hiúságból fakadó, kisszerű emberi ügyek… Egy rövid kitérővel: a könyvem bezúzásának az a tanulsága volt számomra, hogy a volt igazgatónőm briganti tanácsadója írt nekem egy levelet, hogy tanulhattam volna Márai Sándortól, aki ilyet soha nem követett volna el. Annyit azért visszaírtam neki, hogy Márainak huszonvalahány pere volt az Egy polgár vallomásai miatt... Nyilván fűti tehát az embert olyan ambíció, hogy megírja, milyennek látta Csoóri Sándort vagy Kodolányi Gyulát vagy Szabados Györgyöt vagy Tőkéczki Lászlót. Kiváló, érdekes embereket ismertem meg ott. Volt, aki nagyon sokféle utat járt be előtte, közben, utána. Kőhalmi Ferenc volt a főcsővezető, vagy minek mondjam, talán a titkára a kuratóriumnak.

 

Neki is volt egy csatorna-terve, az Alfa Televízió…

 

Az később volt. Az Alfa Televíziót akkor találta már ki, amikor a Dunától...

 

Igen, de már korábban volt egy Kárpát-medencei műholdas televízió terv, együtt voltam vele Triesztben 1990-91-ben, ott mutatta be. Akkor még nem volt a Duna…

 

Horn a kormányzása idején adott neki 800 millió forintot az Alfa Televízióra. Lett Alfa Televízió? Nem lett. Itt voltak a Budakeszi úton, rendbe hozatta azt a villát, gondolom a 800 millió nagy része arra ment el, aztán eltűnt ez is, meg ő is. Kőhalmi a Dunában olyan szerepet játszott, hogy ha Csoórinak volt valami hivatalos üzenete, akkor azt rá bízta. Engem kértek meg például arra, hogy én mondjam a köszöntőt a Duna Televízió indulásakor, karácsony este…

 

1992-ben, húsz éve...

 

Igen. Kérték, írjam meg a szöveget, mert Csoóri látni akarja. Ezt se szerettem, de megértettem, hogy a kuratórium elnöke látni akarja. De akkor hívjon föl telefonon, kérje el, én elviszem neki, vagy elküldöm postán, és utána személyesen mondja el a véleményét. Ehelyett egy kutyanyelvre firkantotta, mit javítsak ki a beszédemben, aztán odaadta Kőhalminak, hogy hozza el nekem. Nem tartalmi, nyelvhelyességi, hanem stiláris észrevételek voltak. Nem javítottam ki. Akkor már publikáló ember voltam, nekem ne mondja meg senki, hogy ez az ige nem jó ide, hanem egy másik kell. Látod, most is betúrázom magam, ilyen vagyok, az én hibám, hogy nem szeretem ezt a nem közvetlen, nem baráti hangú üzenős módszert. Ilyesmik után következett az a szolgálati rendszerű eljárás, hogy „ja, a Jankovics ellenzékieskedik, akkor valahogy kezeljük, légy szíves, oldd meg, hogy ne legyen ilyen…”

A kuratóriumnak Csoóri állt az élén, benne volt Makovecz Imre is, aki aztán kilépett, mert ő sem bírt tag lenni.

 

Ezek tartalmi konfliktusok voltak?

 

Is. Meg emberiek. Hogy hogyan kell kezelni dolgokat. Csoórinak például az volt az elképzelése, hogy határon túliakból kell válogatni a megszólalókat, tehát a műsorvezetőket meg a hírolvasókat. Erre mondtam én, hogy könyörgöm, ne legyen mindenki amatőr, az olyan idétlen lesz. Vagy az arculat. Az arculatot, pontosabban a logót, a műsorindító nyitóképet a szintén kuratóriumi tag Illés Gyuri bácsi javaslatára rám bízták. Ez annyit jelentett, hogy ki kellett íratnom egy pályázatot, és nekem kellett levezényelnem, hogy a tervek közül elkészüljön az, amelyiket támogattam. Ez lett tulajdonképpen a három hullámvonal. Viszont volt egy előzménye is. Makovecz javaslatára Kőhalmi megcsináltatta azt a bizonyos rézfát valakikkel, az keringett körbe. Megkérdezte, mi erről a véleményem. Elmondtam neki. Ezután a nyertes csapat kivitelezett egy nyitó főcímet, amit Kőhalmi az én távollétemben megmutatott ennek-annak, majd jött az üzenettel, hogy Makovecznek az a javaslata, hogy ez, meg ez ne ilyen legyen, hanem olyan. A lényeg az, hogy egyre rosszabb lett az egész. Mindenbe mindenki beleszólt. Miközben rám bíztak valamit, olyanok is beleszóltak, akiknek semmi köze a vizualitáshoz. Egyszerűen állandóan meg kellett hátrálnom, mert mindig ők voltak többen, akik beleszóltak a rám bízott dologba.

 

Ezek szerint a három hullám a tiéd volt?

 

Nem az enyém volt, csak én választottam ki. Nem sok, öt vagy hat pályázó volt. Ezek közül a legjobbat választottam ki. Egy fiatal számítógépes csoport nyújtotta be. Azt hiszem, Sasnak hívták a vezetőjüket.

 

Máig sok helyen olvasható pedig, hogy a három hullámvonal a Jankovics-féle eredeti logó…

 

De hát nem én találtam ki, én csak a bírálójuk, a tanácsadójuk, vagy a supervisoruk, a megbízójuk, ilyesféle voltam. Amikor elkészült a terv, megint jött Kőhalmi. Nem a kuratóriumi ülésen mondták meg nekem, mit szeretnének, hanem mindig külön úton, Kőhalmin keresztül.

Természetesen a kuratóriumi üléseken is elhangzottak észrevételek, a napirenden lévő és napirenden kívüli kérdésekről, mi, a tagok elmondtuk a véleményünket, de mondjuk az enyémet rendszeresen lesöpörték. A megbízás viszont, hogy én mondjam a köszöntőt, azt mutatta, hogy azért volt valami elismerés irányomban. A hiúságomnak ez jólesett. De azt, hogy nem volt elég hatékony a dolog, az ülések végtelen hossza, hiábavalósága, az állandó körforgás mutatta. Volt, ugye, a mi kis belső ellenzékünk, gazdaságilag pedig ott volt Szekeres, aki szintén soha nem értett egyet semmivel és senkivel, de ő nem a mi oldalunk felöl, hanem más oldalról nem értett egyet a többséggel. Nem működtek jól a dolgok, ami nem csoda, mert ki kell mondani, hogy ez végül is egy amatőr testület volt. Egy idő után rájöttek – ebben Zelnik volt nagyon józan –, hogy föl kell állítani egy csapatot, amelyik a műsorkészítést irányítja.

 

Milyen tartalmi dolgokért próbáltál harcolni?

