Sára Sándor filmrendező, operatőr, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének a tagja. Operatőri munkásságát olyan emlékezetes alkotások dicsérik, mint egyebek között a Pályamunkások, a Sodrásban, a Tízezer nap, az Apa, az Ünnepnapok, az Ítélet, a Szindbád, a Nincs idő, a Hószakadás, a Tűzoltó utca 25., az Árvácska és az Orfeusz és Eurydiké. Rendezőként a Cigányok című lírai dokumentumfilmmel tette le névjegyét, amit játékfilmek sora követett, így a Feldobott kő, a Holnap lesz fácán, a 80 huszár, a Tüske a köröm alatt, a Vigyázók és a Könyörtelen idők. A nyolcvanas években egyike a magyar dokumentumfilm megújítóinak. Kiemelésképp néhány cím: Krónika, Pergőtűz, Fúga, Bábolna, Sír az út előttem, Csonka Bereg, Magyar nők a Gulágon. 1993-tól a Duna Televízió elnök-főigazgatója, 1996 és 2000 között elnöke. Munkásságáért számos kitüntetést, így Kossuth- és Balázs Béla-díjat is kapott. Kiváló és Érdemes művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal tulajdonosa. Életművét legutóbb Bethlen-díjjal ismerték el.

 

Kedves Sándor, ha nincs ellenedre, kezdjük a beszélgetést egy friss élménnyel. 2012. december 24-én volt 20 esztendeje annak, hogy a Duna Televízió megkezdte adását. A születésnap tiszteletére az intézmény ünnepi gálaestet rendezett a Művészetek Palotájában. Amikor Csáky Zoltán műsorvezető név szerint köszöntött téged, felcsattant a vastaps, amelyet nem tudok másként értelmezni, minthogy a szívekben mindmáig elevenen él az általad jegyzett hét esztendő. A régi kollégák egymás között aranykornak nevezik azt az időszakot…

 

Sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e az ünnepségre, mert valójában nincs mit ünnepelni. De aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak ott leszek, és nem csak azért, mert nem akartam senkit megbántani. A születésnap idején ugyanis volt egy másik élményem is, amikor néhányunkat meghívtak egy beszélgetésre a Kunigunda utcai székházba, ahol egyszer csak összeszaladt az összes régi dunás, ahogy mondani szokás, a kékdunások. Úgy látszik, ez az összetartozás-tudat mind a mai napig létezik, s ez szép dolog.

 

Hogy látod, a mai Duna ugyanaz, mint amit veled egykoron elkezdtünk? Egyáltalán: van még Duna?

 

Jogilag talán igen, ám a szuverenitása erősen korlátozott. Nemrég találkoztam a Duna Televízió egyik vezetőjével, aki lehetővé tette, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagsága által kiválasztott 53 magyar filmet a csatorna a műsorába szerkessze. Azt is javasoltam, hogy készüljön mindegyik film elé egy-egy néhány perces bevezető. A válasz az volt, hogy erre már nincs pénz. Kissé értetlenül hallgattam az okfejtést, hiszen ezek a felvételek nem kerültek volna sokba. Tárgyalópartnerem aztán szépen elmagyarázta nekem, hogy a tervet előbb be kellene küldeni a központba, ahol eldöntenék, kell-e ez nekik vagy sem. Nem szerencsés, ha egy intézmény vezetőjének nincs mozgástere. Az lenne a kívánatos, ha a Duna Televízió autonóm módon gazdálkodhatna az arányosan reá jutó pénzekkel. A mi időnkben a Duna Műhely vezetője is nagyobb döntési szabadsággal rendelkezett, mint most a vezérigazgató.

 

Mit gondolsz, alakulhatott volna másként is a Duna Televízió sorsa?

 

Lehet, hogy nem hallattuk eléggé a hangunkat. Még az átszervezések előtt a Duna Televízióért Alapítvány ülésén felvetettem, hogy meg kellene szólalni a Duna Televízió mellett, ám a társaim erről lebeszéltek, úgy vélték, hogy nyílt kiállás helyett amúgy „magyar módon”, ha valaki személyesen konzultál egy-egy döntéshozóval, sikeresebben képviselhetjük az ügyet. Nem tudtunk többet tenni, most pedig már késő. Emlékszem, még a '90-es évek közepén, amikor létrehoztuk a Duna Televízióért Alapítványt meg a Duna Televízió Baráti Köröket, egy ízben Gyergyószentmiklóson jártunk, ahol a közönségtalálkozón egyszer csak egy nézőnk azt találta mondani, hogy aztán, ha valami baj van, csak kacsintsanak és jövünk. Hát nem kacsintottunk, ők nem jöttek, a Duna Televízió pedig elment.

