Hogy emlékszik vissza a kezdetekre? Melyik fázisában kapcsolódott be a Duna Televízió születésébe, kialakításába?

 

A Duna Televízió nemcsak nagy kalandja, de nagy szerelme is volt az életemnek, nem is nagyon tudok elfogulatlanul beszélni róla, de azért próbáljuk meg. A kapcsolatom vele még a születése előtt kezdődött, s ebben egy fontos személyt kell említenem, Kőhalmi Ferencet. Ő már  a '80-as évek közepén beszélt nekem egy közép-európai műholdas televízió tervéről, ami az európai filmértékeket mutatta volna be mint nem államilag finanszírozott televízió. Ecosat volt a munkaneve; ehhez  írtam is egy dolgozatot, hogy milyen filmek és filmes műsorok szerepelhetnének benne. Hogy erre felkért, abban nyilván az is szerepet játszott, hogy mint filmszövetségi tisztségviselő elég szoros kapcsolatban álltam a közép-európai filmesekkel. Ez a terv valahogy elhalt, majd később búvópatakként előkerült Alfa Televízió névvel. Másokkal más beszélgetésekben – elsősorban Csoóri Sándorral, Kósa Ferenccel, Zelnik Józseffel – többször szóba került, hogy mi lehetne az a kulturális fórum, ahol új értékek és új gondolatok megjelenhetnének. Csoórinak mint literátus embernek a szeme előtt sokáig valamilyen folyóirat képe lebegett, de hogy ezt mozgóképes médiumon keresztül lehetne megteremteni, azt én hangsúlyosan Zelnik Jóskától hallottam először. Vele Csoóriékon keresztül ismerkedtem meg, majd szorosabban a Kulturális Kamarában, amely a ’80-as évek végén próbálta kitalálni a kulturális ágazat gazdasági-intézményi reformjának a módozatait – én ezeken az üléseken mint a Magyar Film- és TV-Művészek Szövetségének delegáltja vettem részt. Zelnik kifejezetten érzékeny volt a videóra, televízióra, műholdas televízióra, és azt kell mondjam, hogy az összes kultúrával foglalkozó ismerősöm, barátom közül leginkább neki volt víziója arról, ami később bekövetkezett – hogy itt más tulajdonformák lesznek, és gazdasági alapot kell teremteni az értékes kultúrának is. Az időpontot pontosan nem tudom, de egyszer csak Zelnik azt mondta, hogy menjünk el Kodolányi Gyulához egy – még nem Dunának nevezett – műholdas televízió tervéről beszélgetni. Több körben folytak ezek a tervezések, például Csoóri Sanyiék körül, aki akkor már a Magyarok Világszövetsége elnöke volt, amelynek kongresszusán később ki is mondták és elfogadták a televízió tervét. A szervezeti-technikai kidolgozása már biztos, hogy a rendszerváltozás környékére esett. Lényeges feltétele az volt, hogy legyen elfoglalható műholdas transzponder, és ezt Zelnik brusztolta ki a kapcsolatai révén. Ekkor még nem volt arról szó, hogy hívnának a Duna Televízióhoz, hanem csak afféle egymással beszélgető magyar értelmiségiekként eszmét cserélgettünk. A következő az volt, hogy hallottam a próbaadásról, de engem ebbe senki be nem vont. Majd felhívott Kőhalmi Ferenc, mondván, hogy bemondókat válogatnak a Duna Televízióhoz, főként a határon túli területekről, és írnék-e egy sillabuszt arról, hogy is kell ezt csinálni. A kiválasztottak elvégeztek egy tanfolyamot, s felkértek, hogy vegyek részt a vizsgáztatásukban. Ez 1992 végén volt, amikor is megindult az adás. A Duna Televíziót nézni nem tudtam, de hallottam, hogy megy. A Városligeti fasorban – ugyanabban az épületben ahol a filmművész szövetség volt – dolgozott Kőhalmi Feri, aki a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Hungária Televízió Alapítvány kuratóriumának is a tagja volt, így néha egy-egy félmondat erejéig beszámolt arról, hol tartanak. Elmondta, hogy van egy kuratórium, amelyik hetente összeül, hogy Jankovics Marcell az egyik meghatározó művész személyiség, és általában szerdánként letesznek az asztalra műsor-javaslatokat tartalmazó kazettákat, és döntenek arról, milyen műsorok induljanak. Nagyra becsült értelmiségi emberek próbálnak tehát nem foglalkozásszerűen televíziót csinálni, amelynek az adásideje, azt hiszem, akkor napi 4 óra volt.   Sejtettem, hogy ez így sokáig nem fog menni, mert azt, hogy a televízió bonyolult szervezet, ha máshogy nem, legalább elméletileg tudtam.

Egyszer épp külföldön voltam az Audiovizuális Euréka ülésén, amelynek a magyarországi képviselője és koordinátora voltam, amikor csengett a telefon. Kőhalmi jelezte, hogy a kuratórium fel akar kérni embereket a Duna Televízió foglalkozásszerű vezetésére, és én lennék az egyik.

 

Ez mikor történt?

 

1993 tavaszán. Ezt onnan tudom, hogy július 1-jén léptünk be hivatalosan, s addig eltelt nagyjából három hónap. A kérdésem az volt, hogy kiről van még szó? Sára Sándor és Hanák Gábor. Nekem ez megfelelt. Sára Sanyival hosszabban Kósa Ferenc Ítélet című filmjében dolgoztam együtt, ő volt az operatőre, én pedig a rendezőasszisztense. Miután a film hármas koprodukcióban (magyar–csehszlovák–román) készült, terepmunkát végeztünk az elszakított országrészeken is. A játszótársakkal – Csoóri mint társ-forgatókönyvíró, Sára, Kósa – bezsúfolódtunk egy autóba, és elkezdtük járni a Kárpát-medencét. Nekem – de nemcsak nekem, nekik is – ehhez a filmhez kötődik a Kárpát-medence-élményem, bár édesapámék családja Zilahról származik; apám négyéves volt, amikor Trianon után a család átmenekült Erdélyből. Az eszemmel tudtam, hogy mi történt akkor, de hogy ténylegesen mit jelent találkozni ezekkel az emberekkel és az anyanyelvvel, azt akkor értettem és éreztem meg. Napi nyolc órákat utaztunk, kerestük a helyszíneket, s egyszer Csíkmenaságon kiszálltunk az autóból, hogy gyalogosan végigsétáljunk a falu utcáján. Sütött a nap, át az út porán. Mielőtt megláttam volna, meghallottam, hogy közeledik valami muzsikus társaság, de az semmihez nem volt hasonlatos. Ahogy közelebb értek, kiderült, hogy lakodalmi menet; egy klarinét, egy hegedű meg egy tangóharmonika szólt. Valami egészen különös összeállítás; egyszerre volt érdekes is meg szívet facsaró, a menyasszony is szegényesen volt öltözve, a tangóharmonikás húzta a lábát, és az egész társaságot körüllengte valami, amitől azt éreztem, hogy ezek az emberek az én testvéreim. Ahogy közeledtek, egyre jobban láttam az arcokat, amelyeken inkább keserűség látszott, mint az ünneplés öröme. Akkor annyira elkezdte valami a torkomat szorongatni, hogy a házak között fölfutottam a domb oldalába, belekapaszkodtam egy fába, és csak úgy rázott a zokogás. Hogy mitől, mitől nem, nem tudom, mindenesetre akkor megértettem, hogy én ide tartozom, helyesebben, hogy összetartozunk.

