Egyre több munka volt, egyre több riporterre volt szükség. Az alapcsapathoz idővel még többen csatlakoztak: Gótfalvai Krisztina, Fiók Éva, Zakar Ádám, Koncz Attila, Pintér Edina, Papp Klári, Komáromi Enikő (aki időnként a külpolitikai brigádot is erősítette), Muzslai Zoltán, Hortobágyi Zoltán, Krassó László, Blaskó Márta, Kavin Ferenc, aztán Hídvégi Krisztina, Vincze Viktor Attila, Szondi Vanda, Ivanics Anna, Szabó Zsóka és még sok olyan munkatárs, aki csupán rövidebb ideig élvezhette a szerkesztőség vendégszeretetét. A csapat érdekes tagja volt Edelényi Gábor, aki pilótaként és operatőrként kitűnő légifelvételeket készített, így ha bármikor repülni kellett, vagy ha a Magyar Hadsereg légierejéről kellett riportot készíteni, ezt a feladatot Gábor kapta meg.

Egyesek megjelentek néhány napra, aztán megértették, hogy ez nem nekik való. Voltak, akiknek ezt el kellett magyarázni, mert maguktól nem jöttek rá. Lassan kialakult a törzsgárda: azon kiváltságosok 25-30 fős csapata, akikre mindig lehetett számítani. Ugyanakkor egyre szürkébbé, egyhangúbbá váltak az egymásba folyó mindennapok. Egyre bonyolultabb és attraktívabb feladatokat oldottunk meg közösen. 2-3 év alatt a Kárpát-medence magyar nyelvű híradóinak egyik legjobbját küldtük minden este a képernyőre. Vagy ahogy mondani szoktuk: az egyetemes magyar kultúra újabb remekművét tettük a nemzet oltárára. Büszkék voltunk, de fáradtabbak is.

            A külpolitikai szekcióban is tarka társaság verődött össze. Jankó Anita korábban az Újvidéki Televízió bemondójaként dolgozott, Lehoczki Zsuzsa Szabadkáról érkezett, Hámos Tünde Debrecenből,  Somogyi Alfréd Pozsonyból, Zsámboki Zsolt és Horváth Réka Budapestről, egy rövid ideig pedig Gembinszki Zsuzsa, Békéssy Olga (később az RTL Klub egyik sztárriportere), Antala Zsuzsa és a korábbi magyar szépségkirálynő, Kruppa Judit is velünk dolgozott. Később csatlakozott a csapathoz Bán Kata erdélyi újságíró, Papp Zsolt, a Ceglédi Városi TV volt munkatársa és Nagy Mélykúti Edit Újvidékről. De pár évig velünk volt Domonkos László, Erdélyi Péter és G. Kovács Ferenc is, akit igazából Gyöngyösi Árpádnak hívtak, de ezt soha nem árulta el nyilvánosan, mert valami miatt tartott a volt feleségétől!

Jómagam a külpolitikai szekciót vezettem. Időnként a belpolitikai rovat munkatársa, Farkas Katalin is velünk tartott, Komáromi Enikő pedig körülbelül fele-fele arányban osztotta meg munkaidejét a két rovat között. Néhány hónapig a külpol munkatársai voltak Simonyi Zoltán és Süli Zoltán is, mindketten a Vajdaságból. Süli, a többi között, perfekt beszélt arabul, aminek sajnos alig tudtuk hasznát venni.

         Hozzánk tartozott a vidéki és a határon túli tudósítóhálózat irányítása is. 1994 őszétől ezt a munkát Gál Ilona (korábban a Róna utcai filmgyár egyik gyártásvezetője) végezte több mint 12 éven keresztül. Az összes tudósító (egy időben mintegy kétszázan küldtek anyagokat) szeretett anyukája volt, akihez minden problémával bizalommal lehetett fordulni. A Duna Televízió és a Híradó is sokat köszönhet Icának, amiért olyan odaadással és elkötelezettséggel végezte a munkáját. Ica mellett szorgoskodott Fehér Mária Zentáról, majd jóval később Zahorecz Angéla és Bimbi Marcsi is.

            A napi híradókat körülbelül fele-fele arányban töltötték ki a belpolitikai és a külpolitikai, illetve a határon túli anyagok. A kilencvenes években átlag napi hét hírműsort gyártott a szerkesztőségünk. A reggeli műsorban három, átlag 10 perces, este hatkor és kilenckor félórás híradó készült, késő este pedig még egy 10-15 perces hírösszefoglalót sugároztunk. Óriási munka volt ez mindenki számára, főleg, hogy sokkal szerényebb gyártási kapacitással rendelkeztünk, mint például a Királyi Televízió. Nálunk az emberek egyenként 3-4 riportot, hírösszefoglalót is készítettek naponta (a rekord nyolc anyag volt egy nap alatt), sokszor egymástól teljesen eltérő témákban. Fergeteges tempóban forgattunk, vágtunk, dolgoztuk fel a tudósítói anyagokat. Az utóbbiakat rendszerint át kellett szerkeszteni, újra kellett vágni vagy csak kiegészíteni plusz információkkal, mert a külső munkatársaink, főleg a határon túli stábok, nem rendelkeztek elég tapasztalattal, tudással, rutinnal, hogy megüthessék az elvárt minőségi szintet. Nem csoda, hiszen többségük a Duna Televízió megalakulásával párhuzamosan kezdte tanulni az újságírói szakmát. Kevesen voltak, akik korábban már dolgoztak a Magyar Televíziónak, és az idősebb testvér nem is engedte át szívesen a tudósítóit a Dunának. Általában még ahhoz sem járultak hozzá, hogy ugyanazok a munkatársak mindkét háznak dolgozhassanak, vagy netán ugyanazt az eseménybeszámolót mindkét helyen eladhassák (ennek ellenére ezt sokan megtették). A Dunának tehát jórészt teljesen önálló tudósítói hálózatot kellett kiépítenie és használnia. Kivételt jelentett a világ nagyvárosaiból jelentkezők többsége, mert ők általában már dolgoztak valamelyik magyarországi médiumnak. Köszönetet kell mondani például az MTI-nek, amely a legkomolyabb hálózattal rendelkezett, és amely rendszerint egy szépen megfogalmazott kérvény fejében megengedte tudósítóinak, hogy alkalmanként, némi tiszteletdíjért a Dunának is bedolgozzanak. Igaz, kilencven százalékban telefonon leadott beszámolókról volt szó, amelyeket előbb egyszerű városképekkel, majd hírügynökségi videókkal és térképekkel láttunk el, de így is biztosították, hogy híradónkban naprakészen és hitelesen tudjunk tájékoztatni a világ legfontosabb eseményeiről, természetesen előnyben részesítve a magyarokról szóló vagy a magyarokat is érintő történéseket.

