35 éve annak, hogy a Szlovén RTV a műsorrácsába – győzködések és tárgyalások hosszú sora után, valamint a köztársasági politikai döntéshozók által elfogadott határozatok alapján – az olasz nyelvű műsorok mintájára a magyar nyelvű tévéműsorokat is besorolta. Mégpedig azzal a céllal, hogy a Hidak című műsor egyrészt anyanyelvén tájékoztassa a muravidéki magyar közösséget, másrészt a műsor révén a többségi nemzet is betekintést nyerhessen ennek az őshonos kisebbségnek az életébe. A világosan megfogalmazott irány ellenére a műsor, főleg a kezdetekben, göröngyös utakat járt meg, minden apró sikerért és vívmányért külön meg kellett küzdeni.    

            A magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségét egy és fél évtizednyi viszontagság után – az  MTV hathatós támogatásával – 1992-ben végre áthelyezték Lendvára, a muravidéki magyarok kulturális és igazgatási központjába. Korábban Ljubljanában, majd Muraszombatban készültek a műsorok. Az MTV és a Szlovén RTV között kötött szerződés értelmében a Szlovén Televízió felvállalta a helyiségek bérlésének, valamint a szerkesztő és az operatőr bérének a költségeit, az  MTV pedig – Peták István pártfogásával – az újonnan létrejött szerkesztőség számára biztosította a kamerát és a vágóberendezést. Az ajándékba kapott, kihelyezett technika felgyorsította a lendvai stúdió létrehozásával kapcsolatos eseményeket, ellenkező esetben valószínűleg még sok víznek le kellett volna folynia a Murán, mielőtt a stúdiót Lendvára költöztetik. A későbbiek során a Lendvai Tévéstúdióba kizárólag a Szlovén RTV ruházott be, a határon túli stúdiók fejlesztésekor a Muravidék mindig kimaradt a sorból. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy stúdiónk, amely egy másik ország közszolgálati médiája keretében működik, szerepét tekintve merőben különbözött a kimondottan anyaországi közmédiába bedolgozó műhelyekétől. Még akkor is, ha magas fokú önállósággal, műsorpolitikai szempontból pedig teljes autonómiával rendelkezünk.

            A Lendván létrehozott stúdió, illetve a Hidak új szerkesztője Szúnyogh Sándor lett, aki évekig külső munkatársként készítette az említett magyar nyelvű magazinműsor számára a riportokat és tudósításokat. Az új stúdió lehetővé tette, hogy a magyar nyelvű tévéadás alkotói állandóan jelen legyenek az őshonos nemzeti közösség eseményeinek középpontjában, hogy tartsák a lelket a maroknyi közösségben, tudatosítsák az anyanyelv és a hagyományok őrzésének és megőrzésének fontosságát. A stúdió munkatársai lassú, de biztos léptekkel elkezdhették megvalósítani az alapítói által meghatározott célkitűzéseket.  

