Úgy aposztrofálták Önt, mint az elnök „jobbkezét”.

 

Nagyon szűken vett szakmai kérdésekben voltam az elnök jobb- vagy balkeze, teljesen mindegy, hogy nevezem ezt. Főleg azért, mert valóban, az első időszakban, az esetek többségében szakmailag egyetértettünk. Zömmel az én javaslataim alapján történt a Duna Televízió átszervezése, korszerűsítése és az új műsorok megvalósítása. De hangsúlyozom, hogy ebben az időszakban egyetértés volt kettőnk között azokban a lépésekben, amelyeket megtettünk. És éppen ennek a kölcsönös bizalomnak és szakmai egyetértésnek az okán nem beszéltünk soha arról, hogy abból, ami száz százalékban megvalósult, hány százalék Pomezanski és hány százalék Cselényi érdeme. Ez egy szimbiózis volt, amely hosszú ideig jól működött. Visszatekintve mondhatom, Laci nagyon fairül viselkedett a pályázatok előkészítésének idején és odakerülésének másnapjától.

 

És nem volt Önben félelem Cselényi László legendás önfejűsége és ellentmondást nem tűrő határozottsága miatt?

 

Egyáltalán nem rémülök meg a határozott és önfejű emberektől, hiszen magam ugyan önfejű nem vagyok, de célratörő annál inkább. A későbbiekben ennek aztán nagy szerepe volt. Cselényit „kezelni kellett tudni”, ez bizonyos. De Cselényi jószándékát, a Duna Televíziót előre vivő vágyait nem elismerni, vagy eleve azt mondani, hogy ez borzalmas döntés volt, az egyszerűen szamárság. Cselényi minden olyan prediszpozícióval és prekoncepcióval rendelkezett, amely a Duna Televíziót kaotikus helyzetéből kiemelhette. Amit elmondtam, abból is világosan látszik, hogy reálisan szemlélem Cselényi Lászlót és tisztelem is. Valóban kaotikus helyzet volt a Duna Televízióban, főleg szerepét illetően. Ennek voltak politikai vonatkozásai is, hiszen a baloldal oly nagy szerelemmel nem viseltetett a Duna Televízió iránt. Bár az „oldalak” kifejezést nem nagyon szeretem használni, azt se lehetett tudni, hogy a jobboldal mit akart a Duna Televízióval. Az is lehet, hogy semmit. Cselényi – még ha ezt mások nem ismerik is el –, úgy érzem, az eredeti Duna Televízió-koncepciót szerette volna megvalósítani. Példaadónak tekintette, amit Sára Sándor alkotott, s vallotta, hogy a Duna Televízió alapító-elnökét lovaggá kellene emelni. Sára után azonban következett Pekár István időszaka, mikor a Duna Televízó nézettsége – politikai okokból, meg a szakmai képességek okán – nem volt messze a nullától. Cselényivel együtt az volt a célunk, hogy az eredeti hivatását(!) betöltő, ugyanakkor a kor szellemének megfelelő és nézett televíziót működtessünk. Minden történtek ellenére ezt ma is tisztességes szakmai célként értékelem, és öröm, hogy a kitűzött cél jelentős részét igenis sikerült elérnünk.

 

Ezért elég nagy árat kellett fizetni, elbocsátásokkal, emberi, szakmai vagy akár politikai konfliktusokkal járt. Végül is ezt sikerült úgy levezényelni, hogy nem bénította meg a tévé működését?

 

Működési zavar nem volt egy percig sem, hiszen a régi műsorok kis átalakítással továbbra is képernyőre kerültek, az újak pedig hamar elindultak. Igen, voltak elbocsátások, szervezeti átalakítások, amelyek valóban fájó dolgok, emberi sorsokat, egzisztenciákat érintettek. Nehogy azt gondolja bárki is, hogy ez a vezető számára jó érzés, de a cél érdekében elengedhetetlen folyamat. Részem volt a személyzeti átalakításban, de azt kategorikusan cáfolom, hogy a leépítés vagy kinevezések során szempont lett volna az emberek pártállása, hiszen nem is ismertem a munkatársak politikai hozzátartozását.

 

És nem is volt kíváncsi rá?

 

Semmi se lesz abból a közmédiumból, amely azt nézi, hogy ki hű valamilyen politikai irányvonalhoz. Legalábbis tisztességes műsor egy tisztességes köztévében ilyen alapon nem lesz. Ezért nem voltam kíváncsi pártállásra, nézetrendszerre; az általam megismerhető műsormunkát vagy irányítási eredményt vettem figyelembe. Megjegyzem, hogy az elnök ugyanakkor szinte minden munkatársat személyesen ismert, hiszen a Duna Televízióban dolgozott. Annak egy igen jelentős műsorfolyamát gondozva, sokakkal együttműködött. Tehát a Duna Televízió munkatársainak eseti megítélésében nyilvánvalóan ő volt a mértékadó. Ezen állításommal, persze, nem kívánom saját felelősségemet kisebbíteni.

 

Visszatérve az alapítók szándékát megvalósító törekvésekre, sikerült egyértelműen definiálni a nemzetei médium hivatását és céljait?

