Az első magyar műholdas csatorna elképzelését valamikor 1991 tavaszán vittem be Antall Józsefhez. Javaslatom nyomán megbízott – mint a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület vezetőjét – az intézmény technikai és személyi szervezésének irányításával. A Testületből Ferencz Csaba foglalkozott még sokat az üggyel, aki enciklopédikus tudású mérnök, és nemcsak a műszaki ügyekben volt jártas és illetékes, hanem bizonyos biztonságpolitikai kérdésekben is.
Az ötlet akkor már a levegőben volt, sokan gondoltak rá, akikben volt stratégiai érzék és korszerű kitekintés. Magyarországon már sokkal korábban felmerült egyesekben. Nekem elsőként Zelnik József beszélt a műholdas televíziózás nagy lehetőségeiről a nyolcvanas évek közepén. Zelnik a legendás kultúrközpont, az óbudai Selyemgombolyító vezetőjeként egy sor spontán polgári mozgalomnak biztosított hátországot akkor, a táncházmozgalomtól a Duna-mozgalomig. Azt remélte, hogy éppen itt, a műholdas televíziózás területén lehet majd megtörni a kommunista állam tájékoztatási monopóliumát. Persze, ez naivitás volt – a kormány időben feleszmélt, és az 1986. évi I. törvénnyel a saját hatáskörébe vonta a műsorszóró csatornák alapításának jogát, írásba is öntve így azt, ami a Kádár-korszakban amúgy is megfellebbezhetetlen axiómának tűnt. A történelem iróniája az, hogy az Antall-kormány később éppen ezt a vissza nem vont törvényt használta ki a Duna Televízió megalapítására abban a patthelyzetben, ami 1990 és 1994 között jött létre a médiatörvény parlamenti tárgyalásában.
Mondhatni furcsa, hogyan került egy költő – de akár egy külpolitikai tanácsadó – egy ilyen technológiai téma középpontjába.
A dolog politikai és kulturális jelentőségét könnyű volt felfogni. Nekem erősítette személyes elkötelezettségemet, hogy édesanyám erdélyi, nagyenyedi származású. És biztonságot adott, eligazított az ügy rengeteg ága-boga között az, hogy otthon sokat hallottam a rádiózás és a televíziózás kérdéseiről. Apám, dr. Kodolányi Gyula a műsorszórás egyik vezető magyar szakértője volt, széles látókörű elektronikai mérnök, akivel műszaki dolgokról is sokat beszélgettem. Ő 1984-ben távozott el, de sok mindenbe beavatott az évtizedek során. Ráadásul egy évig a Műegyetemre is jártam, és a technika varázsától sosem fordultam egészen el. Így hát, ellentétben sok bölcsésszel, a gondolat technikai lehetőségeivel, megvalósíthatóságával is tisztában voltam.
A kormányalakítás, a kormányprogram beindítása utáni viszonylagos nyugalom idején, 1991 tavaszán került a műholdas televízió témája ismét a látókörbe. Akkorra sűrűsödtek össze a Tanácsadó Testület körül a létrehozás politikai és kulturális erői. A kormányzati munkának az a természete, hogy akkor kezdünk el foglalkozni valamivel – ha csak nem a saját ötletünkről, előre kitűzött stratégiai célunkról van szó –, ha az gyakran kopogtat be az ajtón, és hiteles ember az ötletgazda. Különösen így volt ez a rendszerváltozás kormányának esetében, hiszen elképesztően sok kezdeményezéssel kellett foglalkoznunk, és negyvennyolc órás nap sem lett volna elég a végigvitelükre. Már az 1989-es romániai forradalom idején kaptam üzenetet magyar értelmiségiektől Erdélyből, hogy a műholdas televízió létrehozása életszükséglet volna a számukra. Felbecsülhetetlen, mit jelentett volna akkor nekik a hiteles, tényszerű tájékoztatás, és mit jelentenek a gyimesi magyarnak a képi élmények az anyaországról. A feladat ott szunnyadt az agyam egyik zugában, és többen lehettünk így. 1990-91 telén ismét felbukkant az ötlettel Zelnik Jóska, aki Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter tanácsadója volt, hogy most már csináljuk meg „mi”. Egy másik csoport pedig Czakó Gábort kereste meg, aki akkor még szintén munkatársamként dolgozott a testületben. Ekkor döntöttünk úgy, hogy kezünkbe kell vennünk a kezdeményezést, és a legjobb professzionális szinten kell megvalósítanunk. A miniszterelnöki bólintás után megkerestük azokat, akik szakmailag alkalmasak voltak a részfeladatok kivitelezésére.