 

Nem emlékszem már rá pontosan. Amire meg igen, azt inkább megtartom magamnak. Nagyon konkrét dolog volt az arculat. Miután elkészült egy változat, az nem volt jó, a beleszólás után azonban még rosszabb lett, mert olyan amatőr kérések voltak, amitől ezek a fiúk zavarba jöttek, és nem tudtak jobbat csinálni. Ebből per is volt később, már a Sára-időben. A fiúk azért pereltek, mert nem fizették ki őket. Végül is a hármas jel addig a Duna emblémája volt, ameddig önállóan működött.

Olyan a karakterem, hogy emlékszem a sértődésemre, de hogy mi volt az oka, arra nem.

Emlékszem például, hogy Kodolányi meghívott magukhoz, Szabados Gyuri, az ő nagyon jó barátja is ott ült, akit haló porában is nagyon tisztelek, meg talán Tőkéczki Laci, de arra nem emlékszem, ki volt még ott úgynevezett ellenzéki rajtam és a barátomon, a már szintén néhai Szakály Ferin kívül. Az öreg Molnár József például mindig nekem szurkolt, de végül azon az alapon nem szólalt meg, hogy ő ehhez egyáltalán nem ért. De nem értett, nem érthetett hozzá a többi sem, Kellermayer Miklós például kiváló a maga területén, de milyen tapasztalata is lett volna a tévézést illetően? Interjúalanynak lenni ehhez kevés. Illés papi szakember volt, a mozgókép kiváló értője. Szakály Feri és én vezettünk tévéműsort, addigra már elkészült egy-két tévéfilmem is. Vagy ott volt Dux László, nagyon helyes, okos ember, ő sem a televíziózás szakembere volt, hanem orvos, és nem emlékszem, melyik oldalon állt az általam vitatott ügyekben.  

 

Őket Csoóri választotta ki?

 

Nem tudom. Bizonyára volt beleszólása. Szerintem az MDF. Kodolányi MDF-es volt. Én nem voltam MDF-es. Nem voltam Lakitelken, nem politizáltam aktívan, nem voltak politikai ambícióim, ahogy ma sincsenek, az alkotómunka foglalkozatott akkor is, ahogy ma is. A televízió megalapítása viszont izgatott, életre hívása igazi alkotómunka volt. Valószínűleg azon az alapon kerültem a kuratóriumba, hogy Antall találkozott velem, és ha már tévéelnökként is gondoltak rám, hát akkor ebben is kapjak valami feladatot.

 

Az, hogy a Duna Televízió elsősorban a határon túli magyaroknak vagy az itthoniaknak szóljon-e, már az elején tisztázva volt?

 

Az tisztázva volt. Az eredeti koncepcióban sem érdekelt bennünket, hogy az anyaországiak mit mondanak. Szó szerint többször elhangzott, hogy ez Erdélynek megy. Ez az Erdély felé húzás azonban szintén bosszantott. Anyai részről erdélyi, apai részről felvidéki vagyok. Természetemnél fogva meg kiegyensúlyozó, mert a mérleg jegyében születtem. Nem fogadtam el, hogy Erdély fontosabb, mint a Felvidék. Azt megértettem, hogy Felvidéken a magyarlakta sáv nagy részében az M1 fogható volt. Ez azonban már akkor sem lehetett szempont, mert a tervek szerint az adásnak előbb-utóbb Ausztráliáig, Amerikáig és mindenhova el kellett jutnia, ezért már akkor sem lehetett volna ennyire egyközpontú. A másik tartalmi probléma az volt, hogy erősen pártoltam a helyben, tehát nem Budapesten készülő műsorokat, ezért próbáltam lobbizni. Amikor később a Műsortanács elnöke voltam, jöttek hozzám videokazetták, és mindig az derült ki, hogy a kurátorok a budapesti stúdióban dolgozókat akarják előnyben részesíteni. Ez addig-addig ment, míg megelégeltem, de ez később történt.

 

Arra a tanulmányra emlékszel, amelyben a határon túliak azt elemezték, hogy nekik igazából jobb lenne, ha a magyar kormány a saját helyi televízióik kiépítésére adna pénzt?

 

Igen, hogyne. Lett volna egy köztes megoldás, hogy a Duna Televízió irányításával működjenek ezek a helyi, tulajdonképpen kihelyezett tudósítói műhelyek. Nem egyszerűen a tudósítás lett volna itt a lényeg, hanem, hogy főleg helyben készüljenek a műsorok. Volt például egy sorozatterv az erdélyi folyókról. El is készült egy film – erre emlékszem –, a technikailag gyenge minőségű videóját volt módom megtekinteni, mely a Szamos folyót követte a forrástól a Tiszába ömlésig. Ugyanezt meg akarták csinálni a Marossal, meg a Küküllővel. Ez a terv például nagyon tetszett.

 

Ezek kinti ötletek voltak?

 

Kinti ötletek voltak, és azért aludtak el, mert ha nem volt pénz arra, hogy innen megcsinálják, akkor félretették. Rögtön kiderült, hogy az anyaországi érdekek működtek. Jóindulatúan fogalmazva, az volt a be nem vallott, mégis uralkodó álláspont, hogy nem azért hoztuk létre a Dunát, hogy helyet adjunk az ő tévéműsor-készítő álmaiknak, hanem mi csinálunk nekik tévét, s azt mi töltjük fel műsorokkal. Akkor tudott volna versenyezni az itteni közszolgálati tévével az anyaországi nézők előtt ez a határt nem ismerő Duna Televízió, ha a határon túli témákból, műsorokból készült volna sokkal, de sokkal több. Akkoriban még az anyaországiak közül nagyon kevesen jártak a határon túl, a Felvidékre is jobbára csak síelni mentek. Fölfedezni való világ volt ez.  És az lett volna az igazi segítség a környező országokban élő és dolgozó magyar televíziósoknak… Ehelyett csak a bemondók lettek kinti magyarok. Egy-kettő még mindig megvan közülük.

Hát azért eszembe jutnak dolgok, csak sok mindenben már nem vagyok egészen biztos, és nem akarok pontatlan lenni.

Az is egyfajta bizalmat mutat, hogy például engem választottak a Műsortanács elnökének. Csoóri persze nem gondolta, hogy ezt neki kellene csinálnia, meg Kodolányi se gondolta, meg Dux se, meg Molnár se. Nyilvánvalóan kizárásos alapon esett rám a választás mint filmesre, meg akkor már a művelődéstörténeti műsoraim is javában mentek.

