A legelső önálló munkám mindjárt egy jó nagy falat volt. Akkor kezdődtek a tematikus napok a televízióban, s már a másodikat én szerkesztettem, Utazás címmel. Megkaptam magam mellé András Ferencet rendezőnek, együtt szépen megcsináltuk, és elég jó nézettsége is lett. Voltak persze hangok, hogy a névtelenségből hogy is lehet egyszerre ekkora feladatot kapni, de végül bizalmat szavaztak nekem.

 

Többen elmesélték, hogy kezdetben az egyes területek szakembereit vették oda, akik alkalmasint se filmesek, se televíziósok nem voltak előtte. Mennyire volt könnyű neked ide becsatlakozni?

 

Amikor az Irodalmi Szerkesztőségbe kerültem, az a terület abszolút a zenitjén volt, ahol egymást érték a jobbnál jobb rendezők. Azt hiszem, Aranka csak és kizárólag külsős rendezőkkel dolgozhatott, így nagyon-nagyon sok különleges szemléletű, különböző generációból érkező alkotó – hogy csak néhányat említsek: Balogh Zsolt, Bollók Csaba, Maár Gyula, Pacskovszky József – megfordult abban a műhelyben. Mindenféleképpen hangsúlyoznám, hogy ilyen szempontból ez a szerkesztőség nyitott és befogadó volt. Sok esetben, ha a szerkesztő-rendező páros jól megtalálta egymást, nagyon termékeny volt a munka, de előfordult, hogy lepattogtak a felületek egymásról, amikor az egyik nem értette, hogy mit beszél a másik. Én kezdetben a nagyoktól próbáltam ellesni, elsajátítani a mesterségbeli tudást. Aztán jött a Mediawave, a Szekeres Csabával való közös munkák, s így követték egymást a lépések. Az hamar kiderült, hogy én mindig jobban éreztem magam a rendezők társaságában, mint amikor szerkesztői oldalról lexikális adatokat kellett a nézők elé tárni.

 

Hogy látod, ennek az alkotói légkörnek a kialakítása kin múlott?

 

A felső vezetésbe sosem láttam bele, de valószínűleg Sára Sándoron és Lugossy Lászlón. Ők ismerték a rendezőket.

 

Rengeteg műsor készült abban az időben, meglehetősen negatív kritikai visszhanggal, ami sokunknak fájt. Te erre hogy emlékszel vissza?

 

Mi egyidejűleg voltunk avétosak, konzervatívak és újszerűek. Születtek olyan munkák, amelyek önálló műfajokká kristályosodtak ki, adott esetben hosszú évek kitartó alkotói tevékenységéből. Hangsúlyozzuk ki, hogy itt azért javarészt a kulturális területről beszélek.

 

Például?

 

Gondolok például a versetűdre, amely a legkülönfélébb műfajból érkező mozgóképi megfogalmazása egy lírai műnek. Ilyen nagy számban és ilyen széles spektrumból gazdálkodva sem az MTV-ben, sem külföldi csatornákon nem voltak láthatók versfeldolgozások. Hasonlóak voltak a különböző tematikus kulturális magazin-jellegű műsorok, mint Nagy T. Kati Műteremtése, Kállai Kati Éjszakai járata, a ti Fehér éjszakák és Gong című kulturális műsorotok; ezek nagyon szép közszolgálati, újító, rendkívül jól sikerült alkotások, amelyek a mozgóképi megfogalmazásukban,  építkezésükben is inkább a filmes gondolkodáshoz álltak közelebb, mintsem a közszolgálati televíziózásnak az igen szimplán felépülő „kis bejátszó–kis felkonf” dögunalmas gyakorlatához, amit a köztévé a mai napig nem tud levetkőzni és meghaladni. 