Gyorsan akartunk haladni, s ez sok ember rengeteg munkáját kívánta meg. Az érdemi munka másfél évig tartott, ami soknak tetszhet, de nemzetközi viszonylatban rekordidő. Páratlanul gyorsan teremtettük meg Közép-Európa első műholdas csatornáját. 1992 karácsonyán II. János Pál pápa üdvözölte az új Duna Televízió nézőit. Ez a jelképes esemény egyben azt is jelentette, hogy az új televíziót az európai értékek és a kultúra tisztelete és a nyitottság fogja jellemezni. Azért hangsúlyozom mindezt, mert folyt egy hazug kampány az Antall-kormány ellen, miszerint mi múltba néző, gyakorlatiatlan bölcsészek volnánk, s ezt még értelmesnek látszó emberek is elhitték. Nos, a tény az, hogy a szabad Magyarország első és mindmáig legjelentősebb high-tech alkotását a közszférában az Antall-kormány hozta létre, és ez a Duna Televízió.
A létrehozandó csatorna célja, szellemisége körül sok harc folyt, és bőségesen voltak ellenzők és riválisok is. A siker azon a határozott politikai akaraton múlt, amit Antall képviselt az ügyben, és azon, hogy a politikai hullámok és habverések dacára a csatornát tervező csapat nagyon céltudatosan és komolyan dolgozott, és kerülte a nyilvánosságot és az ütközéseket. Antalltól pedig mindehhez teljes bizalmat kaptam.
Antall József döntött úgy, hogy a Duna Televízió a pártatlan tájékoztatást szolgáló kulturális televízió legyen, amelynek nagy feladata a határon túli magyarok szellemi összekapcsolása lesz. A mi csapatunk ezt akarta, de kezdetben korántsem ez volt az egyetlen szándék. Sokan párttelevíziót szerettek volna látni az MDF-ben, és persze éppen ettől tartott az ellenzék. A téma olyan forró volt a médiaháború miatt, hogy a lehető legnagyobb csendben kellett dolgoznunk, és sokáig sikerült is titokban tartanunk, hogy a mi testületünk a műholdas televízió témájának kormányzati felelőse. Az ellenzék és a sajtó másokat szuttyongatott, például Katona Tamást és Kulin Ferencet, és ők bátran mondhatták, hogy nem tudnak semmilyen konkrét részletről, szándékról is alig. Közben önjelöltek, kalandorok nyilatkozgattak a sajtónak, hogy ők fogják megcsinálni a kormány műholdas televízióját. Ők hallottak valamit harangozni az MDF háza táján, s megpróbálták meglovagolni a téma hullámát. Volt, amelyik éjfélkor hívott fel a lakásomon, volt, amelyik este lesett rám a Parlament folyosóján, hogy őt bízzam meg a feladattal… Szóval látványos, viharos cirkusz folyt a téma körül másfél éven át, nekünk pedig a legnagyobb fegyelemmel és csendben kellett dolgoznunk. Amikorra az SZDSZ vezető médiapolitikusa, Haraszti Miklós rájött, hogy én vagyok az illetékes, repülőgépünk, a Duna Televízió már csaknem készen állt a felszállásra. Két igen kemény asszót folytattunk az ügyben Harasztival, az egyiket több órán át négyszemközt. Én nem tagadtam a szándékot, hanem vállaltam és védtem, és az élet, a korszerű tájékoztatás, a magyarság szükségletei miatt legitimnek mondtam. Annyira ellenséges, hajthatatlan maradt, hogy technikai részletekről, ütemtervről semmit sem árultam el neki. Ő kitartott amellett, hogy műholdas televízió alapítása alkotmányellenes, és ha meg merjük tenni, akkor majd viselnünk kell a felelősséget. Az egyik SZDSZ-es képviselő később fordult is panasszal az Alkotmánybírósághoz.
