Beszélgetés Ordódy Györggyel

 

Ordódy György 1968-tól a MAFILM-ben dolgozott rendezőasszisztensként, majd 1978-tól akciórendezőként, többek között a 80 huszár,  a Viadukt, a Vivát, Benyowszky!, A vörös zsaru és a Redl ezredes című filmekben. 1993-ban került a Duna Televízióba szerkesztő-rendezőként, majd 1996-2003-ig koordinációs igazgató volt. Kiemelt munkái mellett – jeles és ünnepnapok szerkesztése és rendezése – számos egyedi televíziós filmet készített.

 

Amikor a Duna Televízió elindult, nagyon sok filmes szakember érkezett oda. Lugossy László mesélte, hogy volt olyan idő, amikor csak így mondták: „jön a filmes lobbi”. Te hogy kerültél a televízióba?

 

A filmgyár halála idején már igyekeztem gondoskodni magamnak más munkáról, ezért megpályáztam a TV Kispest stúdióvezető-főszerkesztői pozícióját. Sikerült elnyernem, ami nagyon nagy dolog volt akkor. Körülbelül másfél évig voltam ott, az idő alatt ki kellett cseréltetnem a komplett rendszert, mert egy öreg U-matic lowbandunk volt, és a stúdiót tökéletesíteni kellett, hogy ne hallatsszon be a külső hang. Nagyon nagy munka volt, teljesen átszerveztem a TV Kispestet, gépek és emberek szempontjából egyaránt. Ez a másfél év arra volt jó, hogy a filmezés után belejöttem a televíziózásba; kicsit értettem hozzá azelőtt is, de a modern technikákhoz nem eléggé. Egyszer csak fölhívtak telefonon a még nem létező, vagy még csak éppen mozgolódó Duna Televízióból, hogy „halljuk, hogy te ott vagy, kéne anyag, mert semmit nem tudunk sugározni, s úgy tudjuk, vannak jó filmjeid-filmjeitek – de sajnos fizetni nem tudunk”. Természetesen egy ilyen ügyért szívesen adtam filmeket; nem csak kispesti témájú anyagok voltak ott, hiszen nagyon komoly irodalmi és művészeti műsorok is készültek, szívesen jöttek ki a legismertebb írók, költők, filmesek. De ott lakott Puskás Öcsi is, akivel nagyon jóban voltam, akkor jött be a stúdióba, amikor hívtam, mivel akkor már ráért. A lényeg az, hogy jól ment a műsor-átadás – ez még Jankovics Marcellék kezdeti időszakában volt.

Aztán megérkezett Sára Sándor, Lugossy László és Hanák Gábor. Azt gondoltam, miért is ülök én itt Kispesten? Közülük kettőnek is voltam első asszisztense, meg sokat dolgoztunk együtt, nekik nem kellett elmagyaráznom, hogy konyítok-e a szakmához vagy sem. Jelentkeztem náluk, és így kerültem át. Kezdetben, rövid ideig, egy-két hónapig adásrendező voltam, amikor is fölhívott Sándor, hogy meg kellene csinálni a délelőtti műsort. Az nagyon szép, nemes feladat – mondtam, mire azt felelte, igen, de nagyon kevés pénz van rá. Ez lett a Képes Krónika, ami egy képújságból és a teletextből állt. De ott készült például a Harmónia című magazin is, és a „városképek”, amelyeknek iszonyú sikere volt, valamint a Lapozó, amely elsőként adott a Kárpát-medencéből friss lapszemlét délben, és még jó pár dolog. Borzasztó kevés embert kaptam; eleve kellett tíz lány, akik csak a szöveganyagot töltik fel. A hírszerkesztőim költők, írók voltak: Kalapáti Ferenc, Bártfai László és Kenéz Ferenc. Rendes munkára fogni őket először nem volt könnyű, de aztán megértették, hogy nem érdemes vacakolni. Sok szeretettel meg sok keménységgel – mikor, mi kellett – végül is nagyon jól összecsiszolódtunk, remek gárda jött össze. Még mostanában is gyakran találkozunk.

