Az első magyar nyelvű televíziós műsort régiónkban 1979-ben sugározta a jugoszláv közszolgálati televízió eszéki körzeti stúdiója, Láthatár címen. Ezt az adást 12 évig követhették a nézők, majd a háború kitörésekor, 1991-ben megszűnt.
2000-ben, a békés reintegráció után, még az újraszerveződés elején az itt élő közösség megpróbálta újjáéleszteni a magyar nyelvű elektronikus médiát. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége 2000-ben pályázatot írt ki különböző televíziós munkakörök betöltésére azzal a céllal, hogy az eszéki stúdióban majd újra gyártanak magyar nyelvű műsorokat.
A bizottság, amely a jelentkezők közül kiválasztotta a legalkalmasabb embereket, a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban ült össze. A magyar adás leendő készítőit pedig Pécsen és Budapesten képezték tovább a Magyar Televíziónál, segítséget pedig a pécsi körzeti stúdió ajánlott fel, csak velük létesült abban az időben kapcsolat. A drávaszögi Ruzsicska Mária volt a pécsi körzeti stúdió kisebbségi adásainak a főszerkesztője, a háború előtt pedig az eszéki stúdió munkatársa.
A magyar nyelvű műsor visszaállításával kapcsolatos tárgyalások a horvát közszolgálati televízió képviselőivel sorra kudarcba fulladtak. Egy alkalommal én is részt vettem a HRTV-vel való megbeszélésen dr. Szántó Tibor magyar és Furio Radin olasz parlamenti kisebbségi képviselő társaságában, amikor a HRTV képviselője azzal utasította el a kisebbségi műsorok adásba kerülését, hogy „szó sem lehet róla, hogy magyarul vagy olaszul beszéljenek a horvát tévében”.
2001-ben viszont új fejezet kezdődött a horvátországi magyar televíziózásban. Ez év tavaszán dr. Csermák Zoltán, a Duna Televízió marketingigazgatója és Renge Csilla, a PR-iroda vezetője ellátogattak a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központba, hogy előkészítsék a Duna Televízió elnökének látogatását, aki ott szembesült azzal a problémával, hogy Horvátországban nincs magyar nyelvű kisebbségi adás.
Pekár István, aki könyvadományt hozott a horvátországi magyarság intézményeinek, elmondta, hogy a Duna Televízió nézőinek többsége Erdélyben található, de mindenképpen fokozni szeretnék a kisebb régiók jelenlétét is. Újságíróknak azt nyilatkozta: „Mindenképpen fontos lenne, hogy Horvátországban is legyen egy stúdió, vagy akár csak egy műhely. Ez az oktatási központ tökéletesen alkalmas lenne a befogadására. Ez lehetne az az ablak, amelyen keresztül megismerhetnénk az itteni magyarságot. Nem kell attól félni, hogy esetleg nem tudná fenntartani magát. Naponta húsz-harminc tudósítást is fogadni tudnánk különböző műsoraink számára. A folyamatos munka biztosítva lenne. Készíthetnének rövid beszámolókat, tudósításokat az itteni magyarok életéről, ünnepeikről, hagyományaikról, aztán gazdasági eseményt is fel lehetne dolgozni hosszabb riport formájában. De félórás dokumentumfilmet is szívesen fogadunk majd. A televíziózás könnyen tanulható. Néhány újságíróra van szükség, és meg kell tanulni képekben gondolkodni. A Duna Televízió mindenképpen támogatja az ötletet!”
A Duna Televízió elnökének e kijelentésén felbuzdulva, amikor 2001-ben az Illyés Közalapítvány meghirdetett egy eszközbeszerzési médiapályázatot, a horvátországi médiaműhely is jelentkezett a kiírásra, amelyet el is nyert, és televíziós produkciók gyártására 10 millió forintos eszköztámogatást kapott. A felszerelés 2002 januárjában érkezett meg, és az eszéki főkonzulátus megnyitásával egy időben a Horvátországi Magyar Tudósítói Pont átadására is sor került.
2002. március 15-én a háromtagú szerkesztőség már ünnepi adással jelentkezett Drávatáj címmel a regionális Szlavón Televízióban (a közszolgálati televízió továbbra sem adott teret kisebbségi műsoroknak). Nem sokkal később elkezdtük tudósítani a Duna és a Magyar Televíziót is. A következő műsorokba küldtünk anyagokat: Híradó, Világhíradó, Kalendárium, Régiók, Talpalatnyi zöld, Világunk, Világunk–Reggel, Kárpát Express, Aula, Vallási szerkesztőség, Térkép stb.
Ebben az időben nagyon jó volt az együttműködés a Bodzsoni István vezette határon túli műsorok főszerkesztőségével. Nagyon sokat segített, hogy évente több alkalommal is szerveztek nekünk továbbképzést a Duna Televízióban. Így nemcsak egymást ismerhettük meg, hanem emberi kapcsolatokat alakíthattunk ki a budapesti szerkesztőkkel is. Ha felhívott valaki, és anyagot rendelt, nemcsak egy hang és egy név volt a vonal túloldalán, hanem egy kedves ismerős, egy barát, akihez az ember arcot is tudott kapcsolni, és amitől teljesen más „íze” volt a munkának.
