IV. FEJEZET
ELNÖKÖK, VÁLASZTÁSOK, VÁLTOZÁSOK
Mentségemre
Több mint nyolc éve, hogy 2004 szeptemberében elhagytam a Mészáros utcai Duna székházat. Legközelebb 2009 januárjában jártam ott. Tudom, hogy már csak néhány őr vigyázza az épületet, mégis, a mai napig megdobban a szívem, ha a Hegyalja úton a közelében elhajtok. Sokfelé dolgoztam az elmúlt négy évtizedben, de ilyen erős kötődés sehonnan nem maradt bennem.
Amikor megkaptam a felkérést, eldöntöttem, hogy egy vallomást írok, az én igazamat próbálom papírra vetni. Ez nem biztos, hogy mások igazsága is, ezért ha valaki másként látja, természetesnek veszem. Lehet, hogy lesz, akit megsértek azzal, hogy írok róla, s lehet, hogy mást pedig azzal bántok meg, hogy őt nem említem meg. Mindkét csoporttól elnézést kérek!
Amikor írni kezdek, a lelki szemeim előtt megjelenik egy arc, egy személyiség, akinek a papírra vetett történetet el akarom mesélni. Akinek üzenni akarok, az igazamat bizonyítani. Most is így van. Kinek írom a könyvnek ezt a fejezetét? Semmiképpen sem a politika és holdudvara szereplőinek. Számukra nincs mondanivalóm, nincs már bennem igazodási vagy magyarázkodási kényszer. Sokszor tűnik fel egy-egy volt munkatársam arca, de igyekszem őket is elhessegetni magamtól. Nem nekik akarok írni, hanem azoknak, akik nézőként emlékeznek a Dunára, és kívülállóként felismerték és értékelték egy maroknyi ember küzdelmét.
Mivel nem vagyok profi író, úgy vetettem papírra a gondolataimat, mint egy szótárt vagy lexikont. Az ábécé betűit sorra véve, egy-egy témát vagy történetet fejtek ki, mesélek el. Minden betűhöz tartozó fejezet önmagában is kerek, és része az egésznek is. Az átfedések, újramesélések rutintalanságomnak tudhatók be.
Antall
Antall Józsefnek 1992 nyarára végképp elege lett a Magyar Televízióból. Állítólag akkor telt be nála a pohár, amikor egy, az ország sorsát érintő kérdésben interjúközlési lehetőséget kért, de megtagadták tőle. A kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében ugyanis valakinek az ellenzékből is – az akkori állapotokra jellemzően Göncz Árpád köztársasági elnökről volt szó – nyilvánosságot kellett volna adni, de éppen külföldön volt, így ő sem szólhatott. Antall József ekkor értette meg, hogy egyszerűbb új televíziót létrehozni, mint a régit megreformálni. A mai napig nem tudom, hogy ez a történet igaz-e vagy a városi legendárium része. Mindenesetre több, Antall köréhez tartozó embertől hallottam. Nem akarom azonban elbagatellizálni a Duna születését, a nemzeti televízió létrehozására a rendszerváltás után természetes és elementáris igény mutatkozott.
1992 nyarán, a magyarok III. világtalálkozóján fogalmazódott meg a gondolat, hogy legyen egy magyar BBC vagy Deutsche Welle, amely műsorát elsősorban a határon túl élő magyaroknak sugározza. Több ember hangoztatja azóta is, hogy az ötlet tőle származott, igazából Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke volt abban a helyzetben, hogy a nemzeti értelmiség köreiben régóta érlelődő ábrándot az MDF-kormánnyal elfogadtassa. Nem kizárt azonban, hogy a közmédia viselkedése a miniszterelnököt befolyásolta a döntésében. A sajtó a körvonalazódó Hungária Televízióról rendszeresen hírt adott.
A történések egy részét nem tudom tényként tálalni, én akkoriban messze voltam a születő Dunától, de közel a Parlamenthez. A Magyar Gazda című hetilap főszerkesztőjeként dolgoztam, és a Földművelésügyi Minisztériumban béreltünk irodát. Ez nem volt lehetetlen akkoriban, a Kossuth téri épületben egész szintet töltöttek meg a külső szerkesztőségek és egyéb szervezetek irodái. Azóta mind négyzetméterben, mind a közalkalmazottak számában legalább tízszeresére bővült a minisztérium és háttérintézményeinek birodalma, holott a rendszerváltás éveiben gyakran szerepelt a sajtóban, hogy rettenetesen túlterjeszkedett a kádári bürokrácia. Akkoriban sok lap alakult és ment tönkre, a miénk is éppen az ellehetetlenülés határán állt. A minisztériumban, néhány szobára tőlünk bontogatta szárnyát a Magyar Gazdakörök Szövetsége, Kozma Huba, kiskunmajsai MDF-es országgyűlési képviselő vezetésével. Hubával gyakran találkoztunk, valami közös jövőben gondolkodtunk.
Egyszer szóba került az induló televízió, ott talán nagyobb esélyünk lenne az életben maradásra. Látható volt ugyanis, hogy a Práger György féle Gazdatévé vitte el szinte az összes minisztériumi támogatást. Mindenki tudta, hogy Gyuri szemérmetlenül pumpolja a gazdasági társaságokat, miközben kukorékoló-versenyeket rendez. A minisztérium vezetőinek azonban semmiféle elképzelése nem volt a felelős kommunikációról, a vidéki értékrendről. Persze, volt akkor gondjuk elég. Tudatosan átgondolt forgatókönyvek szerint külföldi érdekcsoportok hazai martalócai hozattak törvényeket, majd választottak le hatalmas értékeket a nemzeti vagyonból. Mindezt mi a Magyar Gazdánál nem láttuk ilyen tisztán, de idegesített a Falutévé műsorpolitikája – nyilván némi irigység is társult ehhez.
Mivel az induló televízió a Magyarok Világszövetségéhez, illetve Csoóri Sándor nevéhez kapcsolódott, Huba felajánlotta, hogy szervez egy találkozót, ahol felvázolhatom az elképzeléseimet egy televíziós mezőgazdasági műsorról. Nem nagyon hittem az ötletben, de hamarosan értesítettek, hogy készüljek a találkozóra. Október elején összetereltem a kollégáimat, többen hoztak még egy-két ismerőst, így 15-20-an elmentünk a Benczúr utcába, a Magyarok Világszövetsége székházába. (Az épületet időközben bérbe adták a kínai nagykövetségnek.) A népes társaság nekem önbizalmat adott, és Csoóri is láthatta, hogy itt nem csupán ígérgetésről van szó, hanem valóban egy csapat vár bevetésre.
A beszélgetés jó hangulatban telt, Csoóri visszafogottan, de kedvesen köszöntött minket, majd én következtem. Mondandóm lényege az volt, hogy nem az Antall-érára jellemző kritikus – minden rossz – újságíró-szemléletet erősítenénk, hanem az egyébként gyalázatos állapotban lévő mezőgazdaság kitörési pontjait mutatnánk be. Magyarán nem a kevés jóban keresnénk a rosszat, hanem rosszban a jót. Csoóri türelmesen meghallgatott, majd jelezte, hogy még találkozni fogunk.
Decemberben már Duna néven elindult az új televízió. Karácsonykor megrendülten néztük a valóban lélekemelő műsort, csupán az bántott, hogy kimaradtunk belőle. Az újév első napjaiban azonban telefonhívás érkezett, hogy január 12-én a kuratórium meghallgatásra vár a Városligeti fasori villába, ami az új médiavállalkozás központja lett.
Boldog
Boldog izgalommal és Kogutowitz Manó Nagy-Magyarországot ábrázoló térképével érkeztem meghallgatásra a 12 tagú kuratórium elé. Egy-egy A3-as lapra mindenkinek másoltam egy térképet, és bejelöltem azokat a határon túli településeket, ahol ismerőseim éltek. Hatvan-nyolcvan piros pöttyöt tudtam elhelyezni az elcsatolt területeken, tehát imponálóan színes lett a térkép. A kuratórium tagjaira ma is emlékszem: Csoóri Sándor, Dux László, Illés György, Jankovics Marcell, Kellermayer Miklós, Kodolányi Gyula, Kovács K. Zoltán, Kőhalmi Ferenc, Makovecz Imre, Molnár József, Szabados György, Szakály Ferenc, Tőkéczki László. Az Antall-éra nemzeti értelmiségi körének ismert szereplői voltak, néhányuk a liberális sajtó rendszeres céltáblája.
A térkép minden pöttyéhez a regiszteremben nevek tartoztak, telefonszámokkal, címekkel. Honnan voltak ezek az ismeretségek? A Földművelésügyi Minisztériumban a szerkesztőségünk szomszédságában kapott helyet a Határon Túli Magyar Gazdák Irodája, amelyet az erdélyi gyökerű Bónis Lajos vezetett. Lajos már jóval túl volt a hetvenen, de tipikus képviselője volt annak a közéleti embertípusnak, aki mindenhol ismerősre lelt. Ha nem, akkor is ráfogta, és senki nem merte elutasítani az ismeretséget. Nyilván a kisgazda minisztériumban is megtalálta azokat a hivatalnokokat, akik támogatták a szervezet megalakítását. Az iroda ajtaja mellett nagy fekete üvegtáblán aranybetűkkel virított a felirat, és rendszeresen jöttek is a szomszédos országokból látogatók. A szervezet alkalmazottai azonban ritkán tartózkodtak a helyükön, a határon túlról érkezők – akik inkább közéleti személyiségek, mint gazdák voltak – zárt ajtót találtak. A szerkesztőségünké azonban mindig tárva volt, így Lajos bácsi után érdeklődve hozzánk kukkantottak be.
Laczkovics Erzsike, a szerkesztőség titkárnője – ha már olyan messziről ide jöttek – kedvesen hellyel és kávéval kínálta őket, és ha ráértem, én is szívesen beszélgettem velük. Üzeneteket továbbítottunk a szomszédba, címet cseréltünk, többen írni kezdtek a lapunkban. A leglelkesebb Csávossy Gyurka volt, Románia legismertebb borásza, mellesleg költő. A Temes megyei Csávoson ma is áll a templom, amelynek egykor kegyurai voltak, de ismeretségünk idején már a málló vakolatú csombordi Kemény kúriának a hátsó traktusában lakott feleségével. A Nagyenyed melletti Csombordon működik a mai napig Románia egyik legnevesebb borászati iskolája, Gyurka ennek jeles tanára volt, és ehhez tartozott a kúria is. Az évszázados épület pincéjében kapott helyet a legendás bortéka, amelyről igen szórakoztató könyvet is írt. A Gazda szerzői természetesen honoráriumot is kaptak, sőt a határon túliak esetében egy kicsit emeltem is a megszokott tarifán. Így határon túli szerzőink egy idő után már a Keleti pályaudvarra megérkezve egyenesen hozzánk jöttek, felvették a honoráriumot, amiből villamosjegyet vehettek, és indulhattak a dolgukat intézni.
Előfordultak érdekes esetek is. Az egyik dési atyafi egy gyermekfejnyi szürke kősóval állított be, mondván, ebből hatalmas mennyiséget tudna szállítani bármelyik takarmánykeverőnek. El is irányítottam az egyikhez, de hamarosan kiderült, hogy az ilyen ajánlatot alapos vegyelemzési vizsgálatnak kell megelőznie, amely meghatározza az összes mikroelem pontos tartalmát. Egy másik ismerős egy vadászforma emberrel érkezett, aki bizalmasan közölte, hogy a kocsija itt áll a Kossuth téren, és a csomagtartóban két szép medvebőr vár eladásra. Ötvenezer forintra tartotta a kettőt, de azonnal hozzátette, hogy alkudhatunk. Az ajánlatot udvariasan elhárítottam. Egyszer akcentussal beszélő, ügynökforma figura jelent meg, és egy ötoldalas listát adott át, amelyen beárazva szerepeltek az orosz titkos ipar termékei. Eladásra kínált dúsított uránt, ozmiumot, komplett olajfúró tornyot. Az utóbbi ára kétmillió dollár volt. Amikor ezt túlzásnak neveztem, megjegyezte: egy hosszú vonatszerelvényt tölt meg a csomag, az ár töredéke a nemzetközi piacon megszokottnak. Bizalmasan közölte, hogy minden tétel ára 20 százalék jutalékot is tartalmaz, ami akár az enyém is lehet.
Ez a furcsa világ néhány év múlva még egyszer szóba került. Már dunás főszerkesztőként az Antall-kormány egyik volt államtitkárával találkoztam. Amikor bemutatkoztam, megjegyezte:
– Szóval, te vagy a Pekár!
Meglepett arckifejezésemet látva elmondta, hogy valamikor a kilencvenes évek elején Erdélyből kereste valaki, és a kormány támogatását kérte. Bár az Antall-kormány igyekezett a határon túliakon erején felül is segíteni, az akkori gazdasági helyzetben el kellett hárítania a kérést.
– Ilyenek vagytok ti valamennyien, csak ígérgettek, de nem kapunk tőletek semmit! – fakadt ki a látogató. – Ha Pekár nem volna, még villamosjegyet sem tudnánk venni.
Akkor hallotta a nevemet, de fogalma sem volt, hogy ki az. Nyilván a rám való hivatkozás jókora túlzás volt, de nekem jólesett, hogy egy anekdotikus történet szereplője lettem. Dögrováson lévő lapunk munkatársai közül néhányan – a többség támogatott – ugyanis a szememre vetették a határon túliakkal való kivételezést.
Visszatérve a meghallgatásra, a kurátoroknak megtetszett a térkép, talán egyikük-másikuk örült volna, ha nem pöttyözöm össze. Amíg két-három percig tanulmányozták, legyűrtem lámpalázamat, és jó benyomást tettem rájuk. Jelezték, hogy hamarosan hozzáláthatok a műsor előkészítéséhez. A naptáram szerint februártól már rendszeresen bejártam a Városligeti fasorba és a Róna utcába. Az első Gazdakör május 5-én, szerdán jelent meg. Mivel a társaságom zöme nem tévés volt, Papp Ferenc tapasztalataira hagyatkoztunk, ő hozta a rendezőket és operatőröket is. Ők mind az MTV-ben dolgoztak, és az ottani iparszerűen működő, lelketlen műsorkészítés után nagy lelkesedéssel vetették magukat az újszerű munkába. Ezt a lelkesedést megfigyeltem más műsorok készítőinél is. Ekkor éreztem meg, hogy az emberek erejét, lelkesedését megsokszorozza, ha azonosulni tudnak a rájuk bízott feladattal.
Az első hetekben semmi nem volt a helyén, csak ismerkedtünk egymással, de a műsor mindig összeállt. Persze az adáskazettát szorongva vittem be az adáslebonyolítási részlegbe, ahol Deák Edit és kolléganői roppant szigorúan fogadtak. Ez a szigor azonban soha nem párosult rosszindulattal, sőt mondhatom, hogy olyan segítőkészség volt mindenkiben, amilyet sem előtte, sem utána nem éreztem. Tudtuk, hogy most a legjobbat kell nyújtanunk.
Semminek sem kellene úgy lennie, ahogyan van.
Csata
Azt hittük, hogy révbe értünk, de egy csata közepén találtuk magunkat. Igaz, ez nem a mi csatánk volt, ezt jóval felettünk vívták. A Duna puszta megjelenése roppant erős ellenállást váltott ki Antall ellenzékéből, elsősorban az SZDSZ-ből és akkori szövetségeséből, a Fideszből. Molnár Péter képviselő hetente szólalt fel, hogy a törvénytelenül létrehozott tévét azonnal számolja fel a kormány. Mi akkoriban nem értettük az ellenséges fogadtatást, különösen annak vehemenciáját, pedig utólag belegondolva teljesen logikus reakció volt a részükről.
A szovjet forradalom győzelme után néhány évvel, a ’20-as évek elején a bolsevikok rájöttek, hogy hiába rombolják le a pravoszláv templomokat, a muzsik lelkében még áll a templom, még él a hit. Fontosabb a lelkeken uralkodni, mint az épületeken. A Duna Televízióval egy új tömegkommunikációs eszköz jelent meg. Mindaz, ami Rákosi Mátyás óta kiradírozódott az emberek tudatából, most újjáéledhet, és amit egyre erősebben a fejekbe sulykoltak, semmivé válhat. Az új médiumban helyet kaphatnak a nemzeti kultúrát pártoló, a meghamisított történelmet újraértelmező személyiségek, a művészet, a tudomány félreállított, mellőzött figurái.
A lelkek feletti uralomért induló küzdelmet mi akkor a maga súlyában nem érzékeltük, csak a gúnyt, a megvetést. A nemzeti értékrend képviselete a tömegkommunikációban még legalább tíz évre szánalmas, kiszorított szerepre kényszerült. Az Orbán-kormány csupán 2002-es veresége után döbbent rá a média valós stratégiai súlyára, és látott hozzá a Fidesz kellő eréllyel a maga médiabirodalmának felépítéséhez. 2010-ben, a baloldal összeomlását, illetve a kétharmad lehetőségét maximálisan kihasználva új médiatörvény alkotott. A maga érdeke, értékrendje szerint a fundamentumig átalakította a tömegtájékoztatást.