 

Azt vallottuk, hogy a Duna Televízió originális hivatása szerint a határon túli magyarság szolgálatára szerződött, ugyanakkor nem véletlenül neveztük a nemzet televíziójának. Célunk volt igazolni, hogy a magyarság ügyei határon kívül és belül mindannyiunkat érintenek, sorsunkat közösen formálják. Nem tagadom ugyanakkor, hogy a fókuszban Erdély állt, hiszen célközönségünk döntő részét akkoriban az erdélyi magyarság adta. A későbbiekben ez ugyan nem változott, de nézői körünk jelentősen bővült akár más földrészeken is.

 

Azért is fűztek nagy reményeket Cselényi elnök úrhoz, mert kolozsvári származású, és az erdélyiek úgy látták, hogy egy közülük való ember került a tévé élére?

 

Az elnök erdélyi gyökerei sokat jelentettek, hiszen mindennapi és valós ismeretei voltak az elvárásokat és a megközelítési „utakat” illetően. Pontosan tudta, mit jelentett a Duna startjának pillanatában, hogy Erdélyben magyar nyelven, magyar szellemiségű televízió jutott el a magyar portákra. Sőt lehetővé vált, hogy anyanyelvű információkat kaphassanak a Románia más területein történtekről is. A Duna Televízió lehetőséget adott tehát, hogy az erdélyiek elmondhassák saját problémáikat, s ugyanakkor pontos és azonos idejű híreket kapjanak az anyaországban és a nagyvilágban történtekről is. Ez óriási dolog volt. Igaz, ebből fakadtak nehézségek is, mint például az egyórás időeltolódás, amely a műsorstruktúrát illetően nem volt egyszerű feladat. Más volt ugyanis a nézői napi „menetrend” itthon és „otthon”. Össze kellett tehát fésülni főként a híradásokat és más aktuális tartalmakat, sőt még a filmek indulási idejét is.

 

Végig az volt a határon túliak legfőbb vádja, hogy a Duna Televízió Budapest-centrikus.  De mikor készült egy vizsgálat, hogy mennyiben kaphatnának nagyobb teret a külhoni, helyi problémák, akkor kiderült, egyáltalán nem érdekli a nagyváradiakat, hogy mi történik Pozsonyban. Bár ennek ellenére volt egy szlogen Pekár István idejében, miszerint a Duna Televízió a Kárpát-medence CNN-je lesz. Önök komoly reformokat vezettek be a hírszolgáltatás területén. Mennyiben bizonyult ez sikeresnek?

 

Belépésünkkor olyan messze volt a Kárpát-medencei CNN-ségtől a Duna Televízió, hogy annál messzebb már nem is lehetett. Ennek ugyanis semmilyen feltételei nem voltak adottak. Nem voltunk elég gyorsak és érdemiek, beszélt stílusunk avitt volt, vagyis lágy unalom lengte körül a hírműsorokat. Néhányan azt hitték, így kell szerkeszteni és beszélni, hiszen csak ezt a ritmust szeretik „ott kint”. Az idők során kiderült, hogy igenis veszik a pergőbb, érdemibb szerkesztést még tengeren túl is. Persze, hogy a hírműsorokat illetően bekerüljünk az itthon elitnek számító műsorok közé, az csak néha sikerült, mivel nagyrészt hiányoztak a személyi és tárgyi feltételek, no meg a pénz. Bizony, jóval kevesebb anyagi erő állt rendelkezésünkre, mint a versenytársaknak.

 

A Duna végig nagyon szoros költségvetési helyzetben dolgozott. Az Ön idejében nem kísértett gazdasági vészhelyzet?

 

Szó sincs róla, hiszen a Duna Televízió végig kiegyensúlyozottan gazdálkodott. De ez iszonyatos kínokat okozott, és nagyon sokszor ment a műsorkészítés kárára.

 

Lelkesedésből építettek katedrálist. A sok önfeláldozó és nagy hittel végzett ingyenmunkára gondol?

 

Így van, pontosan. Nagy elhivatottsággal és lelkesedéssel dolgozott a Duna Televízió személyi állományának döntő többsége, s ezért én máig tisztelem őket. Az egységes szellem és elkötelezettség mindig érezhető volt, ami egészen kivételes volt a hazai televíziózásban. Az MTV-ben, ahol majd harminc évet töltöttem, ez a fajta elkötelezettség valahogy elveszett az idők során.

 

Ön hogy illett bele ebbe a képbe?

 

A Duna emberei mindig is kellő óvatossággal fogadták az idegent – bárkit, aki kívülről jött, noch dazu azokat is, akik az MTV-ből kerültek oda –, így kezdetben nyilvánvalóan idegenkedéssel kezeltek engem is. A Duna szelleme valóban benne volt a falakban, és ez már az első napokban megérintett. Amikor pedig külhonban járva találkozhattam azokkal, akik miatt a Duna Televízió megszületett, akkor éreztem, milyen érzelmi kötést jelent itt műsort készíteni. Úgy vélem, hogy a mi időszakunkban a nemzeti elkötelezettség szelleme át is jött a képernyőn. Itt nem elsősorban a hírekről beszélek, mert a hír érzelemmentes műfaj, hanem a többi műsorról.

 

Tudna erre példát mondani?