Visszatérve tehát, Sára Sanyit jól ismertem, Hanák Gábort pedig a Budapest Filmstúdióból, amelynek Nemeskürty István után ő lett a vezetője, s ahol én stúdiótanácstag voltam. Becsültem a tudását, képességét, nem beszélve arról, hogy hármunk közül igazán neki volt televíziós múltja. Ezután került sor a találkozókra a felkérőkkel: Csoóri Sándorral, Kőhalmi Ferenccel, Kodolányi Gyulával és Molnár Józseffel – ők a kuratórium megbízásából kezdtek tárgyalni velünk. Az külön történet, nem egészen pontosan tudom, hogy miért került sor arra, hogy be kell vonni külső embereket. Az egyik ok kétségtelenül az volt, hogy a kuratórium látta, nem boldogul ezzel a leckével, ha ténylegesen be akarja indítani a televíziót, de voltak más feszültségek is – nyilvánvalóan az irány és a diszpozíciós jogok körül, hogy mi legyen a Duna Televízió, s azt ki határozza meg. Azt kérték tőlünk, dolgozzuk ki az elképzelésünket egy olyan, a határon túli magyarság számára készülő televízió műsorpolitikájáról, amely részvénytársasági formában működik – ami számunkra teljesen idegen és ismeretlen forma volt. De ez nem volt probléma, mert Zelnik jó előre gondoskodott egy üres részvénytársaságról, ez volt az Eurion Rt. – amit épp úgy előkészítettek, mint a transzpondert –, ennek az elnöke Zelnik, és volt még két tagja, a Duna Televíziónak pedig volt egy vezérigazgatója, Szekeres László.

 

Ő hogy került ebbe a pozícióba?

 

Ezt nem tudom, de ő volt filmfőigazgató-helyettes, aztán a MAFILM vezérigazgatója; kellett valaki, akinek volt vezetési gyakorlata és megfelelő végzettsége egy ilyen gazdasági társaság vezetéséhez.

Nagyon gyorsan kiderült, azt várják tőlünk, hogy vegyük kézbe és működtessük ennek a létező részvénytársaságnak a kulturális részlegét. Azt mondták, hogy Sára Sándor legyen a hármasunk vezetője; Hanák Gábor foglalkozzon a társadalmi, ismeretterjesztő és hírműsorokkal mint volt televíziós és történész, én pedig a kulturális és művészeti dolgokkal. Tegyünk le egy tervet, de elsősorban adjunk választ. Mert nem mondtunk rögtön igent. Leültünk, és elkezdtünk gondolkozni azon, mi is lenne a dolgunk. Abban pillanatok alatt egyetértettünk, hogy kevés azt mondani, milyen műsorokat gondolunk el egy televízióban. Azt is ki kell jelölni, hogy kinek lesz befolyása arra a szervezetre, amelyen belül majd működni kell. Nem azt, hogy miránk, hanem hogy azokra a tartalmakra ki lesz befolyással, amelyek ott megjelenhetnek. Nekünk nem tetszett ez a részvénytársaságosdi, mert az gazdasági érdekeltségű, mi pedig kulturális elkötelezettségűek vagyunk. Ezen huzakodtunk egy darabig, sőt meg is mondtuk, alakítsák át a Duna Televíziót intézménnyé. Azt felelték, hogy felejtsük el, örüljünk, hogy egyáltalán elindult, akkora az ellenszél, ne azon gondolkozzunk, hogyan lehetne visszalépni egyet. Ebben végül egyetértettünk, viszont elkértük a papírokat, hogy lássuk, mi az, hogy részvénytársaság. Elmentünk könyvtárakba, beszéltünk ügyvédekkel, jogászokkal, kitanultuk betűről betűre, hogy a részvénytársaságban kinek mi a leckéje és a jogosítványa. Az pillanatok alatt kiderült, hogy a részvénytársaságban a főhatalom az igazgatóságé, ugyanis annak a kezében vannak a munkáltatói jogok, s ez három taggal már létezett.

Akkor azt mondtuk, hogy mi csak olyan televízióban tudjuk ezt a munkát elvégezni, amelyikben minden hatalom a tartalmat is meghatározó menedzsmentnek a kezében van. Ne felejtsük: még se kereskedelmi televíziók nem voltak, se médiatörvény. Óriási huzakodás kezdődött azon, hogy ez mit is jelent. Azt jelenti, hogy nem fogadjuk el azt a vezetési struktúrát, amelynek két kulcspozíciója az igazgatóság, élén Zelnik Józseffel, és a vezérigazgató, vagyis Szekeres László. Az igazgatóságnak nem kell állományban lennie, a vezérigazgatónak és az általa kinevezett embereknek viszont igen.

Eközben készítettük a terveket Köveskálon. Sára Sanyi azt mondta, ilyen dolgokról igazából csak a Balatonfelvidéken, vörösbor mellett és napsütötte réteken lehet beszélgetni. Le is mentünk, és kezdtük egyeztetni az elképzeléseket. Elég hamar kiderült, hogy a fő kérdés a műsoridő, hogy abban mi szerepel, és mik a saját gyártású műsorok. Mert az van a kezünkben. Először is tehát eldöntöttük, hogy ez olyan televízió lesz, ahol a főműsoridőben a saját gyártású műsorok mennek. Punktum. A második meg az, hogy megnézzük, mik legyenek ezek: mit jelent a határon túliság, a  kulturális aspektus, melyek az erkölcsi kritériumok, és így tovább.

Közben behívtak minket a kuratóriumba, hogy mondjuk el az elképzeléseinket. És állandóan kerülgették a forró kását a feltételünkről, ami úgy szólt, hogy mind az igazgatóság elnöki posztját, mind a vezérigazgatói posztot Sára Sándornak kell betöltenie. Emellett ismertettük a terveinket is, bent meg nyilván folytak a huzakodások. Az volt a leckéje a kuratóriumnak, hogy mindezt elfogadja-e vagy sem.

Egyszer csak összehívtak minket, úgy emlékszem, Kodolányi Gyulánál, ahol még hárman voltak: Csoóri Sándor, Kőhalmi Ferenc és Molnár Józsi bácsi. Azt mondták, hogy a kuratórium valamilyen többséggel elfogadta a feltételünket, úgyhogy szíveskedjünk leülni Szekeres Lászlóval, és beszéljük meg a további együttműködést. Vagyis, hogy milyen szervezetté alakuljon át a már akkor működő Duna Televízió.

 

Nekem úgy rémlik, ahogy olvasgattam a régi interjúkat, hogy Zelnik József ekkorra úgy érezte, kiment alóla a Duna Televízió.

 

Abszolút, igen.

 

És ő ezt valamiféle támadásnak vagy legalábbis zokon vette.

 

Szubjektíve meg is tudom érteni Zelnik Jóskát.

 

Ő szeretett volna az elnök lenni?

 

Vezérigazgató nem akart lenni, de meghatározó ember igen. Olyan, aki az irányokat megszabja, és az igazgatóság elnökeként ezt meg is tehette volna. A vezérigazgatói munka azt jelenti, hogy reggel nyolctól este nyolcig kell a televízióban dolgozni. Ezt nyilván nem vállalhatta, hiszen neki továbbra is ott volt a Selyemgombolyító, a Kulturális Kamara, és így tovább. De azt teljesen természetesnek tartom a mai napig, hogy valaki, aki a kezdetektől fogva ötletadóként, aztán a transzponder lefoglalójaként, aztán az Eurion Rt. rendelkezésre bocsátójaként, és kitűnő kulturális menedzserként, akinek elképzelései vannak kultúráról, politikáról, társadalomról,  ebben továbbra is meghatározó személyiség akart lenni. Azt gondolom, hogy a személyünk, külön-külön, nem volt Jóska számára elfogadhatatlan. Csak előállt egy új helyzet, amelyik – hangsúlyozom – a részünkről nem valami hatalommánia volt. Hiszen nekünk először is eszünkbe se jutott, hogy a Duna Televízióhoz jöjjünk. Még a tanácsunkat se kérték az első félévben, például a műsorokról. Aztán előállt egy olyan helyzet, hogy kell egy külső erő, és valószínűleg alkuk születtek, hogy ki kit ajánl ebbe a hármasba.

 

Azért talán ez a hármas mégiscsak több volt, mint alku. Bizalom is kellett hozzá. Mi volt ennek az alapja?