            Rövidesen bővült a műsoridő is, a kéthetente sugározott félórás adás 1994-ben heti rendszerességgel került a képernyőkre (ekkor két új munkatárs kapott státust a korábban kéttagú szerkesztőségben), 1998-ban már hetente kétszer jelentkeztünk félórás adással, 2003-ban heti 4-szer félórára bővült a műsoridő, 2007-ben pedig a meglévő műsoridő keretében minimálisra csökkentettük az átvett produkció arányát. A Lendvai Tévéstúdióban jelenleg egy hónap leforgása alatt eltérő gyakorisággal 8 különböző jellegű adással örvendeztetjük meg nézőinket. A 35 éve sugárzott Hidak magazinműsor mellett készítünk gyermekműsort (Pitypang), ifjúsági műsort (Kanapé), portréműsort (Vendégem), stúdióbeszélgetést (Súlypont), aktuális témákat boncolgató adást (Nagyító alatt), a szomszédos megyék stúdióival és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségével karöltve egy határon átívelő adást (Határtalan), a havonta kétszer jelentkező Barangolások című adásunkban pedig a magyar közszolgálati média által készített produkciókat vetítjük.  Az említett műsorbővítések közös jellemzője, hogy a műsoridőt – politikai nyomások hatására – biztosította ugyan a Szlovén RTV, minden egyéb ehhez szükséges feltételt, elsősorban a munkaerőt, a helyiségeket és a műszaki feltételeket pedig utólag kellett kiharcolni. Az „égből pottyant” műsoridőket – legalábbis a kezdeti fázisban – csakis az anyaországi média segítségével tudtuk műsorral betölteni. 1998-ban az MTV határon túli szerkesztősége segített ki bennünket (Bornemisza Eszter személyében mindig pártfogóra talált az egyik legkisebb határon túli közösségről tudósító stúdió), a Duna Televízióban pedig 2003-ban Pekár István, majd a későbbiek során Cselényi László voltak azok az elnökök, akik fontosnak tartották, hogy ilyen módos segítsék a Lendvai Tévéstúdió tevékenységét. A Duna Televízióval való együttműködésünk természetesen már Sára Sándor elnöklése alatt kezdődött.   

            A Szlovén RTV középtávú fejlesztési terve alapján már 2005-től, illetve az új dokumentum szerint 2010-től napi félórás magyar nyelvű tévéműsornak kellene készülnie a Szlovén RTV keretében működő Lendvai Tévéstúdióban, azonban ezek a tervek egyelőre kitolódtak egy jövőbeni, a közszolgálati és kisebbségi média számára kedvezőbb időszakra. Fontos hangsúlyozni, hogy egybehangzó szakmai vélemény alapján a muravidéki magyar nyelvű tévéműsorok minőségi szinten eleget tesznek a legmagasabb szintű szakmai követelményeknek, a stúdió munkatársai igyekeznek kellő módon teljesíteni alapküldetésüket, a muravidéki magyarság anyanyelven történő tájékoztatását. Ez csak úgy érhető el, ha a munkatársak a műsorok készítését inkább tekintik hivatásnak, mintsem mindennapi munkának, megélhetési lehetőségnek. Kisebbségi műsorokat ugyanis csakis rendkívüli lelkesedéssel, mérhetetlen hittel és a jövőbe vetett reménnyel lehet készíteni. Lehet, hogy túl nagy idealista vagyok?               