Az ellenzék szerint ezt antidemokratikus eszközökkel érte el, illetve átlépett azokon a tilalomfákon, amelyeket még az amorális politikai körökben is illik betartani. Ez utóbbinak van némi igazságtartalma, de ismerve a rendszerváltás első évtizedét, az ellenzéknek nincs erkölcsi alapja szemrehányásokat tenni. A húszéves harcot a Fidesz a maga javára fordította, ez azonban politikai győzelem volt, és nem az évszázados gyökerekkel rendelkező, a magyar emberek lelkéhez közel álló keresztény-konzervatív értékrend, a nemzeti kultúra diadala. A kulturális értékrendek ütközése, vagyis a küzdelem a lelkek feletti uralomért soha nem szűnik meg. Látjuk, hogy az oktatásban, a könyvkiadásban, a színházi és játékfilmes világban, s ki tudja, még milyen területeken minden nap dúl a csata.
A rendszerváltás utáni időszak legnagyobb hatású kulturális teljesítményének én a Duna Televíziót tekintem. Az intézményt az alapítók szellemisége szerint 16-18 évig sikerült fenntartani. A kezdeti tiszta célok lassan koptak-torzultak, a politika támogatását élvező gazdasági érdekcsoportok – néhány valóban értékes műsor kivételével – kereskedelmi produkciókkal töltötték meg a csatornát. A felszínes tömegkultúra egyre inkább teret nyert a Duna Televízióban is. Ma már csak nyomokban fedezhető fel az alapítók szándéka, s annak a televíziónak lett a mostoha kistestvére, amelyik ellenében egykor létrehozták.
A duális médiarendszer, vagyis a közszolgálati és kereskedelmi média egymás mellett élése két kultúrának a találkozása, harca. A tradicionális nemzeti kultúráé és a globális világ ideológiáját közvetítő tömegkultúráé. Ez a küzdelem is a lelkekért folyik, az egyik közösséget, a másik közönséget próbál építeni. A küzdelem sokáig egyoldalúan, a kereskedelmiek fölényével, de jól elkülöníthető értékrendek mentén zajlott. 2010 után a médiát érintő hegyomlásszerű változások lerombolták a duális médiarendszert. A „közszolgálati” médiát ellepték a kereskedelmi televíziókból kiöregedett celebek, akik közül néhányan egy évtizeden át a globalizmus leggátlástalanabb janicsárjai voltak. Ma azoknak az adófizetőknek a pénzéből élnek, akiket évekig butítottak, értékrendjüket tudatosan rombolták. Ez a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb kulturális árulása.
A globális média természete
Az emberek összetévesztik a közleményeket a tényekkel. A világról alkotott képük szinte teljes egészében a média által átadott közlésekből áll. Alig vannak ismereteik, amelyeket maguk tapasztaltak meg. A tágabb világról alkotott ismereteink nagy része menedzselt információ.
Az eszméket, az elméleteket, a féligazságokat és a hazugságokat éppúgy kell menedzselni, mint a sztárokat vagy a márkákat. Publikálni, bemutatni minden elképzelhető helyen, fórumon és minél többet. Az információ elterjedésének kritériuma a pénz, az ismertség és szimpátia, és nem annak igaz volta. A média csillogó, hamis lakkal bevon mindent, elfedi a valóságot és egy virtuális világot hoz létre. A közszolgálati média legfőbb célja az lenne, hogy ne higgyünk ennek a ragyogó máznak.
Dologra!
A Gazdakörben 1993 márciusában kezdődött a munka, május első hetétől szerda, majd kedd esténként 40 percnyi műsort sugározhattunk. Mivel nem voltunk igazán profi tévések, a legegyszerűbb tévés műfajhoz nyúltunk. Magazinműsort indítottunk, amelyben egy műsorvezető átlagosan három perces riportokat fűzött össze. A kezdeti próbálkozásokban előfordultak hibák, aránytévesztések, de ha előveszünk egy régi adást, a tiszta hang ereje ma is érződik. Három műsorkészítő csapatot szerveztünk, ezek háromhetente váltották egymást.
Papp Ferenc szerkesztő, Győrffy Sándor műsorvezető, Törköly Róbert rendező volt az első, Zala Simon Tibor szerkesztő-műsorvezető, Vida Sándor rendező, Kiss Mihály operatőr a második, és Gyulai György szerkesztő-műsorvezető, Bártfai György rendező a harmadik csapat magja. Operatőreink Mánfai Miklós, Lehel László, Bucsek Tibor voltak, hozzájuk később Mencseli Tibor csatlakozott. A gyártásvezetőnket, Kovács Lászlót a filmgyárból kaptuk, vele jött Szegezdy János. Kovács Laci volt közöttünk a legrátermettebb, soha nem nyomult, dörgölődzött, mégis a Dunában, majd az MTVA-ban felelősségteljes munkaköröket osztanak rá, mindenki megelégedésére. Gellér Rózsa Zentáról érkezett, neki akkor éppen nem volt munkahelye, így az első teendők rá hárultak. Szerkesztőként nyugdíjazásáig a Duna munkatársa maradt. Később csatlakozott a csapathoz Kontra Mária szerkesztő. A Gazdakörben hosszabb ideig dolgozók sorát hosszan sorolhatnám, az indulásunk húszéves évfordulójára szervezett találkozóra több mint hetven nevet írtunk össze. A Selyemgombolyítóban kaptunk helyet, az épület kerek formáival, meghitt zugaival gyorsan a szívünkhöz nőtt.
Hamar összeszoktunk, hetente közösen megnéztük a műsorunkat, igyekeztünk tanulni a hibákból. Az első hetekben eldöntöttük, hogy a munkánkat kiegészítjük a határon túli stúdiókkal, ehhez az elhatározásunkhoz végig ragaszkodtunk. Az első bedolgozóink közé tartozott a székelyudvarhelyi ATI-Beta Stúdió. A lelkes, fiatal társaság idővel szétszóródott, néhányan azonban megbecsült, tisztességes tévés szakemberekké váltak. Közéjük tartozik Jakab Endre, aki a legjobban felszerelt székelyudvarhelyi stúdió vezetője. Délvidékről Ternovácz Pista és az időközben elhunyt Rácz József volt az első tudósítónk, Felvidékről pedig Gazdag József jelentkezett.
Hosszú ideig semmit sem tudtunk a Gazdakör nézői fogadtatásáról, itthon a potenciális érdeklődők jó része nem tudta fogni a Dunát. A magyar szó iránt erős vágyat érző székelyek szinte minden faluban néhány hónap alatt megteremtették a kábeltelevíziózást, néhány helyen elképesztő házi módszerektől sem riadtak vissza. Az első erdélyi utamon éreztem, hogy az ottani emberek tudják, hogy mi a Gazdakör, és az általunk képviselt hang közel áll a szívükhöz. Határozott jelzést a nézettségre 1994 karácsonyán kaptuk. A Videoton 50 televíziót ajándékozott a Dunának, a vezetés pedig úgy döntött, hogy a készülékeket kisorsolja a nézők között. Az nyerhetett, aki megírta, hogy melyik a három legkedveltebb műsora. Nos, a Híradó mellett a Gazdakör lett a legsikeresebb, megelőzve az egyértelműen favoritnak tartott Közép-európai Magazint is. Ekkor vált egyértelművé, hogy jó úton járunk. A Gazdakör a létéért küzdő televízió egyik legerősebb bástyája lett.
Az agrármagazin csapata 4-5 évig szinte változatlanul fennmaradt. Mindig új és új lehetőségeket kaptunk, majd nálunk is megjelentek a békétlenség tünetei. Új műsorok indultak, egyesek ezekhez kerültek, mások egyszerűen odébbálltak. Aztán fiatalon, negyvenes évei elején meghalt Lehel Laci operatőr kollégánk. Későn észrevett veserákját emberfeletti erővel próbálta legyőzni, küzdött szép észt feleségéért, kicsiny gyermekéért, és meg sem született magzatáért. Aztán távozott a kedves Burián Béla bácsi, ’56 fényes két hetének parlamenti rádiósa, majd meghalt Zala Simon Tibor. Búcsúztatásán könnyezve hallgattuk kedves nótáját, miközben hamvai szétszóródtak a szélben. Úgy halt meg, ahogy élt. A társaság negyede már nincsen közöttünk. Mikor egy-egy temetésen találkozunk, szomorúan gondolunk a közös éveinkre, a mi véglegesen elmúlt aranykorunkra.
Életem során meglehetős rendszerességgel naplót vezettem. 1994-ből néhány bejegyzést idézek fel. Nem a tárgyszerűség, hanem az akkori gondolkodásmód megértésére. Az első bejegyzés az új székházunk elfoglalására utal, a többi az első hivatalos utunkra Erdélybe.
1994. május 4., szerda
Délután Sára Sándor főigazgatói értekezletet tartott. Már ők is átköltöztek a Városligeti fasorból az egykori NIKEX épületébe. A NIKEX bányagépeket forgalmazó külkereskedelmi cégként valójában fegyverkereskedelemmel foglalkozott. A kurrens cikknek megfelelően az épületet igényesen alakították ki, még légkondicionálóval is felszerelték, de az ma már nem működik. Az elnökség a 4. emeleten kapott helyet, remek érzékkel alakították ki a titkárságokat. Az értekezleten a honorárium-rendszerről beszéltünk, de eredményre nem jutottunk.
1994. június 14., kedd
Reggel erdélyi-kárpátaljai körútra indultunk, közönségtalálkozókon veszünk részt. (A csapat tagjait nem jegyeztem fel, emlékezetem szerint Ciprusz Éva bemondóval, Szabó Lászlóval, a Váltó gazdasági magazin, Lehoczky Lászlóval, a vallási műsorok főszerkesztőjével, valamint Csáky Zoltánnal, a Heti Hírmondó műsorvezetőjével kerültem egy mikrobuszba, a többieket nem tudom felidézni.) Az elnökség egy része már elindult, a másik része utánunk jön. Csáky Zoli diplomata útlevelével gyorsan átléptük a határt. Nagyvárad lehangoló, az épületekről hullik a vakolat, az utak elképzelhetetlenül kátyúsak, a villamosok, buszok az ócskavas szintjéig rozsdásak, ép lámpaburát csak elvétve látunk. Hasonlóan szürkék, porosak, lepusztultak a falvak egészen Kolozsvárig, ahol a központ romlásában is szívdobogtató. Segesvárra felhőszakadásban értünk, az úton 20-30 centiméteres víz hömpölygött. Éjfélre futottunk be Székelyudvarhelyre, a kopott Küküllő szállóban hideg vacsorával vártak a hálás vendéglátók.
1994. június 15., szerda
Délelőtt megnéztük a Hosszú Attila tulajdonában lévő ATI-Beta stúdiót. A lelkes fiatalokból álló csapat dolgozni akar a Gazdakörnek is, és hirdetésszervezésre is vállalkoznak. (Az utóbbiból semmi sem lett!) Délután Korondot néztük meg, este közönségtalálkozón vettünk részt körülbelül háromszáz érdeklődővel. Percekig tartó taps mellett vonultunk be, és foglaltuk el helyünket a színpadon, majd egyenként bemutatkoztunk. Mindenkit rajongással fogadtak.
1994. június 16., csütörtök
Reggel Csíkszeredába mentünk, napközben megnéztük a Szent Anna-tavat, Tusnádot, a zsögödi Nagy Imre-kiállítást, este 800-1000 ember előtt közönségtalálkozó. Nagy derültséget váltott ki, amikor egy 70 körüli bácsi azt kérte, hogy pikánsabb filmeket is adjon a Duna, hadd kapjon a székely kedvet a szaporodásra. A hosszúra nyúlt találkozó után vacsorát adtak a tiszteletünkre.
1994. június 17., péntek
Reggel csak teát ittam, mert a bőséges vacsora miatt háborgott a gyomrom. A csíksomlyói templom megtekintése után Gyergyóba indultunk. Útközben megnéztük a Madéfalvi emlékművet, majd a Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoroshoz mentünk. Délután helyi vállalkozókkal találkoztunk, akik a befektetési lehetőségeket ecsetelték. Kérték, szerezzünk vállalkozókat, hogy minél több ingatlan kerüljön magyar kézbe. Az esti találkozón 300-400-an vettek részt, Szőcs Géza vezetésével egy, a Dunát támogató nyilatkozatot is megfogalmaztak. A bőséges vacsora után a szervezők még szelíd erőszakkal elhurcoltak minket a Borzonti csárdába, ahol meg kellett táncoltatnunk a csárdásnét.
1994. június 18., szombat
Reggel fáradtan keltünk, a fürdőszobában a vízcsap szárazon szörcsögött, így mosdatlanul indultunk Beregszászra. A Maros völgye csodálatos volt, Szászrégent, Szamosújvárt is érintettük. Csengernél visszajöttünk Magyarországra, majd Tiszabecsnél keltünk át Ukrajnába. Beregszászon nem tudtuk megtartani a közönségtalálkozót, mert nem jött el senki. Csalódottan összepakoltunk és elindultunk haza.
Ék
Kik voltak, akiknek a Duna létrejöttében meghatározó szerep jutott? Az én szubjektív listám ábécé sorrendben a következő: Antall József, Boross Péter, Csoóri Sándor, Hanák Gábor, Horn Gyula, Jankovics Marcell, Kőhalmi Ferenc, Lugossy László, Sára Sándor, Szekeres László, Zelnik József. Nélkülük nem lett volna olyan Duna Televízió, amilyen lett. Antallnak köszönhetjük a televízió megszületését, Borossnak a Mészáros utcai székházat, amit örök időkre kaptunk, s ma elárvulva, üresen áll. Horn 1994-ben frissen választott miniszterelnökként bejött a Heti Hírmondóba, és a Duna megszüntetésére készülő SZDSZ-nek megüzente, hogy a csatornára szükség van, ő nem engedi felszámolni.
Persze sorolhatnék még neveket, akik nagyon sokat dolgoztak, de ők már csak falakat húztak arra az alapra, amit a nagyok leraktak. Sokkal többet dolgoztak a Dunáért, mint akár Antall, Csoóri, Kőhalmi vagy Zelnik, de a felsoroltak valóban valami megkerülhetetlenül fontosat tettek a maguk helyén, pozíciójában. Csoóri magáévá tette az 1989 óta érlelődő gondolatot a nemzet televíziójáról, ezt elfogadtatta Antallal, Kőhalmi és Zelnik formálta az alapítványi szerkezetet, a műholdas lehetőség megteremtését. Később valamennyien kiszorultak a formálódó Dunából. Volt, aki önként húzódott hátra, másokat a megváltozott erőviszonyok taszítottak ki. Egy idő után az alapító atyák közül néhányan már egymás kézfogását sem fogadták.
A Dunának kezdetben 200-300, 1997-98-tól 400-500 belső munkatársa volt, s velük párhuzamosan, több-kevesebb rendszerességgel még ugyanennyien dolgoztak külsősként. Húsz év alatt a Duna belső és külső munkatársainak a létszáma bizonyosan meghaladta a kétezret. A kisvárosnyi emberből talán ötvenen vitték a vállukon a Dunát két évtizeden keresztül. Ők képezték az éket, amely rést vágott a megszokás, a kicsinyhitűség falán. Mellettük volt még vagy 150-200 húzó ember, akik őszinte lelkesedéssel és maximális szakmai tisztességgel végezték a rájuk bízott feladatot. Voltak közöttük műszaki szakemberek, riporterek, szerkesztők, gyártásvezetők, adminisztrátorok, ők nem csak munkahelynek tekintették a Dunát. És a maradék 90 százalék? Nos, ők olyanok voltak, mint a kor emberei általában. Inkább használták, mint szolgálták a Dunát, mások lelkesedése csekély tehetséggel párosult. Mindezt nem a középszerűek szapulására szántam, hanem a jók dicséretére. Egy közösséget, legyen az társadalmi vagy szakmai, nem tagjainak egésze határoz meg, hanem a legjobb tizede. A hanyatlás akkor következik be, ha ez a tized megroppan vagy kiszorul pozíciójából.
A rendszerváltás óta eltelt időszakot a magyar történelem legsúlyosabb értékvesztő időszakának tekintem. Ebben a bő két évtizedben a megrendülésig erodálódott minden polgári érték, s alig született új. A legnagyobb kulturális produktum a Duna Televízió, amely ellenséges környezetben próbált megmaradni, küszködve, de sikerrel. Jó csillagzat alatt született, nem előbb és nem később, mint születhetett. E páratlan teljesítmény 40-50 ember érdeme, ők hozták létre és működtették közel 20 éven át. Nevüket érdemes lenne összeírni. Erre azonban nemigen vállalkoznék, mert biztosan lenne, aki méltatlanul lemaradna, más pedig érdemtelenül felkerülne a listára.
Visszatérve a kezdetekre, már megvolt a Duna, napi műsort sugárzott, benne a Gazdakörrel, de látszott, hogy operatív irányítása nem tökéletes. A kuratórium ezért felkérte Sára Sándort, hogy vállalja el az új csatorna vezetését. Személyét egyetértés fogadta, mindenki bízott az operatőr-rendező szakmai tekintélyében. 1993 nyarán harmadmagával érkezett, Lugossy Lászlóval és Hanák Gáborral. Hosszú időre bezárkóztak a Városligeti fasori villába, mi, műsorkészítők alig láttuk őket. Emlékeim szerint ’93 karácsonya körül jöttek elő, új, pontosan kidolgozott műsor- és utasítási renddel. A mindenre kiterjedő, pontos adminisztráció Lugossy László munkája volt. Ezt a mai napig példátlan teljesítménynek tartom.