 

Ismertek mindhármunkat. A kuratórium meg már nem győzte a megsokasodott napi munkát. Volt másnak is ambíciója arra, hogy meghatározó szerepet játsszon: Jankovics Marcinak, de úgy hiszem, ő sem akart beállni az igába, napi nyolc órában… Előtte az úgynevezett Műsortanács elnökeként döntő szava volt abban, hogy milyen műsorok legyenek a Duna Televízióban. És ezt tudták is csinálni addig, ameddig napi két vagy három órát adtak, és válogatni kellett a beérkező műsortervek között. De amikor elérkezett az a pont, hogy itt egy profi közép-európai televíziót kell felépíteni, ahhoz az az elszánás kellett volna, hogy igen, rendben van, akkor leteszek minden másról, és csak ezzel foglalkozom. Ellenálltak, sokáig ellenálltak, de valószínűleg más típusú feszültségek is voltak egymás között. És azt látták jónak, hogy inkább jöjjön egy külső erő, amiben a kuratórium meg tud egyezni. Ebben a hármasban, ebben a személyi összeállításban végül is valamilyen kompromisszumok árán meg tudtak állapodni. De valószínűleg az is közrejátszott, hogy mi kitartottunk az álláspontunk mellett, hogy vagy így jövünk, vagy sehogy. Azt látták, hogy ha jövünk, komolyan fogjuk venni – addigra a terveink ezt világosan megmutatták. Közölték, hogy döntöttek, meg fogják kötni a szerződést, de a különböző tisztségek elosztását, miután az már a részvénytársaságra vonatkozik, beszéljük meg Szekeres Lászlóval. Így is történt, elmentünk hozzá a MAFILM-be. A beszélgetés első néhány perce után kiderült számunka, hogy amit nekünk mondott a kuratórium, vele nem közölték. Mert egyszer csak előkerült egy papír, amire valahogyan fel volt rajzolva az a szervezeti felépítési javaslat, amit Laci nekünk ajánlott: van a vezérigazgató, alatta pedig egy kiépült szervezet. A pénzügyi, a gyártási, a műszaki osztály stb. elfoglalta a papír nagyobbik részét, a maradékra pedig felírta, hogy az a művészeti vagy kulturális részleg. És azt mondta, itt most az lenne a feladat, hogy miután ez a másik már kiépülőben van, meg is vannak rá az emberek, kvázi működik, a maradék részre tegyünk mi javaslatot, ki lesz annak a vezetője, hogy fogják hívni, milyen részlegei lesznek, s hogy azon belül nekünk ott milyen szerepünk lesz... Egymásra néztünk, és láttuk, hogy nem vagyunk szinkronban.

Sára Sanyi akkor kért egy tiszta papírt, és azt mondta, hogy most ő rajzol: ez úgy fog kinézni, hogy lesz egy főigazgató fölül, alatta pedig a főigazgató-helyettesek: tájékoztatási, kulturális és gazdasági. Beírta a neveket is: fölül Sára Sándor, alatta Hanák Gábor, Lugossy László és Szekeres László. A továbbiakra már nem pontosan emlékszem, ez nyilván váratlan helyzet volt, de mi csak azt tudtuk mondani, hogy úgy tudjuk, ez nem egyszerűen a mi akaratunk, hanem a kuratórium határozata is.

Így került sor pár nap múlva a kuratóriumi ülésre, amely a részvénytársaság tulajdonosi közgyűlése is egyben, ahol előterjesztették ezt a javaslatot. De annak az ülésnek a másik, nagyon komoly témája az volt, hogy megalakul a részvénytársaság új igazgatósága is. Ugyanis mi azt is kiolvastuk a papírokból, hogy az még kevés, hogy Sára főigazgató, mi meg főigazgató-helyettesek vagyunk, ha a legfőbb döntések az igazgatóságban születnek. Tudtuk, hogy ott olyan erőviszonyokat kell kialakítani, amelyek nem fogják megkontrázni a menedzsment döntéseit. Kiszámoltuk, hogy hét tagú igazgatóság kell, aminek mi négyen: Sára, Hanák, Szekeres, Lugossy a tagjai leszünk – és az előterjesztett döntéseinket nyilván nem fogjuk leszavazni –, és még három fő. Az igazgatóságban természetesen maradjon bent Zelnik Jóska is, de ő nem ment bele ebbe a kisebbségi vagy visszasorolt helyzetbe. A kuratórium által delegált három tag Illés György, Kellermayer Miklós és Dux László lett. Tehát négy-három menedzsment-kuratóriumi arány volt, azzal a nem elhanyagolható nüansszal, hogy az egyik tag Illés Gyuri bácsi volt, mindannyiunk mestere-tanára, Dux és Kellermayer pedig két kiváló ember, határozott véleménnyel és ellenvéleménnyel, de együttműködésben meg kollegialitásban abszolút korrektek. Megalakult a felügyelő-bizottság is, annak az elnöke Molnár József lett.

Még az előkészítő szakaszban, amikor a szavazás még nem történt meg, de már teljesen világos volt, hogy mi fogjuk csinálni, Sára Sanyi felvetette, és mind a ketten örömmel mentünk bele, hogy kérjük fel Bakos Editet, a filmművész szövetség és a Magyar Mozgókép Alapítvány ügyvezető, illetve kuratóriumi titkárát. Úgy terveztük, hogy Edit lesz a főigazgatói iroda vezetője, és hozzá fog tartozni a műsorszerkesztés is. A munkálkodásunk odafönt folyt a Várban, Hanák Gábor „galambdúcában”, a Széchényi Könyvtár videotárában. Nagy papírokra kezdtük rajzolni a műsorrácsot.

 

Milyen műsortípusokon gondolkodtak?

 

Miután a témákat megneveztük: irodalom, kultúra, anyanyelv, gazdaság, történelem, stb., fölmerült a magazin típusú műsor. Őszintén szólva ezeket ismertük, hogy ilyenek vannak a televízióban, és főleg azért voltunk e mellett, hogy így esetleg sikerül kielégíteni az egyik azonnal felmerült legnagyobb igényt, sőt nyomást: a különböző határon túli és inneni kulturális szerkesztők, írók stb. igényét. Legyen egy erdélyi irodalmi magazin – de akkor jött a másik, hogy legyen egy vajdasági is, mert ott más az irodalom, mint Erdélyben. De legyen egy felvidéki is! Pillanatok alatt jöttek a zenészek, a táncosok, a képzőművészek, a színészek is. Ennyi műsorideje a világnak nincs, és akkor még nem beszéltünk az összes többi feladatról. Azt mondtuk, hogy nem is lehet másként kielégíteni ezt a sokfajta igényt, mint valamilyen integrált műsortípussal, magazinnal, azon belül pedig a súlyozást megpróbáljuk úgy csinálni, hogy hol az egyik fontosabb, hol a másik, és így hosszabb távon valamilyen módon majd csak elnyerjük az érintettek bizalmát. Mert mindenki megpróbálta a saját maga kis területét megszerezni, és akárhogy is, de az ő erkölcsi támogatásuk rendkívül fontos volt. Mindig is volt olyan ambíciójuk, hogy legyen egy, a határon túli magyarság számára sugárzó televízió – a magyar költségvetés terhére, de a határon túli szerkesztők primátusával.

Itt tehát azon folyt a vita különböző helyekről, hogy kinek a fóruma legyen ez az éppen most  induló és nagyon vitatott státuszú televízió. Médiaháború zajlott akkor, törvényen kívülinek nevezték a Duna Televíziót, mert hiszen nem törvény által, hanem kormányhatározattal, ráadásul titkos kormányhatározattal hozták létre a Hungária Televízió Alapítványt.

 

Miért kellett, hogy titkos legyen?