A Műsortanács ülései hetente, szerdánként voltak. Itt is megismétlődött az, ami a logóval, fölülbírálták a döntéseimet, de most már a beavatásom nélkül. Volt például egy belső ajánlat a csíksomlyói közvetítésre, és én amellett döntöttem, mert az volt a legpraktikusabb és a legolcsóbb. Akkor felülről, tehát a Műsortanács elnökének a feje fölött, egy telefonnal kiadták a gyártásvezetőnek, hogy nem azzal, hanem valaki mással kell lebonyolítani az ügyet, kétszer annyiért. Az a valaki más ráadásul a Duna Televízió világítóparkjával az MTV-t is szolgálta. Nem szándékosan, de mikor kiderült, hogy be van világítva a terep, akkor az MTV-nek nem is kellett lámpaparkot vinni... Akkor már eldöntöttem, hogy előbb-utóbb ki fogok lépni. Az alkalmat az adta, amikor Csoóri Sára Sándort szavaztatta meg elnöknek, s ettől kezdve rám mint Műsortanács-elnökre többé nem volt szükség.

 

Te akkor nem is jöttél elnökként szóba?

 

Nem, de akkor nem is jutott eszembe, hogy főállású tévéelnök legyek. Csak ez volt az ürügy arra, hogy lemondjak. Onnantól kezdve a Dunával tulajdonképpen nem voltam kapcsolatban, legfeljebb, ha behívtak műsorba. Viszont volt még két olyan esemény, ami következményekkel járt. Az egyik az, hogy pályáztam…

 

Mikor pályáztál?

 

1996-ban, Sára első ciklusa végén. Szekeres László kért meg, hogy pályázzak vele. Nem láttam bele a boszorkánykonyhába, de utólag nyilvánvalóvá vált, hogy Szekeressel nem nyerhettem, mert az akkori kuratóriumból nem állt mellette senki. Ezért kellett külsőknél lobbiznom. Elmentem Tabajdi Csabához, elmondtam neki, hogy mit akarok. Elmentem Bíró Sándorhoz, a kuratórium elnökéhez Gödöllőre, ő is MSZP-s volt.

A Fideszszel először összerúgtuk a port. Elküldték hozzám Hankiss Ágit, akivel baráti kapcsolatot ápoltam. Leültünk egy étteremben – ezek nagyon tanulságos történetek –, hogy lebeszéljen a pályázatról. Azt mondta: „Mi Heltai Péterre gondoltunk elnöknek, te lehetnél az alelnök”. Róla derült ki utóbb, hogy szekus volt. „Engem akkor nem érdekel. Alelnöknek nem pályázom” – válaszoltam. Ezek után eldöntötték, hogy rendben van, legyek én a jelöltjük, ne Heltai. Zelnikhez is el kellett mennem kihallgatásra. Nekem Sárával nem volt semmi bajom. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert nem ellene pályáztam. Épp válságban voltam, és ki akartam bújni az életem akkor szorító hurkából. Nem ment a Tragédia, mert nem kaptam rá pénzt, nem láttam más kiutat.

Egyébként Sárával kétszer kerültem ellentétbe, amit még összezördülésnek sem lehet nevezni. Azt se tudom megmondani, hogy a pályázatom előtt, vagy után… A második biztos, hogy utána volt.  Az első talán még előtte. Megkértek, hogy illő honorárium fejében véleményezzem a Duna Televízió arculatát. Ez akkor volt, amikor szürke filccel volt bevonva a műsorvezetői helyiség, a hírbeolvasó.  Úgy nézett ki, mint egy negatív jövőképet mutató kelet-német science-fiction díszlet. Nagyon komolyan vettem a feladatot, és őszintén meg is írtam. Nem ártó szándékkal, nekik, a tévének akartam jót. Biztos, hogy lesújtó kritikám nem váltott ki irántam szimpátiát. Nem azt szerettem volna, hogy minden piros és sárga legyen, mint később, ami még borzalmasabb volt, de az már nem Sára idejében volt…

 

Akkor Pekár István volt az elnök.

 

A Pekár-korszakban rendbejött a kapcsolatom a Dunával, mert Pekár Pista már ott ült a Műsortanácsban is, ő volt a mezőgazdasági szerkesztő… Jóban vagyunk a mai napig. De szerintem ezek mind az elnöki pályázatom után lehettek.

Megírtam tehát az elnöki pályázatot, amit mind a mai napig nagyon fontosnak tartok, annak ellenére, hogy az úgynevezett tematikus, ismeretterjesztő csatornák megjelenése egy kicsit fölülírta. Nyolc példányban kellett benyújtani, és arról volt szó, hogy mind a nyolcat vissza fogom kapni. Ehhez képest hetet kaptam vissza. És az egyikről azt mesélték, hogy nagyon ki volt preparálva. Aminek az volt a célja és értelme, hogy azért hasznosítsuk, amennyire lehet. Végül is ez egyértelműen az én jóváhagyásommal történt. A meghallgatásomkor kérdezte Kovács Zoltán, az egyik kurátor, hogy ha elutasítanak, rendelkezésükre bocsátom-e a pályázatomat. Igent mondtam. Megtisztelő, ha hasznosítják. Ketten álltak csak ki mellettem. Az egyik az a hölgy volt, aki a kisgazda pártot képviselte.

 

Ortutay Mária?

 

Igen. Ortutay Mária volt az egyik támogatóm. A másik pedig a furcsa nevű Nógrád megyei fiú, aki akkoriban a Fideszt képviselte a kuratóriumban. Ők ketten támogattak. A kereszténydemokrata Kovács Zoltán, Szabad Európás nevén Zoltán Károly pedig azt mondta, hogy ő is támogat, de csak ha lemondok arról, hogy Szekeres legyen a gazdasági vezető. Mondtam, hogy ezt nem tehetem, mert ő kért föl, vele együtt pályázom. Akkor már tudtam, hogy ebből kimaradok… Isten segített, hogy ne legyek elnök. 

 

Milyen Duna Televíziót képzeltél el?

 

A pályázatom lényege... a Duna Televízió műsorkínálatával az volt a bajom, ami az összes tévéműsorral. Teljesen esetlegesnek éreztem a csoportosításukat, emellett borzasztó sok volt benne az amatőrizmus. Az én úgynevezett tematikus televízió-tervem az volt, hogy az év 365 napja mellé lehetne rendelni sok olyasmit, ami minden évben ismétlődik, és sok éven keresztül használható. Ha unalmasnak tűnik, akkor nem mindig kell használni. Tehát mondjuk, az első ibolya nem feltétlenül ugyanazon a napon nyílik ki. Az ibolyanyílást, az első havazást, bizonyos alkalmakhoz kötődő képsorokat nem kell negyvenszer fölvenni, legföljebb akkor, ha közben javult a felvétel technikai minősége.