Ezt csináltam egy darabig, amikor megint hívott Sára, hogy menjek le hozzá Köveskálra, ami különös volt, mert ok nélkül még az irodájába sem szokott berángatni munka közben, nemhogy Köveskálra. Amikor leértem, Szegedi Erika, a felesége hozott mind a kettőnknek egy nagyon jó spagetti á la bolognesét, amit szép csendben, akkurátusan megettünk. Végül azt mondta Sára: „Éhes gyomorral nem lehet fontos dolgokat megbeszélni, akkor most elkezdem: teljesen átépítjük a Duna Televízió csapatait...” – és fölsorolta, hogy ez és ez lesz ennek a főnöke, az és az lesz annak a főnöke. Fölsorolt három-négy területet, majd közölte, hogy van egy nagyobb egység: rendezők, rendezőasszisztensek, stúdió-asszisztensek, a komplett vezérlő és a stúdió-stáb, hangmérnöktől a rögzítésvezetőig. Stúdiók, berendezés, kellék, ruhatár, smink, fodrász, operatőrök, stb. Sorolta hosszan, én meg gúnyosan mosolyogtam. Sanyi fölnézett a busa szemöldöke alól, látta, hogy mosolygok, és mikor befejezte, tartott egy hatásszünetet. Kérdem, ennek ki lesz a főnöke? Azt mondja: te.

 

Nem gondoltad, hogy te leszel?

 

Abszolút nem. Azt, hogy én mit mondtam neki, nem szeretném, ha leírnád…. Ne izélj ki velem, de magyarul. „Márpedig ezt meg kell csinálni, mert ez nincs kézben, valahogy föl kell építeni, vaskézzel és sok aggyal. Az első tanácsom, hogy a műszakiak közül nevezzél ki egy helyettest magad mellé, mert nincs műszaki végzettséged, de ha az egyik mérnököt, akit jónak tartasz, magad mellé veszed, már kifogjuk a szelet a vitorlából, és meg lehet kezdeni a munkát...” Így beszélgettünk még jó sokáig, de hazafelé egyszer csak azt vettem észre, hogy visszaértem a Duna Televízióba, mert végig kattogott az agyam. Még egy egészen apró dolgot kifelejtettem. Kérdeztem Sanyitól, hogy mikortól gondolja. Azt mondja: holnap. Kérdem, és a Képes Krónika? A Képes Krónika megy magától, de azért figyelj oda!

Én nem félek a munkától, de annyit el kell mondanom, hogy iszonyú nagy feladat volt, sokkal nagyobb, mint gondoltam. Belefeküdtem a dologba, és egy idő után a munkatársaim látták, hogy éjjel-nappal kapható vagyok megbeszélésre, az ajtó mindig nyitva, bármi probléma van, azonnal igyekszem megoldani. Lassan kialakult a bizalom. El is mondtam több értekezleten, hogy bármikor lehet hívni, de aki éjjel fölhív valami baromsággal, az meg fogja keserülni, mert másnap a büfében nyilvánosan deresre húzom.

Volt egy-két kacifántos eset, egyet kiragadok közülük. Éjjel egy és kettő között csöngött a telefon. „Szia, Mátay Laci vagyok, itt vagyunk jugoszláv területen, Szerbiában, zuhog az eső, a háború folyik, az autóm bent van az árokban, az akkumulátor lemerült. Mit tegyünk?” Mondom, ne mozduljatok az autó mellől, ne gyújtsatok zseblámpát, maradjatok szépen nyugton, ha van valami kabátotok, vegyétek föl, rövidesen intézkedem és hívlak. A szegedi jó kapcsolataim révén az ottani taxisoknak fölajánlottam egy összeget, amiért átmentek kisdaruval, kihúzták a kocsit, vittek egy aksit, és rá egy órára hívtak Laciék, hogy rendben vagyunk, már megérkeztünk magyar területre.

 

Emlékszem, azt is te vezetted be, hogy amikor este, éjszaka túllógtunk a vágási időn, és a diszpécsereket már nem lehetett elérni, ne partizánkodjunk, hanem csak eresszünk meg neked egy telefont, szóljunk, hogy még dolgoznánk, és majd másnap rendezzük hivatalosan a diszpozíciót.