 

Azért, mert a kormánynak jogában állt így létrehozni. Szerintem hülyeség volt titkossá tenni, ebbe aztán később nagyon bele is kapaszkodtak, az SZDSZ például meg is támadta az Alkotmánybíróság előtt. Emlékszem egy olyan MTV-s adásra, ahova Andrásfalvy Bertalannal együtt becitáltak engem, és csakis erről a titkos kormányhatározatról szólt a beszélgetés. Hogy ez „bűnben fogant” televízió. Akkor történt, hogy Sütő András azt írta Csoóri Sándornak: mondd meg nekik, hogy ha ez egy törvényen kívüli televízió, akkor mi is törvényen kívüliek vagyunk az egész hetven éves kirekesztettségünkkel, anyanyelvtől való megfosztásunkkal, autonómiától való elijesztettségünkkel; adjon Isten csak mindig ilyen törvényen kívüliséget – valahogy így szólt.

 

Amikor aztán tisztázódtak ezek a kérdések, elhaltak a támadások?

 

Ó, én kaptam üzeneteket és telefonhívásokat is. Az egyik ilyen üzenet egy nagyon komoly, liberális nézetű szakembertől körülbelül úgy szólt, hogy meggondolta-e Lugossy Laci azt, hogy odamegy, mert ezt soha nem fogja tudni lemosni magáról. Volt egy másik, aki fölhívott, és azt mondta: én eddig ezt a Duna Televíziót valamilyen lehetetlen mocsokságnak tartottam, most mondd meg, téged ismertelek rosszul, vagy pedig a Duna Televíziót? Amikor azt a főiskolás osztályt, amelyet rövid ideig tanítottam, Sára Sanyi felkérésére idehívtam, hogy csináljanak itt egy kvázi Balázs Béla Stúdiót, azt mondták, hogy ők ezt nem engedhetik meg maguknak, mert továbbra is ebben a szakmában szeretnének dolgozni, és ez a bélyeg örökre rajtuk maradna. Vagy: kerestük a Híradó főszerkesztőjét. Többekkel tárgyaltunk, így mister X-szel is. Azt mondta, rendben van, elvben elvállalja, de most el kell utaznia három napra, és amikor hazajön, abszolváljuk a dolgot. Megjött és azt mondta: ne haragudjatok, nem tudom, mi történik a Duna Televízió körül, de egyet igen: amióta a kollégáim megtudták, hogy ide akarok jönni, elfogyott körülöttem a levegő, van, aki már nem köszön vissza... És tördelte a kezét, hogy elnézést kér, de nem jön. Ez a pár dolog azért jelzi, hogy milyen is volt ez a karantén-hangulat. Ennek több más jele is akadt. Az első sajtótájékoztatón a MAFILM Zenetermében nekünk támadtak egyes újságírók, hogy először is: ez egy filmes lobbi. Mit értenek maguk a televízióhoz? Volt a tévéseknek törleszteni valójuk, mert egy korábbi filmszemlén – közvetlenül a rendszercsere előtt – mi, filmesek nekimentünk az MTV műsorpolitikájának. De igazából nem azok lőttek vissza, akiket annak idején mi ott bírálattal illettünk, hanem a képernyős személyiségek szószólói, mondván, kik ezek az ismeretlen új arcocskák, ezek a műsorvezetők? Ezekkel akarnak maguk televíziót csinálni? Azt feleltem nekik, hogy várják csak meg a végét. Egyet nem fogunk engedni: hogy a televízió mondanivalóját is azok határozzák meg, akik mint „képernyős személyiségek” tettek szert népszerűségre.

 

Ezt kifejtené részletesebben?

 

Nem engedtük, hogy azok mondják be a Híradó híreit, akik írták.  Ez vitatható döntés volt, de emelt fővel vállaltuk. Éppen azért, mert azt láttuk az MTV-ben, hogy a képernyős személyiségek egyszer csak annyira önjárókká váltak, hogy a kommentárjaikat, a véleményeiket, a hírprioritásukat rá tudták erőszakolni a képernyőre – vagyis vegyük tudomásul, hogy az a hír, amit ők annak tartanak. És ez vonatkozott a tájékoztató és hír-háttérműsorokra is. Mi azt mondtuk, hogy itt ilyen nincsen, megpróbáljuk az objektív tájékoztatást azon az áron is elérni, hogy eleinte gyakorlatlan, hibázó, új arcok fogják a híreket bemondani. De egy kicsit elkanyarodtunk.

 

A műsortípusokról és arról beszéltünk, a határon túli személyiségek hogyan próbálták érvényesíteni a szempontjaikat.

 

Igen. De a fő konfliktus nem ez volt, hanem az, amiről valószínűleg kevesen tudnak, vagy  emlékeznek rá: hogy a Duna Televízió megalakulásának pillanatában óriási erők mozdultak meg a háttérben, hogy megszerezzék azt a kereskedelmi televíziózás számára. Ugyanis ez volt az első műholdas sugárzás.

Mikor idejöttünk, egy hónapig kazettákat kellett néznem, hogy mi a csudák mennek le egyáltalán. Mentem Deák Edithez, az adáslebonyolítás vezetőjéhez, hogy megnézzem például, mi is az a Csacsa és Dodó című műsor. Hát ebben bábok beszélgettek egymással, s eközben kiírták, hogy jöjjön a néző az akármilyen kerület Nagyhuszon János utca akárhányban található halászcsárdába, este 8-kor halászlét enni. A pitiáner reklámozás csimborasszója volt ez!

 

Honnan kerültek ezek a Duna Televízióba?

 

A megérkezésünk előtt kötött szerződésekből, pedig már azelőtt, hogy beléptünk volna, írtunk egy levelet a kuratóriumnak és a Duna Televízió Igazgatóságának, amelyben azt kértük, ne írjanak alá olyan kötelezettségvállalást, szerződést – elsősorban a műsorrendre vonatkozóan –, amellyel megkötnék az újonnan belépő vezetés kezét. Később láttuk, hogy a legutolsó napokban mégis kötöttek ilyeneket. Néztük például azt is, mi megy a főműsoridőben, főleg szombat-vasárnap. Mondják, hogy a hétvégén 13 és 15 óra között valamilyen Agro TV fog műsort szolgáltatni. Szerződés van – érkezésünk előtt két nappal írták alá.

 

Ki írta alá?

 

A gyártásvezetés. Nem volt szabályozva a műsorrendelés. Az is vita és nagy huzakodás tárgya volt ugyanis, hogy a Duna Televíziót mint önálló műsorral rendelkező televíziót építjük-e ki, vagy pedig egy olyan szolgáltató üzem lesz, amelyik befogad ezt, azt, amazt, és egyébként pedig hasznot hoz, ennek, annak, amannak. A probléma ugyanis az volt, hogy az MDF-kormány megszavazta a televíziót, de pénzt nem igazán adott rá. Azt mondta, hogy majd a kormánytartalékból, de mire adnia kellett volna, addigra megbukott. Visszatérve az Agro TV-re.  Aláírva a szerződés, és érvényes még egy évig. Volt abban a popzenétől kezdve a nagykövetek beszélgetésein át minden. Egy már létező televíziós társaság, amelyik valószínűleg kábeleken már megjelent valahol, egyszer csak látta, hogy itt egy műholdas televízió, rengeteg szabad műsoridővel. Mert igazából még alig voltak műsorok: a Közép-európai Magazin, Híradó, valami filmek, a MOVI-ból meg az innen-onnan megjelent kazetták, Lehoczky László vallási műsorai. Éppen, hogy kezdte magát összeszedni a Duna Televízió, és ott volt egy 24 órás, pult alól is kiárusítható műsoridő. Leültünk, és eldöntöttük: itt az elején kell azt mondani, hogy nem. Merthogy megérkeztünk. Erre nem kellett biztatni Sára Sanyit, ő ilyenben elszánt, és nem ismer pardont. Oda is hívta az Agro TV vezetőjét, és fölmondta a szerződést, valami csekély kárpótlással. Csöngtek a miniszteri telefonok Sanyinál, hogy nyolc ország nagykövetét vették fel, akik várják az adást. Hát várják! Azt mondta, vegyétek tudomásul, engem azért küldtek ide, hogy rendet csináljak. És rend lesz. Letette a kagylót. Ez személyiségfüggő. Ezért mondom mindig: azt, hogy abban a pillanatban Sára Sándor tette be oda a lábát, szerintem nem tudja eléggé értékelni az utókor.