Ez komoly és higgadt vita volt, de természetesen óriási energiák feszültek benne egymásnak. Az én lélektani előnyöm a kormányzati helyzet és a teljes lelki elkötelezettség volt, Harasztié a nyílt és burkolt fenyegetés. A második vitában frivolabb hangot csalt elő belőlem az ihlet, illően a körülményekhez. Ez egy hajnalon történt, a Nap TV igazgatói társalgójában – „történetesen” ott futottunk össze két szereplés között. Jelen is voltak ketten-hárman, egyikük természetesen Gyárfás Tamás, a Nap TV tulajdonosa. Haraszti megint a törvényességet kezdte firtatni. Amíg nem jön létre új médiatörvény, addig nem alapíthattok televíziót, mondta nekem Haraszti. Én azt válaszoltam, hogy a törvényeknek életszerűeknek kell lenniük, és a törvényhozásnak nem az a feladata, hogy bénítsa az ország életét. Úgy gondolom, mondtam, hogy akkor a parlament az, amelyik mulaszt és elmarasztalható.
Vagyis ekkor már, ha így hozta az élet, tanúk jelenlétében, kiélezett vitában is vállaltam a Duna Televízió gondolatát, illetve, ahogy Haraszti mondta, a felelősséget. Akkor már közel voltunk a megvalósításhoz, de részleteket továbbra sem adtam ki. Természetesen vállaltam az ügyet, és büszke vagyok rá ma is. Azt hiszem, egész miniszterelnökségi munkámnak ez volt az egyik sarokpontja.
Helyzetemet – s a kormány helyzetét – ebben a vitában erősítette, hogy valóban a törvények szerint jártunk el, és nem volt alkotmányellenes a Duna Televízió megalapítása. Annyit lehetett csak mondani rá, hogy egy „csúnya”, szellemében elavult törvény árnyékában léptünk. Parlamenti ellenfeleink azonban ennél sokkal csúnyább eszközökhöz folyamodtak, és mellettük volt szinte az egész sajtó. Rám is uszítottak néhány durva, gyűlölködő újságírót.
A munka legelején Antall bizalmas egyeztetésre hívta össze az illetékes vezetőket a jogi és technikai keretek tisztázására. Siklós Csaba, Balsai István, Fekete György, Szabó Tamás voltak ezek. A testülettől Ferencz Csaba meg én voltunk ott. A jogászok megállapították, hogy az 1986. évi I. törvény érvényes, tehát a kormány alapíthat televíziót. A stúdióengedély kiadására a Kulturális Minisztérium volt jogosult. Szabó Tamásnak kellett megteremtenie a televízió vagyoni hátterét. Siklós minisztériumának volt a feladata, hogy kinevezzen egy magyar műszaki céget, amelyik megkapja a műholdas frekvencia kezelési jogát és megteremti a műsor fellövésének technikai feltételeit. Tehát igen körültekintően, jogszerűen és szakszerűen jártunk el, ahogy ez általában az Antall által vezérelt ügyekben történt.