 

Az adventi, karácsonyi műsoraink televízió-történeti események voltak. Olyant senki nem tett előttünk, s azóta se, hogy az összes földrészt egyetlen adásban karácsony estéjén élőben megjelenítette. A világ magyarsága szólt magyarul a szentestén. Ilyent nem tett soha senki. Százak dolgoztak megfeszítve, nemcsak Magyarországon, hanem külhonban is, egyetlen zokszó és jelentős pluszpénz nélkül. Pedig mínusz 20 fokban álltak Csángóföldön a kamerákkal, vagy éppen az ausztráliai nagy hőségben, illetve Irakban. Tehát a Dunában olyan műsorokat valósíthattunk meg, amilyet abban az időben egyetlen más médiumban sem képzeltek el. Tömören: rövid úton beleszerettem a Duna Televízióba.

 

Kölcsönös volt ez a szerelem?

 

A szerelmek alapvető tulajdonsága, hogy annak a bizonyos kétfülű kosárnak nem mindig fogják egyszerre mind a két fülét. Én nem tudom megmondani, hogy szerettek-e vagy nem. Nem engem kellett szeretni, hanem azt a fajta gondolkodást, amit képviseltünk. Aki akart velünk dolgozni, az dolgozhatott, ezt bátran állíthatom. Ennyi a történet. Amikor pedig magam is az alkotó stáb része voltam, mindig jó hangulatban, szakmai célokat figyelembe véve dolgoztunk. Csak annyit kértem és vártam el, hogy mindenki hittel végezze el szakmai feladatát. Ezt megtették, sőt minden esetben ezen felül teljesítettek. És ez nagy szó! Úgy vélem, elég jól ismerem a szakmát, s azt magas szinten művelem, ez adta követelményeim alapját. Ennek következtében hamar megismertem, hogy kiben milyen képességek rejlenek. Így választottam ki (helyesebben választottuk ki vezetőtársaimmal együtt) azokat, akik jelentős szerepet kaptak a Dunában. A kiválasztottak döntő többsége telitalálatnak bizonyult.

Tehát én beleszerettem a Duna Televízióba, de nem vártam el, hogy viszont szeressen. De abból, amit a nézők visszaigazoltak számunkra a határon túl, Erdélyben, Amerikában, olyan szeretetet és megbecsülést éreztünk, amit Magyarországon csak egy bizonyos tevékenységem (nevezzem nevén, a Felkínálom-sorozat két évtizede) kapcsán élvezhettem. Erdélyben nem ismerték az MTV-s  munkásságomat, és ott szembesültem azzal, milyen csodálatos feladat a magyar kultúrát hordozni, ápolni és eléjük tárni. Az leírhatatlan. A Csíksomlyói búcsúban, amikor végigmentem kollégáimmal a sorok között, hatalmas szeretet áradt felénk, ami éreztette, hogy milyen iszonyatos felelősség a Duna Televíziót csinálni és a közönség elé vinni. Nagyon sajnálom, hogy mára ez egyszerűen elillant.

 

Hogyan birkóztak meg annak a súlyával a Cselényi-érában, hogy többen megpróbálták Cselényit összehasonlítani és szembeállítani Sára Sándorral? 

 

Sem a szituációt, sem pedig a társadalmi elvárásokat nem lehet egy az egyben egymás mellé állítani. Más-más történelmi korszakról van szó. Sára koncepciója örök érvényű, de kiderült, hogy a filmművészet hazai és egyetemes értékeinek a bemutatása, meg a magyar hagyományok ápolása mellett azért korszerűen működni kellene más területeknek, így a hírszolgáltatásnak, sportnak, szórakoztató magazinoknak is. Tehát vannak olyan élő, nagyon mai dolgok, amik abban a koncepcióban nem kaptak nagy szerepet. Amikor Cselényi átvette a Duna Televíziót, akkor azt mondta, hogy Sára alapvetése, a magyarok szellemi integritásának és a magyar kultúra hagyományainak az ápolása mindenképpen prioritást élvez, de szeretne egy modern, nézhető televíziót adni a nézőknek. És tetejébe olyat, ami határon belül és határon kívül is nézhető. Én ennek az első tanújelét abban láttam, hogy a rendkívül szétaprózott hírműsorokat, amelyek vagy magazinok részei voltak, vagy külön tematikus hírműsorként jelentkeztek, a Hírórában egyesítettük.

 

Emlékszem arra, hogy Cselényi a kezdetektől fogva szeretett közvetlenül belenyúlni a hírműsorokba. Sok más mellett a pápa megkésett halálhírére vagy a köztársasági elnök kinevezésére gondolok. Hogy tudta ezeket a konfliktusokat kezelni?