 

Dehogynem!

 

Volt egy kifejezése Hanák Gábornak, hogy Sára Sándornak „tőkesúlya” van. Magyarán nem érdemes kezdeni vele, mert a rövidebbet fogod húzni. És ehhez megvolt az erkölcsi tőkéje, nem kellett magyarázni, hogy ki ő és milyen filmeket csinált.

A másik ilyen kényes terület a filmeké volt. Kiderült, hogy a televízió előző vezetése már megkötötte a szerződéseket az MTM-mel, mégpedig csomagokra. Mondtuk, hogy vizsgáljuk meg tételesen – először is a filmszerkesztők. Már maga az, hogy nézzék meg a filmszerkesztők, újdonság volt, addig nem volt beleszólásuk, hogy mit vegyenek meg. Láttuk, hogy ezekben a csomagokban csak egész kis százalék az, ami a Duna Televízió profiljába belefér, egyébként pedig hülye szappanoperák nagy tételben, jó magas áron. Eldöntöttük, hogy ebből csak azt játsszuk le, ami nekünk kell, a többi  helyett pedig hozzanak valami újat, és hogy mostantól kezdve nincs csomagban vásárlás. Holott épp beindították a csomagban vásárlás rendszerét, barter-ajánlatokkal együtt, hogy például odaadják a Dallast, és cserébe övék a műsoridő, ők fogják azt kiárulni.

 

Hogyan sikerült a kezdeti nagy Duna Televízió-ellenességet legyőzni?

 

A műsorral. Talán R. Székely Julianna, aki abszolút nem volt gyanúsítható a Duna Televízió iránti  elfogultsággal, egyszer csak írt egy cikket, amelyik arról szólt, hogy a műsort nézve itt megjelent egy értékekre érzékeny, tájékoztatásában kiegyensúlyozott, ugyan itt-ott még bénázó, de mindenképpen másfajta televízió. Érdekeket sértettünk, de hát a médiaháború kellős közepén voltunk, azt lecsitítani nem tudtuk. Úgy gondolom, a teljesítmény volt a döntő, ami nemcsak a vezetésé, hanem az egész gárdáé volt: a filmszerkesztőké, a műsorkészítőké, az adáslebonyolításé, a gyártásé, a műszakiaké, szervezőké, mindenkié. Másrészt pedig a határon túli nézők végtelen szeretettel fordultak a Duna Televízió felé. Nem tudom elfelejteni az első közönségtalálkozókat! Emlékszem, Kolozsváron zsúfolásig megtelt a színházterem, nem volt befűtve, téli kabátban ültek, és vártak ránk másfél órát, mert késtünk, de el nem mozdultak, csupán azért, hogy kifejezhessék a szeretetüket – és az igényeiket, amelyek fantasztikusak voltak. Tulajdonképpen az életük megváltását várták, nem csak azt, hogy jó filmeket nézhessenek. Onnantól kezdve, hogy tessék tanítani elsősorban magyar történelmet, magyar irodalmat – mert teljesen kimaradtak belőle –, odáig, hogy tanítsuk meg a gyerekeiket köszönni.

Volt egy nagyon érdekes találkozó Csíkszeredában, egy középiskolában, amelyen a tantestület tagjai és a felsős osztályok diákjai is részt vettek. Kértük a véleményüket a Duna Televízióról. Az egyik diáklány azt mondta: „én egyébként nem nézném meg azt a filmet – egy, a két világháború közötti magyar filmről volt szó –, amit a Duna Televízió szokott sugározni vasárnap délután, de ha bemegyek a szobába, és látom, hogy a nagymamám meg a mamám ezt nézi, én is leülök melléjük, de nem is annyira a filmet, hanem inkább őket figyelem, mert látom, hogy a szívüket melengeti”.

Ezek a találkozók nagyon nagy erőt adtak, és azt gondolom, hogy végül is jól csináltuk – együtt jól csináltuk a dolgokat. Tehát, ha kérdezi, hogy mivel sikerült legyőzni az ellenérzést – a minőséggel. És még egy. Ne felejtse el, hogy közben megjelent a kereskedelmi televízió, amire választ kellett adni; ez szerepelt Sára Sándor pályázatában is. (Mert közben megszületett a médiatörvény, amelynek a tárgyalásain én képviseltem a Duna Televíziót, és jött a kérdés, hogy  Sárának is kell-e pályázni? Kell, persze, hogy kell. Mert mostantól kezdve elnöki rendszer van, amit csak pályázattal lehet elnyerni. Ez elég érzékeny pont volt, mert ha akkor abbahagyatták volna velünk, az valószínűleg nem esett volna jól se nekünk, se a Duna Televíziónak. Mert igazából akkorra alakult ki a televízió iránya, össze is jött a gárda, tehát szülőképes volt a szervezet, és akkor elabortálni tényleg tragédia lett volna, gondolom én.) Az egyik válasz az volt – a pályázatba mindannyian beledolgoztunk –, hogy nem adjuk fel, és nem vesszük fel velük a versenyt azon a terepen, ahol egyrészt alulmaradnánk, de főleg, ahol semmi keresni valónk. Akkor már láttuk, hogy a kereskedelmi televíziózás hova fog vezetni. Nem ilyen mértékben, természetesen. Ilyen mértékű kártevésre, őszintén szólva, nem gondoltam akkor.

 

Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy a Duna Televízió szerelem volt, ezért nem is lehet róla objektíven beszélni. De hogyha megnézzük a pályáját, a televízió számára összesen egy játék- és egy dokumentumfilmet készített; gondolom, annyira azért nem volt oda a televíziózásért.

 

Nem. Engem az az ügy érdekelt: hogyan lehet kitörni abból az ördögi körből, ami körülvesz minket. És azt gondolom, hogy valamilyen módon ennek a tudatban kell végbemennie. Hogy azok, akik körülöttünk élnek, és akiket magunkhoz közelállónak érzünk, azok bebocsáttatást nyerjenek abba a kultúrába, történelembe, hagyományvilágba, értékvilágba, ami az övék, csak nem férnek hozzá, és ami nekünk, nekem fontos. A televízió erre kiváló eszköz. Én ebben szerencsés voltam – mert televíziót csak csapatban lehet csinálni. Mégpedig nem ránk kényszerített csapattal, nem kommandóval. Nagyon sok feltétele van ennek; egész biztos, hogy az egyik a jó vezető – még pontosabban mondom: az, hogy őt a többiek vezetőnek elismerjék. Sára Sándor esetében ez így volt. Ezt majdhogynem tételesen is megfogalmaztuk: egész biztos, hogy lesznek lényeges dolgok, amelyekben nem fogunk egyet érteni – például Sanyi meg köztem ki is rajzolódott az attitűdbeli különbség. Ennek nagyjából az a lényege, hogy én az addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér elven működöm, hogy az egész szerkezetre kell gondolni, lassabban, de fokozatosan menjünk előre, ne vállaljunk kockázatot, ha annak bukás is lehet a vége, döntés előtt még jobban nézzük meg a részleteket... Sanyi pedig: megyünk előre, most ne a részletekkel foglalkozzunk, hanem tegyünk újabb garabonciás lépést… Például indul egy új műsor. Én azt mondtam: nézzük meg, mi kell a műsorhoz. Nem – mondta ő –, találjuk meg az embert, mert az hatással lesz a műsorra, nem tudod rákényszeríteni, hogy olyant csináljon, amit te kitaláltál. Vagy a Dramaturgia. Idevette Kardos Istvánt, aminek nagyon örültem. Nézzük meg, mi legyen a Dramaturgia szerepe. A játékfilmeket segítse – mondta Sanyi. Jó – válaszoltam –, de adjuk azt a leckét is, hogy segítse a leendő műsorok prototípusát kidolgozni. Most nem ezzel kell foglalkozni, az a lényeg, hogy a Duna Televízió valamilyen módon támogassa a játékfilmes jelenlétet! És így tovább. Tehát bőven volt elvi vita. De született egy alapmegegyezés az elején: ha nem tudunk megegyezni, akkor az ő szava dönt. Miért fontos ez? Egy televíziónak nem az a lényege, hogy nagy-e vagy kicsi, hanem az, hogy állandó adáskényszerben van: ott valaminek mindig mennie kell, és az most fog történni, és erre muszáj az egész szervezetet alkalmassá tenni. Az a lényeg, hogy a hajó összes matróza tudja, hogy ha valami történik, lesz, aki döntsön, és tudniuk kell, hogy ki fog dönteni. Lehet, hogy rosszul vagy csak félig jól, de egy dolog nem történhet meg, hogy nem dönt. A pánik akkor uralkodik el, amikor ez bekövetkezik, vagy ha sorozatosan rosszak a döntések. Sanyi a maga habitusával ezt mind teljesítette. De egymaga nem tudott volna megcsinálni egy televíziót. Volt egy szerencsés együttállás, hogy a különböző szinteken mindenhol olyan emberek mozgatták a dolgokat, akik azt is tudták, hogy mi az egésznek a lényege. 