A felkészülési szakaszban egyszer-egyszer találkoztunk velük, boldogok voltunk, ha megszólítottak minket, érdeklődtek a munkánk iránt. Szerettem Sára Sándor csendes nyugalmát, kevés beszédét. A mi területünk Hanák Gáborhoz került, akit hamar megkedveltem, okos, kiváló stratégiai érzékű embernek tartom. Ő tanította meg velem, hogy nem elég a következő két-három lépést kiszámítani. Ő négy-öt lépésig fel tudta vázolni a reakciókat, és csak nagyon ritkán tévedett.
A Sára, Hanák, Lugossy, Szekeres négyesfogat volt a húszéves Duna legpotensebb vezetőgárdája, körülbelül 3-4 évig működött velük az intézmény. Mivel erős akaratú emberekről, határozott egyéniségekről volt szó, egy idő után rebesgetni kezdték, hogy ellentét húzódik a hármas és Szekeres között. Szekeres valóban távozott, pontosabban távoznia kellett. Aztán 1997-ben elment Hanák. Nagyon sajnáltam, mert időközben nagyon jól összeszoktunk. Soha nem volt olyan jó főnököm, mint ő, bár folyamatosan morgott, gunyoros megjegyzéseket tett, de minden gesztusán átérződött a szeretet is. Tőle és Sára Sándortól sokat tanultam. Nem mint a tanuló a tanártól, hanem mint kisgyermek a közeli rokonoktól. Viselkedést, mentalitást, értékrendet, ravaszságot, erélyt. Sajnos nem voltam mindenre elég fogékony.
Lugossy Lászlóval szemben mindig voltak fenntartásaim, talán azért is, mert én a Hanák-csapat tagja voltam, és közöttük erős rivalizálás folyt. Hanák távozása jórészt emiatt következett be. Lugossy pozíciója a kezdetektől folyamatosan erősödött, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ő az első számú alelnök. Ezt a pozíciót nem könyökléssel érte el, inkább hatalmas munkabírásának köszönhette. Reggel 9 körül érkezett, és késő estig, gyakran éjfélig dolgozott. Legközelebbi munkatársával, a műsorkoordinációt irányító, később alelnökké emelkedő Bakos Edittel mindent elolvasott, kielemzett. A Duna felsővezetői döntéseinek túlnyomó többségét ők készítették elő, majd hajtatták végre. Ők vitték a Sára-időszak vezetői munkáinak zömét. Lugossyt Kőhalmi Ferenc ajánlotta Sárának, mivel filmfőigazgatóként látta, hogy a meglehetősen kényelmes filmrendezők között Lugossy állandóan, szinte kényszeresen dolgozik, lételeme, hogy csináljon valamit. Lacinak voltak hibái, elsősorban túlzott gyanakvása, emiatt nehezen, gyakran késve döntött, de annyit senki nem dolgozott a Dunáért, mint ő.
A hármashoz kezdetben jól illeszkedett Szekeres László, aki a gazdasági rendszert teremtette meg, majd működtette. A mai napig nem találkoztam olyan szakmai és vezetői felkészültségű gazdasági szakemberrel a médián kívül sem, mint Szekeres. Amikor elnök lettem, már jó ideje nem dolgozott a Dunánál. Az őt követő emberek – köztük már volt, akit én neveztem ki – a nyomába sem léphettek. Hosszú vívódás után hívtam vissza, sokan óvtak ettől a lépéstől. Bár 2004 végén, a távozásom utáni időszakban megtehette volna, de nem segített, mégse bánom ma sem, hogy szövetkeztem vele. A szűk három év alatt, amíg együtt dolgoztunk, a gazdasági terület miatt nyugodtan aludtam, tudtam, hogy biztos a hátterem. Ha keménynek kellett lenni valahol, oda őt küldtem, vagy kértem, kísérjen el. Ilyen szempontból soha nem csalódtam benne. A hozzá tartozó terület munkatársai szerették, mert egyenes volt, és kívánságait közérthetően adta elő. Persze voltak hibái is. Akiket nem szeretett, és ilyenek voltak bőven, azokkal szemben kíméletlen, időnként igazságtalan volt.
Ha a Duna ékemberei között rangsort kell felállítanom, első helyre mindenképpen Sára Sándort helyezem! Tőle rátermettebb vezetőt nem kaphatott volna a Duna. Erős kisugárzására jellemző, hogyha a maga csendes módján belépett egy zsúfolt terembe, mindenki feléje fordult. Megfontoltan beszélt, munkatársainál kevesebb időt töltött a Dunában, de kapcsolatrendszerét, karizmáját maximálisan az intézmény javára fordította. Sok ismerőse volt itthon és külföldön, ezek a kapcsolatai túlterjedtek a politikai érdekeken. Ezért olyanok is segítették, akik egyébként más szekértáborba tartoztak. Kiváló arányérzéke, ízlése volt, s bár csendes stílusa engedékenységre utalt, valójában nagyon kemény tudott lenni. Nem igazodott, nem alkudozott, semmiféle tekintélyt nem tisztelt. Engem egy vakmerő, képességeiben fölényesen bízó, kultúrát, pompát kedvelő Medici hercegre emlékeztetett. Ez igazán imponált nekem, mert belőlem ezek a képességek hiányoztak. Persze voltak hibái is, ezeket azonban tartsák számon az ellenségei, mert azokból is volt elég.
Az én Dunám A-tól Z-ig
Fényes évek
A Gazdakörnél tettük a dolgunkat, tűrve az MTV Gazdatévéjének gunyoros megjegyzéseit. Itthon kevesen tudták nézni a Dunát, a kábelcsatornák mellőzték a sugárzási listára való felvételét, ugyanúgy, ahogyan a Magyar Posta lapterjesztő részlege szabotálta minden új és más hangú sajtótermék terjesztését a piacon. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni azt is, hogy kik voltak azok a politikai és gazdasági érdekcsoportok, akiknek az ösztönzésére ezek a hitvány semmirekellők elszabotálták a hazai tömegtájékoztatási paletta kiteljesedését.
A Gazdakört a főként fővárosi gyökerű dunás kollégák is gyanakvóan méregették, s persze egy kicsit irigyeltek is. Összetartásunkat, ahogyan ragaszkodtunk egymáshoz. Kedd esténként ment a műsorunk, szerda délelőtt értekezletet tartottunk, ahol együtt megnéztük a műsort, elemeztük a tartalmi és formai hibákat. Az értekezlet után tovább beszélgettünk, időnként egy-egy szál kolbász, szalonna, töpörtyű, lila hagyma és egy-két palack ital került az asztalra. Akik elmentek a nyitott ajtónk előtt, bizony irigykedve néztek be. Decemberben évzáró vacsorákat szerveztünk, jó részét Bicskén, Báder Tóni pincéjében, ahová minden alkalommal eljött Sára Sándor is, valamint azok a munkatársak, akikkel a pénzügytől a műsorszerkesztésig kapcsolatban voltunk. A legnagyobb évzáró összejövetelünket Kunszentmiklóson tartottuk 1998 decemberében, ahol disznót vágtunk, és mintegy 120 kolléga részvételével hajnalig mulattunk.
Bár én 1993 márciusától a Gazdakör kinevezett főszerkesztője voltam, csak 1994 januárjában kerültem az Eurion Rt. belső állományába, addig a Gazda újság főszerkesztői teendőit is elláttam. Akkor a lapot Gyulai Gyurira bíztam, aki egészen a lap megszűnéséig küszködött az egyre hanyatló orgánum életben tartásával. Végül eladtuk a lapot azzal a kikötéssel, hogy egyetlen szponzorunk és hitelezőnk, a Kertimag javára lemondunk a vételárról. Ez jó ötlet volt, mert az új tulajdonos egy fillért sem fizetett. 1994-et írtunk, már jól benne jártunk a rendszerváltásban!
A kívülállók abban a hitben élnek, hogy a kései Kádár-, majd az Antall-érában újságírónak lenni kivételes szerencsével járt. Ennek ellenkezőjére jó példa az enyém. Ahhoz, hogy a családomat eltartsam, a szülőktől kapott pár százezer forinton vásárolt romos külkerületi házunkat valamennyire lakhatóvá tegyem, az újságírás mellett egészen 1994-ig butikoknak ruhát szabtam, festettem, varrattam. Amikor ugyanis 1984-ben a sörárpa-kereskedői állásomat feladtam és újságíró lettem, a fizetésem a harmadára esett vissza, az adósságtörlesztésemnek csak 70 százalékát fedezte. Több mint tíz évig kettős életet éltem, nappal a párt hivatalos kiadójának, a Hírlapkiadó Vállalatnak az újságírója voltam, éjszaka és hétvégén pedig a butiktulajdonosok profitját növeltem. Az utóbbit természetesen feketén.
A garázsomban, ami inkább sufni volt, a saját magam összetákolta szabászasztalon a megrendelő szabásmintái szerint kiszabtam, majd a szükséges kellékekkel (gomb, cipzár, bélés stb.) felszerelve a varrónőknek bezsákoltam a varrni valót. Egy-egy este-éjszaka több száz nadrágot, blúzt, dzsekit. Reggel a zsákok egy részét elvittem a megrendelőnek, másik részét magam szállítottam el nógrádi varrónőimhez. Ezzel éves átlagban a fizetésemet megháromszoroztam, ott voltam, mint sörárpa-kereskedő koromban.
A mellékest 1994 tavaszán hagytam abba, akkor már a lapszerkesztői és tévés teendőim mellett nem tudtam tisztességgel folytatni. Ekkoriban azonban már megjelentek a bálás ruhák, amelyek egy-két év alatt tönkretették az addig virágzó butikipart. Bár egy héten átlagosan két éjszaka le sem feküdtem, egy zuhanyozás után indultam a szerkesztőségbe vagy riportra, családom és kollégáim folyamatosan aggódtak az egészségemért, de én nagyon szerettem ezt a kettős életet. Minden nap éreztem a teremtő munka örömét. Ezt az élményt az újságírás kevésbé tudta megadni.
A Gazdakör sikerei az én előremenetelemet is elősegítették, főszerkesztőből hírigazgató, majd alkotóműhely-vezető lettem, végül 1998 decemberében Sára Sándor alelnökké nevezett ki. A feladat megriasztott, de ő nyugtatott, hogy bízzam magamban. Nem gondolta akkor (én sem), hogy előléptetésemmel megágyazott az utódlásának. Közben szép feladatokat kaptam, a Gazdakör szerkesztőségén belül vadász, erdész, kutyatartó, horgász, kertész témájú magazinokat indítottunk, ezek akkoriban ismeretlenek voltak itthon. Ma már tematikus csatornák sora szolgálja ki ezeket a nézői igényeket, tehát jól gondolkodtunk, amikor a szakmagazinok felé fordultunk.
Engem kértek fel az első élő, betelefonálós magazinműsor indítására. A Dunakorzó gyönyörű díszletével, igényes témafeldolgozásával és apró hibáival még ma is vállalható lenne. Az első adásba behívtuk Mikola Istvánt, akit egészségpolitikusként ismert meg az ország, de akkor még csak a vérellátó igazgatója volt. A szereplése után megmutattam neki a telefonügyelet szobáját, ahová a műsor végéig bárki telefonálhatott. Próbáltam tájékoztatni, de megjegyezte, legyek nyugodt, tudja a dolgát, évek óta szerepel az MTV Napraforgó műsorában. Amikor azonban egy óra múlva kijött a telefonszobából megjegyezte, hogy ez azért mégsem a Napraforgó. Az első hívása Szíriából, a második Norvégiából érkezett.
Ugyancsak engem kértek fel a reggeli műsor indítására, amely a Virradóra nevet kapta. A naponta jelentkező, hattól kilencig tartó műsor már nem volt, nem is lehetett olyan sikeres, mint a Dunakorzó. A reggeli műsorok a televíziózás zsákutcáját jelentik, csupán a politika és a közélet szereplőinek fontosak, mert felszínes üzeneteiket itt adhatják közre. Bár nem lett volna fontos, reggelente én is bementem, fogadtam a vendégeket, körükben viszonylag nagy ismeretségre tettem szert. Részben így kerültem 2000 tavaszán a politika figyelmébe, amikor a Duna elnökváltás elé került.
Gomolygás
Kétezerre Sára Sándor és a politika között végletesen megromlott a viszony. Amikor szóba került, hogy pályáztatás nélkül meghosszabbítsák-e újabb négy évre a mandátumát, a kuratóriumi elnökség 14:0-ra utasította el. (Az elnökség általában nyolcfős volt, de ekkor az 1998-as választások pártlétszáma szerint 14 főre duzzadt.) Mi volt a politika baja Sárával? A hatalom szerint rossz volt az együttműködő készsége, valójában az összeütközések zömében neki volt igaza. Közben terjedt a hír, hogy a kisgazdák fognak elnököt adni a Dunának, mert Orbán Viktor miniszterelnök 1999 karácsonyán, egy közösen elköltött vacsorán Torgyán Józsefnek ígérte a kisebbik köztelevízió elnöki székét. Ez nyilván csak egy közéleti pletyka volt, mert nincs olyan politikai érdek, amelyért az ember a szeretet ünnepét feláldozná.
Valamilyen megegyezés azonban biztosan volt a két kormánypárt között, mert a kuratórium elnökét a kisgazdák adták, a nagyon tisztességes, jó szándékú Kisfalviné Ortutay Mária személyében. Az elnökké választásom után néhány héttel találkoztam Torgyán Józseffel (minden pártelnököt felkerestem), aki többször megjegyezte, hogy ti megaláztatok engem, nem ezt ígértétek. Mivel én előtte vele erről nem beszéltem, a megszegett ígéret nyilván nem rám vonatkozott.
Egy ideje már keresték Sára utódját, amikor rám találtak. Alelnökként ismertem a politikai és a társadalmi kurátorokat, korábban a társaságukat nem kerestem, de olykor óhatatlanul összefutottam velük. Ők kezdték pedzegetni, hogy esélyem lenne az elnöki székre. Ha nem is tartozom a legtapasztaltabb tévések közé, de a napi műsorkészítésben dolgozom, a műsoraim a jobbak közé tartoznak, és belső népszerűségemet mutatja, hogy az üzemi tanács első elnökévé is engem választottak. Mivel a Duna irigyelt munkahely volt, a menedzsment és az üzemi tanács viszonyát nem az állandó hadakozás jellemezte, erre nem is volt igény. A Gazdaköri ismeretségek révén sok vállalkozást, élelmiszeripari üzemet ismertünk, akikkel aztán alma-, méz-, burgonya-, szaloncukor- és még ki tudja, milyen akciókat szerveztünk a munkatársak nagy örömére. Ez szintén növelte a népszerűségemet.
Kezdetben még az elnöki pályázat ötletétől is megriadtam, kereken elutasítottam. Csak amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Sára Sándor nem maradhat, kezdtem komolyan gondolkodni a felvetésen. Addig árulásnak tartottam, hogy azzal az emberrel szembe menjek, akinek sikeres tévés felemelkedésemet köszönhettem. Mivel a csonka kuratórium időszakát éltük, nyilvánvaló volt, hogy az lesz az elnök, akit a Fidesz támogat. Olykor egy-egy közintézmény vezetője próbálja elhitetni, hogy ő a szakmai tekintélye révén került pozícióba, de ez nyilvánvalóan hazugság. A politika soha nem engedi, hogy valaki csak úgy beleüljön egy stratégiai bársonyszékbe. A színfalak mögött mindig folyik az alku, és igyekeznek olyan embert találni, aki szakmailag megfelelő, politikailag látszólag független, de a lojalitása a kinevezők felé megmarad. Ezeknek a feltételeknek többé-kevésbé megfeleltem. Nem voltam tagja a Fidesznek (más pártnak sem soha), volt tévés múltam, és természetemből fakadóan az együttműködő készségemre is számíthattak.
Ez utóbbi nem talpnyalást jelentett, hanem azt, hogy a kuratóriumot, annak a pártokhoz kötődő elnöki részét partnernek fogadom el. Ez látszólag nyilvánvaló, de Sára bukásának egyik oka éppen az volt, hogy nem volt hajlandó a pártkurátorokkal együttműködni. Mindig a lelkünkre kötötte, hogy ne bízzunk bennük, ha muszáj tájékoztatni őket, csak annyi információt közöljünk velük, ami szükséges. Én ezt akkor túlzott gyanakvásnak tartottam, később rájöttem, hogy igaza volt. A kurátor szó gondnokot jelent, de a pártkurátorok valójában komisszárok voltak. Elsődlegesen mindig a pártjuk érdekeit képviselték, csak másodsorban a televízióét.
Igazságtalan lennék azonban, ha ilyen egyoldalúan ítélném meg a szerepüket. Voltak közöttük, akik vállalták akár pártjukkal szemben is a tévé érdekeinek védelmét, mint például Kisfalviné Ortutay Mária és az MSZP-s Halák László. Amikor 2002-ben kiegészült a csonka kuratórium, az MSZP részéről éreztem a leszámolásra való törekvést. Ennek markáns képviselője Ördögh Szilveszter volt, aki mindenáron be akarta bizonyítani az alkalmatlanságomat. Egy vita során a vezetésével keményen nekem estek, s ekkor Halák László a védelmemre kelt. Ezért a gesztusáért azóta is hálás vagyok. Talán ezért is, de aztán az első adandó alkalommal eltávolították a kuratóriumból.