A konzervativizmus és a termékeny kísérletezés két iránya párhuzamosan futott egymás mellett, és egyáltalán nem volt semmi átjárás a kettő között. Az is érdekes, hogy a kritika, nagyon kevés kivételtől eltekintve, mindig a pókhálósságunkra helyezte a hangsúlyt, és ennek valószínűleg nem az érdektelenség volt az oka. Nem szoktam összeesküvés-elméleteket gyártani, de szerintem ez egy szélesebb körű ellehetetlenítő koncepciónak volt a része. A kulturális életben kevés látványosabb dolog van, mint a televízió, hiszen semmilyen más orgánum nem ér el több emberhez. Azt nem észrevenni az ezzel foglalkozó újságíróknak, kritikusoknak, hogy a Duna Televízióban jelentékeny csodák születtek, nehezen tudom elképzelni.

Ugyanakkor talán a kicsinyes emberi természet sajátja, hogy ha valakit irigylünk, akkor megpróbáljuk a kedvezőtlenebb tulajdonságait fölerősíteni, mert ha jelentéktelenebbnek láttatjuk, nem kell félnünk attól, hogy ő egy valamit tudó, önállóan is létező entitás. Mint a Duna Televízió, amely sok ember akaratával és együttgondolkodásával, de azért még többek rosszallása mellett alakult meg, és nőtte ki magát. Sajnos nem élt 20 évet.

 

Ez az aranykor szerinted meddig tartott, és miért lett vége?

 

Ha intézményi aranykort nézek, akkor Sára Sándor elköszönésével ért véget, de én Cselényi László ideje alatt is elég sok önálló, igen szép feladathoz és lehetőséghez jutottam, amit nem szeretnék elhallgatni. Ugyanakkor láttam azokat a változásokat is, amelyeket javarészt emberi nem oda illőségek eredményeztek, de voltak döntések, amelyeket a politika szorításában kellett meglépni. Egyébként sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy ha Sára marad, ez az aranykor vajon kitolódik-e? Meg merem kockáztatni, hogy nem, mert egész egyszerűen megváltozott az a közeg, amely kedvezett a működésünknek.

 

A politikai befolyásra gondolsz?

 

Igen. Egyértelműen a politika határozott meg minket.

 

Volt két-három fontos terület, amit szinte csak te vittél, illetve próbáltál megújítani. Gondolok itt a gyerek- és ifjúsági műsorokra, amelyek előtted is voltak, de soha nem olyan sokszínűen és erős koncepcióval, mint az alatt a – sajnos – rövid idő alatt, amíg te gondoztad, és természetesen a versfelvételekre, amelyekkel nemcsak díjakat kaptál, hanem komoly pályázati összegeket is szereztél hozzájuk. Kezdjük a versekkel.

 

Több ízben kaptunk támogatást az akkoriban még működő ORTT-től, oda pályáztam személyesen a Duna Televízión keresztül. Mindenki érezte a vers szükségességét, fontosságát, de valahol mindig hátul kullogott a tornasorban, amikor pénzt kellett hozzá rendelni a tévé költségvetéséből. A verskeret először csak a felére csökkent, aztán a negyedére, majd a nyolcadára, végül nem maradt semmi. Most például ott tart a történet, hogy ugyan vannak még versek a műsoron, de ezek még mindig az aranykorban születtek. Ezeket mint egy földalatti mozgalomban szerkesztem be, hiszen a versállományt rajtam kívül senki nem ismeri.

 

Mikor gyártottál utoljára verset?

 

Nem régen, de ez is csak magamnak köszönhető. Amikor kulturális műsorban egy költővel forgatunk, az ott illusztrációként szereplő versfelvételt kimetszem, és abból később lesz egy „önálló” versetűd is. Ez a párhuzamos szerkesztést igénylő gondolkodásmód még a régebbi, pénzügyi nehézségekkel terhelt időkben alakult ki. Úgy adtam be költőkről szóló portréfilm-terveket, hogy a bennük szereplő versfeldolgozást később napi versként is elkészítettem. Így a felvételek száma, annak ellenére, hogy lényegesen kevesebb pénz jutott rá, nem csökkent.

 

A gyerekműsorok mikor kezdtek el érdekelni?