            Az anyaországi és a muravidéki közszolgálati elektronikus média közti együttműködés kezdete egybeesik a lendvai stúdió létrehozásával. A muravidéki eseményekről készített beszámolókat és tudósításokat a kezdetekben csak postán juttathattuk el Budapestre. A 90-es évek derekán a magyarországi, lenti Postahivatal „törzsvendégei” közé tartoztunk. Kazik jöttek, mentek.  A hírértékű eseményekről készített riportok esetében, amelyeknek viszont minél előbb el kellett jutniuk Budapestre, a postahivatal szolgáltatásai túl lassúnak bizonyultak, így – számos határon túli műhelyhez hasonlóan – mi is a vonatot és az autóbuszt választhattuk a kazetták Budapestre juttatásának eszközeként. Ahhoz, hogy az anyag idejében megérkezzen Budapestre, a hajnali órákban kellett kelni, félálomban újra és újra meggyőzni a buszsofőrt vagy a vonat kalauzát, hogy miért is fontos az, hogy személyesen átvegye és át is adja a csomagot. Persze, ezt a szívességet meg is háláltuk, sőt később már hivatalos volt a csomagfeladás, számlát is kaptunk róla. Aztán telefonálás Budapestre, az autóbusz rendszámának, az érkezés időpontjának és helyszínének a bediktálása, és a reménykedés, hogy minden rendben lesz.  És érdekes módon, félelmeink ellenére, mindig minden rendben is volt, egyetlen egy Beta sem kallódott el, így az összeállítás bekerülhetett a megbeszélt adásba. Ebben az időszakban az MTV határon túli műsoraiba, közülük főleg a Palackpostába és a Kézfogásba, kisebb részben pedig a Határátkelőbe és a Kárpáti Krónikába, később az Átjáróba, a Duna Televízióban pedig főleg a Híradóba és a Napórába, a Gazdakörbe, a Kalendáriumba, a Régiókba és más műsorokba küldtük a híreket a muravidéki mindennapokról és ünnepnapokról, gondokról és eredményekről. Kapcsolataink a budapesti szerkesztőkkel és gyártásvezetőkkel élők voltak. Akkoriban még gyakorlat volt mind az MTV-ben mind a Duna Televízióban dolgozó budapesti kollégák Muravidékre való látogatása is, természetesen műsorkészítési szándékkal. Közülük egyik-másik rácsodálkozott a muravidéki nyelvjárásra, ételkülönlegességekre, sajátosságokra. Aki járt nálunk, közelebbről megismert bennünket és az itt uralkodó viszonyokat, a szlovéniai választásokkor már nem kérdezte meg, hány magyar párt van Szlovéniában, azt sem írta ki a képernyőre, hogy Lendvadedes Szlovéniában van, nem keverte össze Szlovéniát Szlovákiával, a Muravidéket a Muraközzel. A szerkesztők kérésére az adott témában felkutattuk a riportalanyokat, megszerveztük a forgatással kapcsolatos dolgokat, szükség esetén kölcsönöztük a technikánkat, az együtt töltött idő pedig számunkra is lehetőséget biztosított a szakma kulisszatitkainak ellesésére. Ezek voltak azok az esetek, amikor láttuk, mit is jelent rendezővel dolgozni, hiszen ez a lehetőség számunkra nem volt és még most sem adott. A továbbképzés szempontjából rendkívül hasznosnak bizonyultak a szerkesztőségi találkozók is, amelyeken az anyagok készítésével kapcsolatos alapkövetelmények ismertetése mellett személyes kapcsolatok kialakítására, a szerkesztőkkel való személyes kapcsolatfelvételre, a régi barátokkal való találkozásra is nyílt lehetőség. Igen tanulságosak és hasznosak voltak a Dunaversitas keretében szervezett néhány napos „gyorstalpalók” és a műsorelemzések is, amelyek segítséget nyújtottak ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani a trendekkel, vagy legalább követni tudjuk azokat. A képzések szempontjából szerencsésebb helyzetben voltunk, mint a többi műhely, hiszen a Szlovén RTV keretében szervezett szakmai képzéseken is részt vehettünk, így az anyaországi közszolgálati média a Muravidéken kevesebb képzést szervezett, mint a többi régióban.

            A riportok iránti felkéréseknek mindig igyekeztünk eleget tenni, a reánk bízott feladatot pedig a legjobb tudásunk szerint elvégeztük. Igaz ugyan, hogy a szlovén közszolgálati televízió munkatársai vagyunk, akiknek a saját műsorok gyártása és a kisebbségi közösség tájékoztatása, az identitás- és anyanyelvőrzés az alapküldetése, azonban tudatában voltunk és vagyunk annak is, hogy hírt kell adnunk a muravidéki közösségről, ha annak létét tudatosítani szeretnénk a magyar köztudatban. Nekünk kell elmondanunk, hiszen mi tudjuk ezt a leghitelesebben megtenni, hogy a Muravidéken is élnek és tevékenykednek magyarok, akik az összmagyarság ugyan kicsi, de fontos részét képezik. Tény viszont, hogy a fentiek tükrében a Muravidékről kevesebb témaajánlatot küldünk a közszolgálati tévéműsorokba, mint a többi régióból, amire persze kihat az is, hogy egy tízezernyi közösségben nem történik túl sok olyan horderejű esemény, amelyre az országos tévécsatornákon befogadókészség mutatkozna. Amint az egy Duna Televíziós tudósítótalálkozón is elhangzott, „a kopjafarepedés nem hír”. A szelektálást többnyire már itthon elvégezzük, így inkább kivételnek számít egy-egy hír elutasítása.