Korrektség jellemezte a Pálfy G. Istvánhoz és Hamburger Mihályhoz fűződő viszonyomat. Mivel ők két kis pártot képviseltek, nekik nem voltak médiafőnökeik, így nagyobb volt az önállóságuk. A fideszes kurátorokhoz fűződő viszonyom nyilván más volt, bár többször keveredtem velük olykor a veszekedésig menő vitába. Végig kitartottak mellettem, bár abban nem vagyok biztos, hogy jószántukból, inkább Orbán Viktor ígérete kötelezte őket. A védelmükben el kell mondanom, hogy nem volt könnyű dolguk velem, mégpedig politikai következetlenségem miatt. Ahelyett, hogy a politikai holdudvarból érkező különböző ajánlatokat egy határozott nemmel azonnal elutasítottam volna, homályos biztatásokkal, dodonai ígéretekkel hárítottam. Ezek nagy része aztán idejét múlta, más része viszont rám égett, vagy a másik félnek, vagy nekem okozva kellemetlenséget.
A kuratóriumi elnökségi tagok sajátos kurátor-komisszár helyzetük ellenére igyekeztek a Duna érdekét figyelembe venni, de a politikai célokat mindig kénytelenek voltak előtérbe helyezni. Egyikük-másikuk ezt be is vallotta, sőt a politikai nyomással takarózott, voltak azonban, akik szerettek befolyásukkal, kapcsolataikkal kérkedni.
Mivel nem voltak direkt érdekütközések köztünk, jobb szívvel gondolok vissza a társadalmi kurátorokra, akik között igazán kiváló embereket ismertem meg. Vetési László, a romániai magyar szórvány református lelkésze a legkülönb magyarok egyike. Koncsol László felvidéki írót is igen nagyra becsültem, bár ő rövid ideig töltötte be a tisztséget. A szlovákiai kurátorokkal egyébként a viszonyom mindig bensőségesebb volt, nyilván palóc gyökereink miatt. Szoros kapcsolatom alakult ki Fodor Antallal, aki társadalmi kurátorként egyengette az elnökség felé vezető utamat, később a tanácsadóm lett. Vele a mai napig találkozom, talán ő az egyetlen, akivel félévente-évente telefonon vagy személyesen értekezem.
Hozzálátni
Amikor végleges ígéretet kaptam, hogy bírom a csonka kuratórium bizalmát, hozzáláttam a pályázatom írásához, amely nem volt nagyon nehéz feladat számomra, mert alelnökként jól megismertem a televíziót, a gondolatok rendszerbe foglalásához pedig mindig volt érzékem.
Azonnal felmértem, hogy a pályázatommal két stratégiai célt kell teljesítenem. Egyrészt meg kell tartanom az alapító atyák – elsősorban Sára Sándor – által lerakott fundamentumot. Ezzel tartoztam is az elődöknek, és nem is tudtam volna ennél okosabbat kitalálni. A másik céllal a pályázat kiíróinak kellett megfelelnem, vagyis a televíziót meg kellett újítanom. Ezt a célt ugyanolyan fontosnak és jogosnak ítéltem, mint az előzőt, és a kettő megvalósítása nem is zárta ki egymást.
Alapvető célnak tekintettem, hogy itthon is nézett televíziót hozzunk létre. Pályázatom idején a nézettséget a média- (és persze a politikai) elit rendkívül fontosnak tartotta. Ez az időszak volt a kereskedelmi tévék „aranykora”. A médiahajón vagy a tihanyi médiatalálkozókon a kereskedelmi média vezetői és képernyősei gőgös arccal vonultak föl s alá, lesajnálva a gazdaságilag csődben lévő MTV-t és a Dunát, amit a kutya se néz.
Az AGB Hungary, amely nyilvánvalóan a kereskedelmiek szájíze szerint mérte a nézettséget, megfogalmazta a Duna felé, hogy a napi súlyozott nézettsége éppen csak meghaladja a 0,2 százalékos küszöböt. Ez alatt már érdemi mérést nem végezhet. (A napi súlyozott nézettség azt jelenti, mintha valaki műsorkezdéstől műsorzárásig a képernyő előtt ülne. Ha a 20 órás műsorból csak két órát néz, akkor 0,1 nézőnek számít. Egy százalék súlyozott nézettség itthon kb. százezer nézőnek felel meg.) A kereskedelmiek véleményével nem foglalkoztam, de a politikusoké sem sokban tért el ettől. Időnként felelős körökben elhangzott, hogy a Duna senkinek nem hiányozna, ha megszüntetnék.
Nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi és közszolgálati tévék összehasonlítása értelmetlen, de az alacsony nézettséget sokkolónak találtam. A nézettséget egyébként csak itthon mérték, a határon túli magyarság tévézési szokásairól keveset tudtunk. Többször készíttettünk felméréseket Erdélyben, ezek rendre jelezték, hogy az ottani magyarság körében a Duna az első számú tévécsatorna. Jellemző azonban, hogy a Partiumban, ahol a kereskedelmi tévék is foghatók voltak, már nem volt ilyen egyértelmű a Duna helyzete, ahogyan a Felvidéken sem. Ezért jártak a forgatócsoportok mindig a Székelyföldre, mert ott feltétlen népszerűségnek örvendtek. Magam is sokat forgattam a Felvidéken, és nyilatkozóim zöme bevallotta, hogy még soha nem látta a Dunát, bár sok jót hallott róla. Az egyik elnöki célkitűzésem tehát a nézőbarát televízió létrehozása lett, amelyet Magyarországon és a határ közelében is néznek.
Fellapozva az elnöki pályázatot, a Duna gyakorlatias elvek szerint való megreformálásának szándéka körvonalazódik. Nézettebb televíziót akartam, ennek érdekében áttekinthetőbb műsorszerkezetet, karakteresebb hírszolgáltatást, közönségvonzóbb kultúrát, hasznosabb szolgáltató műsorokat, látványosabb filmkínálatot. A felvetéseimet a mai napig időszerűnek tartom, az más dolog, hogy ezek egy részét nem tudtam megvalósítani.
Volt egy akkoriban sokat támadott szlogen, hogy a hírszolgáltatás területén legyen a Duna a Kárpát-medence CNN-je. Ez nem azt jelentette, hogy hírtévévé akartunk válni, hanem hogy a határon túli műhelyek jobb helyzetbe hozásával, valamint a közéleti konfliktusok tárgyilagosabb bemutatásával tisztább és árnyaltabb képet adhassunk. Ne zárkózzunk el egy Bugár-–Duray, vagy Markó–Tőkés vitától, olvasható a dolgozatomban. Ezt akkor komolyan gondoltam, de később rá kellett jönnöm, hogy a politikai vitákat, diskurzusokat képtelenség a közönség számára közérthetővé tenni. A politika nem ismeri az igazságot, a pro és kontra érveket, csak az érdeket. Ez ma már nyilvánvaló, de akkoriban még szelídebb volt a közélet, mi pedig naivabbak voltunk.
A dolgozatomban kitértem a Duna erősségeire és gyengeségeire is, már ahogyan akkor láttam. Talán ez ma is tanulságos.
Az erősségek közé az alábbiakat soroltam:
– mint márka jól bevezetett a médiapiacon,
– a nézői köre magas társadalmi presztízsű,
– filmprogramja színvonalas,
– a televíziót elkerülik a botrányok,
– technikai ellátottsága a nehézségek ellenére kielégítő,
– a munkavégzés körülményei rendezettek,
– belső jogi szabályozása áttekinthető, elfogadható.
A gyengeségek:
– egyre csökkenő, alacsony belföldi nézettség,
– a nézőink zöme az idősebb korosztályból kerül ki,
– áttekinthetetlenül sok saját gyártású műsor,
– gazdasági instabilitás,
– alacsony kereskedelmi bevételek,
– a bevételhez képest indokolatlanul magas foglalkoztatási létszám.
Végigtekintve az erősségeken és gyengeségeken, érzékelhető, hogy milyen irányba változott a Duna. Az is láthatjuk, hogy az elmúlt húsz évben az egyes vezetők mit tettek az intézményhez és mit vettek el tőle. Ma már talán ez az összevetés nem is értelmezhető, de ez nem a korabeli pályázat hibája.
Izzásban
A változó Duna-képre egy nagyszabású marketing-kampánnyal készültünk, amelynek a Cseppnyi változás címet adtuk. Üzenetünk szerint nem akarunk mindent felforgatni, de szeretnénk megújulni. A kampányt utólag is sikeresnek minősíthetem. Megváltozott a tévé arculata, modernizáltuk a logót, a csatornaazonosító klipeket, több műsort megszüntettünk és újakat is indítottunk. Mindezt alig több mint két hónap alatt. Mintegy 500 óriásplakátot helyeztünk el itthon, 100-at Erdélyben. Az utóbbiak nagy részét a Nagyvárad–Kolozsvár útvonalon rakták ki. Olyan nagy volt a plakáttömeg, hogy az óriásplakátokat engedélyező hivatal vezetőjét ki is rúgták. Az óriásplakátok hatásosságát mérő Szonda Ipsos a második leghatásosabb reklámnak minősítette a Dunáét. Az arculati megújulásban sokat dolgozott Kázsmér Kálmán, a reklámkampány levezénylésében pedig Csermák Zoltán és csapata. Az operatív irányításban Kovács László gyártásvezetőre támaszkodtam. Amióta a televízió közelébe kerültem, mindig Laci volt a legbiztosabb támaszom.
Új főcímek és díszletek készültek, színesebbek, látványosabbak, mint a korábbiak. 2000. szeptember 22-én lettem elnök, 2000 karácsonyán indult a Cseppnyi változás-kampány és 2001 tavaszán mentünk először Erdélybe, hogy leghűségesebb nézőink körében tájékozódjunk a kampányunk fogadtatásáról. Az erdélyiek kedvesen fogadtak, de a maguk udvarias módján megfogalmazták, hogy egy kicsit sok nekik a cseppnyi változás. Kifogásolták például, hogy a Duna logó kék hullámai miért változtak szürkére. Végül szürke maradt egészen 2012-ig. Nézettségünk itthon harmadával-felével növekedett, kinn nem változott.
Az arculati változtatások mellett tartalmiakat is megfogalmaztunk, frissebb határon túli képet akartunk mutatni. Annak ugyanis többen, zömében értelmiségiek és politikusok hangot adtak, hogy riportjainkban kevés a fiatal arc, gyakran borostás, hiányos fogazatú öregemberek nyilatkoznak a csikótűzhely előtt, mintha ők lennének az utolsó magyarok a faluban, utánuk pedig nem lesz senki. XXI. századi, biztató magyarságképet akartunk tehát mutatni. Ennek része lett a modern hírszolgáltatás, s hogy nem teszünk különbséget a határon belüli és kívüli magyarságot érintő hírek között. Próbálkozásunk járt némi eredménnyel, de a magyar közmédia a mai napig adós a tisztességes határon túli hírszolgáltatással. A hír igazságtartalma ugyanis sokféle lehet. Lehet valótlan, vagyis hazugság. Lehet féligazság, ami valójában hazugság. Lehet teljesen igaz, de az is kétféle. Értéktelen igazság, amiről csak beszélni lehet, és értékes, aminek haszna van. A média ez utóbbiból nagyon keveset közöl. Különösen azok a hírek tekinthetők értéktelennek, amelyeket a politikai érdekek szőnek át. Sajnos ez soha nem volt annyira jellemző, mint korunkban.
Mivel az MTV kettes csatornája akkoriban éppen a Duna profilját célozta meg, igyekeztünk a határon túli magyar nyelvű médiavilágot erősíteni. Kormányzati ígéretet kaptam, hogy mintegy 900 millió forintos támogatást adnak a határon túli stúdióhálózat felszerelésére és működtetésére. Ez a juttatás nem számított unikumnak, hiszen az MTV-t évente 10-12 milliárd forinttal támogatták, egyébként összeomlott volna. Az MTV a kereskedelmi tévék 1996 őszi indulása után rövid időn belül elvesztette reklámbevételei közel 90 százalékát, miközben a politikába beágyazott külső beszállítók ugyanúgy szipolyozták, mint korábban. Ha valamelyik elnök ezeket meg akarta nyirbálni, azonnal csörgött a telefon...
A mi 900 milliónkat a Parlament megszavazta, de az általunk felvázolt programot hamarosan fúrni kezdték, és a támogatás kifizetését is rendre elszabotálták. A mi elképzelésünk (a tervezetet Bodzsoni István kollégám készítette el) szerint a mintegy kéttucatnyi határon túli tudósítópont műszaki felszerelése a Duna tulajdonában maradt volna, és a tudósítók csak bérbe kapják. Hogy rosszabbul ne járjanak, a tudósítói díjakat mintegy 40 százalékkal megemeljük, percenként nettó 10.000 forintról 14.000 forintra. Ők azonban továbbra is tízezer forintot kapnak, a megemelt 40 százalékkal törlesztenek. Így a legszorgalmasabbak egy év alatt kifizethetik a felszerelés árát, a második évtől pedig már a megemelt összeggel gazdálkodhatnak. Ha ez megvalósul, embereink a maguk régiójában megbecsült, irigyelt televíziósok lesznek. A tervet egy ellenérdekelt lobbi Németh Zsolt államtitkár pártolásával megfúrta, egy kolozsvári és egy székelyudvarhelyi központ köré építették a hálózatot, a központi stúdiók lettek a tulajdonosok, ők adták tovább a felszerelést. A nyilvánvalóan magánérdekek mentén felállított rendszer rövidesen összeomlott, ma az egykori hálózatnak csak a töredéke létezik.
Az igazsághoz tartozik, hogy végül kaptunk néhány százmillió forintot, amit a határon túli műsorokra költöttünk. Mi ugyanis kidolgoztuk, hogy miként juthatnak megrendeléshez a tudósítók. Hiába van ugyanis kamera, vágórendszer, ha nincs fizetőképes kereslet a filmekre. Műsorainkra kötelező kvótákat határoztunk meg, minden szerkesztőnek kötelező volt határon túli stúdiók által készített tudósítást, riportot fogadnia. Ezáltal biztosítottuk, hogy a kintiek évente legalább 200 millió forint megrendeléshez jussanak. Miután az elnökségem véget ért, ezt a kvótát eltörölték.
A másik tervem a Duna Televízió adásának Amerikába és Ausztráliába való eljuttatása volt. A műholdas sugárzás egyre olcsóbb lett, annyira, hogy végül a saját költségvetésünkből is meg tudtuk oldani. Kezdetben féltünk, hogy mivel a filmeket európai sugárzásra vásároltuk, beperelhetnek minket a forgalmazók, a gomba módra szaporodó csatornák között azonban már nem volt senkinek ereje rendet tenni. A Duna alapításának tizedik évfordulójára az amerikai adást sikerült megvalósítani, ez volt az ünnepünk nagy ajándéka. 2003 tavaszán Ausztrália is elérhetővé vált.
Fontos célnak tekintettük, a Duna Televízió 10. születésnapjának megünneplését, ami Mádl Ferenc köztársasági elnök jóvoltából igazán látványosra sikerült. Hatan kaptak magas állami kitüntetést, néhányan az alapító atyák közül a Herendi Porcelánmanufaktúra részünkre készített Pátria-díját vehették át. Állami kitüntetést kapott: Sára Sándor, Hanák Gábor, Lugossy László, Szekeres László, Deák Edit és Kovács László. Pátria-díjat kapott: Csoóri Sándor, Jankovics Marcell, Kósa Ferenc, Kőhalmi Ferenc, Zelnik József.
Juss
A Duna Televízió elnökké választásomkor mintegy hétszázmilliós szállítói tartozástól szenvedett. Hulitza Ildikót, lelkiismeretes pénzügyi vezetőnket naponta zaklatták a kollégák, hogy nem tudják a számláikat kifizetni. Egyesek könyörögtek, mások fenyegetőztek, Ildikó megkereste a számlájukat, és a papírhalom tetejére tette, mondván, ha pénzünk lesz, elsőként neki fizetünk. Egy negyedóra múlva jött a következő delikvens, és akkor az ő számlája került legfelülre. Ildikó nagyon szorgalmas és lelkiismeretes szakemberként egy ideig vitte a gazdasági főigazgató feladatait is, de rendre kérte, hogy a stratégiai célokhoz keressek szakembert. Az első gazdasági igazgatóm a helyzet komolyságához mérten túlontúl jó szándékú ember volt. Egy év után szántam el magam, hogy visszahozom Szekeres Lászlót. A felkérés egyfajta elégtétel is volt neki.
Vaskézzel nyúlt a gazdasági területekhez, megszüntette a kétműszakos stúdiót, műsorokat függesztettünk fel, percdíjait csökkentettük, ezáltal súlyos érdeksérelmek képződtek. 2002 nyarára viszont konszolidálódott a gazdálkodásunk, már több százmilliós tartalékkal rendelkeztünk. Az időzítés remekül sikerült, mert a kormányzati hatalomba visszatérő szocialisták a csonka kuratóriumok által megválasztott elnököket illegitimnek tekintették, és leváltásukat követelték. A súlyos pénzügyi gondokkal küszködő MTV elnökét fenyegetéssel és végkielégítés felajánlásával lemondatták. Helyére a saját emberüket ültették, aki egyébként ugyanazt a gazdálkodást folytatta, mint elődje.
Engem is megpróbáltak félreállítani, de gazdasági téren már nem lehetett megszorítani. Ezzel bevált az az elnökségem kezdetétől hangoztatott taktikám, hogy a gazdaságilag stabil köztelevízió politikai téren kevésbé befolyásolható. Erre a felismerésre büszke vagyok, arra már kevésbé, hogy ennek ellenére közelebb engedtem magamhoz a politikát, mint kellett volna. Az a viszony, amit a politikai kurátorokon, illetve a médiaközéleten keresztül a politikával folytattam, számomra egyértelmű kudarc volt. Ezt a számító, amorális társaságot nem tudtam kezelni. Bár egyre bizalmatlanabb lettem, mindig jobbnak gondoltam őket, mint amilyenek valójában voltak.