Az intézmény és a stúdió csendes létrehozása az ádáz figyelem és ellenségesség közepette – ez volt az első fázis. Majd hirtelen váltanunk kellett, és az új csatorna legitimációját a legnagyobb nyilvánosság előtt kellett megteremteni. Zelnik József hozott létre egy új céget, amelyet az adás beindítása előtti pillanatban a Duna Televíziót működtető Hungária Televízió Alapítvány megvásárolt. A Selyemgombolyítónak volt stúdiója és közvetítőkocsija is, és az adások az első hónapok próbaidejében itt készültek és innen kerültek a műholdra. Az alapítványt akkor hoztuk létre, amikor készen állt a technikai háttér, és az elérhető legnagyobb lett a politikai legitimáció. Ez utóbbi 1992. augusztus 20-án történt meg. Ez a nap nemcsak Antall egyik legnagyszerűbb beszédéről, és az ekkorra időzített Csurka-támadásról nevezetes. Ekkor jelentette be Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének az alakuló ülésén, hogy az ország műholdas televíziót hoz létre, amelynek műsora egész Európában vehető lesz. A pillanat jelentősége az volt, hogy a televízió ügyében most már a teljes határon túli magyarság erkölcsi támogatását magunk mögött tudhattuk, akik – mondani sem kell – hamarább felismerték az ügy horderejét, mint sok itthoni politikus.
Ezután nevezte ki a kormány a HTVA kuratóriumát. Ez közalapítvány volt, és a tulajdonos, a magyar állam érdekeit kellett érvényesítenie, illetve a tulajdonosi jogokat kellett gyakorolnia. Ide vezető értelmiségieket hívtunk meg, ezáltal is hangoztatva az új televízió szellemi és kulturális küldetését. Szerettük volna, ha a kuratórium minden párt hatóköréből magában foglal tagokat, hogy ezzel végleg elhárítsuk annak gyanúját, hogy párttelevíziót vagy akár kormánytelevíziót hozunk létre. Mi hittünk abban – meglehet, naivul –, hogy a tények mellettünk állnak, a tárgyilagos tájékoztatás használna az Antall-kormánynak és a rendszerváltozásnak, nem szólva a Duna Televízió határon túli küldetéséről.
A politikai körülmények miatt ezt nem lehetett kiegyensúlyozottan megvalósítani. Még mindig sok volt az ellenérzés, a Fidesz részéről is. Végül a kuratóriumba két olyan értelmiségi került, aki ismert volt baloldali szimpátiájáról: Illés György operatőr és Kőhalmi Ferenc, a Magyar Mozgókép Alapítvány főtitkára. A többiek: Csoóri Sándor elnök, Molnár József jogász és jómagam alelnökök, valamint Dux László biokémikus orvos, Jankovics Marcell filmrendező, Kellermayer Miklós agykutató, Kovács K. Zoltán újságíró, Makovecz Imre építész, Szabados György zeneszerző, Tőkéczki László politológus. Gondolom, Jankovics Marcell volt az ebből a társaságból, akit akkoriban a Fidesz leginkább elfogadott.
A következő feladat az üzemszerű működés megindítása volt, de a Duna Televízió intézményrendszerének felállásáig a kuratórium tartalmi és személyi kérdésekkel is foglalkozott, és ezt nem is tekintette nyűgnek, ellenkezőleg.
Itt vissza kell térnem a televíziót tervező magra, kis csapatra. Zelnik szerepét már említettem. Ő az egész tervezési stádiumot végigcsinálta Ferencz Csabával és velem. A negyedik e csapatban Kőhalmi Ferenc volt. Ő is profija a telekommunikációnak, és az értékes filmművészet szószólója. Többek közt elérte azt, hogy a magyar filmes társadalmat megnyertük a Duna Televízió ötletének, s ez segített abban is, hogy az ötletet kihozzuk az ellenzék politikai karanténjából. A csapathoz utoljára, de nem utolsóként Csoóri csatlakozott. Ő a technikai és intézményi részletekkel nem foglalkozott, de természetesen nagy része volt a leendő televízió szellemének, arculatának kidolgozásában. Tehát olyan értelmiségiek álmodták meg, építették ezt a televíziót, akik a rendszerváltozás különféle ellenzéki és reformmozgalmaiban vezető szerepet vállaltak. Hittünk abban, hogy lehet egészen új arculatú, emberközeli televíziót csinálni, amely kevés pénzen működik, és tartózkodik minden gigantomániától, költekezéstől és kommercializmustól. Olyan televíziót, amelyik egyenlő társként vonja be az alkotásba is a határon túli magyarságot. Úgy emlékszem vissza a közös tervezés e korszakára, mint életem egyik nagy élményére. S ez a munka folytatódott a HTVA kuratóriumában.