 

A pápa halála és a köztársasági elnök-ügy ugyan konfliktusként nagyjából azonos, de megoldandó feladatként más volt. Ellenünk folyt több különböző koncepciós, zömmel a kuratóriumból eredő támadássorozat, amelynek ez a két ügy is a részesévé vált. De, hogy a kettő közül a fontosabbat említsem: a pápa halála esetében a kérdés az volt, mikor halt meg a pápa. Cselényi éppen Szlovéniában volt, ahol az emlékeim szerint a szlovén televízió tényként közölte, hogy meghalt a pápa. Az elnök fölhívott, és rögtön számon is kérte, hogy mi az, hogy a Duna még mindig semmit nem mondott? Azonnal intézkedjek. Én a kádban ültem. Az volt a válaszom, hogy Laci, amikor a Vatikáni Rádió közli a halálhírt, abban a pillanatban a Duna Televízióban is közzé tesszük, hogy meghalt a pápa. Elővigyázatosságom megalapozott volt, mert a halál két nap múlva következett be (remélem, jól emlékszem). Ez mutatja, hogy a pillanatnyi fellángolásból hozott, félinformációkon alapuló döntéseknek a hírműsorokat illetően nincs helyük. Azon kevesek közé tartoztunk, akik jól döntöttek ebben az esetben, míg a nagynevű nyugati, etalon híradások egy része idő előtt „meghalatta” a pápát. Később, amikor a teljes bizonyosság birtokában voltunk, időben, helyszíni jelenléttel, tisztességesen és pontosan adtunk hírt a sajnálatos eseményről. Így, a közönség elé kerülő tartalommal és formában vált érdektelenné, hogy két vezető között milyen információcsere zajlott. Végül is közös döntés volt, hogy bevárjuk a Vatikáni Rádió jelentését.  Mások közvetlen beleszólási ügyeit nem kívánom visszamenőleg kommentálni.

 

BBC-alapelv is, hogy a hírek hitelessége fontosabb, mint a gyorsaság…

 

Mi tisztességesen jártunk el, utórezgéseiben mégis politikai felhangot is kapott a temetés idején. Egy kollégánk – nyilván nem rossz szándékból – olyan játszmába kezdett, amelyre kifejezetten szakmai okokból én nem voltam vevő. Ebből aztán per lett, meg minden egyéb. Ma már érdektelen az ügy. A „köztársasági elnök élőben beszél vagy nem élőben beszél”-ügy nem volt más, mint provokáció. Megpróbáltak tőlem egy olyan írásos dokumentumot kérni ezzel kapcsolatban, amiből majd kiderülhet, hogy az alelnök volt itt a ludas, aki „letiltotta” az elnököt. Közben egy nagy frászt! Arról volt szó, hogy én a hírműsorok igazgatóját vagy főszerkesztőjét autoriter személyiségnek, önálló felelősségi tényezőnek fogtam fel. (Mint minden más műsorterület vezetőjét.) Szükségtelen, hogy egy hír, egy hírműsor esetében az alelnök mint felügyelő szerv közvetlen hatást gyakoroljon a hír bekerülésére vagy be nem kerülésére, és a hír pozíciójára a hírműsoron belül vagy éppen azon kívül. Majd ha rosszul döntött, a műsor után megbeszéljük, hogy szerintem és szerinte mi volt a hiba. Az ottlétem alatt soha, egyetlen esetben sem adtam utasítást arra, hogy mi kerüljön be, és mi ne kerüljön be a hírműsorba. Ellentétben másokkal.

 

Az eredendő bűn, ha szabad így mondani, az akkori médiatörvénybe be volt kódolva, mert a demokrácia látszatát keltve már az elnök megválasztását – a kuratóriumok összetétele révén –  pártok harcává degradálja, és a közmédiumot belelöki a politika karjaiba. A különböző hatalmi tényezők nyomása ellen tudtak védekezni vagy nem is akartak?

 

Valóban lehetővé válik, hogy jöjjenek a pártok, és jöttek is. És az, hogy a pártok mennyire akartak pozíciókat foglalni, az eleve Cselényinél rakódott le, rajtam jószerint nem csattant az ostor, csak áttétellel. Magyarul: hozzám pártok vezetői sose jöttek közvetlenül, valakiért vagy valamiért házalva. Ez óriási eredmény volt, mert én ezeket nagyon nehezen kezeltem volna. Egy erdélyi konfliktus kapcsán, nem akarom nevesíteni, az egyik vezető erdélyi politikus ordítozott velem vagy negyed órát, aminek a végén letettem a telefont. Olyan beavatkozásnak éreztem ugyanis a szándékot, ami példátlan a saját gyakorlatomban (pedig megéltem a pártállami időszakot). Mondtam, hogy beszéljen az elnökkel, én ebben nem foglalok állást, és főleg megrendelésre nem csinálok semmit. Tehát Cselényi ilyen értelemben levette a terhet a vállamról. Innen is ered, hogy bizonyos esetekben bizonyos kívánságokat, utólagos tudtommal vagy tudtom nélkül(!), közvetlenül közölt a megvalósítókkal. De ezt inkább mentségére mondom, hiszen neki valamilyen módon középre kellett kormányoznia a hajót, hogy azonnal ne nyírják ki. Ez a politikai horror végig folytatódott. A műsorokkal nem törődtek. De mindent elég közönséges hangon leszóltak, hogy ez dafke ócska, dafke rossz, nem ez kellene, az kellene, miért ide könyveltétek, miért oda könyveltétek, szóval folyt egy ilyen rosszízű adok-kapok, nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy milyen romboló hatást váltanak ki a munkatársakban, akiket mellesleg az elnök vagy alelnökök tudta és beleegyezése nélkül közvetlenül kértek, utasítottak, presszionáltak. De érdemben azzal keveset foglalkoztak, hogy eredményesebb legyen a Duna Televízió.