 

Látsz esélyt a helyzet megváltoztatására?

 

A változtatás nyilván nem lenne könnyű, de azért semmi sem lehetetlen. Ahogy elvették, vissza is lehetne csinálni. A baj csak az, hogy a politikát nem érdekli különösképpen sem a filmgyártás, sem a televízió, hiszen ezekből semmiféle haszna nincsen. Ennek ellenére érdemes volna küzdeni, mert  lehetne még értékes dolgokat csinálni.

 

Menjünk most vissza a kezdetekhez. Többször elmondtad, hogy 1993 nyarán csak hosszas rábeszélés után mondtál igent Csoóri Sándor megkeresésére.

 

Ez így igaz. Megjegyzem Csoóri Sanyi után mások is felhívtak, többek között Tőkés László, hogy  vállaljam el a Duna Televízió vezetését. Aztán egy alkalommal a Hitel című folyóirat munkatársainak társaságában részt vettem egy erdélyi körúton. Teljesen magánemberként. Voltunk Kolozsváron, Marosvásárhelyen és másutt. Ezeken a közönségtalálkozókon mindenütt rengeteg ember gyűlt össze, alig tudtunk följutni a színpadra. Ott ültünk hatan vagy nyolcan, és tapintható módon, döbbenetes erővel sugárzott felénk a szeretet, a kíváncsiság és a tenni akarás. Ezeknek az embereknek a bizalma többet jelentett nekem a személyes győzködéseknél, pontosan tudtam, hogy ezekért a tíz- és százezrekért érdemes cselekedni. Néhányszor már elmondom, de most is megismétlem: engem úgy neveltek, hogy ha bíznak benned, ha felkérnek egy feladatra, s értesz hozzá, akkor nem mondhatsz nemet. Még akkor sem illendő kitérni a kihívás elől, ha az ember tart is a feladattól, hiszen lefotografáltam néhány filmet, rendeztem is, de televíziót még nem vezettem. Azt is meg kellett fogalmazni, legalább a magam számára, hogy az adott helyzetben miféle televíziót csináljunk.

 

A Duna Televízió alapfeladata adott volt: szellemi és információs hidat építeni a szétszakított nemzettestek között. Ebben a küldetésben ti jellegadó szerepet osztottatok a kultúrára, a Duna Televíziót kulturális csatornaként határoztátok meg, amely ekként vívta ki hazai és nemzetközi rangját.

                                                                                                                                           

Tudatosan törekedtünk erre. Közismert tény, hogy a II. világháború után lezárultak a sorompók, nehézkessé vált az információk és a kulturális értékek áramlása, az emberek mindenütt ki voltak éhezve a magyar versre, zenére, filmekre, a magyar történelmet és műveltségünk alapjait bemutató műsorokra. Rendszeresen jártunk közönségtalálkozókra Erdélybe, Felvidékre, Vajdaságba, Kárpátaljára, s ezt az igényt minden alkalommal megfogalmazták számunkra. Bizonyos helyeken az általános és középiskolák órarendjét úgy állították össze, hogy abba beépítették a Duna Televízió egy-egy műsorát. A munkatársi gárdát is úgy választottuk ki, hogy az adott szakterület legjobbjai kerüljenek hozzánk, olyanok, akik a határon túli magyarság szellemi életében is jártasak. De a kultúra kitüntetett helyzetbe kerülését bizonyára az is motiválta, hogy mi magunk is ezen a területen dolgoztunk, ehhez értettünk a legjobban.

 

Kitűnő alvezéreket választottál magad mellé. Miért Hanák Gáborra és Lugossy Lászlóra esett a választás?