 

Ott kezdődött, amikor egyszer csak ötévesek lettünk, és az évfordulóra kolléganőmmel, R. Takács Olgával közös szerkesztésben kiadtunk egy gyerekkötetet gyerekírásokból. A pályaművek az egész világból érkeztek, a Kárpát-medencétől Izraelen át Ausztráliáig. Ezekből készítettem egy-két esti mesét is, s megint csak az egyik munka hozta a másikat, vagy még inkább: egymásra épültek a feladatok. Így kaptam meg a lehetőséget Pekár Istvántól, hogy találjam ki a Gyerek- és Ifjúsági Főszerkesztőséget, aminek abszolút az alapjait kellett letenni. Korábban ugyanis csak egyetlen gyerekműsor volt, amelyet Macskássy Kati készített a kicsiknek.

 

Volt egy ifjúsági műsorunk azelőtt, a Miénk a tér. Abban dolgoztál?

 

Akkor én még igazából csecsemő voltam szakmailag, még nem is kaphattam ilyen lehetőséget. Indri Gyula csinálta, akit Lugossy László hívott a televízióhoz. Az persze fájdalmasan érintett, hogy évekig küzdöttem ifjúsági műsorért, és akkor egyszer csak Gyula jött, és egy szempillantás alatt, egy hónap után kint találtam magam a saját műsoromból. Egész röviden így történt.

 

Emlékszem, milyen nagy elánnal álltatok neki az ifjúsági sáv kialakításának, mert ez több volt, mint egy műsor, több műfaj jelent meg benne, több korosztálynak. Ehhez képest elég rövid ideig tartott. Mi volt az oka?

 

Egész egyszerűen a nulláról kellett az egészet fölépíteni, és olyanokkal, akik nem a poros televíziózást csinálják. Ezek az újoncok, bizony, tele voltak ötlettel, de a televíziózásról és a konkrét megvalósításról nem sokat tudtak. Igen értékes fiatal csapat jött össze, többek között Simonyi Balázs, Tóth Barna, Petőcz Tamás; lehetett érezni, hogy fiatalos erőt, lendületet és frissességet hoztak a házba. Nagy durranás lehetett volna, ha hagyják folytatni, amit elkezdtünk. Az egyik kamaszoknak szóló műsor volt a Kamasz Útra, ami szerintem igen szellemes cím, de el tudom képzelni, hogy ebben a közegben kiverte a biztosítékot, mert nyilván provokatív. De a tartalom, a képi megfogalmazás, ami a cím mögött állt, egyáltalán nem volt kereskedelmi. Hiszen maga a tematika, amit mi ott körülöleltünk a kábítószerkérdéstől az oktatási problémákig, az súlyosan, kőkeményen a közszolgálatiság maga. Sajnos az is kiderült, hogy mások mást gondolnak közszolgálatról. Tehát az a felkérés, ami jött, nem volt azonos az én értelmezésemmel. Sajnos a megbízó és a megbízott teljesen divergált egymástól, mert utólag tudtam meg, hogy nekem ott egy olyan szimpla ifjúsági műsort kellett volna csinálnom, amivel a közszolgálatiság papíron ki van pipálva; nem hogy nem provokatív, hanem gyakorlatilag semmit nem piszkálgat, lekötözött mintatanuló fiatalokat mutogat, akik mosolyognak és bólogatnak. A fiatalok pedig nem ilyenek. A fiatalok kínos helyzetekbe tudják hozni a felnőtteket a kérdéseikkel, nagyon-nagyon súlyosan szembesítik a felnőtteket önmagukkal. Belátom, hogy ez olykor nehéz helyzet elé állít minket. Ezt a számvetést nem vállalták be azok a felnőttek, akik fél év múlva megszüntették a műsort.

 

De a Kamasz Útra csak az egyik műsorszám volt.