A másik ötletem az volt, hogy úgy kell fölépíteni egy műsorstruktúrát, hogy magához a naphoz illeszkedjék. Ezen belül pedig úgy, hogy az egymást követő műsorok között is legyen valami kapcsolat, képzettársítási lehetőség. Ha az ember sokszor néz híradót, egy idő után rájön, hogy az a gyakorlat, hogy van egy bűnügyi blokk, egy külpolitikai blokk és vannak visszatérő elemek, ezért a néző megszokja. De egy televízió estéje attól még katyvasz, hogy van benne kvíz, meg van benne valamilyen film, főzőcske, magyar népdal, kerekasztal-beszélgetés a cserebogár halhatatlanságáról, meg komolyzenei koncert. A műsorszámok között lehetőleg legyen érzelmi, értelmi összefüggés, mert ha nincs, a néző nem tanul, sőt felejt. Egyik műsor kioltja a másikat, és reggelre már nem is emlékszik, mit látott előző este. Erre egyértelmű példákat írtam. Hogy amikor például íjász világbajnokság van, készítsenek interjút Kassai Lajossal, mutassanak be ismeretterjesztő filmet a visszacsapó íjkészítésről, aznap este vetítsék valamelyik Robin Hoodot stb. Ezt hívtam tematikus televíziónak.

 

A Duna Televízióban is voltak tematikus napok…

 

Gondolom, a pályázatom visszatartott példánya adta a gondolatot. De nem voltak jók. Nem kampányszerűen, alkalmilag kellett volna csinálni. Szerepeltem is az egyikben. Velem kapcsolatban eszükbe jutott a fa, de nem volt elég ötletük hozzá, talán pénzük sem, így nem megy…

 

Te tehát a teljes műsort tematikusan akartad strukturálni?

 

Igen. Minden napnak van valami jelentése. Ha azt mondom, hogy aznap Vilmos névnap van, s az, mondjuk, a történelemben a Rákóczi szabadságharc bukásának a napja, egy nagyság ezen a napon született, a másik ezen halt meg, Kínában ekkor ez és ez a szokás. Szóval össze kell gyűjteni olyan adatokat, amelyekre lehet építeni a napot. Ugyanakkor annak is be kell épülnie, ami aznap a valóságban körülveszi az embert. Tehát nemcsak a múltból, meg a természetből, népek szokásaiból, ünnepeiből vett példákra kellene építeni, hanem fontos, hogy a néző ne érezze magát idegenül a műsorfolyamban. Ha van valami, amiért úgy érzi, indokolt, hogy most ezt látja, akkor ennek szerintem több értelme van, több marad meg belőle, az üzenet jobban, könnyebben megy át.

Hajnal Péternek például az volt az ötlete – tudta, hogy gombászom –, hogy csináljunk egy gomba-sorozatot. Mondtam, boldogan, de akkor évekkel korábban kell elkezdeni fölépíteni, mert nem úgy van, hogy eső után kimegyünk, szedünk gombát, ha találunk, ha meg nem, viccesen sajnálkozunk, és két amatőr ott áll, és arról beszélget, hogy milyen érdekes, amikor kinő egy gomba a földből… Mert a Duna így működött. Én pedig azt mondom, hogy ezt szisztematikusan kell csinálni. Amit most fölveszek, azt egy gondosan megszerkesztett, sorozatba illesztett műsorként majd akkor fogják leadni, ha a sorozat epizódjainak már legalább a fele elkészült.

 

A lényeg az, hogy kulturális, közszolgálati televíziót akartál…

 

Igen. Abszolút. A műsorrácsot még nem terveztem meg, mert korai lett volna. Ez kb. 30-40 oldalas írás volt, a műsorrács később jött volna, de hát bizonyos műsorelképzeléseim nyilván voltak, amire példákat hoztam föl, csak ezekre fejből már nem emlékszem. Valahol biztos megvan. Még nem számítógépes korszak volt, ez még géppel íródott.

Amiért nem lettem volna igazán jó elnök, az a fölső kapcsolattartásra való alkalmatlanságom. Sárának volt politikai érzéke ahhoz, hogyan tartson kapcsolatot a pártokkal, a magas politikával, azokkal, akik a pénzt adják. Ha szabad kezet kapok, hogy a műsorokkal foglalkozzam, arra jó lettem volna.

 

De az utópia, hogy szabad kezet lehet kapni…

 

Valószínű. Azért is utópia, mert a Duna Televíziónak soha nem volt annyi pénze, hogy arra költse, ami majd két év múlva fog menni. Lásd a gomba-műsor példáját.

A Duna Televízióval tehát nincs semmi bajom, de azt férfiasan bevallom, hogy soha nem voltam elégedett vele. Egyébként a közszolgálat többi ágával sem voltam elégedett, ahogy magammal sem vagyok az. Minden este nézek tévét, de egy héten talán két-három óra van összesen a magyar televízióban, ami miatt érdemes kinyitnom. Tulajdonképpen a Eurosportot, a tematikus csatornákat nézem. És egy-két filmes csatornát, ha olyan film van. De a filmek másik történet…

 

Utólag már jól látható, hogy Sára megpróbálta azt, amitől te féltél volna, vagyis hogy a politikát, amennyire lehet, távol tartsa…

 

Ő erős és higgadt ember, és jó, hogy ő folytatta. Ez tagadhatatlan. Nem úgy fogom föl, hogy alul maradtam vele szemben. Ez rendben volt. Nem is magamtól jutott eszembe a pályázás. Szekeres fölhívott, hogy szeretné, ha beadnám vele a pályázatot. Ennyi. És miután nekem jókor jött a kérés, mert éppen rossz passzban voltam, igent mondtam. Nem láttam bele a katlanba.

Olyan dolog is történt velem, hogy amikor lejárt Peták megbízása a nagy tévében, és kiírták az új elnöki pályázatot, egyszer csak fölhívott telefonon, majd beállított hozzám Kövér László. Másnap volt a pályázati beadás. Arra kért, hogy a Fidesz nevében adjak be a nagy tévé elnökségére pályázatot. Mondom neki, ne haragudj, de holnap van a beadási határidő. Nem tudok csak úgy rittyenteni egy pályázatot, egy oldalt, kettőt tudok írni, de ilyen nincs. Azt mondja, akkor kit tanácsolsz? Mondom, hosszabbítsátok meg az elnököt, és addig kitaláljátok, hogy kit akartok rá igazán. De most, így? Ez politikai amatőrség volt. Azt hitték, hogy át tudnak nyomni még akkor is, ha a pályázatom nulla oldal?