 

Mindkettőt régóta ismertem. Lugossy Laci első asszisztens volt az Ítéletben, a terepszemlék alkalmával közösen jártuk be Erdélyt, Hanák Gabival pedig a II. Magyar Hadsereg sorsát feldolgozó Krónika című sorozat készítése során barátkoztunk össze. De lehet, hogy hármónk összehozásában volt némi szerepe Kőhalmi Ferencnek is, aki szürke eminenciásként szintén sokat segített. Emlékszem, neki az volt a kedvenc szavajárása, hogy majd kimatekoljuk a dolgot. Szerintem ő előzetesen fejben „kimatekolta”, hogy ha én mint kvázi MDF-es odakerülök – jóllehet soha semmilyen pártnak nem voltam tagja –, akkor Lugossyt majd elfogadják a szocialisták, Hanák Gábort pedig a szabad demokraták. Az is Gábor mellett szólt, hogy neki volt a legnagyobb televíziós tapasztalata. Azzal mindhárman tisztában voltunk, hogy amit el kell végeznünk, az minden lesz, csak nem díszmenet.

 

Mint az intézmény munkatársa, tanúsíthatom, hogy végig pergőtűzben dolgoztatok. Úgyszólván nem volt olyan hét, amikor ne záporoztak volna mérgezett nyílvesszők a Dunára. Lugossy László egy régi interjúban úgy fogalmazott, hogy ebben a hősi küzdelemben konokságaitok összeadódtak. Te hogy viselte el ezt az időszakot?

 

Én mindenkinek azt mondtam, hogy ne vegyük fel a kesztyűt, nem érdemes minden cikkre reagálni. Inkább arra törekedjünk, hogy műsoraink jók legyenek, ennél úgysincs hitelesebb válasz.

 

Az 1996-os médiatörvény aztán közjogilag is legitimálta a Duna Televíziót, ám ezért is meg kellett küzdeni…

 

A törvényt előkészítő megbeszélésekre meg sem hívtak bennünket. Akkor azt mondtam Lugossy Lacinak, hogy menjél el, mert az érdekeinket képviselni kell. Amikor Laci a tanácskozáson először megjelent, a többi résztvevőtől eltérően őelőtte az asztalon nem volt névtábla. Még másnap sem kapott ilyet, akkor aztán maga fogott egy papírt és ráírta, hogy Duna Televízió. Mesélte, hogy nagyon kellett figyelnie, az ülést egy pillanatra sem hagyhatta el, nehogy távollétében valakik becsempésszenek a szövegtervezetbe egy számunkra hátrányos mondatot. Kósa Feri viszont végig a szövetségesünk volt, ő pontosan tudta, hogy milyen törvény felel meg a Duna Televízió célkitűzéseinek.

 

Közismert tény, hogy kezdetben a Duna Televíziónak forgótőkéje nem volt, állandó anyagi gondok közepette kellett székházat szerezni, műszaki és technikai fejlesztésekbe belefogni, miközben egyre több lett a saját műsorunk. Milyen szempontok figyelembevételével alakítottad kapcsolataidat a döntéshozókkal?

 

Igyekeztem mindenkivel jó viszonyt ápolni, hiszen egy közintézmény nem lehet meg a politika támogatása nélkül, ugyanakkor arra is vigyáztam, hogy a ház feletti szuverenitásunk ne sérüljön. Elmondanék név nélkül egy anekdotikus történetet. Még a '90-es évek elején az MDF egyik vezető politikusa bemutatott egy üzletembernek. Az illetővel leültünk, s elmondtam neki, hogy szükségünk lenne két-hárommilliárd forintra. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a kormány a reá nehezedő nyomás miatt ezt nem merte betervezni. Az úr figyelmesen meghallgatta a kérésemet, s azt mondta, hogy ő  vállalja ennek az összegnek a folyósítását, ám azzal a feltétellel, hogyha mi valamilyen oknál fogva nem tudunk törleszteni, akkor a tartozás arányában a Duna Televízió fokozatosan az ő tulajdonába megy át. Erre olyasmit feleltem, hogy ez neki talán jó üzlet lenne, de mi ezt nem tudjuk vállalni. Aztán elkövetkezett a váltás, az MSZP került kormányra, s elkerülhetetlenné vált, hogy Horn Gyulát meghívjuk a televízióba. Ez még a Róna utcában történt. Jó házigazdához illően egy vörös szőnyeget is kerítettünk valahonnan, s vártuk a miniszterelnököt. Az elején zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy tegezzem vagy magázzam-e Horn Gyulát. Meg is kértem Lugossy Lacit, hogy majd mutasson be neki, de épp, hogy elkezdte a mondókáját, a miniszterelnök közbevágott, hogy ó, hát mi régóta ismerjük egymást. Így aztán szívélyes hangulatban folytatódott a beszélgetés, a szocialisták nem akartak bennünket megszüntetni, viszonyunk mindvégig korrekt volt, ám a tisztes távolság betartására azért ügyeltünk. Később Boross Péter volt miniszterelnök elmondta nekem, hogy amikor átadta a hivatalt Horn Gyulának, akkor kifejezetten megkérte őt, hogy a Duna Televíziót hagyják békén. Nem is bántottak bennünket.