 

Bárányfelhő – ez volt a címe a kicsiknek szóló egész műsorsávnak, ahol az igényes mesefilmeket két bábbal, Barikával és Vadmalaccal előadott etűdökkel dramatizáltuk, kötöttük át. Egy másik korosztálynak szóló műsor volt – én csak rendhagyó hittanórának hívtam – a Vademecum, ahol a Biblia kapcsán közéleti dolgokat elemeztünk, hasonlóan ahhoz, amit most Pál Feri csinál, és amivel megtölti a Millenárist. Vas Zoltán vezette, aki igazi vibráló és magával ragadó személyiség, és a gyerekek tudtak is vele együtt mozogni. Hogy ezzel mi volt a baj, nem tudom. Aztán ott volt még az Önkéntes Odüsszeia, ami azért is volt úttörő, mert akkortájt Magyarországon szinte senki ember fia nem hallott a világban már létező önkéntes mozgalmakról. Mi a nemzetközi hálózathoz úgy próbáltunk közel jutni, hogy közben leforgattuk a párhuzamos, bár gyerekcipőben járó hazai megmozdulásokat is. Az önkéntességről ma már lényegesen többet tudunk, de akkoriban ezekről idehaza még nem lehetett hallani. Ez a műsor sem élt fél évet.

 

Ki mondta meg neked, hogy vége, nem kellenek tovább a műsoraid?

 

Nekem senki, a mai napig sem. Valószínűleg érezték, hogy ez így nem annyira úri gesztus, vagy talán nem jót cselekszenek. Azt is tudom, hogy az akkori kuratóriumban voltak olyan álszenteskedők, akinek ez az egész ténykedés nagyon csípte a szemét. Gondolom, hogy ezekre a hangokra reagálva dönthetett úgy saját magát féltve Pekár, hogy akkor mégsem kér ebből a szemléletből.

 

Nem beszéltél vele erről?

 

Nem, de a közvetlen főnököm sem mondott semmit. Arról, hogy kinyírtak minket, az újságokból értesültünk. És amikor ezután valamiféle magyarázatot szerettem volna kapni, zárt ajtókat találtam.

 

Mi történt ezután az ifjúsági műsorokkal? Nekem az az érzésem, hogy a Duna Televízió sosem tudott igazán mit kezdeni a saját utánpótlásának a kinevelésével.

 

Ezzel nem csak a Duna Televízió nem tud mit kezdeni. A pártállam idején ez tiszta sor volt: egy melegakol-szellemben nem kellett attól félned, hogy a jövő évi választásoknál kitúrnak a hatalomból, és éppen ezért nem arra ment el az energiád, hogy ezen görcsölj. Egy ilyen meleg akolban a távlati gondolkodás lehetősége valahogy megnő, vagyis lehetett abban gondolkodni, ami a legelső lépcső, hogy igen, a jövő számára kitermelem magamból az utódomat, az én tudásommal, felkészültségemmel, s így szépen odaadom neki ezt az egységcsomagot. Például a rádióban működött egy gyerekszínész-stúdió, s belőlük lettek egyrészt a színészek, másrészt meg a műsorvezetők. Ebben a tanodában a rádió kiképezte a maga szellemi utódját. Megjegyzem, hogy ezért a gyerekek fizettek is, tehát ezt mondjuk üzleti alapon is meg lehetett volna közelíteni, de ezt a távlati gondolkodást muszáj beleültetni az emberbe. Most, amikor mindenki attól fél, hogy jövőre választások lesznek, és mindenkit kisöpörnek az akolból, és jön egy következő, akihez igazodni kell, akkor nem azon kezd gondolkodni a jámbor vezető, hogy mi lesz húsz év múlva, és hogy a szellemi termék, amit te is örököltél, vajon kire hagyományozódik? Egész egyszerűen más lett a terminusa ezeknek a gondolatoknak, és ez nem csak a Duna Televízió problémája volt a rendszerváltozástól kezdődően. Nézd meg, a vele párhuzamosan működő MTV ugyanúgy nem nevelte ki a maga következő nemzedékét.

 

Akkor tehát te rendszer-specifikusnak látod a gyerek- és ifjúsági műsorok hanyatlását, amit, tegyük hozzá, a Duna Televízióban a Filmszerkesztőség nagyon színvonalas vásárolt gyermek- és animációs filmekkel próbált mindig is kompenzálni.