            Amikor elindultunk, nem rendelkeztünk külföldi hírügynökségi anyagokkal. Csak 7-8 hónap múltán tudtunk megállapodni a CNN amerikai hírtelevízió londoni irodájával, aminek köszönhetően használhattuk európai híradásaik képanyagát, és a napi hírügynökségi összefoglalót, amely általában tartalmazta a világ legfontosabb eseményeit. Később sikerült aránylag olcsón megkapnunk a WTN, majd az APTN és a Reuters szolgáltatásait is, ami sokat javított a napi műsorok minőségén, de nem sok újat nyújtott a közép-európai térségből. Volt egy ilyen jellegű próbálkozás a budapesti 3E NEWS formájában, a cég azonban nem sokáig működött. Idővel kitűnő kapcsolat jött létre az Europe by Satellite és az Euronews stúdiókkal, amelyek elsősorban az uniós eseményekről tudósítottak. Ilyen partnerünk volt sokáig a Deutsche Welle német szolgáltató is. 

            Bármennyire különös, rendszerint sokkal könnyebb volt mozgóképes anyagot biztosítani egy amerikai vagy ausztráliai balesetről, mint például egy csíkszeredai, kassai vagy zentai eseményről. Ennek számos oka volt.

A bukott szocialista rendszerek országai nehezen tudtak bekapcsolódni a nemzetközi információs folyamatokba. A régi, állami irányítás alatt álló és az ideológiai követelményeknek megfelelően kiépített, zárt rendszerek nagy része szétesett. A még működő hírügynökségek, tájékoztatási intézmények pénzügyi gondokkal, és a már elavult szervezeti és technológiai felépítés örökségével küszködve, megfelelő szakemberek hiányában nem tudták szolgálataikat olyan szinten biztosítani, amilyenre az új társadalmi körülmények között szükség volt. A világot uraló nyugati hírügynökségek, hírtelevíziók csak annyiban érdeklődtek a közép- és kelet-európai régió eseményei után, amennyire az érdekes lehetett a saját közönségük számára. Ez pedig rendszerint csak az „izgalmas” eseményekre (háború, választások, természeti katasztrófák), és a legmagasabb állami intézmények és tisztségviselők nemzetközi tevékenységére korlátozódott. A rendszerváltások és az új társadalmi viszonyok kiépítésével kapcsolatos létfontosságú problémákról szóló hír csak ritkán kapott helyet a jelentésekben. Ez sokban hozzájárult ahhoz, hogy a megfelelő információk hiányában a világ közvéleménye nehezen tudta követni és megérteni a régióban végbemenő változásokat.

A közép- és kelet-európai országokban működő állami rádiók, televíziók és az újságok rendszerint épp ezektől a nyugati hírügynökségektől vették át a régió híreinek nagy részét. Szerteágazó és önálló tudósítóhálózatra nem volt pénz (ez különösen a televíziós anyagokra vonatkozott). Az Eurovisio kínálatába az a hír jutott be, amelyet a nagy nemzeti tévéállomások ajánlottak fel, és ezek többségét már a nyugati piac szája íze szerint szelektálták. A régió országai közötti közvetlen hírcsere csak ritkán működött.

A kilencvenes évek közepétől alkalom lett volna a médiapiac átalakulására, de erre csak részben került sor. Megjelentek a kereskedelmi televíziók (Csehország, Szlovákia, Románia, Magyarország), amelyek gazdagították a televíziós kínálatot, de profitorientált műsorpolitikájuk elsősorban az országos, belső piac megnyerésére irányult, a térség egésze nem jutott komolyabb szerephez. A közszolgálati média nézettsége jelentősen csökkent, így a regionális információk még nehezebben juthattak el a közönséghez.

A térségben nem volt egyetlen olyan határokon átnyúló, nemzetközi hírügynökség sem (ma sincs), amely folyamatosan biztosította volna a hírszolgáltatást. A nagy nyugati hírügynökségek, hírtelevíziók (Reuters, APTN, CNN, BBC, stb.) nem építettek ki olyan állandó közép-európai hálózatot, amely televíziós anyagok gyártására lett volna alkalmas. Nem létezett egy olyan hírügynökség vagy tájékoztatási intézmény sem, amely megszervezte volna a régió híreinek begyűjtését, rendszerezését, és biztosította volna ezek továbbítását az érdekelt sajtóközpontoknak. Így a Duna Televízió is kénytelen volt saját hálózatát kiépíteni, amely viszont csak lassan érte el a szükséges produkciós szintet.