 

Igen, persze. Elfelejtettem, bocsánatot kérek, hogy a diszpécserek és a vágók is hozzám tartoztak. Lényeg az, hogy valóban eltelt egy idő, mire sikerült az embereket ránevelem arra, hogy délelőtt, délután, éjszaka, bármikor lehet dolgozni, sőt szombat, vasárnap is – ezen eleinte sokan elképedtek, hogy ez hogy létezik? De ez még az ősidőben volt, aztán nagyon hamar belejöttek. Az egyik operatőr mondta is, hogy az a baj veled, Gyuri, hogy mindenütt ott vagy. És tényleg nem az irodában ültem, hanem jöttem, mentem, odafigyeltem. Lehetett tudni nagyjából, hogy melyik időpontban hol lehet olyan probléma, amin segíteni kell. Nem is tudom, hányan tartoztak hozzám, Sanyi olyan háromszáz körüli főt számolt, és később még hozzám rakta a biztonsági őrséget is. Az emberek eleinte haragudtak rám, dühöngtek meg mufurckodtak jobbra-balra, hogy ez miért van így, miért nem úgy, de mindent meg lehetett beszélni. Mikor abbahagytam ezt a munkát, akkor jöttek, hogy milyen jó lenne, ha tovább csinálnám.

 

Ez mikor volt?

 

Amikor Szekeres László visszajött. Szekeres elvtárssal már régen ismertük egymást a filmgyárból. Neki természetesen az első dolga volt, hogy engem elküldjön, mindenféle alaki hibákat keresett a munkámban. Miután pontosan tudom, hogy ő kicsoda és micsoda, szóltam Pekár Istvánnak,  hogy vagy közvetlenül hozzá tartozom, úgy, hogy Szekeres nem szólhat bele a dolgomba, vagy köszönettel rendezőként folytatom tovább a munkát. Pista a maga nagy határozottságával nem tudta, hogy mit mondjon, és amikor láttam, hogy ez a meccs folyik tovább, akkor azt mondtam: Pistám, itt a lemondásom, köszönöm szépen, holnaptól szerkesztő-rendezőként dolgozom. Ez tán 2003-ban lehetett. Amúgy is hiányzott az alkotómunka, bár az enyém volt az összes Jeles nap és az ünnepi műsorok. Aztán még visszatérve a múltra, például Sárával, Lugossyval, Bakos Edittel megcsináltuk a Telehidat, ami nagyon-nagy siker volt, és nagyon Duna Televíziós, mert Burg Castle-tól kezdve Székelyudvarhelyen át Kárpátaljáig az összes erdélyi, felvidéki iskola, de még az osztrák-magyar és horvát-magyar iskolák is benne voltak ebben a vetélkedőben. Összesen nyolc ország működött közre az élő műsorban. Hogy ne legyen unalmas, száraz, március 15-én behívtam a stúdióba Tordy Gézát, Mécs Károlyt és Bitskey Tibort, és a kivetítőn megjelentek fiatalon, olyan sikerfilmekben, amelyeket ismertünk, szerettünk, nemcsak a Jókai-filmekben, hanem sok minden másban is. Amíg a diákok dolgoztak, addig futottak a különböző jelenetek. Emlékszem, őrült botrány volt, hogy élő lovat vittem a stúdióba. Mindenki balhézott, kivéve Sándort, aki tudta, hogy fölösleges. Olyan problémákkal jöttek, hogy mi lesz, ha megvadul a ló? Mondom, nem vadul. Honnan tudod? Onnan, hogy még akciórendező koromból ismerem a lovakat, olyan színészeket irányítottam a lovas jelenetekben, akik reszketnek a lótól, például Brandauer vagy Bács Ferenc. Akkor mi lesz, ha becsinál? Nem csinál, mi tudjuk, hogy kell a színpadra lovat vinni, úgy lesz etetve, itatva. Így is volt. És akkor bejött egy huszár, a gyerekek elájultak, ki kellett találni, miért van rajtuk a mente, miért van a huszárkötés, miért olyan magas a csákó, és így tovább, és ez számukra fantasztikus élmény volt. Mert például a budapesti iskolások életükben nem láttak lovat közelről.