 

Mikor érezte azt, hogy kialakult a Duna Televízió képe, profilja?

 

Amikor kezdtem elégedetlen lenni a minőséggel. Mikor azt láttam, hogy kifáradnak a műsorok, hogy bejön a rutin, kevés az invenció, és ennek megvolt számomra a lakmuszpapír-próbája. Emlékszik rá, két műsort indítottunk el, a Tálentumot és a Tükröt. Az előbbi portré egy emberről, a Tükör pedig egy probléma, hívószó körül kialakuló új műfaj, a televíziós esszé. Vártuk a pályázatokat, és kiderült, hogy a Tükörre senki nem jelentkezett. Miért? A portréfilmben a megtalált ember adta magát, ki mélyebbre tudott ásni, ki nem, de egy tehetséges ember igazából megszervezi a filmet, a másikban pedig csak az működik, ami benned van, csak az aktív szerkesztés tudja magát megmutatni. Ez csak egy példa. Egyszóval, még mielőtt napirendre került volna, hogy Sára Sanyit és vele együtt minket lapátra tesznek, elérkezett – én legalábbis úgy láttam – egy olyan pillanat, amikor minőségjavításra lett volna szükség a Duna Televízióban, ami érdekeket sértett és szembe ment volna régi beidegződésekkel. De úgy éreztem, hogy az addig megtett út feljogosított volna bennünket, hogy megtegyük vagy kiköveteljük magunktól és a munkatársaktól a szükséges változásokat. Egyáltalán nem ilyen indítékokból, de megtörtént a változás, és úgy láttam, hogy ez le is került a napirendről. Amikor Sára Sándor mandátumát nem akarták meghosszabbítani…

 

Mennyire volt ez várható? Mert nyilván voltak jelek arra, hogy nem akarják tovább Sárát.

 

Nem volt várható. De jelek voltak…

 

És most már belátnak a kulisszák mögé? Hogy miért buktatták meg magukat?

 

Még mielőtt hivatalosan napirendre került volna, hogy mit kezdjenek Sárával, egyre több olyan jelet láttam, amelyik arra irányult, hogy engem valamilyen módon eltávolítsanak a Duna Televízióból.

 

Miért?

 

Valószínűleg azért, mert mi elég jól kiegészítettük egymást Sanyival. Volt számtalan jel, de Sanyi ezeket nem fedte fel.

 

Tudta és nem fedte fel?

 

Tudta. Kétszer rákérdeztem. Azt mondtam: nem vagyok vak, látom, hogy valami miatt rajta vagyok a célkereszten. Így van vagy nincs? Először kifejezetten azt mondta, hogy nincs ilyen. Aztán, amikor láttam sűrűsödni a jeleket, kissé követelően kértem, hogy válaszoljon. Azt felelte, igen, de le vannak ejtve, úgyis az ő kezében van a döntés. Menet közben azért figyeltük, hogy mi lesz Sanyival. Ő szerintem leadta a jelzést, hogy hajlandó lenne tovább csinálni, de nem hajlandó kéredzkedni. Annál is inkább, mert a törvény lehetőséget adott volna rá, hogy pályázás nélkül meghosszabbítsák a megbízatását. Vagyis az ő esetében az a szöveg, hogy pályázni kell, mert így demokratikus, az nagy smafu volt, mert mögötte volt az a hét és fél év, amikor bizonyított. Ehhez képest pedig volt egy összpárti összeesküvés ellene. Azért mondom, hogy összpárti, mert bár végül később már csak a csonka kuratórium döntött, de arra hivatkoztak, hogy amikor még nem volt csonka, a később kivonultak is azt mondták, mielőtt kivonultak volna, hogy pályáztatni kell. Ezzel takaróztak, és a végén, amikor megtörtént a döntés, kijött a kuratórium elnöknője, Ortutay Mária, és azt mondta: a változásra szavaztunk. Hogy miért? Mert Sára Sándor olyan szuverén személyiség, akivel nem tudtak mit kezdeni.

 

De mit akartak? Befolyást?

 

Mindenki mindent.

 

Egy olyan személyt, akit lehet rángatni hátulról?

 

Volt például a választási műsor esete, amikor az a megállapodás született, hogy a pártelnökök jönnek be a stúdióba. És volt egy televíziós elnök – Sára –, aki szemébe mondta az egyik parlamenti párt magas rangú tisztségviselőjének, hogy sajnos nem ülhetsz be a vitára, mert abban állapodtunk meg, hogy ez a pártelnökök vitája lesz. De nem tud ideérni az elnök! Hajlandók vagyunk várni, hívd fel, hogy érjen ide mielőbb. Ezt tényleg megcsináljátok velünk? Igen, megcsináljuk. Mert ebben állapodtunk meg mindenkivel, veletek is.

 

Jó, vele nem lehetett alkudozni, de magával mi volt a baj? Mik voltak ezek a jelek?

 

Félmondatok, üzenetek, jelentkezések, hogy ki lehetne jó helyettem. Az XY is azt mondta, hogy… Mikor Hanák Gábor elment, én lettem a tájékoztatási alelnök, s mint ilyen, rákerültem a pártok célkeresztjére is, pedig előtte nem voltam rajta. Vagy csak nem vettem észre. Valaki azt üzente, hogy menjünk ki, és vegyük fel a sajtótájékoztatóját... és nem mentünk ki. Egy másik pártból valaki úgy gondolta, hogy „a Duna Televízió altatta a hírműsoraival a népet, és nem vették észre, hogy van más alternatíva is, mint a választásokon megbukott kormánypárt. Pedig már akkor látni lehetett, hogy jön előre az ellenzék.” Vagy: „Kértük őt, hogy egy bizonyos nekünk fontos műsort indítson el, és tudjuk, hogy rajta múlott, mert valaki már megígérte, de ő nem indította el.” És így tovább. De szerintem ezek csak a töredékek. Ami bennem összeáll, az az, és lehet, hogy ezzel áltatom magam, hogy igazából Sára Sanyi meggyöngítését jelenthette volna, ha engem onnan kiütnek, mert mi ketten valahogy kiegészítettük egymást. Hogy ki mire figyel, és milyen mélységben… Nem azt mondom, hogy csak mi ketten, voltunk ott többen is, de kétségtelen, hogy aki a részletekre is odafigyelt, aki este 11-kor is megjelent a vezérlőben, az én voltam. Úgy gondolom, hogy valószínűleg a Sára elleni támadás egyik elképzelése az volt, hogy azokat a munkatársait, akikkel együtt erősebb, érdemes lenne kiemelni a nyeregből. És még egy: mindenki el akarja helyezni az embereit. Ebből később én is kaptam kóstolót, amikor én pályáztam meg az elnöki tisztséget. Ahol azért elmondták, hogy tudod, vannak védett személyek, X ezeké, Y meg azoké, és remélem, azokhoz nem nyúlnál. Meg aztán itt van a nem tudom én, ki, igaz, hogy nem ismered, de mi ismerjük, úgyhogy őt kéne kinevezni ennek meg annak.