            A tudósítók toborzását már 1993 tavaszán elkezdtük a magyarlakta területeken. Volt is jelentkező bőven, de közülük csak kevesen voltak alkalmasak a napi munkára: sajnos kevés tapasztalt újságíró volt hajlandó kockáztatni, és az addigi biztos állását felváltani egy bizonytalan dunás alkalmazással. Jórészt olyanok jelentkeztek, akik elégedetlenkedtek addigi állásukkal, vagy nem rendelkeztek állandó megélhetési forrással. Akadt közöttük tanár, kereskedő, asztalos, munkanélküli háziasszony, végzős egyetemista, fémesztergályos, zenész, de volt azért az írott sajtóban dolgozó és rádiós újságíró, szaktechnikus vagy irodalmár is. Ezeknek örültünk a legjobban, mert azért valamit konyítottak a hír- és szövegszerkesztéshez, a körülöttük zajló történésekhez, aránylag jól beszéltek és írtak magyarul. De kilencven százalékuknak soha semmi köze nem volt a televíziós műsorkészítéshez. Így alig találtunk valakit, aki hajlandó lett volna mozgóképes beszámolót küldeni a határon túli területekről. Aztán keservesen, de beindult a munka. A rádiós újságíró vagy éppen a helyi általános iskola tanító bácsija szövetkezett a szomszédjával, aki egy VHS, netán SVHS kamera boldog tulajdonosa volt, és elküldték az első anyagokat. Eleinte nem tudtuk, hogy sírjunk, a hajunkat tépjük vagy csak nevessünk: egyszerűen borzalmasak voltak az első riportok. Az akkori műszaki igazgató, Bódi János  megtiltotta, hogy a VHS és SVHS minőségű anyagok adásba kerüljenek. A Beta kamerák korszakában teljesen igaza volt, de akkor ki fog nekünk dolgozni? Határon túli csapatnak Beta kamera? Képtelenség! Így soha nem lesz tudósítói hálózatunk. Aztán valahogy kiegyeztünk, és az ügy érdekében a Duna Televízió vezetői elnézték nekünk a kintről érkező anyagok csapnivalóan rossz képminőségét. Észre se vettük, és mintegy két év alatt már több mint 30 helyről kaphattunk képes tudósítást. Hogyan? Vonaton, hajón, lóháton, gyalog, ahogy lehetett. Fontos volt, hogy a hír, ha két-három nap késéssel is, de ideérjen. Naponta jártunk ki a Keleti-pályaudvarra, és vártuk a Romániából vagy Szerbiából érkező vonatokat, és a tudósítók leírását követve fürkésztük az utasokat vagy kalauzokat, hátha megtaláljuk a kazettát hozó személyt. Általában sikerült, de néha nem. Megtörtént, hogy Bécsből telefonált valaki és bevallotta,  nála van a keresett videokazetta, de sajnos átaludta a budapesti állomást, és most nem tudja, mit tegyen a rábízott küldeménnyel. „Majd átadja, ha jön vissza” – mondtuk elkeseredve, mert mi mást tehettünk volna.

Egyes kalauzok szívesen segítettek nekünk, mások viszont csak pár száz forint ellenében vették át a kazettát. A közelebb eső városokból autóbuszon érkeztek az anyagok, javarészt a sofőrök jóvoltából. Ausztráliából és Amerikából időnként a MALÉV pilótái hozták el a tudósításokat, aztán egy nap rájuk szóltak, hogy akár egy bombát is felhozhatnak így a repülőgépre. Minden tudósítói küldemény eljutattása Budapestre igazi  kaland volt. El tudom képzelni, amint valahol Európában még mindig utazik néhány dunás küldemény. Ha néhány év késéssel is, de azért még legyen hova megérkezniük és adásba kerülniük!

Arra természetesen nem volt pénzünk, se műszaki lehetőségünk, hogy a helyszínről optikai hálózaton, adótornyokon vagy műholdon keresztül átlőjünk bármit is. Erre a lehetőségre nyolc évet kellett várnunk, amikor Kolozsvárral és Székelyudvarhellyel létrejött az első optikai szálas kapcsolat.

            Ahogy épült a hálózat, a tudósítók lassan rájöttek, hogy mindez jó üzlet is lehet, amiből szépen megélhet egy-egy család. Nem fizettünk sokat egy anyagért, de aki szorgalmasan dolgozott, a hazai, például romániai vagy szerbiai jövedelmének a többszörösét is megkereshette. Egyre többen és egyre jobb felszereléssel dolgoztak. 1996 augusztusában, Budapesten, a Hunyadi sétahajó fedélzetén Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke ünnepélyes keretek között átadott egy félprofi digitális kiskamerát Erdély András sepsiszentgyörgyi tudósítónak. Jelentős esemény volt ez a Duna Televízió életében, hiszen az ajándékozás egyben a határon túli tudósítói hálózat professzionalizálásának a kezdetét is jelentette. 1998-ban már 10 digitális kamerát osztottunk szét a tudósítók között, támogatva ezzel a helyi televíziózás ügyét is. Senki nem kérdezte az ajándékozottakat, hogy a kamerákkal dolgoznak-e más tévének is, például az MTV-nek – dolgoztak. Ez így volt rendjén, még akkor is, ha emiatt időnként haragudtak is rájuk. A két tévé több munkát, nagyobb jövedelmet jelentett számukra, és lényegében a hivatásos tudósítói hálózat kiépítése volt a minőségi munka előfeltétele. Ennek köszönhetően a Kárpát-medence különböző pontjain megjelentek az első önálló stúdiók, amelyek magyar nyelvű műsorokat gyártottak, erősítve ezzel az állami csatornáknál már működő magyar szerkesztőségek kínálatát. Persze mindez lehetőséget nyújtott a mindenkori állami hatalom felügyelete alóli kibújásra is. Önállósulni kezdett a határon túli magyar televíziós szakma. A rendszerváltás előtti helyzethez képest ez óriási előrelépést jelentett. Más szavakkal: az összmagyar televíziózás szempontjából nem a Duna Televízió intézményes színre lépése volt a legnagyobb eredmény, hanem az a befolyás, amit a Duna Televízió gyakorolt a határon túli tévézés fejlődésére. Csak a kettő együttesen ért valamit, és ezt sajnos sokan hajlamosak voltak elfelejteni!

            Amikor 1993 nyarán a Híradóban megjelentek az első határon túli mozgóképes tudósítások, „gyöngyszemeknek” neveztük el őket. A pejoratív becézgetés egyfajta vélemény is volt a határon túlról érkező anyagokról. Aztán múltak az évek, rengeteg beszélgetés, napi elemzés, vita és többször átíratott szövegek, átvágatott riportok árán, lassan haladtunk előre. Évente két-három tanfolyamot szerveztünk, eljutottunk a Kárpát-medence szinte minden tájára.

