A címül választott kifejezést T. J.-től, a jeles polonistától, a varsói Magyar Intézet igazgatójától hallottam, aki szerint mindaz, amit a lengyel szellem, a kortárs lengyel kultúra megismertetése érdekében éveken keresztül csináltunk, nem volt több mint egyfajta lengyel akcentus. T. J.-nek igaza van, de nekünk, e vállalkozás különböző munkatársainak feltehetően valamelyest többet jelentett, már csak azért is, mert a dolog természeténél fogva kezdeményezőkészség, hit és szorgalom kellett ahhoz, hogy a végén legalább egy szerény teljesítmény megszülessen. Hogy a lengyelség iránti pozitív viszonyulás a Duna Televízió megszületésének pillanatától kezdve részünkről mennyire tudatos elhatározás eredménye volt, azt beszédesen példázza az a tény, hogy Vlahovics Katalin kérésére már 1993 tavaszán, amikor még nem is voltam dolgozója a háznak, egy listát kellett készítenem az átvételre javasolható lengyel filmekről. Abban ugyanis egyetértettünk, hogy a nemzet televíziójának azt az ethoszt kell követni, amelyet a magyarság mértéket szabó személyiségei határoztak meg, s ebben az örökségben a lengyelség iránti figyelem, a lengyel–magyar barátság ápolása mindig is erkölcsi kérdésként tételeződött. Amikor Krzysztof Zanussi az év márciusában Budapestre érkezett A csendes érintés bemutatójára, a Hanák Gábor vezette Történeti Interjúk Tára megbízásából egy portréfilmet kezdtem róla forgatni, s ebből egy 15 perces összeállítást nyomban átadtunk Katiéknak. Az alábbi néhány bekezdés nem a teljes számadás igényével készült, ezek csupán adalékok a Duna Televízió majdan megírandó históriájához. A tények, az emlékek és a történetek közzétételére nemcsak azért van szükség, hogy megnehezítsük a feledés dolgát, ennél fontosabb az, hogy megörökítsük azok munkáját, akik film- és programszerkesztőként, műsorkészítőként, különböző rendű és rangú munkatársakként sokat tettek azért, hogy a Duna Televíziónak jó híre legyen a Visztula partján is.
A búcsú és a kezdet (kissé érzelmesre hangoltan)
2011. június 12.
Az elegáns Lexus néhány perccel nyolc óra előtt érkezett a Gdynia Szálló főbejáratához. Bepakoltuk bőröndjeinket, aztán elindultunk a gdanski Lech Walesa repülőtérre. Bucsek Tibor operatőr kollégám egy másik géppel indult haza, most valahol Németország felett járhat. A gépkocsiban rajtam kívül M. T., a Lengyel Intézet munkatársa, a lengyel–magyar kulturális kapcsolatok mindenes nagyasszonya, valamint Cs. G. és H. Gy. kritikusok foglalnak helyet. Megpróbálom jól kihasználni a röpke időt, némaságba burkolózom, és a véglegességnek azzal a tudatával szívom magamba a sokszor látott táj látványát, mintha minden házat, utcát és kiserdőt úgy akarnék eltenni magamban, ahogy a birsalmákat tesszük el télire. Hogy is mondta egyszer Supka Manna néni? „Nem mindegy, mi marad meg a szemünkben”. Miközben elhagyjuk a várost és ráfordulunk a sztrádára, emlékezetem archívumából arcokat, mozdulatokat, gesztusokat idézek képzeletem vásznára: Andrzejét, Krzysztofét, Agatáét, Jerzyét, Majáét és a többiekét. Mennyi nagyszerű emberrel hozott össze a sors! S most bizony elkövetkezhet az, amit értelmem fölfog ugyan, ám amellyel igazságérzetem csak nehezen barátkozik meg: ami volt, elmúlt, folytathatatlan. Pedig még csak néhány hét múlva történik meg az, hogy egy derűs nyári reggelen berendelnek a Mészáros utcai székház legfelső emeletének egyik szobájába, ahol R. Z. úr kurtán közli: „Nincs jó hírem.” Aztán helyettese segítőkészen megkérdezi: „szüksége van-e pszichológusra?” Minden búcsúban benne van valami a halálból, nem tudhatom, hogy látom-e még a várost, a kikötőt a Dar Pomorza matróztanulóival, a hangulatos promenádot, egyáltalán jöhetek-e még a fesztiválra, amelynek 1986 óta gyakori látogatója, majd a Duna Televízió munkatársaként csaknem minden évben tudósítója lehettem. Válogattam a filmeket, készítettem egészen tűrhető és gyengébb műsorokat vegyesen, volt, amikor minden gördülékenyen ment, mint a karikacsapás, s volt, amikor minden snittért keservesen meg kellett küzdeni. Minden fesztivál ismeretségekkel, barátságokkal és élmények egész sorával ajándékozott meg.