 

Úgy értve, hogy a kuratórium politikai megrendeléseket közvetített, miközben tulajdonosi jogokat gyakorolt?

 

Igen, fából vaskarika. Ez méltatlan volt, és kellett hozzá pszichés energia, hogy az ember kezelni tudja a helyzetet.

 

Ez leszivárgott az alsóbb rétegekbe is? Tehát a munkatársak is érezték?

 

Természetesen, mert mint fentebb állítottam, a kuratórium egyes tagjai közvetlen kapcsolatban álltak a műsor-megvalósító emberekkel, akiket instruáltak bizonyos tekintetben. És bizonyos munkatársak eleve információkat szivárogtattak ki a kuratórium tagjainak, így vélvén megvalósítani, hogy kontrakarírozzák a vezetés várható döntéseit. A személyzeti munkában is hasonló volt a helyzet. Ha „védett” emberekhez nyúltunk, azonnal szólt a vészcsengő, Laci mehetett raportra. Ilyen volt például a jó kapcsolatokkal rendelkező hír-főszerkesztő leváltása és elküldése. Hát ez tipikus konfliktus volt, amelyben nem az volt a kérdés, jó vezető-e K. L., vagy sem, hanem az, mennyire védett személy.

 

És ez megoldott bármit is?

 

Megoldott problémákat, de mindvégig problémák voltak a hírterülettel, és itt már jelentkeztek azok a gondok, amelyek később az originális elnökségi munkamegosztásban, a végén kicsúcsosodván szakítást eredményeztek.

 

Elnézést a naiv megfogalmazásért: de Cselényi László jót vagy rosszat tett-e Önnek azzal, hogy túl nagy hatáskört kapott, és emiatt túlságosan nagy volt a felelőssége, mindenben, ami a Duna tévében történt, vagy úgy érzi, kiegyensúlyozott volt a vezetői felelősség megosztása?

 

Nem tudom megítélni, hogy túlságosan sok volt-e vagy sem. A televíziózás különböző műfajaiban való jártasság szempontjából úgy gondolom, hogy nem véletlenül kaptam bizonyos területeket felügyeletként. Azért szakmai múltamban én hoztam létre Magyarország első, napi háromszor jelentkező gazdasági hírperiodikáját, az Üzletet az MTV-ben. Azóta sem volt, soha senki más nem tudta-akarta megcsinálni. Reggel 6-kor, délben és éjjel 11-kor volt gazdasági hírműsor egy, még meglehetősen furcsa gazdasági helyzetben. Tehát hírműsort csináltam. Szórakoztató és magazinműsorokat garmadával. Portréműsorok, dokumentumfilmek is szép számmal kötődnek a nevemhez és műhelyeimhez. Kitaláltam és megvalósítottam egy olyan műsort a Felkínálommal, amelyik végül is megalapozta a hazai kisvállalkozást, a piacgazdasági működést. Egyedül voltam ezzel akkoriban a hazai gazdasági újságírásban. Akkor beszéltünk rendszeresen a műsorban piacgazdaságról és vállalkozásról, amikor még a kisvállalkozónak, nevezzük nevén, az iparosnak „maszekként” tilos volt az MTV-ben megjelennie. És dolgoztam az MTV műsorszerkesztőségében, majd az adás-lebonyolításban, vagyis végigjártam mindazt, amit a televíziózásban végig kellett járni ahhoz, hogy átlássam egy televízió működését, ismerjem a feladatköröket, s azok felelősségi szintjét. Bizonyára ettől volt, lehetett helyem a Duna vezetési rendszerében az, ami volt. Lehet, hogy minden ismeretem ellenére sokkal kevesebbet kellett volna vállalni. Ha azonban sokkal kevesebbet vállalok, akkor sokkal nagyobb lett volna időnként a fejetlenség. Szóval én nem vagyok impulzív alkat, inkább a napi szukcesszív, kőkemény és teljesítményorientált munkát tartom a dolgok alapjának. Cselényi impulzív, hatalmas fellángolásokkal, nagyon jó intuíciókkal rendelkező,  rendezői attitűdű ember, én pedig szerkesztő típusú ember voltam. Tehát egy ideig nagyon jól kiegészítettük egymást.

 

A gazdálkodást illetően se voltak viták? Az elnök azt hangsúlyozta, hogy kiküldte vadászgörényeit azokban a lyukakba, ahol elszivárog a pénz…

 

A Duna Televízió gazdálkodása rendben volt. Azokat a kis járatokat, ahol a pénzek az én felelősségi körömbe tartozó területeken kimehettek, biztos, hogy sikerült megfognunk. Ennek következtében a Duna Televízió gazdálkodása példaszerű volt. Bár itt szintén feszült érdekes ellentét, de nem köztem és az elnök között. Szekeres Lászlót, a cég gazdasági vezetőjét ugyanis furcsa gyűlölet övezte, főként a kuratórium egyes tagjai és az „ősdunások” részéről. A múlt ügyeit nem ismerve csak annyit mondhatok, hogy a rá bízott feladatokat rendben, időre és innovatívan megoldotta. Ha nehézségek árán is, de mindig biztosította a szükséges beruházási és műsorkészítési költségkereteket. Igaz, volt ereje nemet mondani a megalapozatlan tervekre. És ez volt szerintem a dolog lényege. Nem lehet egy televíziót működtetni anélkül, hogy ne tudjuk pontosan, mi mennyibe kerül, mire futja, mire nem. Mi, ellentétben az akkori MTV-vel, pontosan tudtuk, hogy egy műsorperc hány forintba kerül. Tehát itt felelős gazdálkodás folyt, az emberek időben megkapták a pénzüket. A tisztességes munkáért tisztességes fizetség járt. És ez hallatlanul fontos volt szerintem. Mert egy gazdaságilag bizonytalan televízióban – nem akarok most utalni bizonyos korszakokra, még a legújabbra se – a munkakörülmények kriminálisak.