Miért nevezem amorálisnak a média és a politika találkozásánál tenyésző meglepően népes társaságot? Mert a politika által támogatott és fenntartott média költségvetési összegének harmada-fele ezeknek a jóvoltából tékozlódik el. Többen megkerestek engem is (olykor befolyásos politikus társaságában), filmcsomagot kínáltak eladásra, műszaki-technikai felszerelést bérbevételre, különféle eseményeket sugárzásra. Az ajánlataik mindig drágábbak voltak, mint a piaci árak. A filmeket Petrovszki Zoltánhoz irányítottam, s kértem, hogy teljesen objektíven vizsgálják meg, megvehetjük-e. Tíz százalékkal lehet drágább, de ezek általában száz százalékkal múlták felül a valós értéket. Csak egyet tehettem, rendre visszautasítottam az ilyen ajánlatokat. Közben jó szándékúan figyelmeztettek, hogy a legbefolyásosabbak ajánlatát érdemes lenne elfogadnom. Ezzel ugyanis cinkosokká válnánk, ami a túszejtés legjobb módja. A későbbiekben közös érdekünk, hogy támogasson engem, míg az elutasítással mindenki az ellenségemmé válik. Én ezt nem vettem komolyan, de utólag látom, hogy a legtöbb vezető ilyen kétes kapcsolattal szerezte meg a politikai támogatást, vagy a bajba jutottak így kerülték el a felelősségre vonást,
A távozásomig a Dunának gazdasági nehézségei már nem voltak, addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk ért. Úgy gondolom, hogy bár akkor is voltak elégedetlenek, de a jövedelmeket és a műsorkészítési feltételeket irigylésre méltó módon biztosítottuk. Mind a gépkocsiparkot, mind a műszaki eszközöket korszerűsíteni tudtuk, a technikai színvonal tekintetében előbb utolértük, majd elhagytuk a Magyar Televíziót. A Duna költségkövető rendszere tökéletesen működött, naprakészen tudtuk kiadásaink állapotát. Amikor azonban a közmédiumokat összevonták, mindenben az MTV gyakorlatát vették át, holott ha a Dunához igazodnak, sokkal racionálisabb működést valósíthattak volna meg.
Kamarilla
Elnökké választásomat, majd elnöki éveimet körülbelül egy tucatnyi ember segítette. Hogy elnökként a nevem szóba került, Budai Lászlónak köszönhetem. Laci kurátorként nagy lendülettel látott munkához, Kövér László bizalmi embereként sokkal tevékenyebb volt, mint a többiek. Mivel korábban az én politikai kapcsolataim felszínesek voltak, megismertetett a politikai holdudvar médiát felügyelő szereplőivel. Ide tartoztak a politikusok, a kurátorok, az ORTT testületének tagjai, a médiával foglalkozó újságírók. Az utóbbiak egy része utasításra ír cikket, felemel vagy földbe döngöl embereket. Mindezen túl ott a szürke eminenciások népes csapata, akiknek látszólag semmiféle szerepük nincs, de kapcsolataik révén nagy befolyással bírnak, ezáltal veszélyesek.
A pártok médiafelelősei az én elnökségem idején a következők voltak: a Fidesznél a médiát Kövér László felügyelte, a politikai csatározásokban pedig Szalai Annamária vett részt. Az MSZP-nél Lendvai Ildikó volt a médiafelelős, aki a Szalai Annamáriával való Napkelte-vitákba belefáradva Újhelyi Istvánt vette maga mellé. A két kis pártnál nem voltak ilyen markáns médiafelelősök, de végig az volt a véleményem, hogy tudatosabb médiapolitikát folytatnak, mint a nagyok. Ez különösen az SZDSZ-re volt jellemző. Miközben a két nagy párt a médiát csupán egyfajta pártpolitikai szócsőnek tartotta, a kis pártok a liberális, illetve a nemzeti értékek árnyaltabb megjelenését is forszírozták.
Az elnöki pályázat körüli időkben a kapcsolatom a Fidesszel korrekt, de soha nem túl szoros volt. Kövér Lászlóval talán két alkalommal találkoztam. A részükről politikai igények nem jelentkeztek, személyi kéréseik közül egyedül az fogalmazódott meg, hogy szeretnék, ha Bayer Zsoltot foglalkoztatnám. Zsolttal évekig dolgoztam együtt, kiváló intellektusnak, remek társalgónak, művelt embernek ismertem meg, bár akkor is csapkodott a mennykő körötte. Miközben író, alkotó emberként messze kiemelkedik a hazai média világából, hajlamos a szélsőséges megnyilvánulásokra, és kreativitása egyfajta csapongással párosul. Emiatt néhány perc múlva már a saját ötlete is unalmas számára, így folyamatok irányítására, felügyeletére nem alkalmas. Ezt maga is tudta, így nem erőltette a minél magasabb operatív vezető pozíciót. Amikor véleményformáló publicistaként egyre gyakrabban jelentek meg írásai, a kuratórium kormánypárti tagjai rendre figyelmeztettek, hogy a médiatörvény szerint ez összeegyeztethetetlen közmédiabeli szerepvállalásával. Ekkor békében elváltunk.
Az új kollégáim közül a többieket én válogattam, bízva abban, hogy pótolni tudom velük az elküldött alelnököket. Bár a tévé dolgozói a fideszes fiúknak titulálták őket, pedig nem politikai nyomásra kerültek oda, sőt háttérbeszélgetések során többször szóvá tették, hogy nem tartják szerencsésnek a személyi választásaimat. Igazuk volt. Az elnökséghez választott munkatársaim egy része soha nem dolgozott tévében, nem is értette meg annak természetét, és politikailag sem voltak olyan erősek, hogy hiányosságaimat pótlandó jelentős segítséget tudjanak adni. Ráadásul én sem tudtam megerősíteni őket a pozíciójukban, így lassan eltávolodtunk egymástól. Különféle pártcsoportok körül kezdték keresni a jövőjüket.
A vezető személyi politikáját leginkább az minősíti, hogy az általa felvett emberek közül öt-tíz év múlva ki van még a pályán, ki emelkedett az ő támogatása nélkül. Nos, az én embereim zöme már nincs a média közelében. Nem életcélnak tekintették az általam felkínált pozíciót, csupán ugródeszkának. Vagy kapcsolataikat építették, vagy a helyzetet kihasználva a képernyőn próbálták felépíteni magukat. Ezeket a hibáimat egyébként közben felismertem, az elnökségem végén felvett alelnökök a maguk helyén később is megállták a helyüket, de ennek a sorsomat illetően már nem volt jelentősége.
Amint elkezdődött az elnöki ténykedésem, megindultak a konclesők, akik önmagukat, barátnőiket, rokonukat akarták álláshoz juttatni. Kaptam életrajzot polgári szalonban, Szent Jobb körmeneten, könyvheti forgatagban. Egy ifjú hölgy érdekében hárman is telefonáltak államtitkártól felfelé. Magam is kíváncsi lettem rá. A találkozóra roppant magabiztosan érkezett, és azonnal megkérdezte, hogy kaptam-e telefont. Közöltem vele, hogy igen.
– És mit tud erre mondani? – kérdezte.
– Csak annyit, kedves, hogy nagyobb eséllyel jöhetett volna ide, ha senki nem telefonál!
Miután távozott, vártam a szemrehányást, de végül nem történt semmi. Bár időközben kissé meghervadt, ma is feltűnik különféle bizalmi állásokban, minisztériumi sajtóosztályokon. Ott nem szoktam jóindulatért sorba állni.
Emlékszem egy másik, a média felső-közép köreiben ténykedő figurára, aki havonta ajánlott újabb és újabb hölgyeket képernyősnek, illetve operatív képességeket nem igénylő szerepkörökbe. Az első alkalommal még gondoltam, hogy a kedvében járok, ezért három hét múlva felhívtam, hogy küldje be a hölgyet egy beszélgetésre, de közölte velem, hogy már nem aktuális. Ekkor rájöttem, hogy elég, ha három hétig odázom az ügyet, akkorra már alábbhagy a szerelem. A másik taktikám szerint megkértem a jelentkezőket, hogy írják le az elképzeléseiket, hogy mit szeretnének csinálni. Általában a 90 százalékuk soha nem írt semmit, így csak a maradékot kellett távol tartani.
Elnöki időmben egyébként egyetlen olyan emberi kapcsolatot sem építettem ki, amely máig megmaradt. Csak érdekkapcsolatokra tettem szert, amelyek nem nekem, hanem a pozíciómnak szóltak. Ez természetes is, hiszen az ember 25 éves koráig megköti azokat a lelki szövetségeket, amelyeket barátságnak nevez, utána már csak az érdek dominál. Ennek ellentmond azonban, hogy tévéelnökségem idején elnöke voltam a Magyar Lovas Szövetség fogathajtó szakágának, ahonnan viszont több mély, a mai napig is élő kapcsolatom maradt fenn. Úgy gondolom, hogy ez a kettősség részben az én személyiségemből fakad, de a médiatársadalom romlottsága is közrejátszott benne. Annyi aljas, hazudozó emberrel sehol nem találkoztam, mint ezen a területen. Jellemző, hogy azok, akik szorgalmukat, teremtő képességüket kamatoztatva akartak megélni, csak beosztottként vagy legfeljebb középvezetőként regnálhatnak. Ha feljebb kerültek, hamarosan a partvonalon túl találták magukat, miközben a kamarillapolitika lényegét értők egyre emelkedtek a ranglétrán.
Elnökként ismertem meg igazán azt a kártékony állatfajtát, akiket konclesőnek nevezünk. Furcsa viperanyelve van, felfelé hízeleg, lefelé rágalmaz. Az áskálódást soha nem nyíltan teszi, hanem az áldozat háta mögött. Szembe nem is tehetné, mert hamar kiderülne, hogy valótlant állít. Ilyenek időnként hozzám is beférkőztek, bár kerültem őket, és vitát sem kezdeményeztem velük. Egyszer kértem számon egy hölgyön, aki az első naptól máig a Duna dolgozója tudott maradni, hogy miért mondott rólam bizonyos valótlanságokat egy kolozsvári vacsorán. Erre azt válaszolta, hogy ő vasárnap úrvacsorát vett magához. Ugye, nem gondolhatom komolyan, hogy úrvacsorát mert volna magához venni, ha rólam ilyet mondott volna. Meg voltam győzve, az érv alatt meghajoltam, többet nem forszíroztam az esetet.
Ahol politikus megfordul, ott a teremtő ember az orra koppintását nem kerülheti el. Mindig, mindenben kompromisszumot kellett kötni, és 4-5 alkalomból egyszer keserű szájízzel megalkudni. Azt hiszem, ezzel így van minden vezető a politika környékén, talán még rosszabb is az arány. A kompromisszum kényszere sokszor nem külső nyomásra történt, hanem a munkatársak miatt. A tervek, elképzelések nagy része azért nem valósult meg, mert egyszerűen nem tudtuk megvalósítani. A munkatársak egy része nem akarta végrehajtani a döntést, más része pedig nem tudta megvalósítani. A kapitalisták ilyenkor lapátra teszik az érintettet, de a közszolgálatban ez ritkán fordul elő.
Minden kompromisszumról, amit kötöttem, utólag kiderült, hogy felesleges volt.
Limbusnak nevezték a pokol tornácát, ahol az el nem kárhozott,
de a mennyországba be nem jutott lelkek tartózkodnak.
Limbus
Az elnökké választásom öröme mindössze percekig tartott, helyét azonnal átvette a szorongás, vajon hogyan tudok az új feladatnak megfelelni. Tehát nem a mennyországban találtam magam, hanem a pokol tornácán, ahonnan távozásomig nem is tudtam elszakadni, legfeljebb percekre. Az első igazán nehéz pillanat az volt, amikor alelnök társaimat kellett elküldenem. Közülük volt, aki távozni akart, volt, akivel semmiféle közös gondolatom nem volt, de voltak, akikkel szemben a mai napig lelkiismeret furdalásom van.
A pályázatomban megjelent a leépítés szándéka, mivel az igény a tulajdonosi testület részéről még a tárgyalások kezdetén megfogalmazódott. Az első hetekben néhány kollégát elküldtünk, jó részük rászolgált. Az egyik munkatársnő sírva jött hozzám, hogy közölte vele a közvetlen főnöke, nem tart igényt a munkájára. Intézkedtem, vissza az egész, leállítottam a leépítési akciót, egyszerűen képtelen voltam végrehajtani. Jellemző, hogy az említett hölgy végezte az utódomnál a leépítést, tucatszám választva ki a kirúgandókat. Már régen nem voltam elnök, mikor a csíksomlyói búcsúra menet Kolozsváron összefutottam vele. Egy méterről rám nézett, majd elfordította a fejét.
Elnöki időszakom alatt igazából jelentős létszámcsökkentés nem történt. Utólag is úgy látom pedig, hogy a 400-500 fős belső státuszban dolgozók negyede megérdemelte volna, hogy kapun kívül találja magát. Ezt nemcsak én láttam így, több egyszerű munkatárs is figyelmeztetett, hogy kötelességem lenne a munka nélkül megbúvók, de még inkább a kifejezetten kártékony ármánykodók eltávolítása. Nem tudtam megtenni, mindig a családfőt, a gyermekét nevelő anyát láttam bennük, és nem a rossz munkaerőt.
Kínos perceket éltem át a 2002-es kormányváltáskor, amikor szinte a semmiből előkerült egy népes médiasereg, akik státuszt, munkahelyet követeltek. Utólag úgy látom, hogy ezeket a legkisebb energiával el kellett volna hajtanom, de néhányat még fel is vettem, holott belőlük semmi haszna nem lett a Dunának. Ahhoz, hogy e téren keményebb legyek, szükség volt arra a 4-5 évre, ami a Dunából való távozásom után következett be. Most sem gondolom, hogy hasonló helyzetbe kerülve minden méltatlant kirúgnék, az idő arra int, hogy egzisztenciák felett már soha többé ne döntsek.
Elnökségem azzal is járt, hogy olyan területekkel kellett megismerkednem, amelyekkel korábban érdemben nem foglalkoztam. Ilyen volt a műsorszerkesztés és filmszerkesztőség. Kezdetben némi gyanakvással közeledtem e terület felé, de hamarosan láttam, hogy stratégiai helyről van szó. A filmszerkesztőség is a Duna presztízséhez, kulturális karakteréhez jelentősen hozzájáruló munkát végzett. Távozásom után a csapat szétszéledt, ez volt az egyik legsúlyosabb vesztesége a csatornának.
Ilyen karakteres területnek tartottam még a Híradót, amelyet a kormányváltás után folyamatosan támadtak. Németh Árpád főszerkesztőt igyekeztem megóvni a hozzám beérkező panaszoktól, de féltem, hogy az állandó nyomás miatt egyszer be kell áldoznom. Örülök, hogy végig kitartottunk egymás mellett, Árpád ma is több mint munkatárs számomra. Hasonlóan értékelem a háttérműsorok munkatársait, bár a Dunára nem volt jellemző, hogy jó viták, kerekasztal-beszélgetések színtere lett volna.
Művészet
Első elnöki évem végén a kuratórium egyre inkább forszírozta, hogy jelöljek alelnököt. Tudtam, hogy az alelnököt könnyen leválaszthatják rólam, és az ellenfelemmé tehetik. Nagy körültekintéssel tervezgettem. A filmes világból nem mertem választani, időközben megismertem őket, s talán a kelleténél gyanakvóbb is lettem. Egy teremtő, tiszta, értelmiségi embert szerettem volna, aki a saját útját járja, és a Dunát nem ugródeszkának tekinti. Megszólítottam Nagy Gáspárt, a költőt, akinek imponált erkölcsisége, tiszta gondolkodása. Úgy éreztem, hogy ő az az ember, akiben megvan a szembenézés bátorsága.
Meglepődött az ajánlatomon, sőt mondhatom, zavarba is jött.
– Megtisztelőnek érzem a bizalmadat, de nem vállalhatom el! – kezdte. – Nem érdekelnek a politikai erőviszonyok, nem előled akarok kitérni. Nincs rendben az egészségem, és szeretném még erőm teljében összegezni mindazt, amit életem során megtapasztaltam, megismertem. Tudod, hogy nem vagyok gazdag, sőt meglehetősen szerényen élek, nagyon jó lenne az alelnöki fizetés, de ezt nem vállalhatom.
Egy kicsit csalódott voltam, hogy nemet mondott, de tetszett is, hogy volt ereje az akkori jövedelmének többszörösét visszautasítani. Médiakörökben nem ehhez voltam szokva. A betegségére való hivatkozást először csak a visszautasítás finomításának gondoltam, de kis idő múlva hallottam, hogy valóban halálos beteg. Még évekig küzdött a kórral, amely aztán ledöntötte a lábáról. Kivételes képességű és erkölcsi tisztaságú ember távozott vele.
A közelmúltban kezembe került egy gondolat a művészetről, mivel nem írtam le, csak a lényegét tudom papírra vetni. A művészet fontosabb a tudománynál, célja a valóság megmutatása, antropomorfizálása. A művészet a kommunikáció legtisztább mértani formája. Ezért mindenekelőtt érthetőnek kell lennie. Két alkotóeleme az esztétika és az igazság. Könnyű és élményszerű legyen befogadni, és legyen értelme, számunkra való haszna. Az igazi művészt nem érdekli a divat és a tekintély. Aki ezt a kettőt elfogadja, nem lehet művész, legfeljebb mester. Ezért gyűlöli a hatalom az igazi művészeket.