Az egyik első tanfolyamot 1996 novemberében Erdélyben, Kézdivásárhelyen szerveztük meg, aztán 1997 novemberében Esztergom szomszédságában, a felvidéki Kovácspatakon rendeztünk egy sikeres továbbképzést, aztán Magyarkanizsán, Szovátán, Lendván, Sepsiszentgyörgyön, Beregszászon és még több más helyen. Évente legalább kétszer-háromszor a Duna Televízió székházában okosítottuk a külhoni és a vidéki munkatársakat. És persze velük együtt mi is fejlődtünk!

A tudósítók egyre jobb felszerelést kaptak vagy vettek, javult a munkájuk minősége, de egy részük igazából soha sem tudta megütni a legmagasabb profi mércéket. Miért? Részben azért, mert legtöbbjük csak mellékfoglalkozásként űzte a tudósítói munkát, így pedig nem lehetett sem tanulni, sem rendesen dolgozni, sem felvenni a versenyt a Duna belsős szerkesztőivel. A hierarchiában ők amolyan másodrangú munkatársaknak számítottak, akikre nagyon oda kell figyelni. Egyes belső dunás szerkesztők sokszor csupán kötelező tehernek tekintették a határon túlról jövő jelentéseket: amolyan „musz” anyagoknak.

A tudósítók iránti bizalmatlanság jeléül a Dunából sokszor olyan területekre is kiküldtek belsős stábot, amelyeken akár több helyi szerkesztő is tevékenykedett. A magas rangú állami delegációk utazásait szinte mindig belsős dunások dolgozták fel. Pedig mekkora megtakarítást jelenthetett volna, ha valamennyi befektetéssel inkább felerősítjük a helyi stábokat – elsősorban szakmai erősítésre gondolok. Az alkotói munka természetesen személyes jelenlétet kíván, de a székhelytől távol eső sima híradózást a tudósítókra kell bízni – persze, ott, ahol van használható tudósítói hálózat. 

Esetenként komoly problémát jelentett egyes tudósítók érdektelensége és időnkénti felületessége is. Az évek során az egy-egy mozgóképes beszámolóra kifizetett honorárium összege alig változott, ami jelentős értékvesztést eredményezett. A tiszteletdíjból a külső munkatársnak fedeznie kellett az utazást, a stábot, a forgatást, a vágást és az anyagküldés költségeit (nem számítva az adókat és a járulékokat). A magyarországi árak nem érték el a nyugati tiszteletdíjak egyötödét sem. Ha az évek során ez társult az egyre ritkuló megrendelésekkel (ami inkább a 2005 utáni periódusra volt jellemző), akkor már egyre kevesebb stábnak fizetődött ki a magyar közszolgálati adóknak dolgozni. Ennek ellenére, amint már mondtam, a Duna aranykorában sok külhoni és vidéki tudósító szépen megélt abból, amit nálunk keresett, hiszen a Híradó mellett még számos megrendelt műsor készült.

            A kilencvenes évek második felében a Híradó külpolitikai részlege, amely egyben a határon túli területet is felügyelte, országos szinten az egyik legerősebb ilyen gárda volt. Többször kitüntettek bennünket: 1997 megkaptuk a Külügyminisztérium díját, amelyet akkor osztottak ki először a legjobbnak tartott külpolitikai újságírónak vagy szerkesztőségnek. Hasonlóan jól teljesített a belpolitikai rovat is: egymás után kapták a különböző díjakat és elismeréseket.

Jó kapcsolatokat építettünk ki a politikusokkal, a Magyar Országgyűlés embereivel, a rendőrséggel, különböző állami és gazdasági intézmények vezetőivel. Mindenki becsülte, hogy nem élünk vissza a bizalommal, csak egyszerűen tesszük a dolgunkat.

Különösen jóban voltunk a Külügyminisztériummal. Akkoriban Horváth Gábor dolgozott külügyi szóvivőként, akitől minden segítséget megkaptunk a munkánkhoz. De más külügyi tisztségviselők is szívesen dolgoztak velünk. Ki ne emlékezne például Zimborás Gabriella sajtófőnökre? Kovács László akkori és Martonyi János későbbi külügyminisztert a világ bármely országában szinte bármikor felhívhattuk segítségért, információért, egy nyilatkozatért. Volt, amikor már külön kérés nélkül is ők hívtak fel bennünket. Zimborás Gabriella egyszer megkért minket, segítsünk neki megtalálni a főnökét, Kovács Lászlót, aki kínai látogatáson volt, de nem tudták Budapestről elérni – mivel akkorra már beszéltünk a külügyminiszterrel egy pekingi szállodában, hát segíthettünk! Hasonlóan jó kapcsolatunk volt Juhász Judittal, az Antall-kormány szóvivőjével,  Földeák Ivánnal, Gabányi Andrással, majd Altorjai Anitával, a Magyar Országgyűlés sajtósaival, Borókai Gáborral, az első Fidesz-kormány szóvivőjével és Hammerstein Judittal, a párt sajtósával, Bátai Tiborral és Iván Károllyal a ma már nem létező Határon Túli Magyarok Hivatalából, Schillinger Erzsébettel és Trkala Máriával, akik Göncz Árpád és Mádl Ferenc államfői hivatalában láttak el sajtófőnöki feladatokat, Ritkó Emíliával, az Országos Választási Iroda mindentudójával, Sutarski Konráddal, az Országos Lengyel Ökormányzat elnökével, és még sorolhatnám tovább – mérhetetlenül megkönnyítette a munkánkat, hogy kérdéseinkkel volt kihez bizalommal fordulni.      