 

Akkor végül is sikerült konszolidálni a helyzetet minden tekintetben. Elindultak az új típusú műsorok, megjelentek új – ha úgy tetszik – képernyőképesebb személyiségek. Valóban olyan dinamikusan nőtt a nézettség?

 

Igen. Külön a román hatóságok, intézetek nem mérték, de különböző pártok csináltak különböző felméréseket. Ebből később aztán vita is lett az Erdélyi Napló és a körei között. Egyet biztosan kimutattak, hogy a határon túl a Duna Televízió nézettsége messze verte a szintén műholdas M2-ét.  A mi időszakunkban a Duna Televízió messze több nézőt vonzott az összes többi magyar televíziónál. Tehát kompetenciája igen magas volt. Magyarországon a nulla egész valamennyitől a 3,6 százalékig ment fölfelé a Duna Televízió nézettsége, tehát igenis, a Cselényi-érában jelentős volt a nézettség bővülése. Lehet ezt pozitívan, meg így meg úgy nézni, de az előzőekhez képest a Duna Televízió nézettsége igen jelentősen növekedett. Köszönhetően például a labdarúgó-mérkőzések közvetítésének, a Kívánságkosárnak és más egyéb műsoroknak, amelyek jobbak voltak, mint az előzőek. Abban az időszakban, amikor jól ment nekünk, tehát az első három évben, akkor messze vertük Magyarországon is az M2-t, és a kis kereskedelmi szórakoztató és filmtelevízióknál mindenképpen jobb volt a Duna Televízió. És közben megbecsültségünk is elérte a Sára-érában tapasztalt szintet. De a Duna Televíziót mindig – tudomásom szerint – az a furcsa ambivalencia kísérte, hogy miközben a magyar értelmiség az értelmiségi kelléktárban elkönyvelte, hogy könyvet olvasok, színházba, kiállításra járok és a Duna Televíziót nézem, amikor azonban megkérdeztük, mely műsorokat kedvelik, akkor voltak, akik tanácstalanul néztek ránk. Tehát divat volt hivatkozni a Duna Televízió nézésére, mert hiszen ott vannak a legjobb műsorok, de a filmeket és a műsorokat nem tudták megnevezni. Sajátos megítélés!

 

A sikerek dacára sokan hiányolták a Duna Televízió pionír korszakának családias légkörét, az alkotói műhelyeket…

 

Valóban, ez a televízió nagyobb lett, nyitottabb, és szakmailag működő stábok, nem pedig kis csapatok dolgoztak együtt. Kalocsai Andreától én állandóan hallottam azt, hogy „ilyen hangulat, olyan hangulat, meg amolyan hangulat” volt. Én nem tudtam volna visszaadni a Sára-idők hangulatát. De hogyan is adhattam volna vissza, hiszen közben megváltozott az ország. Amúgy megértettem a vágyukat arra, hogy minden úgy legyen, ahogy egykoron volt. Csak nem lehetett megcsinálni. De mindig is igyekeztem, hogy stábjaink jó hangulatban, elismertségtől övezve dolgozzanak.

 

Ön eljött a Duna Televíziótól 2009 májusában. Ez fájdalmas dolog volt. Tudom, elég soktényezős egy szakítás, de nyomon követhető, hogy mikor és miért romlott meg a viszony?

 

Tudtam, hogy egyszer elérkezik az ideje, hogy erről beszélni kell. Előrebocsátom, hogy én ma, 2013. január 21-én, nem haragszom Cselényi Lászlóra. Ő ugyanis megteremtette nekem a lehetőségét egy éltesebb férfikori „szerelem” kiteljesedéséhez. Egy ilyen szerelemben mind a két fél örökké változik, alakul. Szerencsés esetben egyirányú az érzelmek alakulása, szerencsétlenben a kisebb hibák felnagyítódnak, s elválasztják egymástól a „feleket”. Ez történt, nem a Duna Televízió és köztem, hanem az elnök és köztem. Ma úgy látom, hogy ennek alapja az a sajátos helyzet volt, amelyben fokozatosan amolyan „kijáró” szerepbe kerültem. A munkatársak rám öntötték a gondjaikat, amelyeket nem akartak-mertek közvetlenül az elnöknek elmondani, s én azokat kezdtem képviselni, magamra vonva a haragot. Így váltam amolyan kekeccé, aki folyton vitatkozik az elnöki döntésekkel, aki negligálja az elnök-baráti kéréseket, aki megkérdőjelezi az elnök lépéseit. Nos, erre a helyzetre elég sokan ráugrottak, hiszen az első pillanattól kezdve folyt az aknamunka, hogy éket verjenek közénk. Sikerült, jelentem.