 

Ez 2005-ben volt, ugye?

 

Igen. Biztosan Sanyi ellen is bőven összeállhatott a nem teljesített kérelmek listája. Egyébként ide senkit, egy portást sem lehetett fölvenni anélkül, hogy azt ne Sára írta volna alá. Ez volt az első, amit magához vont. A szerződtetési jog. Mindenki tehetett személyi javaslatot, de ő döntött.

 

Hogyan élte meg az elnökváltást és az elbocsátást?

 

Akkor már nem ért váratlanul, de nagy fájdalommal. Reflexből három-négy napig állandóan a telefonomhoz kapkodtam, mikor a Duna Televízió műsorát néztem, hogy szóvá tegyek valamit az adásszerkesztőknél. Talán még azt is mondanám, hogy ha ezt más módon csinálják, akkor másképp éltem volna meg. De az a mód, az az eljárás, ahogy ezt végigvitték, mélyen sértett, de erről nem akarok többet mondani, mert személyeket kellene érinteni, és ez ma már nem fontos.

Szóval hol bekapcsoltam a Duna Televíziót, hol nem, nem tudtam tőle elszakadni. Aztán elhatároztam, hogy nem fogom tovább nézni, mert fájt. Úgy gondoltam, hogy majd az erdő segít meggyógyulni. Vettem magamnak egy tájolót, turistatérképeket, Budai-hegyek, egyebek, és naponta sok kilométert jártam egyedül az erdőben. Két éven keresztül, egyre jobban megszeretve az erdőt, és megtanulva a tájékozódást, kisétáltam magamból ezt a keserűséget. De ebben kétségtelenül volt felszabadulás is. Azért én abnormálisan megterheltem magam a Duna Televízió dolgaival. Akkor is, amikor kulturális alelnök voltam, egy csomó, az egészet érintő kérdés is rám volt lőcsölve, mint a közszolgálati műsorszabályzat, a médiatörvény tárgyalása... Rendszeresen éjjel 11 órakor mentem haza, már a várost is elfelejtettem! Amikor újra kiszabadultam, az erdő mellett Budapestet is járni kezdtem, egyre inkább a külváros vonzott – mondjam úgy, a Köszönöm, megvagyunk világa. Aztán jött a Dunaversitas, amit nagyon szerettem, de maga a Duna Televízió épülete nyomasztóan hatott rám, s ez csak lassan oldódott. 

 

Hogyan szánta rá magát, hogy 2005-ben részt vegyen az elnöki pályázaton?

 

Többen, de főképp Sára Sanyi kapacitált, hogy itt a feladat, hogy a Duna Televízió fontos, nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, bele kellene valahogyan avatkozni, hogy milyen legyen a fazonja... Én, ahogy csak tudtam, próbáltam elhárítani, mert már belekóstoltam a szabadság édes ízébe. Hogy azzal foglalkozhatok, azt olvashatok, amit szeretnék. Nem akarok olvasni semmiféle újabb szabályzatot, főleg nem akarok ilyet írni. Nem akarok senkit se igazgatni, fegyelmezni – jó ez így, ahogy van. De ismeritek a barátaimat, és mi tagadás, a kuratóriumi elnökség bizonyos tagjai részéről is jött biztatás, hogy pályázzak.

 

Melyik oldalról?

 

Balról, jobbról, oda-vissza egyaránt. De senki nem mondta, hogy bármi is le lenne tutizva, csak arról volt szó, hogy néhányan biztattak a pályázásra. De nem ez volt a perdöntő. Perdöntőnek Sára Sanyi erősködését éreztem, mert neki volt mire kérni ezt. Ugyanis ő már egyszer vállalt. Ő ténylegesen bebizonyította, hogy nem egyszerűen csak mondja, meg biztat, hanem vállalta, hogy nyíltan támogat. Nekiálltam, és írtam egy pályázatot. Volt néhány elv, amit határozottan le kellett szögeznem. Az egyik az, hogy vissza kell vezetni a Duna Televíziót arra a pályára, amin elindult. Próbáltam megnézni olyan műsorokat, amelyeket kihagytam, és azt hiszem, le tudtam venni a kottát, hogy mi jellemezte az akkori televíziót. Azt láttam, az volt a fő ambíciója, hogy egy jó belföldi hírtelevíziót akarnak csinálni, ráadásul jól kivehető kereskedelmi televíziós beütéssel. Valahogy elfordultak a Duna Televízió eredeti, a határon túli magyarságra figyelő ethoszától. De főleg nem adtak választ arra, ami az új kihívás. Mégpedig szerintem az, hogy olyan mértékű szétaprózott információ- és élményözön éri az embereket, hogy egy közszolgálati televíziónak az a feladata, hogy azt valamilyen egységbe rakva segítse megérteni az összefüggéseket.

 

Hányan pályáztak akkor?

 

Nem tudom pontosan, először talán tízen-tizenketten. Azt is tudtam, hogy amitől határozottan el kell zárkóznom, az a létszámleépítés, amit nagyon erőltettek. Nyíltan megmondtam nekik, hogy azt nem vállalom. Ez talán már a második körnél volt, mert az első pályázat nem hozott eredményt, ezért ki kellett írni az újat.

 

Lehetett tudni, hogyan alakultak a szavazatok és az erőviszonyok?

 

Akkor tudtam, most már elfelejtettem. Azt hiszem, hogy az elsőnél én szóba sem kerültem. A jelöltségem semeddig nem jutott el. Maga ez a pályáztatás, meg kell mondjam… Hallott már olyant, hogy a Manchester United edzői posztjára pályázatot írnak ki? Ilyen nincs. Megkeresik azt, aki tudná csinálni, és megpróbálják meggyőzni, rábeszélni, hogy vállalja el. Volt egy ilyen ember, Sára Sándor. Megtalálták, elvállalta, itt volt, bizonyított. De ez a hajó elment. Mindenesetre én az első kör után megkönnyebbültem. Mert tudtam, hogy azt a leckét, amit a Duna Televízió elé állítottam volna, nagyon nehéz keresztülvinni. Nagyon sok ellenállásba ütközött volna, ráadásul azzal a tehertétellel, hogy szakmai meggyőződésből esetleg azokkal is szembe kell fordulni, akik egyébként emberileg várták, hogy visszajöjjek.