2003-2005 között a vajdasági, szabadkai stúdióval közös produkcióban gyártottuk a Dunának a Régiókat. Abban az időben még elég körülményes volt az anyagok eljuttatása A-ból B pontba. A horvátországi riportokat Beta kazettán vittük át a Vajdaságba, Bezdánba és Zomborba, a szabadkai kollégák pedig érte jöttek. Az adást Szabadkán rakták össze, ott vették fel a műsorvezetőt, ott vágták meg, majd a végterméket ugyancsak Beta kazettán utaztatták tovább Szegedre. Itt még mindig nem ért célba. Szegeden még fel kellett tenni a buszra vagy a vonatra, hogy felérjen Pestre. Ezekben az években nemcsak a pesti szerkesztőket ismertük meg jobban, hanem a mozdonyvezetőket és a buszsofőröket is. Mert ugyanígy működött ez más tudósításainknál is. Egy híradós anyag elkészítése, ami maximum egy perc, egy egész napot vett igénybe. El kellett menni leforgatni az adott témát, majd vissza kellett érni a szerkesztőségbe megvágni azt, felmondani a szöveget, amit Pestről küldtek vissza, majd kiírni kazettára, kocsiba ülni, és elvinni Eszékről Pécsre, ahonnét vonattal utazott tovább Budapestre. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy híradós anyag még aznap bekerülhetett a Duna hírműsorába. Az egyik ilyen híradós anyag elküldésénél nagyon komoly problémák merültek fel. Ugyanis operatőr kollégám, aki a kazettát vitte Pécsre, elfelejtett Horvátországban kenyeret és péksüteményt vásárolni a jegykezelőnek, aki ezért majdnem nem vitte föl a kazettát Pestre…
2005–2008 között új műsorral jelentkeztünk Eszékről. Megszűnt a Régiók, és a Világunk című magazinműsor vette át a helyét. Ezt már eszéki székhellyel gyártottuk, a kész műsor kazettán utazott fel Pestre. A műsort élőben (közvetítőkocsik jöttek le Pestről) és „álélőben” is közvetítette a Duna Televízió. Ezek félórás műsorok voltak, amelyben mindig volt stúdióbeszélgetés is. A közös, Kárpát-medencei produkcióhoz a díszletet is a Duna Televízió készítette, és szállította le a régióknak. Az eszéki stúdió hathetente került adásba.
Egy ilyen élő bejelentkezés alkalmával, amikor a Duna Televízió világosítója tizenötödször küldött el a boltba, mert hol facsipeszre, hol egy pohárra és egy palack borra, hol pedig egy tál szőlőre volt szüksége, hangzavarra lettem figyelmes az udvaron. Mivel a Szlavón Televízió, amely adásainkat is sugározza, a horvát közszolgálati televízióval osztja az udvart, és közös a porta, nem akarták beengedni a Duna Televíziós közvetítőkocsit. Kész kis csődület támadt a leeresztett sorompó előtt. Ugyanis a horvát televízió munkatársai azt hitték, mivel aznap volt Branimir Glavaš háborús bűnökért elítélt eszéki parancsnok bírósági pere (akit a horvátok hősnek tartanak, és aki jelenleg Boszniában tölti börtönbüntetését), hogy a magyar televízió azt akarja közvetíteni. Mikor szóltam, hogy csak mi jelentkezünk be élőben, a magyar kisebbség saját műsorunkkal, csak legyintettek és kinyitották a kaput.
2008 májusában megszűnt a Világunk is, és egyre kevesebb anyagot vett át tőlünk a Duna Televízió. Volt rá példa, hogy havonta csak egyet, de volt olyan év is, hogy csak egyet. Azt is természetesen karácsony vagy újév környékén, amikor nem volt anyaguk. Így például szenteste előtt megcsörrent a telefonom. Meg is lepődtem rendesen. Ismeretlen név és hang a Duna Televíziótól, abban az évben először szeretett volna egy körképhez anyagot rendelni tőlem, mégpedig a benzinárak emelkedéséről, amit régiónként szerettek volna összehasonlítani a Kárpát-medencében. Úgy emlékszem, hogy nem csináltam meg.
Az eszközállományunk lassan leamortizálódott, új, korszerű gépek vásárlására nem volt lehetőség.
Az újbóli fellendülés számunkra 2012-ben kezdődött. A Duna Televízió határon túli témákkal foglalkozó műsorai újra elkezdték átvenni az anyagainkat, és egyre többet rendelnek. Az MTVA Kós Károly Kollégiumának megalakulása óta számos továbbképzésen vettünk részt, és sikerült az egész Kárpát-medencében újraéleszteni a tudósítói hálózatokat is. Lassan elkezdődött az elavult eszközállományok felújítása és lecserélése is. Az eszéki stúdióra egyelőre még nem került sor.
Kriják Krisztina