Nem igaz, hogy rendkívüli tehetség kell a művészethez. Valójában a tehetség a szembenézés képessége. A szaktudás a tehetségre épül, a tehetség a tudás alapja. A tehetség nem érvényesülhet tudás nélkül, a tudás nem lehet mély tehetség nélkül.
Amit ma művészetnek nevezünk, csupán propaganda. Az igazi művész nem csodabogár, akit senki sem ért igazán. Nem eszköz, amellyel hazugságokat sulykolnak az emberekbe. Az igazi művész feláldoz mindent, hogy önmaga lehessen, szabadon alkothasson, dacolni mer a világ minden tekintélyével. A művészet felszabadít!
Ekkor értettem meg, hogy miért ragaszkodtam Nagy Gáspárhoz.
Nemzetbiztonság
Kevesen tudják, de a tömegtájékoztatás intézményei nemzetbiztonsági szempontból fokozott kockázatú objektumok. Már középvezetőként átestem különböző átvilágításokon, igen udvarias emberek elbeszélgettek velem. Mivel korábban komoly pozíciót nem töltöttem be, párttagnak is csak egyszer próbáltak becserkészni boldogult téesz agronómus koromban. Miután udvariasan nemet mondtam, soha többé nem került szóba ez a téma. Bár többször gondoltam rá, hogy kikérem én is az aktáimat a III./III. archívumból, de rájöttem, hogy a rendszerváltás előtt betöltött periferiális pozícióim folytán valószínűleg nem figyeltek meg soha.
Miután elnök lettem, hamarosan megjelent egy kedves, intelligens fickó, bemutatkozott, hogy a nemzetbiztonság részéről ő felel a Dunáért. Az első találkozást követően évente 2-3 alkalommal felkeresett, soha nem kérdezte meg, hogy tapasztaltam-e valami gyanúsat, inkább én próbáltam kávézás közben kiszedni belőle, hogy miért kell odafigyelni egy ilyen veszélytelen televízióra. Hiszen mi olyanok vagyunk a kereskedelmi televíziók ragadozói között, mint a pandamackók, amelyeket bottal lelökhetnek a bambuszágról.
Ő jó szándékúan elmagyarázott valamit, amit most elmesélek, remélve, hogy nem árulok el vele államtitkot. A Duna sokkal veszélyesebb intézmény, mint a globális tévétársaságok leánycsatornái, mert az utóbbiak ugyanazt a globális maszlagot nyomják mindenütt, miközben a Duna a maga szelíd nemzeti ethoszával és kulturális küldetéstudatával a szomszéd országokra potenciális veszélyforrás. Amikor a Duna létrejött, Erdélyből és a Vajdaságból több tucat munkatárs érkezett. Zömük teljesen hétköznapi szándékkal, a jobb élet reményével, vagy éppen a feladat sajátossága inspirálta őket, de bizonyosan telepítettek velük néhány ügynököt is. Ezek alvó ügynökök, most nincs semmi teendőjük, de lehet majd olyan helyzet, amikor aktivizálni fogják őket. Ezért a Dunát is folyamatosan figyelemmel kell kísérni.
Megjegyzésemre, hogy minden fontos embert átvilágítottak, leereszkedő mosollyal felvilágosított, hogy a különféle titkosszolgálati ügynöklistákban a még aktív ügynökök nem szerepelnek, ezek olyan tiszták, mint a ma született bárány. Arra a kérdésemre, hogy a felfedezett ügynököt leleplezik-e, közölte, hogy ez lenne a legnagyobb baklövés. A felfedezett ügynököt könnyű megfigyelni, míg ha lebuktatnák, újat cserkésznének be a helyére, akit éveken keresztül kereshetnének megint.
Most sokatmondóan megjegyezhetném, hogy ezek után más szemmel kezdtem vizsgálni határon túlról érkezett kollégáimat, és négy-ötről gyanítottam, hogy ahhoz a bizonyos körhöz tartozhatnak, de ez nem így történt. Egyrészt eredendően gyáva vagyok, és félek, hogy egy mérgezett esernyővel vádlin szúrnak, másrészt én még nem jártam óvodába, engem matróna korú, imádkozó déd- és nagymamák, nagynénik neveltek. Olyan ősbizalmat kaptam tőlük, amit a média sem tudott kiirtani belőlem. Nem félek sem az ügynöktől, sem a telefonlehallgatástól!
Egyszer éppen egy Markó Bélával folytatott telefonbeszélgetés után ültünk le kávézni. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy vajon az előbbi telefont lehallgatták-e? Beszélgetőpartnerem arcán rejtelmes mosoly futott át, és elmerengve válaszolt:
– Kétszer is!
Otago
Marianna lányom és Levente unokám a Föld másik felén, az új-zélandi Wellingtonban él. Marianna harmadéves közgazdász hallgatóként külföldi ösztöndíjat keresett, Belgiumba készült.
– Fiatal vagy és független, menj messzebbre, ismerd meg a világot! – mondtam neki.
Így került Új-Zélandra, a dunedini Otago Egyetemre. A féléves ösztöndíjból végül diploma lett, majd házasság. Férje, Ryan dél-afrikai származású, búr és skót ősökkel. Ez jó is, meg rossz is. Az évenként-kétévenkénti látogatásuk boldogsággal, távozásuk könnyekig ható bánattal tölt el. A televíziós elnökségemnek ez az egyik, máig ható következménye. Egy 2003-as ausztráliai konferencián találkoztam val, az új-zélandi magyarok konzuljával. Ausztrália nagyon tetszett, gondoltam Új-Zéland még szebb lehet!
Tévéelnöknek lenni jó dolog, sokat utazhat az ember. Elnökké választásom után én is kaptam egy American Express hitelkártyát, hogy azt külföldi útjaim alatt használjam. Négy év múlva úgy adtam vissza, hogy egy forintot sem vettem fel róla. Bár lehetőségem valóban sok volt, a Kárpát-medencén túlra csak két elnöki utat engedtem, az egyik Izraelbe, a másik Ausztráliába irányult. Mindkettő az ottani magyarok meghívására történt, Ausztráliában magyar családoknál laktam. Mindkettő közel került a szívemhez, nagyszerű embereket ismertem meg. Sokat tanultam tőlük, akkor tapasztaltam meg, hogy távolról és felszínes tudással minden egyformának és homogénnek tűnik, de ha közelebb megyünk és megismerjük, látjuk, hogy egy néhány ezres közösség is olyan, mint cseppben a tenger. Vannak szélsőségesek és megalkuvók, törtetők és önzetlenek, s minél távolabb élnek, annál tisztább a hazaképük.
Az izraeli utam során találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta, hogy bár ő tökéletesen beszél magyarul, ne tekintsem őt a magyar nemzet részének, mert ő zsidó. És volt olyan, aki azt mondta, hogy bár megjárta a lágert, de ő mindig magyarul álmodik, és minden sejtjében magyar maradt. Mindkettőt megértettem, bár az utóbbi kedvesebb volt! Hívő emberként bejárhattam a bibliai tájakat Jungbert Béla követségi titkár kiváló idegenvezetése mellett. Akkoriban szinte hetente rázták meg merényletek Izraelt, ezért a templomokban, a Via Dolorosán alig láttunk néhány apácát, szerzetest. A zarándokok gyakran mondják, hogy megérintette őket a Szentföld, az ezeréves emlékek hangulata. Én ezt nem mondhatom el. Jézus a kisdedeket hívta magához, nem a média vezetőit.
Ausztráliába az ottani magyarok szokásos éves kongresszusára érkeztem. Akkor jöttem rá, hogy minél távolabb kerül egy magyar az anyaországtól, annál tisztábban élheti meg magyarságát. Olyan, mint a kézzel szőtt szőnyeg. Távolról érdemes nézni, ahonnan jól látható a mintázata, szimmetriája, színe, de még rejtve maradnak a szövési hibák.
Elnökként természetesen sokkal több hivatalos utam lett volna. A nagykövetségen keresztül meghívott a marokkói király és a kínai állami televízió elnöke is. Mindkettőt azért hárítottam el, mert nem éreztem, hogy szerves, gyümölcsöző kapcsolat lehet a Duna és a meghívók között. A kínai televízió elnökének látogatása előtt néhány hónappal Wonke Rezső kollégám részt vett a pécsi Bárdy László professzor vezette Selyemút-expedíción, ahol a filmezés mellett fotózott is. Amikor kiderült, hogy jön a kínai delegáció (mintegy négyszáz csatorna tartozik az állami tévéhez, s mind nagyobb, mint a Duna), a fotóanyag legjobb képeit kiállítottuk az aulában. Amikor megérkeztek a vendégek, láttuk, hogy az elnök bal lábbal kelt fel, meglehetősen visszautasítónak, unottnak tűnt. Amikor azonban a tárgyalás végén megmutattuk neki a stúdiónkat a fotókiállítással, teljesen megváltozott, szinte meghatódott. A távozáskor melegen megölelt, barátként váltunk el.
Útjaimat azért hárítottam el, mert szűkös költségvetésünk mellett sajnáltam az ilyesfajta kiadásokat. Igyekeztem takarékosan gazdálkodni, ezért fájt, amikor 2010-ben, az elnökváltás után megvádoltak, hogy egy egészségügyi magáncéggel privát szerződést kötöttem magam, a feleségem és a kisfiam javára. Tudtam, hogy ilyet soha nem tettem volna, hiszen még a mindenkinek járó egészségügyi szolgáltatást sem vettem igénybe. Azt sem értettem, hogy a két lányomat miért hagytam volna ki a szerződésből, már ha hajlottam volna ilyen luxusra. Bár sikerült tisztáznom, hogy ilyen szerződést nem írtam alá, amikor kértem, hogy ezt közöljék ugyanolyan nyilvánosság előtt, mint ahol megvádoltak, ez nem történt meg. Azt mondták, hogy az utódom büntetőperében ez úgyis tisztázódik.
Azonnal tudtam, hogy erre soha nem kerül sor, mert a cinkos túszejtés korábban megtörtént. Személyem befeketítését azonban nem tekintettem véletlennek, mert ezekben a körökben már nincs véletlen. Valami körültekintő stratéga úgy látta, hogy jobb ellehetetleníteni, mert bár minimális az esélye, de potenciális ellenféllé válhatok. Még eszébe jut valakinek ellenük felhasználni engem!
Pár évtized
Alig több mint két évtized telt el a Duna létrejötte óta. A gondolat tetté érett, kiteljesedett, majd lassan elhalt. Az érintettek számára rendkívüli a változás, de közben ennyit és így változott a világ is. Emlékszem, már a Dunánál dolgoztam, amikor terjedni kezdett a mobiltelefon, az első otromba készüléket talán ’97 körül kaphattuk meg. Kezdetben hetente kétszer jött egy autó Székelyföldről és hozta az útközben összeszedett SVHS kazettákat. Ehhez a keleti csomagküldő szolgálathoz egy tragédia emléke is fűződik, a mai napig eszembe jut. A túlhajszolt sofőr menet közben elaludt, és Aranyosgyéresnél negyedmagával egy kamion alá hajtott. A kocsi baloldalán ülőknek esélyük sem volt az életben maradásra, a másik oldalon utazók súlyos sérülésekkel élték túl a balesetet.
De nem esetekről akarok írni, hanem folyamatokról. Az egyik legfájdalmasabbról, ahogyan az anyaország magyarsága és a határon túliak eltávolodtak egymástól. Emlékszem a romániai forradalomra, ültünk a televízió előtt és olykor könnybe lábadt a szemünk. Aztán emlékszem az első útjainkra a Dunánál, amikor vetélkedtek az emberek, hogy kihez térjünk be ebédre, vagy legalább egy pohár italra. Akkoriban itthon Csermák Zoltánék szervezésében százezer számra gyűltek a könyvek a határon túli magyar iskoláknak, de vittünk kazánt, ruhát, bútort és még ki tudja mi mindent.
Ma is gombóccal a torkomban emlékszem vissza a Gazdakör magyardécsei forgatására. A Beszterce és Marosvásárhely között fekvő gazdag gyümölcstermő faluban cseresznyeszüret idején jártunk, egy fa alatt megszólítottuk Füstös Márton bácsit. Ő mesélt önfeledten, s egyszer megjegyezte, hogy az 1940–44 közötti magyar világban más volt.
– Milyen volt az a magyar világ? – kérdeztem.
Márton bácsi felzokogott:
– Az volt a mennyország, fiam!
Nekem is könny szökött a szemembe, és arra gondoltam, hogy óvja meg a Teremtő ezt a nagyszerű embert, hogy megismerje a magyarországi valóságot. Azóta minden határon túli magyar emlékszik 2004. december 5-ére.
A következő emlékem már nem dunásként, hanem filmesként 2006-ra datálódik. Dobos Menyhért jóvoltából az MTV kettes csatornája számára egy húsz részes filmsorozatot forgathattam az Érmelléken. Szalárdra, Borzási Gyula tiszteletes úrhoz vasárnap délután jutottunk el. Meghívott ebédre. Aznap két keresztelője volt, ottani szokás szerint az ünnepi ebédből bőségesen ellátták őket kóstolóval. Helyet foglaltunk az asztalnál mindannyian, csak Dani Zoltán kántor és hittantanár nem akart leülni.
– Ülj már közénk, Zoli! – szólt a tiszteletes.
– Nem vagyok éhes – hangzott a nem túl őszinte válasz.
– Mi bajod van, Pistáék érkezése előtt mondtad, hogy farkaséhes vagy.
– 2004. december 5-én megfogadtam, hogy magyarországi emberrel egy asztalhoz nem ülök!
Nehéz csönd lett néhány másodpercre, majd Borzási tiszteletes a kántorra tekintett.
– Azonnal ülj le közénk! Mit gondolsz, ha ez az ember ellenünk szavazott volna, most filmet forgatna közöttünk? Tegyél különbséget magyar és magyar között!
Dani Zoltán a kései ebéd során megbékélt, s én nem sértettséget éreztem viselkedése miatt, hanem magyarországi magyarként szégyent.
Itthon még rosszabb a helyzet. Már jó ideje tanítom a Szent István Egyetem médiaszakos diákjait. A hallgatóknak a félév elismeréséhez minden kurzus végén egy kis dolgozatot kell írniuk, amelyhez egy családi-baráti közvélemény-kutatást is kell végezniük. Mennyire vannak tisztában a közszolgálati televíziózás lényegével, mely csatornákat nézik, mely híradókat, melyek a kedvenc műsoraik, elegendőnek találják-e a kulturális, illetve a határon túli magyarokkal foglalkozó műsorokat stb. A dolgozatok alapján láthatom, hogy egyre kevesebb közszolgálati műsort ismernek, és csak ritkán találok olyan idős embert, aki többet szeretne hallani a határon túli magyarokról.
Két évtized alatt jelentősen megkopott a nemzeti egymásra találás élménye, talán a lakosság 5-10 százaléka tartja ezt még fontosnak. A jövő közszolgálati médiájának nem kisebb a feladata, mint felfedezni azt a lelki ösvényt, amely révén ismét egymásra találhatunk. Azzal küszködünk, mint az egyházak: nem a hívőkhöz kell eljutnunk, hanem a kételkedőkhöz, akiknek a szívében ott a hit csírája.
Ehhez az ösvényhez nem a celebeken és az amerikai sorozatok mintájára készülő krimiken vezet az út!
Roráte
Az elnöki időszakom felére úgy elmagányosodtam, hogy már senkiben sem tudtam bízni. Reggelente a Mátyás templom felé kanyarodtam, és 4-5 idős ember társaságában részt vettem a hét órás misén. Nem vagyok ájtatos típus, a vasárnapi istentiszteleteken rendre azon kapom magam, hogy a figyelmem elkalandozik, és a feleségem kérdésére, hogy mi volt az evangélium, legtöbbször nem tudok válaszolni. A reggeli miséken azonban Isten közel került a lelkemhez. Minden alkalommal azért imádkoztam, hogy az ő szándéka szerint irányítsa a sorsomat. Miközben reméltem, hogy még négy évre elnök maradhatok, valahol a szívem mélyén éreztem, hogy a Gondviselő mást akar.
Kettős életet éltem, mint a Gólyakalifa, reggel a javamért fohászkodtam, nappal elnöki pályázatot írtam a második ciklusra. Munkatársaimmal mindent összegyűjtöttünk, amit fontosnak gondoltunk, bár nem tudom, mennyit tudtunk volna megvalósítani belőle. A pályázatot a kurátorok is jónak tartották, de az elbírálásnál semmi jelentősége nem volt. Magyarországon a pályázat minősége szerint még nem ítéltek meg senkit!
Utólag is többször felteszem magamnak a kérdést: mi a fenének írtam én a második ciklusra pályázatot? Miután a pályázat nélkül való maradásomat elutasították, Bíró Sándor, a kuratórium MSZP-s elnöke megkeresett, hogy érdemes pályáznom, mert csak kicsin múlt, hogy levertem a lécet. Én ezt elhittem egykori tanáromnak. Nyilván azért mondatták ezt vele, mert féltek, hogy sértettségből véglegesen átállok a Fidesz oldalára. Bíró a lelke mélyén jó ember volt, de a gyávasága miatt soha nem merte azt tenni, amit igazából akart. Őrá haragudtam a legtovább, mert jó embernek tartottam, ezért benne erősebben csalódtam. Ma már rá sem haragszom, de a társaságát nem keresem.