Már az első forgatás is sajátos kalanddal kezdődött. 1995 novemberét írtuk akkor. Mivel a Mozgó Kép című filmmagazinnak szűkösek voltak a forrásai, úgy terveztem, hogy a Lengyel Televíziótól bérelek egy operatőrt és egy technikust. Vonattal utaztam, mert az olcsóbb volt, s különben sem szerettem repülni. A Keleti pályaudvarra való indulás előtt egy mozdulatnál lumbágót kaptam. Keserves mozdulataimat látva a taxis meg is kérdezte: – Maga jön vagy megy? – Mennék – mondtam nem teljes meggyőződéssel. – Jézus Mária! Jól meggondolta ezt? Nem kellene inkább itthon maradnia? Abban a pillanatban nem tudtam racionálisan dönteni, inkább csak az ösztöneimnek engedelmeskedtem, amelyek, ha gyengén is, de azt súgták, hogy talán majd elmúlik az a komisz fájdalom, ezért csak folytassam az utat. A vonaton szerencsémre együtt utaztam R. W-vel, a Lengyel Intézet igazgatójával, hazája későbbi nagykövetével, aki szintén a fesztiválra tartott, ám volt valami elintéznivalója Varsóban, ezért csak egy későbbi vonattal jöhetett utánunk. R. reggel a Központi Pályaudvaron beváltott nekem némi kézpénzt, majd fölsegített a Gdyniába induló vonatra. Annyira fájt mindenem, hogy a négyórás út alatt a nagykabátomat sem bírtam levetni, megérkezésünk után pedig utolsónak hagytam el a peront. Olyan lassan vonszoltam magam, hogy a Gdynia Szálló portásai azt hitték, gyógykezelésre jöttem, egy londiner azonnal mellettem termett, s kivette a kezemből a bőröndöt. A szobámban aztán hálám jeléül kezébe nyomtam némi aprópénzt abból, amit R.-től kaptam. Ez aztán igencsak megnövelte ázsiómat a személyzet körében, ha megláttak, egy szemvillanás alatt szolgálatkészen mellettem termett valamelyikőjük. Mint később kiderült, az a néhány apró zloty egészen tisztes borravalót jelentett, s azért voltam bőkezű, mert még nem ismertem az éppen akkor megreformált lengyel fizetőeszköz értékét. Este átmentem a Zenés Színházba a megnyitóra, s azt terveztem, hogy a fogadást kihagyom, helyette inkább pihenek. Igen ám, de a szállodában épp bombariadó volt, ezért mégiscsak kénytelen voltam a fogadásra menni. Ott aztán félóra alatt megállapodtam a lengyel televíziós kollégákkal, s másnap már találkozhattam is Grzegorz Dolecki operatőrrel, aki ettől kezdve hosszú ideig a munkatársam volt Gdyniában. Grzegorz időközben szép karriert futott be, évekkel később büszkén gratuláltam neki, amikor a fesztivál gáláján mint a Lengyel Televízió steadycam operatőrét láttam viszont a színpadon.