Konkurencia és versengés

            Hanák Gábor, aki a tájékoztatási területet felügyelte, egy délután a Híradó kapcsán heves vitába keveredett a főszerkesztőnkkel, amely a Róna utcai székház stúdió előtti terében, számos munkatárs szeme láttára hangos kiabálásba és kölcsönös vádaskodásba torkollott. Ennyi év után már nem emlékszem pontosan a balhé okára, de talán nem lényegtelen, hogy amint már említettem, Horváth Péter abból a csapatból érkezett hozzánk, amelyet Balogh Júlia hozott össze az általa szerkesztett dokumentum-műsorok készítéséhez. Júlia Csoóri Sándor, kiváló költőnk és a Duna egyik alapítójának a házastársaként komoly befolyásra tett szert a televízión belül, és ezt igyekezett tovább erősíteni a hozzá közel álló emberek pozícióba hozásával. Valószínűleg ez magyarázza Horváth Péter magabiztosságát is, amikor többször szembement a vezérkar akaratával.

        Sára és Csoóri az úgynevezett nemzeti hitvallás két kiemelkedő alakja volt már a szocialista hatalom alatt is, és a rendszerváltás első éveiben közösen lobbiztak a Duna Televízió létrehozásáért. Az addig egymáshoz közel álló „harcostársak” között azonban idővel megromlott a viszony. Sára korlátozni akarta Júlia hatalmát, így Horváth Pétert az említett incidens után, alig fél nap alatt kirúgták. Mivel másfél év alatt ez már a második szélsebes leváltás volt  a Híradóban, kezdtem megérteni, hogy itt bizony nem sokat teketóriáznak a főnökváltással, ha szükségét látják. A menesztéseket nem terhelték hosszú viták, elemzések, pártértekezletek vagy petíció-írások (amihez hozzászoktam a jugoszláv önigazgatási és munkástanácsi környezetben), hanem csak egyszerűen összehívták a szerkesztőséget, és közölték velünk a leváltás tényét, majd egyben bemutatták az új főszerkesztőt is. Ha valakinek nem tetszett, moroghatott magában, de nem volt apelláta – amit a vezérkar eldöntött, azt be kellett tartani. A főnökváltás indoklása pedig rövid és velős volt: nem váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat, ezért megvállunk tőle. Ennyi! Senkinek nem volt ideje szervezkedni, véleményt formálni, esetleg segítségért kiáltani: kínosan ügyeltek a Híradó folyamatának biztonságára, az esetleges újabb incidensek elkerülésére.

Első jelenete volt ez egy szövevényes játéknak, amely előrevetítette a Duna Televízió körül folyó hatalmi harcok bonyolult mivoltát, ami egyébként távol sem dúlt akkora hevességgel, mint az MTV esetében, de így is jelentősen beszűkítette a Duna szakmai mozgásterét. Amíg Sára volt az elnök, a hatalmi harcok szűk mederbe terelődtek, hiszen a személyét övező tisztelet miatt az elnök hatalmát még a legbefolyásosabb politikusok sem merték igazán kétségbe vonni. Ezekben az években a Duna a lehetséges legnagyobb szintű önállóságot élvezte, amit az akkori körülmények között egyáltalán élvezni lehetett, hiszen a mindenkori kormányzó pártok a parlamenti költségvetési juttatások révén a gyeplőt mindig a kezükben tartották.

Péter helyére addigi helyettesét, Monostori Károlyt nevezték ki. Nem volt időnk se csodálkozni, se bánkódni  Péter miatt, se örülni Karcsinak, mert egyszerűen dolgozni kellett: éjjel-nappal, karácsonykor és újévkor, március 15-én és augusztus 20-án,  melegben és hidegben, mindig és megállás nélkül. Ez a Híradó – kíméletlenül megköveteli a magáét, nem érdekli, hogy éppen jó vagy rossz kedved van, hogy otthon sír a gyerek, hogy a drágádnak a névnapjára virágot kellene venni. Nem érdekli semmi. A Híradó szent és sérthetetlen, másodpercre pontosan kezdődik, nem szabad tévedni, mert abból nagy baj lehet. A politikusok árgus szemekkel figyelik minden mozdulatodat, ha az egyikről beszélsz, a másiknak nem tetszik, ha a másikról beszélsz, akkor az első is szerepelne – ki tud ebben a rengetegben igazságot tenni? A telefonok folyamatosan berregnek, befolyásos emberek szólnak: itt koszorúznak, ott kopjafát, amott egy iskolát avatnak. Lehet, hogy száz ember meghalt egy balesetben, valahol kitört a háború, máshol éppen békét kötnek. Jaj, Istenem, mit tegyek?! Csak 20 percem van, nem férhet bele a világ minden fontos eseménye. És még ott vannak a határon túli „gyöngyök” – azokat végképp nem lehet kihagyni!

Egyáltalán, kinek mi a fontos? Legszívesebben elszöknék, de nem tehetem. Legszívesebben olyan híradót készítenék, amilyen nekem is tetszene, de nem tehetem. Megőrülnék, de nem tehetem. Már csak három órám van hátra és kezdődik a Híradó. Még két óra, még egy óra, még 10 perc, még 5 perc. Még mindig történhet valami! És bejön: Clinton amerikai elnök bejelenti a délszláv háború végét. Az ördögbe, ha már öt évig tartott háború, hát nem várhattak volna még fél órát!? Akkor nyugodtan betesszük a következő kiadásba. Még öt perc! Általános rohanás, rögzíteni a képeket, valaki gyorsan írja meg a szöveget, szaladj a vágóba és aztán le a vezérlőbe. Mindezt rohadt öt perc alatt. Végül összejön. Főcím, headline, majd a műsorvezető alig észrevehető remegéssel közli a történelmi hírt. Felkonf és indul az első anyag: béke a Balkánon. Ismét nincs időd örülni a sikernek, mert a vonat robog tovább. Újabb hírek, újabb háborúk, valahol, valami mindig történik, ami miatt felborul minden, amit oly okosan elterveztél.