Mikor eldőlt, hogy nem nyertem a Dunában, ha jól emlékszem, utána jött az, hogy a régi arculat-tervezők felkérésére tanúskodni mentem mellettük a bíróságra. Objektíven elmondtam, mi történt, s hogy szerintem ki kéne fizetni ezeket az embereket, mert elvégezték a munkát. Annak, hogy végül nem olyanra sikerült, ami a kuratóriumnak tetszett volna, épp a kuratórium piszkálódása volt az oka. Addig kértek újabb és újabb változtatásokat, amíg mindenkinek elment a kedve az egésztől. Apellész és a csizmadia esete volt, annyi módosulással, hogy a mi Apellészünk kénytelen volt hallgatni a csizmadiára. Olyan is lett az eredmény. A bírónő megkérdezte, kapcsolatban vagyok-e a Duna Televízióval. Mondtam, hogy semmilyen kapcsolatom nincs velük, akkoriban nem hívtak szerepelni. Az ügyvédnő ezt elmondta Sárának, aki küldött egy listát, hogy lássam, hány filmemet adta le a Duna Televízió. Visszaírtam neki, hogy Sanyikám, most hagyjuk abba, nem akarok összeveszni veled. Olyan helyzet teremtődött, hogy úgy néz ki, mintha ellenfelek lennénk, de ássuk el a csatabárdot, felejtsük el. Azóta béke van és barátság. Akkor tényleg úgy tűnt, mintha sértettségből tanúskodtam volna. A logó még a Sára előtti ciklusban készült, Sára meg nem akarta kifizetni a fiúknak azt a pénzt, amiben a Duna Televízióval eredetileg megállapodtak. Ők kértek föl, mondhattam volna nekik, hogy nem vállalom a tanúskodást, de felelősnek éreztem magam ebben a dologban. Magyarországon politikai gyakorlat az is, hogy az előző ciklus kötelezettségeit az új vezetés nem vállalja. Van egy nagyon jellemző történet, és ilyen szempontból illik ide. Amikor másodszor NKA-elnök lettem, egy szobrász megkeresett, hogy volt Párizsban egy kiállítása. Hiller István kiválasztott egy szobrot azzal, hogy a párizsi Magyar Intézet előtt van a helye. Föl is állították, de Hiller minisztériuma nem fizette ki. Közben lezajlott a kormányváltás. A szobrász fölhívott, hogy segítsek. A szobor jó, illik is a helyére, ezért az ügy mellé álltam. Miután ezek az intézetek a Balassi Intézethez tartoznak, írtam Navracsics Tibornak egy levelet, aki visszaküldte a NEFMI-be, Réthelyi Miklósnak, fizesse ki ő. Kitoltak azzal az emberrel. A szobor ott áll, helyesebben ül, és tényleg jó. De mert Hiller állíttatta oda, akkor nekem már nem kell kifizetnem? Magyarország attól Magyarország marad, hogy más a király. Nem tudom, végül is mi történt. Remélem, a szobrász megkapta a járandóságát.

 

Ez lenne normális...

 

Igen. Visszatérve a Duna kontra tervezők perére, nem tudom, mi történt a végén, ki nyert a perben. Nem akartam emiatt Sárával összeveszni. Mert azt azért érzékeltem, hogy kakaskodásnak tartotta, hogy pályáztam…

 

Ráadásul Szekeressel pályáztál…

 

Jó, de azután még öt évig együtt dolgoztak. Szekeres nem olyan régen…

 

Szekerest Sára elküldte...

 

Aztán visszajött?

 

Pekár hívta vissza.

 

Pekár idejében a Duna Televízió, jobban mondva Pörös Géza adott nekem négy milliót a Tragédiára, azzal a feltétellel, hogy az egész filmet sorozatszerűen sugározhatja. Szekeres is ellenjegyezte. Vasárnaponként, a délutáni szieszta idején adta le a Duna a Tragédiát. Rossz választás volt, nagyon kevesen látták. Annyira kevesen, hogy egy velem ellenséges volt kollégám, az elkészült 13 rész leadása után, azt állíthatta a nyilvánosságban, hogy nincs is film, zsebre vágtam a rá kapott pénzt. 

Emlékszem, már régen nem volt Sára, és Szekeres még mindig ott volt, aztán nemrég volt valami balhéja, ami miatt…

 

Ez már Cselényi László alatt történt, akkor is végig ott volt.

 

A végeredmény azt mutatja, mintha Szekeres fontos ember lett volna. Hogy ki kit nem szeret, az engem édes kevéssé érdekel…

 

Szerinted már az induláskor is illúzió volt, hogy egy kulturális televíziót meg lehet valósítani?

 

Én azt hittem, hogy nem illúzió, de az lett. A fene gondolta volna, hogy a közszolgálati a kereskedelmi csatornák szellemét veszi át. Én ma is azt mondom, hogy a közszolgálati csatornák költségét az államnak kell vállalnia, és annak csak és kizárólag kulturális televíziónak szabad lennie.

Nem értek egyet – ezt kezdettől fogva mondtam – a hármas elvvel.  Tájékoztatás, ismeretterjesztés az igen, a szórakoztatás engem nem érdekel. Helyette kapjon teret a művészet. Szórakozni a fiataloknak kell, és nem a képernyő előtt. A szórakoztatás ne legyen feladata köztelevíziónak. Lehet ilyen tévét csinálni az öregeknek, magánosoknak, akkor legyen egy csatorna, ahol magyar nóta, kívánságkosár, családi műsor és hasonlók mennek.

 

Ebből a szempontból is kisebbségben voltál, amikor még volt beleszólásod a műsorba?

 

Az holtbiztos, hogy Csoóri nem kereskedelmi csatorna jellegűnek képzelte a Duna Televíziót. Ő is idealista. Törvényszerűen alakult úgy, hogy szórakoztatónak is kellett lennie, mert ez volt az elvárás. Hogy nincs elég pénz, és a tévé találjon más forrásokat is. Ha pedig már reklám van… Mindig az volt az ukáz, hogy nagyobb legyen a nézettség.

 

Sára mindig hangsúlyozta, hogy számára nem az a fontos. Ezzel egyetértesz?

 

Én fontosnak tartanám a nézőszámot, csak az a helyzet, hogy attól nem lett nagyobb, hogy bóvlit kezdtek adni.

Azt lehet nagyjából tudni, hogy a sport kihagyhatatlan. A sportot nagyon tisztességes témának tartom. Az tiszta sor, ott nem lehet manipulálni, mert miközben a bíró hülyén fütyül, látom, hogy téved. A sportesemény ideális tévéműsor.

De az is kétségtelen, hogy a tematikus csatornák beindulása olyan helyzetet teremtett, hogy akkor már a saját elképzelésemet is módosítottam volna. Nem nagyon, hiszen a tematikus csatornákon ritka madár a magyar gyártású magyar témájú műsor. Alapjellegét tekintve azonban még mindig fontosnak tartom, hogy egy napi műsor ne úgy épüljön föl, hogy az egyik kiüti a másikat. Hogy a televízió „hatással lehessen a tömegekre”, ahhoz valamifajta szervességet kell teremteni, hogy a nézőben kicsit benne maradjon az előző műsorból valami. Azért mondtam a Robin Hoodos példát, mert ha legalább három műsorban egymás után az íj, nyíl szerepel, akkor talán nem felejti el. Tudat alatt hat, ez így működik.

 

Alternatívát kellene adni…

 

Jó, de mihez képest, az M2-höz, vagy az M1-hez, vagy a negyven csatornához képest?