A Mozgó Kép 1995 óta minden évben tematikus számot készített a gdyniai fesztiválról, az egyes műsorokban megszólaltattuk az adott esztendő legjobb filmjeinek alkotóit, bemutattuk a nagy öregeket, a középnemzedék tagjait, a pályakezdőket, megszólaltattuk a legjobb színészeket, operatőröket és kritikusokat. Szakértőnek a leggyakrabban Tadeusz Sobolewskit, a kiváló kritikust kértem fel, aki minden esztendőben hihetetlen alapossággal készült fel a forgatásra. Egyszer – s ezt Sobolewski meg is írta a Kino című szaklapban – Kazimierz Kutz, a lengyel film jeles mestere, látván, hogy Tadeusz barátom félrevonulva a filmesek nyüzsgő tömegétől épp az általam kért összekötő szöveget memorizálja, meg is kérdezte tőle, hogy mi az ördögöt tanul ilyen elmélyülten? Mire Tadeusz – a néhai Boleslaw Michalek jobbkezeként maga is tapasztalt műsorkészítő – szépen elmagyarázta neki, hogy a Duna Televíziónak fog beszélni a lengyel film helyzetéről, s igyekszik szabatos lenni, nehogy a magyar kollégáknak sok gondjuk legyen odahaza a vágószobában. Kutz mester megértően elmosolyodott, s egy felénk küldött cinkos pillantással nyugtázta honfitársa közismert gondosságát. Az idők folyamán sok ehhez hasonló áldásban volt részünk, még az is gyakran megesett, hogy egyik-másik híresség maga jelezte: bármikor készen áll a forgatásra, csak időben szóljunk. Minket persze nem kellett noszogatni, lelkesedésünk csillapíthatatlan volt. Az egyik évben Andrzej Wajdának nem volt filmje, ezért a szokásosnál több szabadidővel rendelkezett. Meglátott bennünket, s mondta, hogy most ráér, szívesen a kamera elé állna. Wajda mindig kell, gondoltam, s percek alatt beálltunk a felvevőgéppel. Pan Andrzej arról beszélt, hogy a mai lengyel film méltatlanul elfordult azoktól, akik a második világháború után újjáépítették az országot, felépítették Nowa Hutát, s most alacsony nyugdíjjal, mindenkitől elfeledve nyomorognak lakótelepi lakásaikban. Az anyagból csináltunk egy négyperces etűdöt, s ez bekerült a következő Lengyel Napba. Akkortájt egy külső cég monitoringozta műsorainkat. Állítólag a nemzeti oldalhoz tartoztak, ezért aztán némiképp meglepett, hogy mennyire kiakadtak Wajda szavain. „Mi ez az avittas bolsi duma, mit kell siratni a komcsi lakótelepeket?” A fölényes és durva hang természetesen nem esett jól, de azért eltűnődtem: vajon tudják ezek a nyegle ítészek, hogy ki az az Andrzej Wajda?
Wajdával szerencsére számos alkalommal forgathattunk, Oscar-díja alkalmával az általa alapított krakkói Manga házban adott hosszabb interjút, varsói otthonába pedig akkor látogattunk el, amikor a 10 este Andrzej Wajdával című retrospektív sorozat előszavait vettük fel. Ez utóbbi láthatóan inspirálóan hatott rá, elkérte a Beta-kópiák másolatait, majd később hasonló módon a lengyel iskoláról mesélte el emlékeit a Lengyel Televízió számára.
Abban az évben, amikor a Krauze házaspár A megváltó tere című filmmel szerepelt a fesztiválon, Krzysztof és Joanna még a szemle elején jelezte, hogy mielőbb szóljunk, ha forgatni szándékozunk velük, mert két nap múlva elutaznak pihenni Toscanába. És mi lesz, ha nyertek? – kérdeztem tőlük inkább csak a poén kedvéért, mert a mezőny nagyobbik felét még nem ismerhettem. „Gondolod, hogy teremhet itt nekünk babér azok után, hogy legutóbb Az én Nikiforom sem nyert?” – kérdeztek vissza kissé szkeptikusan. Nem állítom, hogy az én kérdésem miatt csúsztatták el a vakációt, mindenesetre tény, hogy néhány nappal később a fesztivál zárógáláján boldogan ölelkeztünk össze Joannával és Krzysztoffal, mivelhogy ők kapták meg az Aranyoroszlánokat.
A Mozgó Kép készítése során nemcsak Gdyniába jutottunk el, hanem Andrzej Wajda és Krzysztof Zanussi varsói otthonába éppúgy, mint Krystyna Janda színházába, a Teatr Poloniába. Zbigniew Preisnert Krakkóban, Wojciech Kilart pedig Katowicében kerestük fel.