 

A kuratóriummal milyen volt a viszonyod?

 

A kurátorok többségével kifejezetten jó kapcsolatban voltam, számos nagyszerű ember volt közöttük, mint például Benkő Samu vagy Gálfalvi György. Voltak persze kellemetlenkedők is. Az egyik fiatal kurátor például az egyik testületi ülésen megkérdezte tőlem, hogy van-e diplomám. Mondtam neki, hogy igen van, még a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szereztem. Szeretné látni. Este jövök haza, elkezdem keresni, de fogalmam sem volt, hova tettem. Bementem a főiskolára, s megkértem Tiszeker Lajos tanulmányi osztályvezetőt, hogy állíttasson már ki nekem egy másolatot a diplomámról. A következő ülésen aztán bevittem és letettem az asztalra, hogy tessék, itt van a diplomám. Rendben van, mondta a fiatalember, de vajon van-e erkölcsi bizonyítványom is? Nyeltem egy nagyot, s azt feleltem, hogy azt is bekérem. Így is történt, a következő találkozónkon előttem volt az erkölcsi bizonyítványom egy borítékban. Azt mondtam, hogy ezt akkor fogom kibontani, ha a kuratórium minden egyes tagja előtt ott lesz a saját erkölcsi bizonyítványa. Nem kellett kibontani a borítékot.

 

Tapasztalatból tudom, hogy mindig voltak műsorkészítéssel és forgalmazással foglalkozó külső érdekcsoportok, akik igyekeztek előnyös pozíciókat elfoglalni a Duna Televízióban. Ezekkel hogy sikerült megküzdeni?

 

Már hivatalba lépésünk kezdetén arra törekedtünk, hogy megszabaduljunk tőlük. Gyártási területen elterjedt gyakorlat volt a produkciók – csúnya szóval élve – kiszervezése. Mi viszont azt mondtuk, hogy a saját műsorainkat úgy tudjuk kézben tartani, ha mi gyártjuk azokat, ha szellemi műhelyként működő szerkesztőségeket hozunk létre. Így is történt, nem véletlen, hogy a Duna Televízió volt a legkevesebb pénzből dolgozó közszolgálati csatorna. Ami pedig a műsorbeszerzést illeti, ott is hasonló gyakorlatot követtünk, nem volt szükségünk felárral dolgozó közvetítőkre, hisz’ kitűnő szakembereink voltak, akik közvetlenül a gyártótól vagy a forgalmazótól vették meg a filmeket. Ez volt a legtisztább és a legolcsóbb eljárás.                                                                                                                                                    

 

2000 nyarán lejárt a megbízatásod. Úgy tudom, szívesen maradtál volna még néhány évig a televízió élén.

 

Másként fogalmaznék. Nem rejtettem véka alá, hogy ha felkérnek, szívesen maradok még egy-két évet, mert amit elkezdtünk, jó lett volna befejezni. Voltak persze feltételeim, szerettem volna elérni, hogy a Duna Televízió a korábbinál több pénzből gazdálkodhasson. De nem kértek fel, szerintem örültek, hogy megszabadultak tőlem.

 

Volt benned csalódottság emiatt?

 

Nem volt. Egy nagy kő esett le a szívemről. Ne feledd, óriási felelősség éveken keresztül egy televíziót vezetni, hiszen mindenért te felelsz, nemcsak a műsorok színvonaláért, hanem több száz ember sorsáért is.

 

Azt mondják rólad, hogy jól viseled a harcot, nincs vereségtudatod.