 

A kekec-szerep mikor vált elviselhetetlenné?

 

Ez a negyedik évben csúcsosodott. Ugyanis három év a Sturm und Drang időszaka volt, amikor ment a dolog, szépen sikerültek a műsorok, és az emberek húztak. Ott volt egy kis bicsaklás. Láttam Lacin, hogy kezdi megelégelni, hogy gyakran más véleményen vagyok, vagy éppen látványosan kerülök vitákat, netán olyan jelenségekre hívom fel a figyelmét, amelyeket nem szívesen hall. Ehhez járultak azok a kollégák, akik köpönyegforgató módon mószerolva igyekeztek kijátszani bennünket egymás ellen. Ami három évig egyáltalán nem sikerült, folyamatosan lepattantak Laciról, jöttek volt a kuratórium részéről vagy a munkatársaktól. Jót derültünk közösen egy-egy hasonló műveleten. Majd kezdtünk ezekről nem ejteni szót. Kezdett fogni az átok. Jöttek intézkedések, amelyek a fejem fölött, tudtom nélkül történtek, s amelyeket én nem hiúságból, hanem rendszerszemléleti okból erősen kifogásoltam. Ez volt a csendes konfliktusok időszaka. De én még mindig akkor mentem be az elnöki irodába, amikor akartam, és beszélgettünk is eleget, hiszen állandó jelleggel együtt voltunk. De itt már nem voltak tiszták az irányítási felületek. És én minden organizációban csak a nagyon tiszta irányítási felületeket tartom jónak. A televízió egy kicsit katonai intézmény. Nincs apelláta. A stábnak el kell indulnia. Amikor már az egyik azt mondja, hogy hétkor indul, a másik meg, hogy fél nyolckor induljon inkább, vagy ne is oda menjen, ott már valami baj van. És erre az „ott már valami van” típusú helyzetekre a kétszínű emberek erősen rájátszottak, adatokat szolgáltattak az elnöknek, és a fülébe súgták: „a Pomi mást akar, mint te, drága Lacikám, vedd már észre”. És aztán volt egy délelőtt, mikor egy kollegina, aki a legbelsőbb körökbe tartozott – nem az én köreimbe –, a percekkel előbb véget ért, számára negatív döntést eredményező értekezleten történteket azonnal közölte az elnökkel. Aki legott felháborodott, hiszen vágyaival ellentétes döntést hoztam, s úgy érezte, ez az utolsó csepp a pohárban, elveszett a bizalma, hiszen már közvetlen munkatársnőjétől is hallotta, hogy én Erdélyben valami helyi korifeus előtt leszóltam elnöki értékét (máig tanúim vannak rá, hogy az inkriminált téma szóba sem került akkor és ott, azzal a személlyel!). Bementem, és megbeszéltük, hogy na, itt a vége, fuss el véle. Mondhatom, hogy minden előzetes ordítozás és látvány nélkül, egy ültünkben lezártuk a közös munkát és a barátságot. Azt hiszem, hogy a gyümölcs túlérett, és leesett a fáról. Ma úgy látom, nemcsak azzal tett nekem jót Cselényi László, hogy feladatot adott nekem a Dunában, hanem a búcsúzással is. Bármilyen furcsán hangzik. Nem kellett ugyanis megélnem az utána következő időszakot.

 

Én is úgy látom, ami ezután történt, annak már nem volt nyertese…

 

Egyetértek, valóban így volt. Ott elvesztette Laci is a talajt a lába alól, és kiderült, hogy lehet stratégiai igazgatónőt kinevezni, meg tapasztalatlan alelnököt odahozni, lehet embereket le- vagy fölfokozni, ettől még az organizáció nem fog működni. De lehetett volna más megoldás. Amíg száz százalékig megbíztunk egymásban, addig csináltuk, amikor már nem, akkor nem csináltuk. Én a szép, békés időben minden reggel mosolyogva mentem be a Duna Televízióba, ahol több órát töltöttem el naponta, mint az otthonomban. Aztán egy napon lehervadt a mosolyom, s ez nem a szakítás napján történt. Talán, ha azon a napon beszélünk egymással… akkor sem történik más, hiszen útjaink távolodtak egymástól. Ismerem a „váltókezelőket”, a széttartó utakban érdekelteket. Hiszen néhány hónap híján 30 év után önként jöttem el az MTV-ből, mert nem bírtam a hazugságözönt. Aztán a tv2-ben találkoztam a hirtelen változó ítéletekkel, a hirtelen jött tutkót mondókkal, akikkel együtt lenni is fájdalmas, hát még a szakmát űzni!

Vagyis tudtam, hogy a Dunában is bekövetkezik az a pillanat, amikor vége. Feleségem pontosan tudta, hogy mi fog történni, őt sem lepte meg, a lelkiállapotomból kiolvasta a vég közeledtét.

 

Vigasztalásul nem ajánlott fel Cselényi semmit?