A lengyel film a képernyőn (tényszerűen)
A 2002-es budapesti Lengyel Filmtavasz műsorfüzetében megjelent egy kimutatás arról, hogy az akkor 10 éves Duna Televízió addig 120 lengyel játékfilmet mutatott be. Ez átlagosan évi tizenkét filmet jelentett, s ezt a számot még hosszú ideig tartani, olykor pedig növelni tudtuk. Az időközben nemzetközi rangot szerzett, s az UNESCO által is elismert Duna Televízió tehát minden mutató szerint rászolgált a kulturális televízió státusára. Lengyel vonatkozásban ez azt jelentette, hogy a rendszerváltozást követően mi vállalkoztunk arra, hogy figyelemmel kísérjük a kortárs lengyel film mindennapjait, bemutassuk a legjobb munkákat, s megszólaltassuk a különböző nemzedékek képviselőit. Anélkül, hogy részletes kimutatásokkal terhelnénk az olvasót, azért a tárgyiasság és a szemléletesség kedvéért idézzünk fel néhány évet. 1997-ben például újra műsorra tűztük Kieslowskitól a Személyzetet és a Tízparancsolat című sorozatot, valamint az előbbiekhez kapcsolódóan Krzysztof Wierzbicki frissen készült Csak elvagyok című portréfilmjét. Ezeken kívül a klasszikusok közül Wajda Nyírfaligetét és Menyegzőjét szerkesztettük adásba, míg az előző évek termését egyebek között a Wajda-tanítvány Feliks Falk (A szerelem nyara, Önkényes eltávozás), Radoslaw Piwowarski (Az érzelmek sorrendje), Barbara Sass (Csak félelem), Krzysztof Zanussi (Vágta), továbbá az akkor fiatal Pasikowski (Kopók, Kroll) művei képviselték. Figyelmünk nemcsak a mozifilmekre irányult, ezt az évet jegyzi Juliusz Machulski Anyák, feleségek, szeretők című fikciós tévésorozata, egy tízrészes ismeretterjesztő sorozat Varsó építészetéről és a világhírű filozófus, Leszek Kolakowski Kis előadások nagy kérdésekről című, nagy feltűnést keltett sorozatának első szériája. A zenét a számos Chopin-felvétel mellett Zbigniew Preisner híres filmzenei koncertfilmje reprezentálta. A következő évben, 1998-ban 13 játékfilm és 1-1 ismeretterjesztő- és dokumentumfilm került képernyőre.
Ugorjunk most néhány esztendőt, s nézzük, milyen filmprogrammal szolgáltuk a lengyel–magyar barátság ügyét mondjuk 2001-ben, immáron Pekár István elnöksége idején. Ezt az esztendőt fémjelzi a 10 este Andrzej Wajdával című sorozat, amelynek minden egyes darabjához maga a mester mondott bevezetőt. Wajda filmjein kívül 15 új lengyel film sugárzására került sor. Emeljünk ki néhány nevet és címet a Kulics Ágnes által összeállított évkönyvből (Mozi a képernyőn, 2001): A popielawy-i mozi története (Jan Jakub Kolski), A prímás (Teresa Kotlarczyk), Adósság (Krzysztof Krauze), Egy hét egy férfi életében (Jerzy Stuhr), Európa kapuja (Jerzy Wójcik), Minden, ami számít (Robert Glinski), Varjak (Dorota Kedzierzawska), Girl Guide (Juliusz Machulski). Csupa figyelemreméltó alkotás. Volt még három televíziós sorozatunk is, köztük Krzysztof Zanussi Hétvégi történetekje.
Minden esztendőben a fentiekhez hasonló gazdagságú programmal hozakodtunk elő. 2003-ban például Krzysztof Zanussi munkásságának szenteltünk retrospektív sorozatot, bemutattuk Wojciech Kilar Missa pro pace című miséjét, Henryk Mikolaj Górecki III. szimfóniáját, s újabb szériát vásároltunk meg Leszek Kolakowski előadásaiból.
2005-ben 16, 2006-ben 15, 2007-ben 18 játékfilmet tűztünk műsorra. Miközben rendszeresen elővettük a klasszikusok – Wajda, Hoffman, Kieslowski és Zanussi – munkáit, helyet adtunk az új nemzedékek képviselőinek, illetve a gdyniai szemlék legsikeresebb műveinek is. Magyarországon nálunk debütált az Oscar-díjra is nevezett Piotr Trzaskalski (Edi), a gdyniai nagydíjas Dariusz Gajewski (Varsó), Andrzej Jakimowski (Hunyd le a szemed!, Cselek), Magdalena Piekorz (Sebek, Kábulat), Michal Rósa (Amit a napocska látott, Repedés), Wojtek Smarzowski (Mai menyegző), az időközben nemzetközileg is ismertté vált Malgorzata Szumowska (A lepkeszárny érintése, 33 jelenet az életből), Kasa Adamek (Hajléktalanok pályája) és az Andrzej Wajda Mesteriskola frissen végzett növendéke, Katarzyna Roslianec (Plázacicák). A középnemzedékhez tartozók közül többek között Jan Jakub Kolski (Pornográfia), Jerzy Stuhr (Időjárásjelentés), Feliks Falk (A végrehajtó), Krzysztof Krauze (Az én Nikiforom) és Ryszard Bugajski (Nil tábornok) új filmjei jegyzik ezeket az éveket. A lista természetesen nem teljes.