 

Igen, de az nem azonos, mert az nem a te vállalásod. Ez a te igyekezeted, az viszont a te vállalásod, és azért az nagy különbség, hogy utat engedsz valaminek vagy létrehozol valamit.

 

Ejtsünk egy pár szót a nyári szurdokpüspöki Anyanyelvi táborokról, amelyek, ha jól emlékszem, szintén ez idő tájt zajlottak, sok éven át, s ott te is rendszeresen vezettél kurzust.

 

Ezek a táborok korábban indultak, még Sáráék idejében; a határon túli magyar gyerekek számára hirdette meg a Duna Televízió. A különböző kurzusokon különböző mesterséghez hoztuk őket közelebb. Kalocsai Andrea és Bartók László vezette a színházi csoportot, Czétényi Csilla és Nagy-Bozsoki József a fotóst, egy helyi rajztanárnő, Perényi Anna a képzőművészetit, én pedig a filmest. És volt egy kifejezetten anyanyelvápoló szekció, azt  Forgács Róbert vezette, aki sokáig a Nyelvőrző műsorvezetője volt.

 

Emlékszel rá, miért szüntették meg, holott végig sikeresen és nagy érdeklődés mellett működött?

 

Nincs rá pénz – ez volt az egyetlen indok, már Cselényiék idejében, és mert nem produkál hasznos műsorperceket. Ami nem volt igaz, mert a Kamasz Útrával is forgattunk ott, és készültek más műsorok is a gyerekekkel...

 

...akik minden évben nyertek díjakat az országos Diákfilmszemlén is.

 

Igen.

 

Lépjünk tovább. Mi, dunások, sokan pályáztunk ide-oda, az ORTT-hez, ahová csak lehetett, de szerintem te érted el a legnagyobb eredményeket a külső támogatások megszerzésében. Nem csak versműsorokat, de teljes tévéfilmeket is rendeztél ezek segítségével.

 

Ez abból a kényszerűségből fakadt, hogy nekem soha nem volt saját műsorom. Engem valójában mindig különálló lényként kezeltek, soha nem kínáltak meg úgy lehetőséggel – ezt a fél évet leszámítva –, hogy tessék, gondolj ki valamilyen műsort. Egész egyszerűen meg kellett teremtenem magamnak a lehetőséget. És ha házon belül nem tudtam ilyen módon dolgozni, akkor házon kívül próbálkoztam, mert ha én hozom pályázati pénzt, akkor talán nem más csinálja meg helyettem. Külső forrásokból készült filmeket, műsorokat tucatjával készítettem aztán. Ez lényeges alkotói szabadságot is biztosított számomra.

 

De a háttérben mindig ott volt a Duna Televízió.

 

Mindig, természetesen igen. Ez egyrészt így is etikus. Olyan sunnyogást sosem csináltam, mint ami mára már elterjedt a szakmában, hogy itt dolgozom, ott pályázok. Még ha külsőben pályáztam, azt is Dunán keresztül.

 

Szerinted mik voltak a legkiemelkedőbb csúcspontjai a Duna Televízió kulturális műsorainak?

 

Amiben nagyon erős volt, az az egyedi műsorok és bizonyos sorozatműsorok, amelyeket már említettünk. Ezek mind önálló megközelítési módok voltak, amelyeket egyáltalán nem láthattunk a korábbi magyar televíziós gyakorlatban. Olyan televíziós esszék, amiket egy gondolati magból bontottak ki az alkotók, képileg is igen igényesen, s ezek jobban hajaztak a  filmre, mint mondjuk egy televíziós műsorra, ugyanakkor a néző számára ezek jelentettek élményt. A televíziós műsorok nagy százaléka informatív, és kisebb százalékban vannak azok, amelyek gondolatot ébresztenek, amelyek kapcsán fölfigyelsz olyan dolgokra a világban, ami eddig nem jutott el hozzád – nem információban, hanem érzésben, megközelítésben, látásmódban. És amikor ilyen csatornákat tisztítasz meg a nézőben, akiben erre az igény megvan, akkor szerintem közszolgálatinak érezheted magad. Nemcsak az a közszolgálatiság, hogy elmondod neki, milyen idő lesz holnap, és ha jogi sérelem éri, akkor ide és ide fordulhat, a csokis muffint meg így és így kell csinálni, hanem az ember szervezetében lévő kulturális csakrák tisztítása is az. És ezeket mi tudtuk csinálni, igen. Abszolút tudtuk csinálni.