 

Tehát visszavonultál alkotói területre, amikor Szekeres úr visszajött...

 

Neked úr, nekem elvtárs, helyesebben nekem nem elvtársam.

 

De éppen nyilatkozol. Nekem is megvan a véleményem, erőteljesen…

 

Én pedig másképpen nyilatkozhatok. Igen, visszavonultam, de nem azért, mert ahhoz volt kedvem, bár később kiderült, hogy hála Isten, hogy így alakult. De egyszerűen igyekezett lehetetlenné tenni az életem. Nem talált rajtam fogást, később elmondták nekem, hogy megpróbált megdumálni mindenféle külső embert, akik kamerát és közvetítő kocsit kölcsönöztek, hogy nyilván azért béreltem tőlük, mert titokban pénzt dugtak a zsebembe. Nézd, lehet, hogy én hülye vagyok, mert nagyon sok pénzt össze tudtam volna szedni, de erre képtelen vagyok. Hogy becsületes vagyok-e vagy hülye, ezen el lehet vitatkozni, de egyszerűen képtelen volnék szembesülni egy olyan ténnyel, hogy pénzt dugdosnak a zsebembe. Úgyhogy dugába dőltek a zseniális tervei.

Szerkesztő-rendezőként nagyon sok szép munkám volt, dokumentumfilmek, sőt még televíziós filmek is, egészen addig, amíg a nyugdíjat el nem értem, és még rádolgoztam egy évet. És mikor már Cseles (Cselényi László) úr volt a főcsővezető, Szekeres elvtárs gyorsan nyugdíjba rakatott.  Cseles elvtárs mondta, hogy az irodám is, az infrastruktúra és mindenem megmarad, ugyanúgy dolgozom tovább, de jobb a nyugdíj. Azóta is dolgozom és pályázom, ami egyre nehezebben megy. Mert én konzervatív beállítottságú vagyok, és konzervatív kormány van, aki nem szereti, ha őszintén megmondom a véleményemet. Márpedig megmondom.

 

Miért hívod Cseles úrnak Cselényit? 

 

Mert az.

 

Egyébként nem nagyon volt igaz, amit mondott neked. Egyre kevesebbet lehetett látni téged a televízióban, főképpen a második megválasztása után.

 

Persze. A második választáson úgy érezte, hogy megerősödött, és már mindent megcsinálhat. És onnan kezdve hitte azt, hogy ő a szír, az iráni, az afgán és a japán uralkodó. Onnan kezdve egyre jobban szorítottak kifelé. Ebben igazad van, de teljesen kizökkenni nem tudtam. Csak most a kormányváltásnál, a Duna Televízió megszüntetésével.

 

Hogyan látod, a három elnöki korszakot hogy lehet összehasonlítani?

 

Sehogy. Nyilván azt hiszi mindenki, aki ezt olvassa, hogy elfogult vagyok. Sanyi remek elnök volt. Profi. Ő abszolút a Duna Televízió megalkotója volt, Lugossy pedig ebben az ő méltó partnere. Megvolt egy kiváló ideológia, egy jó televízió, amit csak meg kellett volna tartani. Pekár erre sajnos  alkalmatlan volt. Túl nagy volt neki a kabát. A Pál Gábor nevű mezőgazdász barátjával beszélte meg a legfontosabb dolgokat, ketten annyit tudtak a Duna Televízióról, mint a fogason az a kabát. Ott már zuhant szét minden.

 

Őt nem tudta ellensúlyozni Szakály Sándor és Borsány-Gyenes András például?

 

Nem. Szakály elsősorban történész és nem televíziós szakember. Szakály Sanyi nekem már régen jó barátom volt, mondtam neki, hogy megmutatom a televíziót, elmondok mindent, segítek, amiben lehet. Persze, Gyurikám, megyünk. Soha nem jött. Mert azt hitte, hogy ért hozzá, beült a díszletbe, és elmondta, hogy „a csendőrség görbe kalapban ott ült, tizennégyen puskával mentek egy faluba, de megálltak a falu szélén, és azt mondták, hogy jó napot kívánok”. Ő ebben élt. Megkérdezte, van-e valami problémája valakinek, ha nincs, akkor mehetünk. Ő egyszerűen egy nagyon jó történész és nagyon rendes ember.