Mivel egy televízió tevékenysége a nyilvánosság terében zajlik, igyekezetünket a lengyel állam több alkalommal is elismerte. 2005-ben Vlahovics Katalin filmszerkesztő, aki ugyan a kezdetektől a Duna Televízióban dolgozott, ám akkortájt – itt most nem részletezendő okok következtében – elhagyta az intézményt, röviddel távozása után a lengyel kulturális minisztertől megkapta a Lengyel Kultúráért Érdemrendet. 2006-ban aztán újabb elismerésben részesült a Duna Televízió, amikor Anna Fotyga külügyminiszter asszony a varsói Belveder Palotában átnyújtotta Cselényi Lászlónak, a Duna Televízió elnökének a külügyminiszteri diplomát. Ezt a kitüntetést előzőleg olyan személyiségek kapták meg – hogy csak néhány nevet említsünk az előkelő névsorból –, mint Andrzej Wajda, Krystyna Janda, Krzysztof Penderecki, Czeslaw Milosz, Slawomir Mrozek, Norman Davies és még sokan mások, akik munkáikkal erősítették a lengyel szellem, a lengyel kultúra jelenlétét szerte a nagyvilágban. Az imént némiképp tetszőlegesen kiemelt nevek láttán több mint megtisztelő, hogy a Duna Televízió volt az első magyar intézmény, amely ezt az elismerést megkapta. A lengyel állam irántunk tanúsított figyelme már-már zavarbaejtő volt. 2010-ben például Radoslaw Sikorski külügyminiszter az általa alapított kitüntetést, a Bene Merito-érdemjelet a magyarok közül elsőként Cselényi Lászlónak, a Duna Televízió elnökének és az intézmény művészeti igazgatójának nyújtotta át.
Tematikus napok (tényszerűen)
A jeles és tematikus napok gyakorlata még a 90-es években született meg, s ez a nemes hagyomány a későbbi elnöki ciklusok alatt is folytatódott. Mint már utaltam rá, Lengyel Napot először 1997-ben rendeztünk, a maga 15 órás műsorfolyamával ez volt a legnagyvonalúbb és leggazdagabb lengyel programunk. A díszvendég Krzysztof Zanussi volt, aki annak ellenére vette a fáradtságot és eljött hozzánk, hogy egy héttel korábban is Budapesten kellett lennie a Mi urunk testvére bemutatóján. Rajta kívül olyan ismert személyek vállaltak szerepet műsorainkban, mint Grzegorz Lubczyk, Lengyelország budapesti nagykövete, Barbara Wiechno, a Lengyel Intézet igazgatója, Pap Pál, a varsói Magyar Intézet igazgatója, Ryszard Kapuscinski író, Ducki Kristóf grafikusművész, Mészáros Márta filmrendező, Joszko Broda népdalénekes, Kovács István, Kiss Gy. Csaba, Szalai Attila polonisták, Szokolay Katalin történész, Tadeusz Olszanskí újságíró és még sokan mások. Erre a napra forgatott városfilmet Krakkóról Szaladják István, Gdanskról pedig Dénes Zoltán és Pászt Patrícia. Az utóbbi később létrehozta a Cracovia Alapítványt, s ma már műfordítóként és irodalomtörténészként a kortárs lengyel dráma egyik legkitűnőbb hazai ismerőjének számít. Ezen a napon mutattuk be Zanussi Vágtáját, elkezdődött Kolakowski és Machulski sorozata, hogy aztán az éjszakába nyúló műsorfolyamot Preisner filmzenei koncertje koronázza meg.