            Közben cserélődtek az emberek. Nem mindenki bírta  a tempót és a felelősséget. Volt, aki hibát követett el, és volt, aki ítélkezett. Ha nem a néző, akkor a főnököd, vagy éppen egy fontos politikus. Ha „nem fértél bele a képbe”, akkor távoznod kellett. Ha maradni akartál, legalább egy kicsit alkalmazkodnod kellett a környezethez – de soha nem adhattad fel a szakmai becsületedet. Hiszen a politikusok, a főnökök jöttek-mentek, neked pedig ebből kellett megélned!

            Monostori Karcsi vezette a Híradót annak legteljesebb, számomra legszebb időszakában. Két helyettest nevezett ki maga mellé: Gaál Péter felelt a belpolitikai munkáért, én a külpolitkáért, a külhoni és a vidéki területtel együttvéve.

            Kérésemre Karcsi a következőket írta le a dunás időszakról:

            „1993 kora tavaszán kerültem az MTV Híradóból a Duna Televízióhoz. Miként? Olvastam az újságban, hogy a Róna utcában indul a Duna Televízió, és én a Róna utcától 2 percre laktam Zuglóban, a Thököly úton. Az MTV-s híradós kollégáim közül is többen szóltak: menjek én is, mert indul egy új tévé a Róna utcában, ők is voltak már jelentkezni (Gaál Péter, Durkó Károly).  Bementem, mondtam, engem érdekel ez a tévé, és szeretnék itt dolgozni. »Holnap már lehet jönni« – válaszolta Erdélyi András főszerkesztő. Így kezdődött. Őt egyszer láttam életemben – amikor felvett –, utána soha többé nem találkoztunk. Azt mondták, Németországba ment, ahonnan nem tért vissza.

Előbb riporter voltam 1-2 hónapig, azután már felelős szerkesztő a Híradóban, majd az akkori főszerkesztő, Horváth Péter a helyettesének nevezett ki. Őt egyik napról a másikra – emlékeim szerint 1994 őszén – eltávolították a Híradó éléről, és Sára Sándor elnök, Hanák Gábor akkori hírigazgatóval megegyezésben, engem nevezett ki főszerkesztőnek. Ezt a pozíciót 1994 őszétől 1999 tavaszáig töltöttem be.

            Főszerkesztőként az egyik legnagyobb kihívás volt számomra a tényszerűség, a függetlenség megtartása a szerkesztőség napi munkájában. Nagyon sokat tett mindenki ezért, és – minden túlzás nélkül – úgy érzem, ennek maradéktalanul sikerült is megfelelni. Ezt bizonyítja, hogy rengeteg kitüntetést kaptunk, és a szakma szerint a legpártatlanabbak voltunk a magyar hírműsorok közül. Egy adalék ehhez: míg a Duna Televízióban főszerkesztő voltam, addig az MTV négy híradós főszerkesztőt »fogyasztott el«. Ez is jelzi, hogy hosszú évekig olyan hírműsort készítettünk, amely megfelelt a szakmának és a nézőknek egyaránt. Soha nem volt egyetlen sajtóper sem addig, míg a Híradót vezettem.

            Sára Sándor elnök – akit a legjobb főnökömnek tartok egész életemben – nagyon figyelt a munkánkra. Sose felejtem el, mikor a Híradó főszerkesztője lettem, meghívta az akkori parlamenti pártok sajtósait egy beszélgetésre a Duna Televízióba. Bemutatott nekik és azt mondta: »Ő Monostori Károly, a Duna Televízió Híradójának főszerkesztője. De kérem Önöket, őt soha ne hívják fel telefonon, és ne is keressék. Ha gondjuk van a Híradóban elhangzottakkal, akkor csak és kizárólag engem keressenek«. Öt év alatt egyetlen miniszter, parlamenti képviselő, politikus nem keresett telefonon, hogy ez vagy az nem tetszett neki. Hogy hányan reklamáltak Sára Sándornál? Nem tudom, ez legyen az ő titka.

            Az 1998-as parlamenti választásokat követően – melyet a Fidesz nyert meg – nagyot változott a médiában a helyzet, sok vezetőnek, szerkesztőnek távoznia kellett. Ekkor távozott a Duna Televízióból Hanák Gábor alelnök is, aki a közvetlen főnököm volt. Őt követően Lugossy László alelnök vette át a hírterület felügyeletét, akitől Marosi Barna marosvásárhelyi újságíró örökölte a posztot. Marosi aztán ‘99 tavaszán különösebb indok nélkül engem is kirúgott. Azon a híradós értekezleten, melyen Marosi Barna a kirúgásomat bejelentette, Bakonyi Ágnes riporter kolléganőm megkérdezte tőle, miért váltanak le. »Csak« – volt Marosi válasza. Ezt sose felejtem el. A sors iróniája, hogy végül Sára Marosi Barnát is kirúgta.

            Kirúgásom után munkanélküli voltam. Kérésemre Bodzsoni István – aki korábban főszerkesztő-helyettes volt a Híradóban –, akkor már a határon túli műsorok főszerkesztőjeként alkalmi munkákkal bízott meg, hogy valahogy meg tudjak élni. De ez nem tartott sokáig, mivel elfogyott a külsős munkatársakra szánt pénz.

            Másodszor 2006-ban tértem vissza a Duna Televízióba, miután – szerintem politikai okok miatt – eltávolítottak a Kossuth Rádió Krónika című műsorából, valamint a Hírszerkesztőségből is, ahol 2000 és 2006 között szerkesztőként dolgoztam. Ekkor telefonon felhívtam Cselényi Lászlót, az akkori elnököt – akivel korábban már ismertük egymást a régi, a Duna Televízióban együtt töltött időkből –, és elmondtam neki, hogy kirúgtak a Magyar Rádióból, és szeretnék visszamenni. Segített ebben Riskó Géza régi barátom és újságíró kollegám, és Németh Árpád híradós kollegám is, akit kitűnő vajdasági újságíróként annak idején még én vettem fel a Híradóba szerkesztőnek. Mindketten felelős vezetőként dolgoztak a Duna Televízióban. Nyugdíjazásomig voltam a Dunában; a Híradóban felelős szerkesztőként, a Térkép című határon túli magazinban felelős szerkesztőként, a reggeli műsor és a Duna internetes oldalának felelős szerkesztőjeként dolgoztam.”