A kuratórium tehát foglalkozott műsortervezéssel, arculatalakítással is. Lényegében folytatta a kezdő csapat munkáját, hiszen a gyakorlati megvalósítás java még csak most következett. Az adás mögött még csak egy kis produkciós gárda állt. A „bábák”, amint látható, mind ott maradtak a tévé körül, Ferencz Csabát kivéve, aki 1991 végén sajnos távozott a Miniszterelnökségről. Zelnik lett a televízió első ügyvezetője, s kezdetben ő szolgáltatta a technikai hátteret is, amíg a MAFILM területén nem állt fel első stúdiónk és műsorszóró bázisunk. Az alapítvány kuratóriumában nem léteztek politikai feszültségek. Voltak éles szellemi és szakmai viták, de ez a sokarcú társaság teljes elkötelezettséggel dolgozott együtt a Duna Televízióért, és mindenki hozott remek ötleteket. Hetenként üléseztünk, volt, hogy egész vasárnapunkat töltöttük el főszerkesztő-jelöltek meghallgatásával, bemondók kiválasztásával. Jankovics Marcell tervezte meg a Duna Televízió gyönyörű kéthullámos logóját, ami valószínűleg a legszebb volt a világ televíziózásában. (Sajnos, érthetetlenül, két évvel ezelőtt felváltotta ezt egy rosszabbul sikerült szimbólum.) Műsorokat képzeltünk el a már említett szellemiség jegyében. Például olyan műsort, amelyben egy egyszerű ember mesél az életéről, a munkájáról. E műsorok egy része sajnos nem a Duna Televízióban valósult meg – olyan műsorokra gondolok, mint amilyenek a millenniumi sorozatban voltak láthatók, a Théma és a többiek.
Ha némi csalódottsággal mondom is ezt, a fő dolgon nem változtat. Tudtuk, hogy mi csak a fő vonalakat jelölhetjük ki. Kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy megtaláljuk a Duna Televízió végleges vezetését, amelyik felépíti az intézményt, kialakítja a hierarchiát, és irányítja a napi üzemet. Hiszen a televízió precíz napi üzem, azzal a további nehézséggel, hogy voltaképpen mindennap mást gyárt. Műsorrács van, de nincsen sorozatgyártás. Ezért határozott vezetésre, nagy energiára és jó szervezettségre van szükség. Hosszú keresés és tárgyalások után, 1993 közepén a kuratórium Sára Sándort nevezte ki a Duna Televízió elnökének. Sára – mint céloztam rá – nem minden elképzelésünket valósította meg, ami szintén érthető. A feladat erős embert kívánt, és Sára erős ember, határozott ízléssel. A Duna Televízió az ő vezetése alatt kevésbé színes és szellemes csatorna lett, mint ahogy terveztük, és még filmesebb. Ez azonban az eredmény egészén keveset rontott.
Volt, amit pénzszűke miatt nem tudtunk megvalósítani, és Sára Sándor védelmében el kell mondani, hogy a Duna Televízió nem kapott az induláshoz akkora hozományt, mint amekkoráról Antallal beszéltünk, amekkorát a tervezők – a takarékosság mellett is – szükségesnek tartottak. Hiába köröztem Szabó Ivánnál, Szabó Tamásnál Antall, majd Boross Péter felhatalmazásával. A költségvetés kevesebb pénzt adott, az ÁVRT vontatottan juttatta az intézményt vagyonhoz, és az igényeltnél végül is kevesebbet kaptunk. Ez azzal a további hátránnyal járt, hogy a Duna Televízió a médiatörvény megalkotásáig – és azóta sem – tudott kitörni politikailag egy nagyobb költségvetési kategóriába. Így aztán a Sára elnöksége alatt létrejött legkorszerűbb technikájú saját stúdió és közvetítőbázis keserves, véres takarékosságból született. A Duna Televíziónak az erénye lett a hátránya – ilyen a költségvetési bürokrácia inerciája, és ennyire keveset számított a médiapolitikusok szemében, hogy a Duna Televízió méretével, gazdálkodásával is etalont hozott létre.