 

Végig tudtuk csinálni?

 

Szerintem igen, mert azok az alkotók, akik képesek voltak rá Sáráék alatt, azok tudták csinálni Cselényi idején is. De ezek mind személyes próbálkozások voltak, olyan intézményi keretben működő, személyes megoldások, amelyek embereken múlottak. Talán úgy tűnhet, mintha csökkenteném a Duna Televízió érdemét ebben. Nem, hiszen létrehozott egy olyan közeget, ahol egyéniségek tudtak kibontakozni. Nem jó szakemberek, hanem egyéniségek, akik mellesleg jó szakemberek. És ők aztán tudtak olyan csodát csinálni, ami valós műélményt jelent – ahogy egy néző megfogalmazta –, amivel elalszik, és hetekig gondolkodik rajta.

 

Én éppen azt láttam, hogy az egyéniség szorul vissza fokozatosan. Az egyedi műsorok száma csökkent, a sorozatműsorok pedig beálltak a nagy átlagos televíziós standardba: számomra ezt bizonyította, amikor az alkotói szemléletű Gongot lecserélték a stúdióbeszélgetős Kikötőre, ami, szegény, az évek alatt számtalan mutációt megért; hol rövidebb volt, hol hosszabb, hol ide tették az adásidejét, hol oda, nem volt könnyű dolguk a készítőinek.

 

Igen, de azért azt se felejtsd ám el, hogy amiért ezek a mutációk kialakultak, az többek között a nézettség hajszolása miatt volt. Ez már Lugossy Lászlóék alatt elkezdődött, hogy kétezer készülékből hányan nézik Biharban a műsort. Kit érdekel, mikor a pesti értelmiség meg nézi?  Bocsánat a bihariaktól. Már a Sára-éra végén fölütötte a fejét ez a kényszeres nézettség-figyelés, de akkor még nem ítéltem aggasztónak. Aggasztó talán még Pekár idejében sem volt, de létezett. Mindig voltak kimutatások a legnézettebb száz műsorszámról, és csak néztük a táblázatot, mintha valóban jelentett volna valamit. Nem ettől függ. Te jó műsort akarsz csinálni, nem milliók által nézett műsort.

Viszont a politika, ami a kuratóriumon keresztül szivárog be organikus módon a televízió vezetésébe, veri az asztalt, hogy már pedig a nézettség a döntő, miközben tudjuk jól, hogy amikor a nézettséget emeled, az azt jelenti, hogy lejjebb viszed azt a színvonalat, amit eddig a  saját nézőink megszoktak. Ez egy kényszeralkunak az eredménye is. Én nem hiszem el, hogy mondjuk Cselényi ne tudta volna a kettőt megkülönböztetni egymástól. Mégis, az évek múltával egyre erősebb kényszert jelentett a nézettség, és ebben a hajszában, sajnos, többet is beáldoztunk. Egyszer csak elfelejtődtek műfajok, amelyeket mondjuk te értéknek gondolsz, meg én is, és még nagyon sokan, csak nem található meg a televíziós palettán. Szerintem itt a vége. Vagy talán még nincs is vége, mert van ennél lejjebb is.

Én úgy látom, hogy ha mondjuk Sára Sándor után mások jönnek, ez a tendencia pontosan ugyanígy zajlik. Nem gondolom, hogy a Duna Televízió vezetőinek a karaktere döntötte volna el a műsorok színvonalát. Nem. Eleve olyan karakterű vezetőket kaptunk, amilyent az éppen akkor aktuális politika megkívánt magának, és akiben látta a lehetőséget, hogy majd végrehajtja az ő szándékait. És kiépült a bázisa és erőssége és akarata.

 

Medgyesi Gabriella