            A belpol és a külpol között nem volt teljesen felhőtlen a viszony, így közöttem és Gaál Péter főszerkesztő-helyettes kollégám között is előfordultak komoly viták. A külszekció munkája ellen különböző kifogások merültek fel: túl sok a határon túli és a külpolitikai anyag a híradókban, főleg a délszláv háborúval foglalkozó tudósítás; agresszívan próbáljuk „becsempészni” a határon túli anyagokat a műsorokba; elegendő, ha munkatársaink csupán a hírügynökségi és tudósítói anyagokat szerkesztik adásba, és mivel azokkal semmi külön munka nincs, elég, ha naponta egy szerkesztő teljesít szolgálatot a szokásos három helyett, és így tovább. Nyilván a kifogások döntő többsége a határon túli terület és a külpolitikai szerkesztés technológiájának hiányos ismeretével magyarázható. Sajnos azonban nem ez volt a probléma lényege!

            Tény, hogy a napi munkában nem volt könnyű érvényt szerezni a Duna deklarált műsorpolitikai céljainak. Nem beszélhetek nyílt ellenállásról, csak egy felszín alatt parázsló, morgó bizalmatlanságról, amelynek a kialakulásához mindkét fél hozzájárult.

Az igazság, hogy nem mindenki fogadott bennünket, „határon túliakat” kitörő örömmel, és mi sem voltunk túlzott bizalommal a hazaiak iránt. Ennek sok oka lehetett. Említettem már a kevés munkalehetőséget, s a különböző érdekek egymásnak feszülését. Volt, aki úgy nézett az erdélyi és kárpátaljai kollégákra, mint szegény testvérekre, akik örülhettek, ha volt mit enniük és hol aludniuk. Mi, délvidékiek amolyan háborús menekülteknek számítottunk, akikre szükség volt, mert általában értettünk a tévés szakmához, mivel többségünk többéves tapasztalatot szerzett az Újvidéki TV-ben. Boldogulásomat a Dunában elsősorban újvidéki éveimnek köszönhetem, mivel a lent töltött 17 év alatt szinte mindent megtanultam, amit egy jó tévés szakembernek tudnia kell.

A délvidékiek iránti enyhe ellenszenvben felismerhettük az előző 25 évnek a hozadékát is, amikor a jugoszláviai állapotok következtében sokkal jobban éltünk, mint magyarországi nemzettársaink. Akkori, arrogánsnak is mondható magatartásunk a többi szocialista országbeli polgár felé most visszaütött: főleg az idősebb budapestiek még jól emlékeztek azokra az évekre, amikor a vajdaságiak néhány rágógumi vagy olasz farmer árának fejében királyként viselkedtek a legjobb éttermekben, ahova egy átlagos magyar állampolgár talán soha életében nem juthatott be. De nem csak ezért kellett sokszor feltenni magamban a kérdést: mi az igazi probléma?

Azokban a hónapokban több mint harmincezer vajdasági magyar és legalább tizenötezer szerb szánta el magát hasonló kalandra. Budapesten a Váci utca és környéke visszhangzott a szerb beszédtől, mert akik átjöttek Újvidékről vagy Belgrádból, azok többsége a tehetősebbek közé tartozott – itt gyorsan feltalálták magukat, hiszen volt miből, és akkor Magyarországon szívesen fogadtak mindenkit, aki erős anyagi hátérrel üzletelni vagy vállalkozni jött, mindezek mellett pedig politikai súlya is volt a milosevicsi rendszertől elszökött szerbek felmutatásának a világ előtt. De mi volt a helyzet velünk, délvidéki magyarokkal? Akkor még nem élhettünk a kedvezményes honosítási eljárás előnyeivel!

1992-ben az akkori magyar kormány megnyitotta az ország kapuit a vajdasági menekültek előtt, de amikor tömegesebben kezdtek idejönni, nem igazán tudott velük mit kezdeni. Amint már mondtam, a szerbek többsége valahogy feltalálta magát, a Horvátországból és Boszniából érkezett horvátok és bosnyákok pedig Nagyatádon és környékén, valamint más kisebb menekülttáborokban találtak átmeneti menedéket. A magyarokat azonban nem lehetett úgy kezelni, mint emigránsokat, mert nem is voltak azok: Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnökeként nem tehette és nem is akarta a Délvidékről érkezőket egyszerű menekültekként kezelni. De ez a magasztos, elvi magatartás nehezen érvényesült a gyakorlatban.

            A folyamatos feszültség, bizonytalanság a szerkesztőségben is meghatározta a hangulatunkat, sokszor nem teljesítettünk az elvárásoknak megfelelően, és ez még tovább rontotta a megítélésünket a „hazai” gárdánál.

