A Duna Televízióval különleges, vagy helytállóbb jelzővel: furcsa kapcsolatom volt. Alapítását távolról, érdeklődéssel néztem, kezdeti éveit gyatra, megizmosodását annál nagyobb figyelemmel követtem. Ahogy közéleti szerepeket vállaltam vagy kaptam, úgy éreztem egyre nagyobb erejét annak, ha a Duna Tévében megjelentem, újságíróinak nyilatkoztam.
Érződött, a hazai és a Kárpát-medencei levegőben volt, ahogy hatása, ereje egyre bővült. Érdem lett megszólítva lenni benne, hasznos volt együttműködni vele. Mindeközben meg tudta tartani tisztességes értékrendjét, a pártpolitikát magától távol tartó önazonosságát.
Nézettsége sosem verte a csillagokat, a Duna Televízió az a csatorna volt, amit kevesen néztek, de mindenki úgy gondolta, hogy ha nézné, akkor értékeset, jót látna. Nem volt újító és modern, nem volt megbotránkoztató és vulgáris, nyugodt volt, és ami fontosabb: nyugtató. Ha odatévedt a távkapcsoló, akkor pontosan lehetett tudni, mire számíthat az ember, a dunás műsoroknak aurája volt.
Világos volt azonban, hogy ez nem maradhat örökre így. A médiaipar változik, fejlődik, a nézők új impulzusokra vágynak, a közszolgálati televíziózást meg kell változtatni, mert elhal a kereskedelmi média attakja alatt.
Sosem hittem abban a mondásban, hogy „nem számít a nézettség, mert érték jön a képernyőről”. A kettő csakis együtt ér valamit. És magunkat, a nemzetet – és amúgy az újságíró társadalmat – becsülnénk le, ha azt vélnénk, nem lehet értékes tartalommal tömegnézettséget biztosítani. Lehet: megfelelő formákat, erős, hatásos üzeneteket, hiteles alkotókat kell találni hozzá.
2007-ben belecsöppentem a médiapolitikába. A Fidesz javaslatára a Magyar Televízió kuratóriuma elnökségének tagjává választottak. Ellenzéki kurátor voltam, ennek megfelelő habitussal és érvrendszerrel. Talán nem túlzás és nagyképűség: két év alatt megtanultam a médiapolitika és a televíziós-tartalomkészítés részleteit. 2009-ben a Duna Televízió kuratóriumi elnökségébe delegáltak, rögtön az elejétől világossá tettem – mert tapasztalataim ezt diktálták –, hogy elkötelezett vagyok a közszolgálati televíziók (és egyébként a Magyar Rádió) szorosabb együttműködésének megvalósítása iránt.
A Duna Televízió ekkorra lejtmenetbe került. Nem pusztán nézettsége, hanem társadalmi megbecsültsége, befolyása és gazdálkodása okán is. Kurátorságom szomorú része volt, amikor fel kellett fednem a nyilvánosság előtt, hogy olyan szerződések köttettek a Duna Televízió egyes vezetői aláírásával, amelyek nem pusztán a jó ízlést és a hatékony és szakszerű gazdálkodást sértették, de a jogszerűség próbáját sem állták ki. Ma is meggyőződésem, hogy akkorra – 2010 tavaszát írtuk – jó néhányan már a saját zsebük megtömésével foglalatoskodtak a Mészáros utcában. Kár érte, sötétszürke ceruzával írandó fejezet ez.
2010 őszén az önálló Duna Televízió léte befejeződött. Új korszak kezdődött, egy intézménybe bútoroztak össze a közszolgálati csatornák. Nagy feladata a közmédia egészének, hogy a Duna Televízió múltjának fényes emlékeit megőrizze, nemzeti küldetését kiteljesítse. Sok sikert kívánva hozzá, aggódva nézem ezt a folyamatot.
Szabó László
kommunikációs szakember,
a Duna Televíziót felügyelő Hungária Televízió Közalapítvány elnökségének kurátora (2009-2010)