Borsány elég későn érkezett. Ő abszolút dörzsölt profi, és minden tőle telhetőt meg is tett. És bár mi nem állunk egy oldalon, de Borsány Andrisra csak jót tudok mondani. Ő már – bocsánatot kérek, hogy ezt mondom – hozzám is járt tanulni mint sportriporter. Szabó László Zsolt sokszor küldte hozzám, segített neki is, nekem is. Már akkor kezdett belejönni, és mire visszajött, addigra, bizony azt kellett megállapítanom, hogy rendben van. De már kevés volt az idő. Jött Cseles úr, akit azért nevezek így – ismertem szerkesztő-rendezőként –, mert borzasztó, amit művelt, valahogy mindig minden pénzt elloptak tőle külföldön, a kocsi is beleesett valahova, talán az Ördögárokba, nem tudom. Vele mindig különös problémák voltak. És amikor próbáltuk megakadályozni, hogy elnök legyen, akkor azt mondta nekünk valaki – nem mondom meg, hogy ki, de most is az első ötben van –, hogy „akit a legnagyobb Kárpát-medencei író és költő egyformán ajánl, arra én nem tudom azt mondani, hogy nem. Mert milyen alapon diszponáljak én ezek fölé az emberek fölé?” Bozsogi János bizonyos dolgokat le is írt, és elküldte az egyik kurátornak, az megmutatta Cselényinek, úgyhogy Jánost azonnal kirúgták. Cselényinek annak ellenére sikerült beerőszakolnia magát, hogy teljesen alkalmatlan a vezetésre, mert abszolút téves az önértékelése, ráadásul bizánci típusú vezető, ennél rosszabbat lámpással sem lehetett volna találni. Ügyes kis dokumentumfilm-rendező volt, aki néha jót csinált, néha meg nem. 

 

A végjátékot hogyan értékeled? Sokan voltunk, akik az első zavaros ügyek sajtómegjelenésénél úgy láttuk, hogy a Duna Televíziónak vége van.

 

Hogy pártunk és kormányunk direkt rakott oda ilyen embert, vagy csak kapóra jött, hogy ott van, mert a Duna Televíziót ki kell készíteni, nem tudom. A Fidesz már az első ciklusában össze akarta vonni a köztelevíziókat. Sanyi nem volt rá hajlandó, ebben nyakig benne voltam, de erről most ne beszéljünk.

 

Én azért neheztelek Cselényi Lászlóra, amellett, hogy egy elnöknek nem lehet ügyekbe keveredni, hogy, ha nem is tudta volna elkerülni az összevonást, ennek nem kellett volna ilyen méltatlanul végbemennie. Ha lett volna erkölcsi súlya, mint Sárának volt, méltósággal lehetett volna vége a Duna Televíziónak. Nem így, hogy miközben a Duna Televízió 20. születésnapját a képernyőn ünneplik, azokban a napokban épp a maradék dunásokból küldenek el sorra embereket. Cselényi lelépett, és védtelenül itt hagyta a kollégáit.

 

Említésre sem lenne méltó, de ha mégis említjük, csak azért, hogy is kerülhetett ő ilyen magas beosztásba egy demokráciában, mindamellett, hogy ez a demokrácia kinyírta a filmgyárat és a Duna Televíziót. Meghagyta az MTV-t, ami megszületésekor is már úgy volt el…, ahogy volt, és azóta is az. Ugyanazt a szintet tartják, viszont remekül lehet virmanolni. Cselényit elemezni nem dolgom, de nincs is mit. Az, hogy ő fekete vagy fehér, azon nincs mit gondolkodni.

De befejezésül beszéljünk inkább sikeres dolgokról! Szép feladat volt az összes határon túli stúdiót felhozni arra a szintre, hogy napról napra be tudjanak jelentkezni élő adásokkal. A díszlettervektől a munkatársak kiképzésén keresztül a technika felturbózásáig, a határon túli stúdióhálózat felépítése, amit én vezényeltem le annak idején, az egyik legszebb emlékem, igazi férfimunka volt!

 

Medgyesi Gabriella