Az fájt, hogy ő sem ismert engem, fel sem merült benne, hogy a négy évem alatt minden nap a Duna érdeke lebegett előttem. S az, hogy kutyakötelességemnek tartottam olyan tévére törekedni, amelyik az embert nemesebbé, műveltebbé teszi, és nem fogyasztónak tekinti. Ez volt az igazodási pontom, talán Sára Sándor köre nevelte belém, bár így soha nem fogalmazta meg senki. Vagy talán még a palóc hegyek között ragadt rám?
A Fideszhez nem politikai érdek fűzött, hanem a nemzeti értékrend, s persze mindig tudtam, hogy nekik köszönhettem az elnökségemet. Sára után még hittem, hogy az én feladatom nem a hátratekintgetés, hanem egy autonóm közintézmény vezetése. Ebben végig hittem, és utólag jöttem rá, hogy megválasztóim az elvárásaik végrehajtását várták tőlem. Emiatt csalódtak is bennem.
Mit mondhatnék, én is csalódtam magamban!
Az igazi hatalom mindig a trón mögött áll.
Súrlódások
Elnökségem alatt legalább százszor megfenyegettek és kétszázszor édesgetéssel akartak a Duna érdekével ellentétes dologra rávenni. Nagy részüket már régen elfelejtettem, az alábbiak azonban megmaradtak bennem, mondhatom, belém égtek:
2001 karácsonya előtt Németh Zsolt államtitkár bejött a reggeli műsorba, a szereplése után meghívtam a szobámba egy kávéra. Kértem, mondja el véleményét a Dunáról, illetve a nevemhez kötődő időszakról. Indulattól mentesen, a rá jellemző szenvtelen arccal megjegyezte, hogy elvesztettem a Fidesz bizalmát, a választások után ennek valószínűleg személyi következménye is lesz. Mindennek magam vagyok az oka, miért nem vettem példát az MTV elnökéről. A választást elvesztette a Fidesz, az MTV elnöke szép lelépési díj ellenében távozott, engem pedig két évig sanyargattak az új hatalom emberei.
*
Amikor az MSZP hatalomra került, megindult a hadjárat a közmédia megszerzésére. A Fidesz-érában kiszorult baloldali újságírók szelídebb fele „nekünk jár valami” eltökéltséggel, mások egyenesen bosszúvággyal tértek vissza. Mellesleg ugyanezt a mentalitást fordított előjellel megfigyeltem 2010-ben is. A hatalommal a hátuk mögött magabiztosan keresték a zsíros állásokat. Visszajöttek a kurátorok is, kiegészült az elnökség. Némi fenyegetettség érződött a szavaikból, különösen Ördögh Szilveszter részéről. Ő Kósa Ferenc embere volt, az MSZP egyre inkább perifériára szoruló népi szárnyának vezetőjéé. Az elnökké választott Bíró Sándor csendesen, de a szememre vetette, hogy azt nem bocsátja meg nekem, hogy őket lámpavassal fenyegető Bayer Zsoltot igazgatóként alkalmazom.
2002 augusztusában üzenetet kaptam a Miniszterelnöki Hivatalból, hogy Medgyessy Péter vár. A találkozást félórásra tervezték. A miniszterelnök barátságosan, tegeződve fogadott. Közölte, hogy a Dunával kevésbé vannak gondjai, mint a másik két közmédiummal, de ahhoz, hogy a bizalom helyre álljon, ragaszkodnak a kulturális alelnöki és a hírigazgatói pozícióhoz. Előtte a kurátorok közölték velem, hogy kikre gondoltak, most ezek a neveket hangzottak el ismét. Borsány-Gyenes András és Érdi Sándor. Elnézést kértem az ellenvetésemért, megjegyeztem, hogy ha ezt az ajánlatot elfogadom, tovább nem vagyok elnöknek tekinthető, legfeljebb bábnak. A miniszterelnök arca megkeményedett, a hangja érdesebbé vált.
– Gondolkodjon az ajánlaton, választ várok minél előbb! – mondta.
Negyedóra után elköszöntem, Draskovics Tibor kabinetfőnök kikísért.
– Mit gondolsz, ki vagy te, hogy packázol a miniszterelnökkel! Vedd tudomásul, hogy kicsinálunk! – förmedt rám.
– Az nekem bizonyosan nagyon rossz lesz, de nektek miért jó? – kérdeztem vissza tettetett nyugalommal.
Bár erről a feszült beszélgetésről nem szóltam senkinek, valahogy kitudódott. Néhány nap múlva találkoztam Orbán Viktor pártelnökkel. Ekkor beszéltem vele először négyszemközt, miniszterelnökként soha nem ért rá. Közölte velem, tudja, hogy nyomás alá helyeztek, megkérdezte, tudnak-e nekem segíteni. Mondtam, hogy ez az én harcom, minden beavatkozás csak olaj lenne a tűzre, azt erősítené, hogy az ő emberük vagyok. Ő ezzel egyetértett.
– Próbáld megőrizni a Dunát, ha kell, köss alkut, csak arra vigyázz, hogy megmaradj annak, aki lenni akarsz!
*
Amikor lejárt a mandátumom és nem hosszabbították meg, mindkét nagy párt részéről nyomás nehezedett rám, hogy az ő emberüket nevezzem ki az átmeneti időre, míg új elnököt választanak. Mivel az MSZP egyetlen alkalommal sem támogatott, nem is értettem, miért gondolták, hogy el kellene fogadnom az ajánlatukat. Az utolsó napokban, egy este felhívott Újhelyi István, akivel időnként mint az MSZP média-felelősével találkoztam. Jó stílusa volt, barátságos, talán jó szándékú is. Ezen az estén azonban arrogáns és alpári stílusban üvöltött a telefonba. A lényege az volt, hogy ne merjem kinevezni a Fidesz emberét, mert annak rám nézve igen súlyos következményei lesznek. Ma már nem tudom szó szerint felidézni, mit mondott, de a tónus ma is a fülemben cseng.
*
Elnöki ciklusom utolsó hetében megkeresett a Fidesz kurátora, Veres László, egy kolozsvári származású jogot végzett fiatalember. Minden adottsággal rendelkezett, hogy sikeres legyen a politikai holdudvarban. Közölte velem, hogy időm lejárt, a rám bízott feladatot teljesítettem, ezt a Fidesz elnöke szeretné nekem megköszönni. Egyetlen kérése van, utódomnak az általuk megjelölt embert nevezzem ki. Elképedtem a választáson. A megnevezett munkatársam nem tartozott az alelnökök közé, sőt néhány hónapja még csak főszerkesztő volt. Bár az én időmben került a Dunához, sok keserűséget okozott, mert mindig más utat járt, mint ami a Mészáros utcában megszokott volt. Politikai támogatókat keresett, azokat a belső rend ellenében is kiszolgálta. Nem a jobb munkában kereste a megoldást, hanem kintről próbált nyomást gyakoroltatni rám. Kereken megmondtam, hogy ezt az embert nem vagyok hajlandó utódommá kinevezni, mert ha megtenném, nem tudnék többé tükörbe nézni. Veres közölte, hogy vasárnap délig dönthetek, ha igent mondok, hétfőn tíz órakor vár Orbán Viktor, ha nemet mondok, minden könyvből kihúzzák a nevemet.
Ez a súlyos beszélgetés pénteken történt, az elkövetkező két napot folyamatos vívódással töltöttem. Az önérzetem viaskodott a családról való gondoskodással. Képtelen voltam dönteni. Vasárnap a családdal a szokásos misére mentünk. Bár a gondolataim csapongtak, amikor a pap az evangéliumot olvasta, felrezzentem:
– Senki nem szolgálhat két Úrnak, Istennek és a Mammonnak – hangzottak kristálytisztán a szavak, mintha egyenesen nekem mondták volna.
Megkönnyebbültem, Isten megadta a választ! Amint hazamentünk, vettem a telefont, és közöltem a döntésemet. Hétfő reggel megcsörrent a mobil, az elnök úr váratlan esemény miatt nem tud fogadni. Azóta sem találkoztam vele.
A sorsomat nyilván nem Orbán Viktor, hanem a második-harmadik sorban lévők döntötték el. Az embert, aki miatt kenyértörésre került a sor, a Fidesz soha nem helyezte pozícióba. Utólag úgy látom, az egész csak színjáték volt, így senkinek nem kellett rólam gondoskodnia. Az egészben az a furcsa, hogy én sem vártam azt.
(Ez keretes anyag legyen)
Néhány gondolat a hatalomról
A hatalom révén valósággá tehetjük azt, amit kigondoltunk. A hatalom a tényleges fizikai erőszak és az azzal való fenyegetőzés. Minden embernek van titka, s retteg attól, hogy az kitudódik. Ezek a titkok pedig apróságok, de szégyellnénk, ha kiderülne. A nyilvánosságra hozásuk felemlítésével az emberek sakkban tarthatók. A hatalom csupán az üldöztetés lehetőségével az emberek 99 százalékát sakkban tudja tartani, csak egy százaléknál kell tényleges erőszakot alkalmaznia. Aki nem fogadja el a felkínált hazugságot, azt erővel kell féken tartani. Aki a hazugságot már elhitte, ott nincs szükség erőre.
A hatalom lényege a tekintély. Akinek a kezében vannak azok az eszközök, amelyekkel tekintélyeket hozhat létre, birtokolja a hatalmat. A tekintély olyan ember, akit követnek. Nem az számít, mit mond, hanem hogy ki mondja. Minden kornak megvannak a maga tekintélyei.
A hatalom a félelemre épül, s emiatt törvényszerűen eltorzul. Akik a hatalom oldalán állnak, azok is félnek, és óhatatlanul visszaélnek vele.
Tanács
Amikor elnök lettem, néhány hét múlva meglátogatott Csoóri Sándor.
– Engedd meg, hogy egy tanácsot adjak neked. Valószínűleg nem veszed komolyan, ahogyan én sem fogadtam meg annak idején – kezdte. – Óvakodj azoktól az emberektől, akik elterelik a figyelmedet az érdemi munkáról, mert megeszik az idődet!
Valóban, hamarosan megjelentek ezek az emberek, s bár emlékeztem Csoóri szavaira, mégsem volt elég erőm, hogy ármánykodásaikat kellő eréllyel elhárítsam. Utólag látom, hogy esélytelen voltam ezekkel az udvaroncokkal szemben, akiknek már a dédapjuk is a hatalom asztaláról lehullott morzsákból élt, soha teremtő munkát nem végzett. A morzsa mindig hull, mert a milliárdoknak ugyanaz a természete, mint a filléreknek, kisebb vagy nagyobb részük eltékozlódik. Az udvaroncok az adófizetők pénzére fenik a fogukat, mert erre politikusok, bürokraták vigyáznak, akiknek ezért soha nem kellett megdolgozniuk, így hát könnyebben osztják-adják. Ők viselik el a konclesőket is, akiknek a legnagyobb ellenségük a teremtő és tehetséges ember, mert ezek felhívhatják a figyelmet a tehetségtelenségükre és az ingyenélésükre.
Ezek az emberek pártoktól függetlenül léteznek, és megtöltik a politika és a közélet körül óhatatlanul kialakuló holdudvart. Ilyenek voltak a Dunában is, az én időmben éppúgy, mint előttem és utánam is. Ettől a legtöbb vezető szenved, de képtelen megszabadulni tőlük. Neki dolgozni kell, küzdeni, alkut kötni, engedni, megalázkodni, miközben ezeknek semmi nem köti le az energiáját. Vannak köztük zsidók és székelyek, városiak és tanyán élők, liberálisok és nemzetiek. Praktikáikat nem iskolában tanulják, hanem öröklik, gyermekként lesik el, vagy valami gyermekkori trauma révén alakul ki náluk a törtetés, az erkölcsi gátak átszakadása. Nem tehetségtelen emberek, de mindenképpen romlottak.
Egyszer találkoztam egy módos gazdálkodóval, aki elmondta, hogy nagy szegénységben nőtt fel, még apja sem volt. Az iskolában mindig megalázták szegénysége és apátlansága miatt. Akkor megfogadta, hogy bármi áron, de gazdag lesz. Mikor megmutatta a birtokát, megjegyezte:
– Ezért én minden segget kinyaltam, de egyet sem ingyen!
Ez a filozófia adott neki tartást és önbecsülést. Ő azonban több mint a meddő konclesők, mert naponta fárad, dolgozik, teremt, embereknek munkát ad, megbecsüli őket. Keze alatt gazdaság, műhely, ipari üzem születik, a hatalom bűvkörében élő azonban csak sápot szed, hajbókol és könyököl.
Örülök, hogy már nem kell naponta találkoznom a fajtájukkal.
Új választás előtt
Az amerikai elnök választás körüli kiszolgáltatott helyzetét béna kacsa állapotnak szokták nevezni. A közszolgálati média elnökválasztása sokkal kisebb dimenzióban, de hasonló magatehetetlenséget sugall. Ilyenkor aktivizálódnak a kurátorok, megérzik, hogy megnő a befolyásuk, de igyekeznek megfelelni a kinevezőiknek is. Az elnökválasztáson kívül ugyanis érdemi beleszólásuk minimális a média-részvénytársaságok működésébe, hiszen a médiatörvény szerint a megválasztott tévéelnök elmozdíthatatlan. Kivételt jelent a gazdasági ellehetetlenülés, akkor jogilag bizonyítani lehet az elnök alkalmatlanságát. Az ezredforduló környékén emiatt változtak meglehetősen gyakran az MTV elnökei.
A közszolgálati média lényegéből, a műsorpolitikából eleve ki voltak zárva a pártok, de nem is volt olyan médiapolitikus, aki kellő energiát fordított volna egy-egy intézmény megismerésére, így érdemben nem is tudott volna mindehhez hozzászólni. A négy évem alatt politikussal soha nem tudtam érdemi kérdésről szót váltani, mindig csak kamarilla-igényeiket tudták megfogalmazni. Körülbelül ilyen megjegyzéseket hallhattam:
– A médium teljesítménye számunkra elfogadhatatlan! Hogy miért, azt most nincs időm elmondani, és azt sem, hogy milyen megoldást javasolnék, ez a te dolgod. De van nekem egy személyi javaslatom, ha ő alelnök, hírigazgató státuszt kap, akkor részünkről minden probléma megoldódik.
Szóval a politikusok nem néznek televíziót, de mindig van a környezetükben néhány koncleső, akik a maguk szájíze szerint tájékoztatják őket. Számukra is csak a híradók és a politikai háttérműsorok fontosak, kulturális témában soha megjegyzést nem kaptam. Elnöki időm első felében szép gyűjteményem volt Tőkés László tiltakozásaiból, a második felében pedig a Párizsban élő Fejtő Ferenc szapulta rendszeresen a Dunát ellenzéki elfogultságáért. Ezek a levelek Medgyessy Péterhez futottak be, a kurátorok révén értesültem róluk. Először nem értettem, miért tartják médiaetalonként számon ezt az öregembert, de később rájöttem, hogyha ő nem lenne, találnának mást.
Az első médiatörvényt a politikusok készítették maguknak, abban a néző, a hallgató érdeke meg sem jelent, de a nemzeti, kulturális értékek pártolásáról is inkább csak beszéltek. Egy betegesen gyanakvó politikai elit alkuján alapult, legfőbb célja a két nagy szekértábor kölcsönös ellenőrzése volt. Amikor a törvény született, az SZDSZ ereje teljében uralta a médiát, az MSZP-t rendre meg is alázta e téren. Horn Gyula miniszterelnök ezt nehezen viselte, Kósa Ferenc filmrendezővel és Révész T. Mihály jogtörténésszel, az Országos Rádió és Televízió Testület frissen megválasztott elnökével igyekezett átszabni az erőviszonyokat. Ennek az ellentétnek az egyik győztese a Duna lett, mert Horn Gyula nem engedte felszámoltatni, sőt a médiatörvényben a közszolgálati médiumok sorába emelte. Nem véletlen, hogy a Medgyessy-kormány idején Horn embereit jórészt félreállították.
A liberálisok tudták, hogy a média igazán fontos. A rendszerváltástól ragaszkodnak néhány megkérdőjelezhetetlen dogmájukhoz. Ilyen a Horthy- és a Rákosi-korszak megítélése. Sajátos megítélésük lényege nagyon leegyszerűsítve: az egyiknek nagyobbították, a másiknak kisebbítették a bűneit. Ezzel csak a MIÉP és a Jobbik próbált szembefordulni, s emiatt szalonképtelenné is váltak. Horn Gyula felismerte, hogy pártjára az ő hatalmuk nagyobb veszélyt jelent, mint az ellenzéké. Ezért kétharmados többsége ellenére nagyobb esélyt adott az ellenzéknek. Kósa Ferenc többször hangsúlyozta, hogy a Fidesz ezt a gesztust nem hajlandó viszonozni. Valóban, a Fidesz nem szokott gesztusokat gyakorolni.
Soha nem szabad az ördöggel szóba állni,
vele párbeszédet folytatni,
mert féligazságaival összezavar.
(egy ördögűző)
Vergődés
Elnökségem utolsó éve, legalábbis annak háromnegyede vergődés volt csupán. Ezért elsősorban magamat hibáztatom, bár utólag már könnyű okosnak lenni. Magyarázkodás helyett néhány naplórészletet adok közre. Ezeket a sorokat a papírra vetésük óta én sem olvastam, részben nekem is meglepetést okoztak.
2003. november 18., kedd.