Már nem lehet, már túl sok van. Az, hogy nálunk is van egy kvíz, ami versenyez a másik kvízzel, nem működik, mert egymást ütik ki. A Mindentudás Egyetemének a korábbi műsorai jók voltak. Azt mondom, hogy ilyen akkor is kell, ha a kutya se nézi, mert fontos. Mert előbb-utóbb lesz eredménye… De manapság nem hosszú távra terveznek. Amiből pénzt kell csinálni, ott mindig az a szempont, hogy rövidtávra terveznek. A kultúra meg a hosszú távról szól. Ez olyan ellentmondás, aminek az lenne a feloldása, hogy egy csatornát be kell vállalnia az államnak, ahol nem az a szempont, hogy bejöjjön a dohány, hanem az a szempont, hogy őrizzük a lángot.

 

Ezt soha nem vállalták. Ilyen szempontból csak a Sára-korszak próbált valamit…

 

Ez nem vitás. Azt se tudom, ki van most… A Duna Televízió emléke a végelszámolásnál jó lesz. Az, hogy mi belül tusakodtunk ezért vagy azért, az egy másik kérdés.

Mindent lehet jobban csinálni. Az elején amatőrök voltunk. Ennek az amatőr korszaknak a részese voltam, nyilván a magam amatőrségével együtt. Sára vitt be ebbe profizmust. Ez kétségtelen. Nagyon jóban vagyok Lugossy Lászlóval is, Bakos Edittel is, derék embereknek tartom őket.

Amikor ez a dolog profivá vált, inkább azért volt keserű szájízem, hogy ebből már kimaradtam. Csak talán, mert az átlagnál érdekesebb magyar értelmiségi vagyok, időnként behívnak a Duna Televízióba. Ilyenek most is vannak. Amikor átpasszolták a Dunára a Klubszobát, akkor ott is a vendégük lettem. De számomra megszűnt Balogh Júlia Törzsasztala. Abba rendszeresen hívogattak. Balogh Júlia korábban sok műsorba hívott, és most is vannak velem tervei. A közelmúltban küldött egy meghívót a Repülj pávának – amit most Fölszállott a pávának hívnak – a közönségébe. Visszaírtam neki, hogy ne haragudjon, arra nincs időm, hogy közönségbe menjek vattának. Ha dolgozni hívnak, arra nem mondok nemet soha, ha nem ütközik valami mással. A döntőre aztán mégis elmentem, más akadémikusokkal, hogy az MMA által fölajánlott díjakat átadhassuk a választottjainknak. Át is adtuk – közvetítésen kívül, ami megint nem volt szép dolog. 

Amikor Szakály Sándor alelnök volt, egyszer arra kért, szálljak bele az arculat-megújító tervezésbe. Abba azért nem szálltam bele, mert nem a szakmám. Annyira értek hozzá, hogy véleményt mondjak róla, de hogy nekiálljak a levélfejléctől a névjegyen keresztül a díszleten át a feliratig mindent megtervezni, arra nem vagyok alkalmas. De azt el tudom mondani, hogy amikor a Dunának a megfordítható betűi voltak, az nagyon jól kitalált embléma volt…

Bár ezt a folytonos logócserét sem tartom logikusnak. Nemcsak a Dunára jellemző, hanem az egész országra, hogy bizonytalanok önmagukban, és ha jön egy új ciklus, akkor mindent lecserélnek. Nem kell lecserélni a Nemzeti Bank 150 éves emblémáját, a Magyar Posta úgy volt jó, ahogy 200 éve kitalálták,  ezzel válnak patinássá. A polgári társadalom az állandóságot szereti. Én az állandóság híve vagyok, és a Duna csak egy példa a száz közül, hogy Magyarországon mindig minden lecserélődik. Az NKA eredeti életfa-emblémáját Török András lecserélte, én visszaállíttattam első ciklusom alatt. Jött Harsányi László az unalmas NKA-fölirattal, azt is visszacseréltem az életfára. Jön utánam L. Simon, és mit tesz, lecseréli a mi életfánkat, a Harsányiénál csak éppen hogy szellemesebb kivitelű  N<A logóra, a divatos „k” betűjével. (Lásd az Er<el színházban is.) A korábbi cseréket a politikai váltás indokolta. Most mi? Nem is „merek” belegondolni…

Szakálynak tehát nemet mondtam. Rófusz Ferenccel együtt akart felkérni. Azt mondtam, ne haragudj, de Rófusz se ért ehhez. Ő ugyan Oscar-díjas, de attól még nem arculat-tervező.

Aztán mikor egy rövid ideig ott volt Ablonczy Lászlóné, vele is elkezdődött egy kapcsolat, de túl rövid ideig volt elnök ahhoz, hogy abból kibontakozott volna valami.

Azt akarom ezekkel a példákkal az értésedre adni, hogy nagy különbség, hogy saját műsorom van, hogy behívnak, vagy kijönnek hozzám interjúkra, vagy hogy levetítik a filmjeimet. Mindre volt példa. Többet szerettem volna dolgozni a Dunának, a Dunával. Ez soha nem úgy zajlott, hogy üljünk le és beszéljük meg, mit tudnánk együtt csinálni, hanem jöttek ötletekkel, amelyek nem föltétlenül illeszkedtek bele az életembe. A jó szándékot persze értékeltem. Csonka Erzsivel korábban az MTV-ben, utóbb a Dunában készítettünk közös műsorokat, de mindig Erzsi érdeklődési köréhez alkalmazkodva. Mint szerkesztő olyan tervekért nem harcolt, amelyek őt nem, csak engem érdekeltek. Ez is érthető.

Ha elmegyek a Hír TV-be egy interjúra, és kijön Farkas Boglárka, mindig megpuszil, mert együtt indítottuk a Duna Televíziót. Ő volt a bemondó, amikor megszólaltam. Ez minket összeköt. De ez nosztalgia, sajnos nem több ennél…

Az az érzésem, azt akarod belőlem kipréselni – joggal –, hogy mondjam azt: a Sára-korszak volt a legjobb, és igazad van. De ha abban az időben, amikor Sára volt az elnök, és bementem a Duna Televízióba, mert behívtak egy műsorba, a büfében rögtön öten mondtak rosszat Sárára.

Cselényiről még több rosszat hallottam. Pekárról nem hallottam, talán azért, mert nem féltek tőle. Róla csak azt mondták, hogy beültették a hintába. A lényeg az, nem lett volna jó abba beszállni, hogy az embert  a legtöbb beosztottja elvi alapon utálja, tudván tudva, hogy az egész Duna Televízió támadja az elnököt, akárki legyen is az. Ezt minden periódusban érzékeltem. Hogy ez miért van így a televíziókban, nem tudom, valószínűleg az magyarázza, hogy a televízió tényleg nagyon fontos. A televízió világhatalom – még egy darabig. Az internet eléggé beakasztott neki, most már messze nem olyan fontos. Ilyen szempontból például az, hogy nem tudom, vagy nem fontos, hogy ki a Duna Televízió jelenlegi vezetője, azt jelenti, hogy már nem annyira érdekes, nincs jelentősége…

 

A Dunának már csak a neve van, mert félnek teljesen megszüntetni...