Ezt követően minden évben rendeztünk Lengyel napot, esetenként kettőt, olykor hármat is: az elsőt a Lengyel Nemesi Alkotmány napján, május 3-án, a másodikat a Függetlenség Napján, november 11-én. 2006-tól pedig, amikor Sólyom László magyar és néhai Lech Kaczynski lengyel köztársasági elnök március 23-át a Lengyel–Magyar Barátság Napjává nyilvánította, ezen a napon rendszeresen gazdag ünnepi programmal hozakodtunk elő. 2008 márciusában például egy egész hetet szenteltünk a két nép barátságának. Ebben 10 lengyel játékfilmet szerkesztettünk adásba a Duna Televízió két csatornáján, köztük Roman Polanskitól A zongoristát, Marek Koterskitől a Mindannyian Krisztusok vagyunkat, a fiatal generációhoz tartozó Piotr Trzaskalskitól A mestert, Wajdától pedig a Vasembert, a Menyegzőt és A wilkói kisasszonyokat. Ugyancsak szerepelt a programban Maciej Drygas számos díjjal dekorált dokumentumfilmje, az Egy nap a Lengyel Népköztársaságban, egy Cybulski-portré Jan Laskowskitól, valamint Maria Zmarz-Koczanowicz Még élek című remek emlékfilmje Krzysztof Kieslowskiról. Erre a hétre készült el Kovács István és R. Takács Olga dokumentumfilmje is, a Lengyel légió. Természetesen a lengyel napok idején tematikus számokkal jelentkeztek kulturális és közéleti műsoraink is, a Vallási szerkesztőség pedig gyakran közvetített lengyel nyelvű szentmisét a rákoshegyi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomból, illetve Krakkóból.
Saját gyártású műsorainkban a művelődéstörténeti szempontból fontos helyek (Vannak vidékek: Krakkó) bemutatása mellett arra törekedtünk, hogy időről időre szót ejtsünk Lengyelhon arcának változásairól (Meglepő Lengyelország), s megszólaltassuk a szellemi és kulturális élet kiválóságait (Grzegorz Kolodkót, Agata Buzeket, Krystyna Jandát és másokat).
A Duna Televízió munkájának elismerését jelentette az a tény, hogy 2009-ben a Lengyel Nagykövetség a Katolikus Rádió mellett bennünket kért fel a Lengyel Szeptember elnevezésű nagyszabású rendezvénysorozat médiapartnerének. Azon túl, hogy hír- és tájékoztató műsoraink rendszeresen beszámoltak az ország különböző helyein szervezett megemlékezésekről, néhány kiemelt programmal is fejet hajtottunk 1939 tragikus szeptembere lengyel és magyar hőseinek emléke előtt. A Kívánságkosár lengyel számot állított össze, szentmisét közvetítettünk a budapesti Lengyel Templomból, emellett számos film műsorra tűzésével hívtuk fel a nézők figyelmét a lengyelség megpróbáltatásaira. Újra levetítettük Andrzej Wajda Katynját, Vajda Péter Polak-Wegier című dokumentumfilmjét, Grzegorz Lubczyk A lengyel Wallenberg című emlékfilmjét a „lengyelmentő” Henryk Slawikról, s ugyancsak erre a hónapra időzítettük két új játékfilm magyarországi televíziós premierjét. (Jerzy Skolimowski: Négy éjszaka Annával, Waldemar Krzystek: Kis Moszkva). Itt érdemes szólni arról is, hogy Joanna Stempinska nagykövet asszony javaslatára Töredékek egy fővezér életéből címmel a Duna Televízió készített dokumentumfilmet Edward Rydz-Smigly marsall bujkálásának magyarországi hónapjairól. Mivel a produkció a lengyel Nemzeti Történelmi Emlékezet Intézetének támogatásával készült, az alkotók a filmet főhajtásuk jeléül a szmolenszki légi katasztrófában, 2010-ben elhunyt Andrzej Przewoznik államtitkár úr emlékének szentelték.
Talán az eddigiek is meggyőzően bizonyítják, hogy a magyar és lengyel nép kapcsolatát televíziónk nem esetenkénti gesztusokkal, hanem lehetőségeinkhez mérten rendszeres, sokrétű és átgondolt műsorkínálattal igyekezett erősíteni. Kíváncsiak voltunk a lengyelekre, s megpróbáltuk kíváncsivá tenni nézőinket is.
Az évtized végéhez közeledve a lengyel kapcsolat látványosan elvékonyodott, egyre kevesebb filmet tudtunk vásárolni, egyre nehezebb volt a terveket megvalósítani. Beszédes tény, hogy a Chopin-év budapesti zárókoncertjét csak úgy tudtuk felvenni, hogy költségét a Lengyel Intézet vállalta magára. Aztán elkövetkezett a nagy átszervezések ideje, ezzel lezárult a Duna Televízió életének egy szakasza.
Pörös Géza