Szóval eredménytelen lett a pályázat, és akkor történt két dolog. Az egyik az, hogy megismétlődött a barátaim erősködése, a másik pedig annak a népszavazásnak a nagyon siralmas eredménye, ami a külföldi magyarok állampolgársága ügyében történt. Ez engem nagyon leütött. Már beszéltem arról az élményről, ami engem ezekhez az emberekhez érzelmileg kötött. És úgy éreztem, hogy az, hogy itt tulajdonképpen a nemek győztek, azt jelenti, hogy a honfitársaink többségének nem sikerült átadni ezt az élményt. Sem azt, hogy a határainkon túl rekedt magyaroknak mit jelenthet érzelmileg a nem, sem azt, hogy mit jelenthetett volna az igen. A nagy probléma az volt, hogy az egész megátalkodott politikai elit belement ebbe a népszavazásba, ahelyett, hogy a parlamentben megállapodásos alapon döntöttek volna a kettős állampolgárságról. Bedugták a homokba a fejüket, pedig észrevehették volna: aki arra járt, a Kossuth Lajos és a Semmelweis utca sarkán, a Magyarok Világszövetsége erkélyén láthatta, hol járnak a számok – már az egymillió nem tudom én hány aláírásnál tartottak. És hagyták, hogy kampánytéma legyen egy össznemzeti ügy. A népszavazás lesújtó eredménye és a barátaim biztatása mintha fölébresztett volna bennem – nem akarok nagy szavakat használni – valamilyen kötelességérzetet, hogy itt dolga lehet a Duna Televíziónak. Én akkor, a népszavazás hatására, a pályázatomat – amelynek Az összetartozás televíziója volt a címe –  pár oldallal ki is egészítettem: „Amitől tartottam, bekövetkezett. A politikai erők adok-kapok versenyének hangzavara elnyomta Trianon amúgy is mélyre szorult lelki traumájának csendes hangjait. Ami történt, nem egy hónapi kampányolás eredménye. Ide út vezetett. Ki-ki elvégezheti a maga önvizsgálatát, és továbblépve átgondolhatja, hogy mit tehet ez újabb lelki sérülés gyógyítására. Hogy kinek a lelke sérült? A miénk. Mindannyiunké. Határokon innen és túl. Ez nemcsak azok baja, akik határainkon kívül rekedtek, meg azoké, akik itthon igennel szavaztak. Még csak az hiányzik, hogy újabb kirekesztendőket keressünk, például azokat, akik nemmel szavaztak vagy otthon maradtak. Igaza van Sütő Andrásnak, aki a sikertelen népszavazás döbbenete kapcsán ezt mondta: »Nagyon sokan, akik fanatikus politikai nézetek szerint sommásan ítélkezve megfeledkeznek a valóságról, konkrét társadalmi viszonyainkról, a vágyak és lehetőségek közti távolságról, egész közösségeket képesek megbélyegezni, morális vétségben elmarasztalni. Köztük találhatók azok a népszakértők is, akik a mindennapi küzdelmekből félrevonulva, mint egy szimulátorban gyakorolják személyes utópisztikus politikai holdra szállásaikat. Ily módon gyakorta ütközik minálunk való és képzelet, reálpolitika és ködevés.« Ha valamire, Trianon épp arra taníthatott volna minket, magyarokat, hogy nemzeti sorskérdésekben nincs mi és ők, csak mi vagyunk. Hiszen a békediktátum egymástól szakított el minket. Ha ne adj’ Isten ez ma, a mai Magyarországgal megtörténne, és valami újabb agresszió elszakítaná a Dunántúlt az Alföldtől, akkor ugyan ki lenne a mi és ki az ők? Miközben így dohogok, az eszemmel azt is tudom, hogy a politikai hangoskodás majd folytatódik. Ahogy Juhász Ferenc írta: »Kiabálnak az újságárusok, hallgatnak a virágárusok.« Lesznek kampányok, választások. S ez rendjén is van. Az nincs rendjén, hogy a politika a nemzeti összetartozás fő-fő doktorának tüntesse fel magát, és hivatástudatától vezérelve egyre nagyobb pódiumot erőszakoljon ki magának a közszolgálati médiumokban, köztük a Duna Televízióban. Tényleg sok az orvosolni való, kellenek jogszabályok, támogatások, intézkedések. Sok tennivalója van a politikának, a hazai és a határon túli magyar pártoknak, a parlamentnek, kormányoknak, mégis azt hiszem, hogy szereptudatuk eltúlzott. A népszavazás után pedig az önmérséklet kifejezetten elvárható tőlük.

Nemzeti sorskérdésekben a magyarságnak inkább afféle lelki táplálékokra lenne szüksége, amilyenekkel mondjuk Ady, Bartók, Németh László tudnak szolgálni.”

A pályázatot pedig így fejeztem be: „Az összetartozás televíziója. Ezt a nemes szlogent hivatalosan is meghirdetném. A Duna Televízió stratégiai tanácsadó testületébe a magyar kulturális élet olyan kimagasló tekintélyű személyiségeit kérném fel, határokon innenről és túlról, akik munkásságukkal, életművükkel egyrészt hitelesen képviselik ezt az eszményt, másrészt lényegi útmutatásokkal segíthetik a műsorpolitika alakítását. A testület elnöki tisztjére Sára Sándort kérném fel, aki alkotó művészként és a Duna Televízió elnökeként a nemzeti összetartozás eszményét szolgálta, illetve szolgálja. Megtiszteltetés számomra, hogy Sára Sándor, amennyiben ennek aktualitása bekövetkezne, a felkérést elfogadja.”

Elérkezett a döntés időszaka. Az utolsó előtti napon volt egy személyes meghallgatás, ahol főleg gazdasági kérdésekről volt szó. Többek között azt kérdezték, vállalom-e 100 ember elküldését a televízióból. Azt mondtam, nem, mert az akkori adatok alapján összevetettem a belsősöknek és külsősöknek kifizetett pénzt, és azt láttam, hogy a külsősöknek kifizetett pénz kb. az egyharmada a belsősökének, és ez nagyon nagy tétel, tehát látszik, hogy a belső erőtartalékokkal nem tudja megoldani a televízió a feladatokat. Azt is megkérdezte valaki, hogy milyen álláspontot foglalnék el a határon túli magyarság politikai helyzetével kapcsolatban, hiszen, mint tudjuk, az pártok szerint megosztott; melyiknek a pártján állnék? Azt feleltem, lévén ez közszolgálati televízió, egyikén sem.

Másnap csengett a telefon – én lázas betegen feküdtem otthon –, hogy végső határozatot akar hozni az elnökség, ezért végső választ szeretnének hallani. Az egyik kérdés az volt, hogy el tudnék-e képzelni általános alelnököt széles jogosítvánnyal? Azt feleltem, hogy én leírtam a vezetési struktúrát, és abban nem véletlenül nem neveztem meg ilyet. Ennek nagyon egyszerű oka van, amit nem érdemes a szőnyeg alá söpörni: amennyiben az elnök formailag csak az általános alelnökön keresztül „közlekedhet” a többi alelnök felé, akkor kizárja magát a vezetésből, ha pedig átnyúlna a feje fölött, azzal az anarchiát honosítaná meg.

 

Volt erre egy kinézett ember?

 

Igen, Cselényi László.

 

Kötelező lett volna őt kijelölni? Ez el is hangzott?

 

Igen, nyilván voltak alkuk, megállapodások, engem pedig teszteltek három kérdéssel. Ez volt az egyik, a másik a létszámleépítés. A harmadik pedig egy kijelentés inkább, ami egyrészt felháborított, másrészt mélyen elgondolkoztatott, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem biztos, hogy komolyan gondolták a velem való párbeszédet, mert tudhatták, hogy mi lesz a válaszom. Ez pedig az volt, hogy egyszer s mindenkorra felejtsem el a Sára Sándorra való utalást: „mi nem stratégiai tanácsadót, hanem elnököt akarunk választani”. Mondtam, hogy még csak tárgyalni sem vagyok hajlandó erről. Egy pillanat alatt személyessé vált a dolog: arról az emberről beszéltek, aki mindezen keresztül ment, aki ezt megcsinálta, aki a pályázatom mellé állt. Kétségtelen, jól vették le a kottát, hogy ez a gesztus annak a vonalnak a megerősítése lett volna nyilvánosan, ami Sára nevéhez kötődik. Na, akkor nagyon sajnálják, köszönik szépen, letették a telefont, és pár óra múlva megszületett a döntés. Így másodszor is megkönnyebbültem.

Úgy mondanám, hogy a Duna Televízió jövője már soha nem lesz közömbös nekem, függetlenül attól, hogy most nem is nagyon ismerem, de annyi idegem, szeretetem és fantáziálásom van benne, hogy ez már elválaszthatatlan tőlem. Amiben biztos vagyok, és ezt nem vonom vissza, hogy a Duna Televízió bármilyen jó irányú fejlődésének a záloga a feltétel nélküli önállóság. Én ezért a médiatörvény megszületésekor személyesen is nagyon küzdöttem. A közös kuratórium és irányítótestület mellett szólhatnak ugyan gazdasági érvek, de a Duna Televíziónak a maga kötelező különbözősége miatt kell az önállóságát bármi áron megőriznie, mert csak akkor van esélye rá, hogy ne mossák bele abba, amibe egyébként majd a piac, a kereskedelmi televíziózás és a pártok iszapbirkózása döntheti.

 

Medgyesi Gabriella

(2009)