 

Az első mondatom az volt, hogy a Duna Televízió megtette a kötelességét, mert már minden televízió fogható magyar nyelven… A Duna valóban betöltötte a hivatását. Éppen azért, mert a hanyatlás nyilvánvaló és szemet szúró, ennek fényében felnő. Úgy fognak visszaemlékezni, hogy bezzeg az a Duna Televízió!

 

A Műsortanács igazgatójaként jártál határon túli közönségtalálkozóra?

 

Nem jártam, amikor a Duna indult, nem volt jellemző. Ez NKA-elnök koromban vált önként vállalt kötelezettségemmé. Amikor azonban az a bizonyos elnöki pályázat volt, Szekeres levitt Markó Bélához és Sütő Andráshoz. Az utóbbi nagyon kedves találkozó volt, Markóval kicsit formális jellegű. De ez lobbiút volt, hogy az erdélyiektől megkapjam a támogatást.

Akkor még fontos volt a Duna Televízió. Azt lehetett érzékelni, hogy Sárának legalább ugyanannyi esélye volt az erdélyiek támogatására, ha nem több. Azt is lehet mondani, hogy egymást gyengítettük azzal, hogy egymás ellen pályáztunk. Ez benne van a történetben, de akkor engem jobban érdekelt, hogy kimásszak a lelki krízisből, amire már utaltam. Ez magánérv, nem közérv – és így volt jó, ahogy történt. Amikor lehetett látni, hogy a film mégis el fog készülni, onnantól kezdve nekem az volt a fontos. Aztán az NKA első ciklusában elégtételt kaptam. Az sem volt sima menet. Ott is akadályoztak felülről, meg volt belepofázás, de sikeresnek éreztem a munkám. A második már teljes csalódás volt ilyen szempontból. Egyszerűen senki nem állt velem szóba. Utólag lehetett látni, hogy eleve ideiglenes választás voltam. Ha ezzel a tapasztalattal most harminc éves lennék, akkor azt mondom, hogy soha többé nem vállalnék semmi ilyen természetű felkérést. Csak a hiúságom zavarhat be, mert még akar valamit, pedig hiba lenne…

Semmi bajom nem lenne, ha 70 éves koromban úgy búcsúztak volna el tőlem az NKA-nál, hogy azt mondják, ne haragudj, de az a gyakorlat, hogy aki 70, az menjen. De nem így történt. A televíziós ciklusokban is mindig megnyilvánul a nagypolitika. De nem feltétlenül csak ebből az irányból. Tehát nem azt mondom, hogy most fideszes uralom van a tévében, hanem hogy tévéuralom van, és akkor mindenki, aki az előző ciklusban ott volt, feketeseggű lett. Meg kell véresen jelölni, ki kell szórni. Ezt nem értem. A folytonosság hiányát. Egy kis ország nem engedheti meg magának, hogy állandóan új garnitúrával hozakodjék elő. Nincs neki. Ne giccsőrök határozzák meg az ízlést a televíziókban! Már van némi visszatáncolás, de az MTV reggeli díszlete – a műanyag virággömbökkel, a nem valódi könyvekkel, hanem színezett fakockákkal, hátborzongató… És aki fölemeli a szavát, az előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben, mert ellenség.

A szakember gárdát nem kellene lecserélni. A politikában értem. Az, hogy Sára maga mellé vette Lugossyt, értem. Teljesen helyén való. Én is ezt tettem volna. Azzal szeretek dolgozni, akiben megbízom.

 

Egy kulturális csatornának erős személyiség legyen a vezetője?

 

Önmagában véve, hogy valaki erős személyiség, az nem feltétlenül jó, mert nagyon sok szempontot kell számításba vennie. Ide kiegyensúlyozó egyéniség való, aki be tudja fogadni ezt is, azt is, csak magas szinten. Aki el tudja dönteni, és megtalálja a partnereket is ahhoz, amit akar, s azok elfogadják, amit nem akar. Mondjuk Alföldi Róbert nem biztos, hogy jó a Nemzeti Színházba, holott nagyon tehetséges ember, mert a Nemzeti Színháznak kiegyensúlyozó szerepet kell betöltenie. Nagyjából így van ez a Duna Televíziónál is, amelyet a nemzet televíziójának tekintettünk… Ha a nemzet a határon túli magyarokat is figyelembe veszi, akkor erre egy különleges fickó nem jó. Itt a nemzeti szárnyon belül is mindig elég nagy volt a sokféleség. Tisztességes emberek kellettek volna mindig, akiknek nem maguk felé hajlik a keze. Sárát nem is tudom ezzel megvádolni, pedig mindenki mindenféle szörnyűséget mondott róla… Sárát tisztességesnek tartom. Ő egy kőember. De nem is nagyon hallgat másokra. Kőből van, tömbből faragott, küllemre is olyan.

Pekár tisztességes ember, csak beültették a hintába. Valószínűleg engem is beültettek volna, jó, hogy megúsztam.

 

Milyennek láttad a Cselényi-korszakot?

 

Az előtérben reggel szakácsműsor volt (miért reggel, ki akar reggel ebédet és vacsorát látni?). Helyben szagolni is, ha az embert reggeli műsorba hívták, hányingere lett a konyhaszagtól. Ez maga volt a borzalom. Az előtérben a használt edényeket szedték le, közben vidáman, egy hatalmas szivarral lejött Cselényi, hogy váltson velem néhány szót. A szivar nem volt jó szimbólum. Egy kicsit drága a jó szivar... Azzal, amikor ő még lelkes műsorkészítő volt, nem volt bajom. A tetejében velem mindig nagyon jóindulatú volt.

 

Szoktad nézni mostanában a Duna Televíziót?

 

Most már nem nagyon nézek Duna Televíziót, ha ott megy olyan film, amit látni akarok, akkor azt megnézem. Például híreket soha nem a Dunán nézek. A Fölszállott a pávát, azt néztem vasárnap délután, mert aki ott ül, föllép, énekel, muzsikál, táncol, az mind az én lelki jó emberem, barátom, ismerősöm, kedvelem őket. Szeretem, amit művelnek. És együtt élek, lélegzem velük. De ez nem a Duna, ez egyszerűen csak, mondjuk, az úgynevezett magyar népi vonal, amelyik a Dunához illik leginkább. Az nem baj, kell egy ilyen. Szerintem túl sok a magyar tévé – és egyik sem mutat olyan arcot, hogy azt mondanám, na, ennek van karaktere. Még a Dunának volt leginkább.