Ma Borsány-Gyenes Andrással találkoztam, aki szerint nagyon dühösek a szocik. Markó Béla dühödt kirohanására, miszerint Pekárral nem lehet dolgozni, Medgyessy Péter bólintott: szerinte sem! Az utolsó pillanatban vagyok, hogy lépjek valamit, egyébként a két alelnököm kapni fog az alkalmon, hogy igazolja rátermettségét, ők nem lesznek restek kiszolgálni a kormányt.
2003. november 20., csütörtök
A kuratóriumi értekezleten az Erdélyi Magyar Televízió ügye is sorra került. Jó ideje köztudott, hogy a Dunával elégedetlen RMDSZ saját televíziót akar, amelyhez a magyar kormány milliárdos támogatást ígért. Ez a tévé nyilván a Duna ellenében indulna, hiszen a mi tévénk fő nézői bázisa éppen Erdélyben van. Pálfy G. István szerint megfontoltan kell viselkedni, Budai László javasolta, hogy tanácskozást kell szervezni Erdélyben, ahová az ellenérdekelt feleket is meg kell hívni. Ördögh Szilveszter szokásához híven feltette a maga merész kérdését, mi közünk nekünk az Erdélyi Magyar Televízióhoz? Foglalkozzunk a magunk dolgával!
2003. november 25., kedd
Este a Márványmenyasszonyban köszöntöttük Sára Sándort 70. születésnapja alkalmából. Sárának jólesett a figyelmességünk, őszintén örült. Megjegyezte: azt kívánja nekem, hogy ugyanolyan jó szívvel mehessek majd be a Dunába elnökségem után én is, mint ő.
2003. november 27., csütörtök
Délelőtt a Határon Túli Magyarok Hivatalában tárgyaltam. A hivatalos megbeszélés után Szabó Vilmos államtitkárral négyszemközt váltottunk szót az Erdélyi Magyar Televízió állásáról. Megerősítette, hogy a miniszterelnök valóban elkötelezte magát a tévé mellett. Részletekről nem tud, de sok jóra ne számítsak.
2003. december 2., kedd
Jól szerepeltünk a Kamera Hungária díjkiosztó gáláján az Operett Színházban. Öt díjat nyertünk, ezzel messze a legsikeresebbek lettünk a televíziók között. Az általunk támogatott Tesó a fikciós kategória nagydíját nyerte, kategória-díjat kapott Xantus Gábor Ruha Pista, Keserű Judit Pasurj című filmje, Cigány Zoltán alkotói díjat vehetett át a Cantata Profana feldolgozásáért. Kár, hogy ezt a teljesítményt a politika nem becsüli semmire!
2003. december 4-5., csütörtök-péntek
A kuratórium kihelyezett ülést tart Szepsiben. Felvidéki társadalmi kurátorunk, Zacharias Pista, egyben a kisváros polgármestere remek házigazdának bizonyult. Megismertük a városkát, az érdemi munka mellett jókat ettünk-ittunk. Az egyik étkezésnél az asztalomhoz ült az MSZP két kurátora, és közölték, hogy ha nem muszáj, ők sem ragaszkodnak a pályázathoz, mert az mindig okozhat kellemetlen meglepetéseket.
2003. december 8., hétfő
Ma találkoztam Kósa Somogyi Györggyel, az MTV igazgatójával, aki a szocik szelídebb szárnyához tartozik. Gyorsan rátért a lényegre: a miniszterelnöki hivatalban rosszul viselik a hezitálásomat. Nyilván magát szeretné helyzetbe hozni, de közöltem vele, hogy a jelölt nem ő, hanem Borsány. Ezen láthatóan megdöbbent, és jelezte, hogy megszervez egy találkozót Kiss Péter kancelláriaminiszterrel, a pártfogójával.
2003. december 18., csütörtök
Ma létrejött a találkozó Kiss Péter kancelláriaminiszterrel. Figyelmesen meghallgatott, jegyzetelt, majd javasolta, hogy január közepéig ne tegyek semmit, ő addig tájékozódik. Szerinte a szocialista kurátorok maradnak, sőt a két nagy párt között is lehet megegyezés. Délután találkoztam a fideszes kurátorokkal és Szalai Annamáriával. Lehangoló találkozó volt, mivel közölték velem, hogy a szocik úgyis kitörik a nyakamat, ha pedig nem, akkor olyan sokat kell engednem, hogy azt a Fidesz nem fogadhatja el.
2004. január 12., hétfő
Délben Kósa Somogyi Györggyel találkoztam, az alelnöki kinevezések voltak terítéken. Szerinte a szocik becsapnak, eszükben sincs engem az elnöki székben tartani. A lelkem mélyén tudom, hogy igaza van, mégis bizakodom. Tegnap este felhívott Ördögh Szilveszter, ő is erre figyelmeztetett. Közben a Fidesz érdeklődik, sürget.
Este Csoórihoz mentem Ürömre. Ismét elmesélte, hogy Soros miként zsarolta meg Antallt: ha nem köt paktumot az SZDSZ-szel, a magánbankok kiviszik a pénzt az országból. Ezt Antall mindenki előtt elhallgatta, így a paktumot megakadályozni sem lehetett. Közben arra gondoltam, hogy amit a miniszterelnök átélt a bársonyszékben, azt én is megszenvedem egy hokedlin. Csoóri határozottságot, egyenes döntést kér tőlem, de azt ő sem tudja, hogy mi lenne az.
2004. február 6., péntek
Reggel Kelemen Attila hívott feldúltan Marosvásárhelyről, hogy a reggeli műsorban Szász Jenő hosszan szapulta őt és az RMDSZ-t. Budai Laci lobbizott, hogy Szász műsorba kerüljön, először a Hírmondóba akarta benyomni, majd mikor Mátay ellentmondott, a reggeli műsorban jelent meg. Ezernyi gondom mellett ezekre a részletekre képtelen vagyok figyelni, ahogy fogy az időm, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti.
2004. február 24., kedd
A reggeli műsorba bejött Orbán Viktor. Csak néhány szót tudtunk váltani, de megnyugtatott, hogy támogatja a meghosszabbításomat. Tréfálkozva hozzátette, hogy bár vannak velem fenntartásai, tudja, jobbat nem kaphat.
2004. március 1., hétfő
Lehangoltan felhívott Csép Sanyi, az Erdélyi Magyar Televízió kinevezett vezetője. Ő találta ki még a Duna létrejötte előtt az egészet, most a politikusok lenyúlták az ötletét. Az önálló erdélyi tévé a Duna nélkül megvalósíthatatlan, nincs elég muníció az önálló csatornára.
2004. március 3., kedd
Reggel találkoztam Szalai Annamáriával, aki ezúttal kedves volt, félretette érdes stílusát. Ha a szocik nyomására Borsányt kinevezem, a Fidesz is akar alelnököt. Nincs jelöltjük, találjam ki, hogy kit tartanék jónak. Ha nekik is jó, bólintanak. Ez jelentős elmozdulás a korábbiakhoz képest.
2004. március 11., csütörtök
Ma Hamburger Mihály SZDSZ-es kurátor tett javaslatot. Menesszem Szakály Sándor kulturális alelnököt és Meszleny László hírigazgatót, majd nevezzem ki alelnöknek Borsány-Gyenes Andrást, Rockenbauer Zoltánt és Mátay Lászlót. Nyilván ez sem jelenthet konszenzust, hiszen a kormányoldal fölénybe kerülne.
2004. március 12., péntek
A József Attila Színházban, az előadás szünetében a büfében találkoztam Dávid Ibolyával, aki a támogatásáról biztosított.
2004. március 30., szerda
Az új Fidesz-bázison, a Szentkirályi utcában találkoztam Orbán Viktorral. Kérte, tegyek eleget a baloldal kérésének, és küldjem el Meszlenyt, mert szeretné kommunikációs igazgatóként foglalkoztatni. Biztosított, hogy a Dunát velem képzeli el. Ha 2006-ban visszatérnek a hatalomba, szeretné a médiát gyökeresen átalakítani, és a Dunának kiemelt szerepet szán.
2004. április 2., péntek.
Kolozsváron kétnapos tanácskozást szerveztünk, ahová minden erdélyi tudósítót meghívtunk. A befutott politikai indíttatású hírekkel szemben kiderült, hogy a tudósítók elégedettek, annyi munkát kapnak, hogy többet nem is tudnának dolgozni. A többség eljött, alig maradt távol valaki.
2004. április 13., kedd
Ma bejelentettem Meszleny László távozását, a helyére megbízott igazgatóként Kresz Lászlót neveztem ki. Kresztől négyszemközt kértem, ne komisszárként, hanem dunásként viselkedjen, de a szemén láttam, hogy egész máshol járnak a gondolatai.
2004. május 6., csütörtök
A délelőtti kuratóriumi értekezlet után az elnökség tagjai meghívtak az elnök szobájában egy kávéra. Némi fészkelődés után közölték, hogy konszenzusra jutottak, és egységesen ajánlatot tesznek. Menesszem Szakály Sándort, és nevezzem ki alelnöknek Borsány-Gyenes Andrást és Belénessy Csabát. Ez esetben nincs akadálya a pályázat nélküli meghosszabbításomnak. Mivel minden párt képviselője jelen volt – Ördögh Szilvesztert nem hívták meg, nyilván ő a szocikkal sem ért egyet –, ez a káosz után váratlan tiszta ajánlat volt. Elfogadtam, este Szakállyal közöltem a hírt. Csalódottan fogadta, meg volt győződve, hogy ő követ engem az elnöki székben. Több hír futott be hozzám, hogy tárgyal a hátam mögött. Ezek igazságtartalmát nem tudom ellenőrizni, lehet, hogy csak az ékverést szolgálják. Sanyi egyenes, katonás jellem, de becsvágyó is.
2004. május 14., péntek
Este Borsány felhívott a parlament parkolójából, Medgyessynél akkor ért véget a média-megbeszélés. A miniszterelnök elutasította a meghosszabbításomat.
2004. május 20., csütörtök
Délután megjelent a kurátorok küldöttsége, minden párt képviseltette magát, és közölték, hogy 5:3 arányban támogatták a meghosszabbításomat. Ez hízelgő is lehetne, de a kétharmadhoz 6:2-re lett volna szükség. A három szoci szavazott ellenem.
2004. május 27., csütörtök
A nagykuratóriumi értekezleten megerősítették az alelnököket, csupán Ördögh Szilveszter szavazott nemmel. A társadalmi kurátorok szóvá tették, hogy miért nem hosszabbítottak meg. Bíró Sándor elnök zavartan magyarázkodott, Budai László felállt és kereken kijelentette, hogy a szocik szavaztak ellenem. Délután a Szentkirályi utcában találkoztam Kövér Lászlóval, aki a médiáért felel. Jó hangulatú társalgás volt, biztosított, hogy kiállnak mellettem, de ha nem sikerül maradnom, akkor sem felednek el, ha már nem leszek elnök.
Megjegyzés:
2004 novemberében felhívott Nádudvarról Szabó István, a nádudvari téesz egykori elnöke, a politikai bizottság tagja. Vidéki gyökereink mindig erősebbek voltak, mint eltérő politikai nézeteink, a mai napig tiszteljük egymást. Elmondta, hogy 80. születésnapján személyesen felköszöntötte Medgyessy Péter, a néhány hónapja leváltott miniszterelnök. Amikor szóvá tette neki, hogy miért kellett engem eltávolítania, elmondta, hogy kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem, hogy a Dunával foglalkozzon. Egyébként is, a 2002-es hatalomra kerülésükkor eldöntötték, hogy a csonka kuratórium által megválasztott médiavezetőket illegitimnek tekintik, akiket semmilyen körülmények között nem támogatnak. A sorsom tehát két évvel korábban eldőlt, minden próbálkozásom hasztalan volt.
Zárszó
Szerettem volna továbbra is műsorkészítőként dolgozni a Duna Televízióban. Ez azonban nem sikerült, bár a kurátorok megígérték, hogy támogatnak ebbéli szándékomban. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehetek elnök, úgy végrendelkeztem, mint az elődöm, Sára Sándor. Az alelnökök közül nem választottam ügyvezető elnököt, hanem úgy döntöttem, hogy az új elnök megválasztásáig együttesen irányítsák a Dunát. Személyi, műsorpolitikai kérdésekben csak 3:0 arányban dönthetnek. Ezen Szekeres László gazdasági alelnök megsértődött, s bár szeptembertől februárig lett volna lehetőség, hogy a három alelnök közös döntésével valami munkalehetőséget kapjak, a másik két alelnök kezdeményezéseit rendre visszautasította.
Szándékom szerint Szekerest akartam utódomnak kinevezni, erről néhány héttel a mandátumom lejárta előtt beszéltem a fideszes kurátorokkal, ők is támogatták a javaslatomat. Laci azonban türelmetlen vagy inkább rossz taktikus volt, alkut kötött a szocikkal, ami kitudódott. Nekem is ez lett a vesztem, mert ezek után a Fidesz hallani sem akart róla. Nekik is volt javaslatuk, de az számomra szakmai és emberi szempontból elfogadhatatlan volt. A politika azonban nem ismeri a köztes megoldást, csak abból választhattam, hogy vagy az egyik, vagy a másik nagy párt kedvére teszek. Én mégis harmadik lehetőséget kerestem, ezzel egy életre elvágtam magam, legalábbis politikai értelemben. Ezek után nem vethetem Szekeres szemére, hogy rossz taktikus volt!
Az előbbi sorok szerint úgy tűnik, hogy megbántam, amit tettem. Erről szó sincs! Megtehettem volna azt is, hogy az utolsó napokban kórházba vonulok, de nem akartam politikusként viselkedni. A politikusok következetességére jellemző, hogy akit utódomnak kellett a Fidesz részéről kineveznem, bár megtehették volna, azóta sem hozták helyzetbe. Az alelnökök közül kineveztem volna az átmeneti időre Belénessy Csabát, de erről akkor hallani sem akartak. Az akkori elutasítás ellenére Csaba az elmúlt években a Fidesz meghatározó médiaszemélyisége lett, az MSZP kormányzat alatt az MTI alelnöke, majd vezérigazgatója.
Mivel már 12 évet töltöttem a Dunánál, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy más helyen dolgozzak. Utódom, Cselényi László beiktatása után néhány nappal azonban megkeresett a kuratórium felügyelő bizottságának egyik tagja, és bizalmasan közölte velem, hogy nem érdemes Cselényi jóindulatára számítanom. Egy beszélgetésen ugyanis a kurátorok felvetették a foglalkoztatásomat, utalva arra, hogy hasonló gesztus neki is jóleshet, ha egyszer letelik az ideje. Erre állítólag azt válaszolta, hogy nem tud foglalkoztatni, mert nem értek semmihez. Így történt-e vagy sem, már titok marad számomra. Lehet, hogy csak azért küldték a hírvivőt, hogy ne próbálkozzam, mert kínos lenne elutasítani. Az igazsághoz tartozik, hogy 2009 tavaszán Cselényi lehetővé tette, hogy a Gazdakör külső gyártásba a Szent István Egyetemre kerüljön. Igaz, csak a tárgyalások második körében tudta meg, hogy én vagyok az egyetemi stúdió vezetője, de tudomásul vette, és elnöksége alatt végig együttműködő volt.
Ha már kikerültem a Dunából, szerettem volna újságíróként folytatni a pályafutásomat. Két évig dolgoztam az Agroinform Kiadónál, de a mély agrárszakmai teendőkbe igazából nem tudtam belerázódni. Újságíró pályafutásom első tíz évében a legfelkészültebb agrárújságírók közé tartoztam, de aztán jött tíz év, amikor eltávolodtam az agráriumtól. Nem ismertem már kellő mélységben az új fajtákat, növényvédő szereket, a vetésterületeket, hozamokat, szakpolitikai trendeket, és már nem is volt kedvem mindezt megtanulni. A televízió közép- majd felsővezetésében töltött tíz évben sok mindentől elszoktam, amit egy kis szerkesztőségben tudnom kellett volna. Még legalább fél tucat helyen próbálkoztam elhelyezkedni, nem akartam több lenni, mint újságíró főmunkatárs. Mindenütt megriadtak tőlem, hogy tölthetne be ilyen csekély pozíciót egy médiaelnök! Nyilván hátsó szándéka van, betenné a lábát az ajtórésbe, majd hamarosan megfúrná a főszerkesztőt, vagy egyéb galádságot követne el.
Szerencsémre egykori alma máterem, a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának dékánja, Villányi László állást ajánlott. Ez erőt, önbizalmat adott, ma is itt dolgozom. A sors fintora, hogy gödöllői tanáraim közül az egyik elárult, a másik a segítségemre sietett. A mai napig az írást és a filmkészítést tartom életem céljának. Szerencsére egyetemi állásom mindkettőt lehetővé teszi. Mindezen túl azonban a mai napig fáj, hogy kilöktek a közszolgálati médiából. Sokáig reméltem, hogy visszakerülhetek. Szerettem volna egy vidékműhelyt létrehozni, ahol a felszínes és direkt politikai üzeneteken túl a társadalom, a gazdaság és a kultúra mélyebb összefüggéseit is meg lehetne mutatni.
*
Szép életem volt, a Teremtő talán többet is adott, mint amit tehetségem és szorgalmam révén megérdemeltem. Megbékéltem, és eldöntöttem, hogy hátralévő éveimben már nem igazodom senkihez, csak az igazsághoz. Ahogy kezdtem, az én igazságomhoz, amelyet másnak nem kell elfogadnia.
Pekár István