 

De, felajánlotta, hogy üljek be a Hírórába, és beszéljek az itt eltöltött időről. Természetesen nem vállaltam. Két nap múlva lett volna egy élő adás, amibe már nem ültem be. Ugyanis hazudni sem a nézőnek, sem magamnak nem akartam. Végtére is szebb vége is lehetett volna a történetnek, de így sem bánok semmit. Jutalom, hogy nem lettem társtettese vagy elszenvedője a Duna teljes leépülésének. Amit vállaltam négy évig, azt becsülettel teljesítettem. Azoknak a kollégáknak, akik megítélésemben mértékadók voltak, nyugodtan a szemébe nézhetek. Adtunk egymásnak és kaptunk egymástól. És éppen ezért soha sem avatom majd be őket, ki és miért volt az oka, hogy nem kerülhettek olyan helyzetbe, amelyre érdemesek voltak, csak nem jó ajtón kopogtattak.

Volt a Duna Televíziónak egy korszaka, amire én büszke vagyok. Mint mondtam, szép szerelem volt a részemről, csodálatos befejezése televíziós pályámnak. És cseppnyi haragot sem érzek egykori barátom, elvbarátom és „elnököm”, Cselényi László iránt sem, akivel azóta sem váltottam egyetlen szót sem.

 

Mi a véleménye arról, ahogy az MTVA a Duna Televíziót beszippantotta?

 

Már ottlétem harmadik évében elkezdődtek a különböző tárgyalások a jobb- és baloldal között a közmédiumok szabályozásáról, tehát a médiatörvény módosításáról. Volt is egy időszak, amikor a pártok majdnem megegyezésre jutottak egymással, aztán végül mégsem történt semmiféle megegyezés. Sőt. Már akkor, a költségvetési anomáliák következtében kérdéssé vált, hogy miként lehetne olcsóbban csinálni közmédiumot. Bevallom, hogy az első pillanattól kezdve, a gazdasági racionalitások következtében híve voltam az MTV és a Duna Televízió, az MTI és a Magyar Rádió integrálásának, de teljesen más elven, mint ahogy ez gyakorlatilag végződött. Egyébként kétszáz oldalas anyagot szültem erről az együtt-külön, külön-együtt című történetről. Tehát az én koncepciómban egyértelmű volt, hogy az egyes orgánumok felelőssége megmarad, és a megadott kereten belül a gazdálkodása önálló lesz. Ehelyett született egy teljesen inadekvát, felelősségi rendekkel nem felruházott szörnyetegség, amiben csak a bizonytalanság a biztos, amiben nem a szakértelem az, amely a döntő érveket mondja, hanem a hovatartozás, amelyben az „azt, hogy ki a szakember, azt én mondom meg” elve érvényesül. Hát így nagyon nehezen működik a történet.

 

Ez már a kézi vezérlés korszakára kezd emlékeztetni, sőt az is.

 

Hát hogyne. Van kézi vezérlés, de abban is ördögi, hogy valaki nem tudja, hogy ki a főnöke. Ilyen a földön nincs. Egy organizációban, amelynek nincs olyan működési sablonja, amiből mindenki eligazodhat, még egy család sem tud működni, nemhogy egy televízió, egy közmédium.

Persze kívülről baromi egyszerű bekiabálni. Hálát adok a jó Istennek, hogy nem vagyok 50 éves, nem kell meghunyászkodnom, bármit elvállalnom, s jó arcot vágni újdondászok szárnypróbálgatásához, vagy felkent „szakértők” tetteihez. Végtére is negyven évet eltöltöttem a médiában.

 

Nem hiányzik a televíziós szerkesztőségek levegője?

 

Hiányzik. Vagy már nem is olyan nagyon hiányzik. Mert elmondhatom: amit szerettem volna valaha megcsinálni a televíziózásban, azt elkövethettem, amit elmondandó voltam, elmondhattam rendszer-függetlenül. Hány pályatársam mondhatja el ezt magáról? Én hithű ember vagyok. Az Isten megengedte, hogy szolgáljam a hazámat és a nemzetemet. Nagy szavak? Azok, de dolgozik bennem a lengyel–magyar vér. Eleim is így éltek. Születtek, szolgáltak, olykor időnek előtte egy ügyért meghaltak… Sienkiewicz olyan csodásan megírta! (Zárójelben mondom, műveit kötelező irodalomnak tenném!)

Annak idején elhatároztam, hogy a Felkínálommal megmutatom, igenis van egy másik rendszer a tervutasításos mellett, amelyben az emberi kreativitás, kezdeményezőkészség, képesség és életösztön eredményre vezet. Kényszerből irodalmár-történészből műszaki emberré „módosultam”, de sokáig hiányzott, hogy visszatérjek a kultúrához, s lám, a Duna ezt is megadta a Mentorral. Kalocsai Andreával szimbiózisban felmutathattuk a végtelen tehetségű magyarságot. És kettőnk ihletésére, felkérésére a Ghymes elkészítette a Duna Televízió himnuszát, a Kézfogást, amely felcsendül minden Ghymes-koncert végén. A televízió huszadik évfordulóján, amelyre természetesen meg sem hívtak, nem engedték, hogy lemenjen. Mert ez a Cselényi-éra Duna Televíziós himnusza volt. Lám, Cselényi Lászlóval ilyen szempontból közös a sorsunk. Éra lettünk! Szép érákat kívánok az utódoknak, hittel vallott himnuszokkal.

 

Stark R. László