1996 őszén, egy késő délután kiborult a bili. Harmadszor futottam neki a bevándorlási papírok véglegesítésének. Akkor már harmadik éve dolgoztam Budapesten! Az idegenrendészeti hivatal városligeti irodaházában, nyolc óra várakozás után végre az egyik ügyeletes tisztviselő színe elé kerülhettem, mire ő néhány kecses mozdulat és bölcs megjegyzés kíséretében rendre utasított a benyújtott okmányok egyikével kapcsolatban: „Az ön neve nem Bodzsoni, hanem Bodžoni – látja, ezt írja a jugoszláv útlevelében. Számunkra ez a hivatalos okmány! Tessék helyesen kitölteni a kérdőíveket, aztán jöjjön vissza!” Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban! Nem bírtam tovább! Elöntötte az agyamat a keserű, tehetetlen düh, az egész iratcsomót úgy vágtam vissza a hölgy orra alá, hogy a papírok szanaszét szóródtak, és válogatatlan szavakkal, kiabálva nyilvánítottam véleményt a magyar közigazgatásról, az idegenrendészetről és a tisztviselőnő értelmi képességeiről. A teremben szinte megfagyott a levegő, az ott lévő néhány tucat ügyfél és alkalmazott csodálkozva és ijedten nézett rám, mert ritkán fordult elő, hogy valaki kiboruljon a hatalom színe előtt, hiszen az idegenrendészet indoklás nélkül is megtagadhatta valakitől a tartózkodási engedélyt, tehát az alázat és a jóneveltség alapkövetelmény volt a kérvényezők számára. De én nem tudtam megállni, csak ömlöttek belőlem a szavak, miközben nyomatékosítva mérgemet, néhányszor rácsaptam a pultra. A riadt hölgy odahívta a főnökét, egy megtermett rendőrtisztet, aki valami olyasmit mondott, hogy 24 órán belül kiutasíthatnak az országból, mire én egy káromkodás kíséretében begyömöszöltem a papírjaimat a táskámba, megfordultam és kirohantam az idegenrendészet épületéből. Trabantommal egyenesen a Duna Televízióba hajtottam, köszönés nélkül odaültem az asztalomhoz, és elkezdtem pakolni. A kollégák, akik a késő esti Híradót készítették, nyilván látták, milyen idegállapotban vagyok, és szóltak Monostori Karcsinak, nézze meg, mi a bajom. A főszerkesztőm bejött, és csodálkozva látta, amint egy zacskóba gyömöszölöm a holmimat: „Mi a bajod, Pista?”– kérdezte –  „Hova készülsz?” „Elegem van mindenből, megyek vissza Újvidékre, úgyis kiutasítanak” – mondtam remegő hangon. Szerencsémre Karcsi nyugodt ember volt, leült velem szembe, és mindenről kifaggatott. Talán akkor mondtam el neki először az egész kínszenvedést a letelepedéssel, mert nyitott szemekkel bámult rám, és csak annyit kérdezett: „Te teljesen megőrültél? Hát miért nem mondtad előbb, mi a bajod, te szerencsétlen!” Gondoltam magamban, az egész szerkesztőség tudja, miért vagyok állandóan ideges, te is tudhatnád, de nem szóltam semmit. Csak tartottam a kezemben a félig megpakolt zacskót, és hallgattam. Karcsi pedig vette a telefont, és azonnal felhívta Németh Krisztát, a Belügyminisztérium sajtófőnökét. Másnap már egy csokor virággal a kezünkben, ott ültünk Kriszta Roosevelt téri irodájában, két napra rá pedig külön fogadtak az idegenrendészet Podmaniczky utcai épületében, és három év után először nem azt magyarázták, mit miért nem lehet, hanem hogy mit miképp lehet. Óriási megkönnyebülés volt ez a számomra. Ne részletezzem tovább: egy hónapra rá az egész család megkapta a letelepedési engedélyt, Benkő István, a Belügyminisztérium későbbi sajtófelelősének segítségével pedig egy év elteltével az állampolgársági papírokat is (nem is tudják, milyen boldogok lehetnek azok, akik manapság a kedvezményes honosítási eljárásban részesülnek!)

            Egyébként híradósként a Belügyminisztériummal és a rendőrséggel is kitűnő kapcsolatokat építettünk ki az évek során. Számtalan esetben voltunk egymásra utalva: ők segítettek a forgatásoknál, különböző engedélyeknél, sokszor fontos információkat közöltek velünk, mi pedig igyekeztünk tisztességesen népszerűsíteni a munkájukat, figyelemmel kísérni a rendezvényeiket, halogatás nélkül közölni a fontos a közleményeket. Bizalmi viszony alakult ki közöttünk, amelyben mindkét fél megbecsülte a másik munkáját.

Valami hasonló történt a határon túli kollégáimmal is: több éves harc után, végül a belügyisek segítettek az út lerövidítésében. Mindegyikünk már rég túl van ezeken az éveken, de a história azóta sem hagy békén bennünket: miért kellett magyarként, Magyarországon mindezt végigcsinálni? Van azonban a mesének még egy tanulsága: újságíróként olyan emberekkel kerülhetünk kapcsolatba, akiknek hatalmuk és befolyásuk van, és akik számára fontos a jó viszony a sajtóval. Ez is a médiahatalom részét képezi.

            De térjünk vissza még egy rövid időre a kezdetekhez. 1993 tavaszán a Duna Televízió még mindig a szülési nehézségekkel küszködött: nem találta az igazi arculatát, hiányoztak a jó televíziós szakemberek, a gyártás kezdetleges körülmények között folyt, ideiglenes stúdióban, rosszul felszerelt irodákban. A profizmus hiányát valamilyen fennkölt küldetéstudattal próbáltuk pótolni, ami egy ideig elegendő volt a sikerhez – a Duna Televízió isteni áldásként  hódította meg a határon túli magyar közösségek otthonait. Sokan még évek múltán is hittek a magyar szó és a történelmi nemzeti értékekre való hivatkozások önmagáért szóló és kizárólagos erejében, elzárkózva a gyorsan változó nézői igényektől, a média elpiacosodásától, a közép-európai társadalmi, elsősorban gazdasági és politikai viszonyok gyökeres átalakulásától. A Duna Televízió fejlődése a vezető szerkesztők és a tévéről döntő politikai elit nem jelentéktelen részére ott állt meg, ahol elkezdődött. Nemzeti érdeket nem lehet képviselni, kommunikálni megfelelő szakértelem, anyagi háttér és elkötelezettség nélkül. A Dunában kezdetben csak az elkötelezettségből volt elegendő mennyiségben, aztán megérkezett a pénz is, de a profizmus, a céltudatosság, az ésszerű kockázatvállalás sokszor alulmaradt a konformizmussal és az országhódító ábrándokkal folytatott versenyben. Ebben az ellentmondásokkal terhelt környzetben a híradós szerkesztők, újságírók, rendezők, operatőrök többsége igyekezett tisztességesen végezni a munkáját, hiszen valahogy maga a híradós műfaj olyan, hogy nem is engedi meg a laza hozzáállást.