 

Úgy látszik, nincs esély egy kulturális csatornára…

 

Nincs túl sok esély arra, hogy legyen egy olyan csatorna, amelyik nem a nézőszámmal foglalkozik. Ilyen akkor lenne, ha én lennék a miniszterelnök, mert azt mondanám, erre kell pénzt szánni. A kultúraközvetítők közül a televízió a legfontosabb, és minőségi szempontból azt tartják a legalacsonyabb szinten. Azt kellene belátni, hogy az emberek túlnyomó többsége csak és kizárólag televízión keresztül kap valamit. Újságot nem olvas, a híreket a tévében hallgatja meg, a tévében hallgat zenét, a tévében jár színházba, a tévében lát filmet, képzőművészetet, a tévétől tanul, minden a tévé. A legtöbb ember ilyen. És a túlnyomó többség a földi csatornákat: a TV2-t, az RTL-t és az M1-et tudja csak fogni. És ezt egyszerűen nem veszik figyelembe. Antall nagy hibája volt, hogy abszolút nem érdekelte a sajtó. Lebecsülte, nem látott át a falon. A Duna Televízió más volt. Zelnik fűzte Csoóri agyát, Csoóri fűzte Antall agyát, és akkor azt mondta, hogy legyen Duna Televízió.

Sára végül is beállt a Fidesz mellé, abban a periódusban, a 2006-os választás idején, a Szentkirályi utcai székházban ücsörgött velem együtt. Vártuk a szavazatokat. Orbán Viktor tudja, hogy a kultúrához nem ért. A választások előtt, 2010-ben Kötcsén azt mondta: „A kultúrához nem értek, az nem az én dolgom, az az önök dolga” – mutatott rá arra a háromszázra, aki hallgatta, és akikből kétszázötven belvárosi úriasszony volt, akiknek nincs sok köze a kultúrához, csak imádják Orbánt. Ennek ellenére a döntést mindenki tőle várja, tőle indul ki, illetőleg azoktól a táskahordozóitól, akik maguknak akarnak kikaparni valamit, és akikre ő hallgat.

 

A szocik talán nem merték, talán nem is akarták megszüntetni a Duna Televíziót, Orbán Viktor viszont fölöslegesnek tartotta, ezt a Dunában már rég kijelentette egy egyenes adásban, és meg is szüntette...

 

Nyilván az is benne van, hogy ennyi csatornát drága fönntartani. Azzal én is egyetértek, hogy elég lett volna két közszolgálati, egy műholdas és egy földi. Hogy az M2-vel még egy műholdas csatorna született, rossz döntés volt. Talán az MSZP-nek volt az érdeke, hogy legyen egy másik műholdas csatorna, amelyik az ő igényüknek megfelel. Hogy ez politikai vagy pedig más egyéb érdek volt-e, tök mindegy. De Magyarországra jellemző, hogy nem tud meglenni eggyel, hanem kettő kell. Csakhogy ez drága, egy állam számára komoly érvágás. Most előbb gyerektévének szánták, aztán, hogy nem tudták kitalálni, milyen is legyen az a gyerektévé, lett belőle, neve szerint legalábbis, családi tévé. Miért, a többi nem tematikus csatorna milyen?

 

Kinek szólt a Duna Televízió? Ittenieknek vagy a kintieknek?

 

A magyart a magyartól nem kellene megkülönböztetni, ami van, mesterséges határ. És ha egy határon túli magyarral beszélgetek, akkor csak az ő saját keserűségei különböztetik meg őt az én keserűségeimtől. Egyébként a közös nevező megvan.

Ma is úgy gondolom, az ottani műhelyeket kellett volna jobban bevonni. Ahogy az amerikai televíziózásban van. Egyszer egy hónapot kint töltöttem New Yorkban, és összesen egy állóképet láttam – Gerald Ford idejében volt – Brezsnyevről. Néztem a tizenvalahány csatornát New York mellett, és alig volt Európáról és a világról szó. Lokális dolgok érdeklik az embereket. Ezért a pályázatomban nemcsak időben akartam tematikus lenni, hanem térben is. A kassai embert elsősorban az érdekli, hogy mi van Kassán. És csak aztán tágul az érdeklődési köre. Tehát ezért kellettek volna gyártó gócok Pozsonyban, Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyt, Újvidéken és Szabadkán.

De csak tudósító volt, a műsorkészítés nem ott folyt. Amikor a háború alatt visszakerültek a magyar területek, ugyanez történt, leküldték oda Pestről a hivatalnokokat. És a legnagyobb sérelme akkor is az volt a helybelieknek, hogy olyan főnököket küldtek oda, akiknek fogalmuk sem volt az ottani helyzetről. A Duna Televíziót is helyi emberekből kellett volna felépíteni. Pénzbe került volna, és nyilvánvaló, nem mindegy, ki keresi a dohányt.

Miután nem sikerült Duna Televízió-elnöknek lennem, annyira megkönnyebbültem, hogy mindent elfelejtettem, ami a Dunával kapcsolatos. Ez nem baj. Nyugodtan tudok belenézni Sára szemébe, mert azért tényleg groteszk volt, hogy ellene állok ki. Jobban örültem volna, ha egy más típusú emberrel szemben lépek föl.

Olykor ki tudtam bújni a filmes bőrömből, és olyan közüggyel is foglalkoztam, ami túlmutat a saját szűk szakmai távlataimon. De ezen most már túl vagyok. Azért csináltam, mert lelkes voltam, különben nem csináltam volna. Sokan hittünk a Duna Televízióban, ez magától értetődő. Fölkértek kurátornak, a Műsortanács elnökének, első megszólalónak. Óriási megtiszteltetés volt, hogy én mondhattam el a köszöntőt. Akkor még nem volt súgógép, de ez nem az az eset, amikor fejből beszél az ember. Ma már kicsit nevetségesnek tűnik, de kézzel tekert szalagon ment a szöveg. Elkövettem egy hibát is, egyszer belenéztem a kamerába... Ebből láthatta, akinek volt szeme, hogy puskázom. Egyszóval, ez körülbelül olyan volt – ha hasonlatot akarok mondani –, mint a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fölolvasni a 12 pontot. Egy valamit tudok hozzá hasonlítani, amikor a március 15-ei ünnepi beszédet mondtam 2002-ben Sepsiszentgyörgyön. Az nagyon nagy dolog volt. Az erdélyiek szeretnek is érte. Csak pozitív visszajelzéseim vannak, sokkal többet hívnak, mint ahányszor menni tudok.

 

Mindent összevetve tehát szívesen áldoztál volna néhány évet a Duna Televízióra?

 

Mikor pályáztam, akkor rááldoztam volna néhány évet, mert azt hittem, az a pályám. Utólag tudom, jó, hogy nem így történt. Ez nem a Duna Televízió ellen szól, de jó, hogy nem lettem elnök, mert akkor nem tudtam volna megcsinálni a Tragédiát. Így hát semmi keserűség nem maradt bennem…

 

Pintér Judit

„Betöltötte a hivatását”

Beszélgetés Jankovics Marcellel

bottom of page