 

Ez talán igaz, nem emlékszem vesztes csatákra, pedig bizonyára voltak ilyenek. Filmesként meg tévéelnökként is.

 

Ha valami nem sikerül, másnap újra kezded?

 

Mindig nagyapámra hivatkozom, aki azt szokta mondani, hogy ha valamit el akarsz érni és az adott módon nem sikerül, akkor fordítani kell rajta és másképp kell megpróbálni.

 

Távozásod után Pekár István került az elnöki székbe, aki nálad kezdett, előzőleg a Gazdakör főszerkesztője, majd alelnök volt. Ő igényt tartott a tanácsaidra?

 

Az elején igen, hisz magam is arra biztattam, hogy pályázzon. Azt gondoltam, hogy hét évig együtt dolgoztunk, ismerte a Duna Televízió szellemiségét, a munkatársakat, ezért alkalmas volt arra, hogy tovább vigye azt a munkát, amelyet közösen kezdtünk el. Mindig is a belülről való építkezés híve voltam, hogy tudniillik olyan emberek kerüljenek vezető pozícióba, akik egy-egy szakterületen már bizonyítottak. Aztán egyszer, még a megválasztása előtt felhívott, s elmondta, hogy már valamennyi párt vezetőjével találkozott. Erre azt feleltem, hogy vigyázz, mert ez síkos talaj, ügyelj arra, hogy egyik politikai erőt se engedd túlságosan közel magadhoz, mert minden kérést úgysem lehet teljesíteni.

 

2005 februárjában egy többfordulós választási procedúrát követően a Hungária Televízió Rt. Kuratóriuma Cselényi Lászlót – akit annak idején szintén te vettél fel az intézménybe – választotta meg elnöknek. Vele is kialakult valamilyen munkakapcsolat, kíváncsi volt a tapasztalataidra?

 

Ha jól emlékszem, összesen három alkalommal találkoztunk, még elnökségének az elején. Először, ahogy illik, gratuláltam neki. Az kérdeztem tőle, hogy vagy, Laci? Később egyre nehezebben jutottam be hozzá. Felhívtam a titkárságát, jeleztem, hogy szeretnék az elnök úrral találkozni, mire a titkárnő megkérdezte, hogy közügyben vagy magánügyben. Rögtön megéreztem, hogy nem lehetek valami szívesen látott vendég, ezért azt feleltem, hogy közügyben. Aztán volt még egy találkozó, amelyen a Dunaversitas Egyesület ügyeit beszéltük meg. Az volt a benyomásom, hogy meg akarják szüntetni az egyesületet, amelyet olyan kiválóságok jegyeztek alapítóként, mint Mádl Ferenc, Makovecz Imre vagy Törőcsik Mari. Végül is a Dunaversitas megmaradt, de az elnöki iroda küszöbét többet nem léptem át.

 

A Duna Televízió munkatársainak zöme viszont nem felejtette el a hőskorszak teljesítményét. Cselényi László távozása után 77. születésnapod tiszteletére a Duna Televízió örökös tiszteletbeli elnökévé választottak.

 

Igen, az nagyon jól esett, de már nem vagyok az.

 

Hogyhogy?

 

Tavaly tavasszal kaptam egy hivatalos levelet arról, hogy minden ehhez hasonló címet és juttatást újratárgyalnak, ezért az örökös tiszteletbeli elnöki cím is megszűnt. Úgyhogy másfél évig voltam a Duna Televízió örökös tagja.

 

Amikor 1993 nyarán elvállaltad a Duna Televízió vezetését, még voltak nagyszabású játékfilmes terveid. A Transzibériai álomra meg az Amrita Sher-Gil életét elbeszélő forgatókönyvekre gondolok. Nem gondolsz néha arra, hogy mi lett volna, ha megmaradsz filmesnek?

 

Az alatt a hét év alatt  csak A vád című filmemet tudtam elkészíteni. Ha filmes maradok, az említett két tervből talán az egyiket sikerült volna tető alá hozni. Talán. De most már nem érdemes mérlegelni, mert egy pillanatra sem bántam meg, hogy a Duna Televíziót választottam.

 

Maradjunk ennyiben. Köszönöm a beszélgetést.

 

Pörös Géza