Ez egyébként hozzá tartozik a Duna Televízió vállalt erkölcséhez. Kezdettől hangsúlyoztuk, hogy ellenpéldát akarunk teremteni a Szabadság térnek: hogyan lehet kis létszámmal, kevés pénzből technikailag is korszerű televíziót létrehozni. Valahányszor felmerült – belpolitikai okokból – a Duna Televízió beolvasztásának réme, erre a vívmányra tudtunk hivatkozni.
Ami sohasem valósult meg az eredeti célokból a pénzhiány miatt, az a többnyelvűség. Pedig mi valóban azt szerettük volna, hogy a Duna Televízió a Duna-medence népeinek csatornája legyen, az egész régió megbízható hírforrása és kulturális mintateremtője. Sokat tehettünk volna a nemzetiségek megértéséért. Hogy mennyire nagy baj ennek elmaradása, az a délszláv háború elvadulásával lett egyre világosabb. Amerikai stratégák többször emlegették fel nekünk azokban az években, hogy milyen haszna lett volna akkor egy olyan televíziós csatornának, amelyet mindenki hitelesnek fogad el a régióban. Sajnos Magyarországon – de mondjuk ki, a külföldi érdekeltek körében – sem akadt elegendő politikai képzelőerő és nagyvonalúság e gondolat belátásához és megvalósításához.
Ami személyes szerepemet illeti, a Hungária Televízió Alapítvány Kuratóriumának 1997 szeptemberéig maradtam tagja. Az 1996-os médiatörvény, amelynek létrehozásában történelmi érdeme volt Kósa Ferencnek, véglegesítette, törvényben rögzítette a Duna Televízió belpolitikai elfogadottságát. A parlament által delegált új kuratóriumban azonban a korábbiból már csak ketten maradtunk meg, Kovács K. Zoltán és jómagam. A kuratóriumi munka egyre inkább jogi és makrogazdasági kérdésekre szűkült, és kisszerű pártpolitikai játszmák, garasos viták és személyeskedések is folytak. Ez már valóban nem nekem való feladat volt – sem a költőnek, sem a külpolitikusnak. Egyre kedvetlenebbül jártam el az ülésekre.
Valóságos szabadulásként éltem át, hogy Tolvaly Ferenc vezérigazgató 1997 nyarán felajánlotta, hogy a Magyar Szemle művészeti magazint indíthat az új kereskedelmi csatornán, a TV2-n. Ez lett a Színkép, amelynek adásai 1998 tavaszán indultak meg, s ennek lettem a főszerkesztője – ami kizárta tagságom fenntartását a Hungária Televízió Közalapítványban.
A kilépés gondolata addigra régen megérett bennem. Az élet törvénye, hogy el kell engednünk azt, ami a saját útjára lépett. A Duna Televízió körül a bábák közül nem maradt ott senki, de a csatorna felnőtt és megteremtette saját arculatát. Története van és fogalommá lett. Jólesett hallanom, amikor Sütő András azt nyilatkozta, hogy a Duna Televízió a legnagyobb dolog, amit az anyaország Trianon óta tett a határon túlon maradtakért. Amit mondott, milliók nevében mondta. Annak az enyedi öreg bácsinak a nevében, aki 1995. március 15-én egész nap a Duna Televízió képernyője előtt ült, és patakzottak a könnyei.
Azt gondolom, bármilyen átszervezés történik a magyar közszolgálati televíziózásban, a Duna Televízió nevét, a csatornát meg kell őrizni. Ez kötelessége a magyar politikai elitnek. Ahogy azt Horn Gyula ismerte fel 1994 őszén Csoóri Sándor szavai nyomán. Akkor hajszálon múlott a Duna Televízió léte. Remélem, ettől már nem kell félni.
Az írás eredeti megjelenési helye:
Kodolányi Gyula: Szólóhangra (Nap Kiadó, Budapest 2012., 104-114 old.)
Kodolányi Gyula