            Néhány adást, amelyben közreműködtünk – a teljességre törekvés szándéka nélkül – már felsoroltam. Ki szeretnék emelni azonban közülük még egyet, mégpedig a Duna Televízió Világunk című műsorát, amelynek koncepcióját nagyon szerencsésnek tartottuk, és amelynek készítése során – megítélésem szerint – a leggyümölcsözőbben együttműködést alakítottuk ki a csatornával. Stúdiónkból akkor küldtük a legtöbb összeállítást a magyar elektronikus közmédiába. A Muravidékről készített műsort igyekeztünk színes és érdekes témákkal megtűzdelni, és gyakran országos vonatkozású eseményekkel, történésekkel is gazdagítani. Ennek köszönhetően a Világunk nézői valóban széles és objektív képet kaphattak Szlovéniáról és az itt élő magyar közösségről. Számunkra az adás készítése megmérettetést, szakmai kihívást is jelentett, egyrészt a többi határon túli műhellyel, másrészt önmagunkkal szemben, hiszen – a telefontudósításokat leszámítva – ekkor történt meg első ízben, hogy élőben jelentkeztünk be egy műsorba. A Lendvai Tévéstúdióban Mirjana Lovrićot bíztuk meg ezzel a feladattal. Büszkeséggel mondhatom, hogy helytálltunk, és köszönjük ezt a tapasztalatot, ezt a lehetőséget. Hadd áruljak el ezzel kapcsolatosan egy kulisszatitkot is: az élő kapcsolat anyagi vonatkozása miatt csak az első muravidéki Világunk volt valóban élő, a többi muravidéki bejelentkezés „ál-élő” volt. Ezt a műsor készítőin kívül természetesen senki sem tudta, senki sem vette észre. Aztán változott a műsor koncepciója és címe is. Bennünket sem kerestek olyan sokszor, és mi sem jelentkeztünk olyan gyakran.

            Ha már a titkoknál tartok, hadd áruljak el még egyet. Említettem, hogy a Barangolások című műsorunkban a Duna Televíziótól átvett produkciókat sugározzuk. Így pl. leadtuk a Minoritates Mundi, a Kő kövön, az Autonómia, a Sorompók, a Selyemút, a Vannak vidékek, a Magyarok és a Határtalanul magyar című adások egyes epizódjait. Hogy a másolás miatt se a Lendvai Tévéstúdiónak, se a Duna Televíziónak ne legyenek plusz költségei, a legmagasabb vezetőség beleegyezésével az archívumból, természetesen nagyon pontos lista alapján, rendelkezésünkre bocsátották az eredeti műsorkazettákat, ezeket Lendvára szállítottuk, átmásoltuk és néhány nap múlva visszajuttattuk a Duna Televízió archívumába. Hadd fűzzem hozzá, hogy e téren egyik oldalon sem adódott a majdnem egy évtizedes gyakorlat során semmiféle gond. Ez volt a mi közös titkunk, amely így, hogy nyilvánosságra került, valószínűleg már nem számít annak. Csupán bizonyítéka annak a kölcsönös, már szinte baráti bizalomnak és tiszteletnek, valamint segítőkészségnek, amellyel egymást illettük és segítettük. Minden szerződés ugyanis csupán papírra vetett betűk halmaza mindaddig, amíg nincsenek mögötte egyének, akik szívügyüknek tekintik a rögzítettek megvalósítását. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy szerződéseink mögött valóban ott voltak az Emberek. Reméljük, így lesz ez a továbbiakban is, és minden határon túli műhely a magyarországi közmédia részéről megkapja a számára fontos, személyre szabott segítséget, legyen az műsorrendelés, technikai fejlesztés, továbbképzés, műsorok rendelkezésre bocsátása, vagy bármi egyéb.  

Zver Ilona