KÖZSZOLGÁLATI MŰSORSZOLGÁLATI SZABÁLYZAT (KMSZ)

 

            Mire Sára Sándor elnök aláírása 1998. január 30-án rákerült a Duna Televízió KMSZ-ére, majdnem két év telt már el a médiatörvény elfogadása, és másfél év másodszori vezetővé, a médiatörvény szerint ezúttal elnökké választása óta. E két dátumnak az a jelentősége, hogy a törvény írta elő a KMSZ megalkotását, de azt csak a megválasztott elnök terjeszthette a HTVKA kuratóriuma elé előzetes, majd a kuratórium az ORTT elé végleges jóváhagyásra.

            Már a törvény előkészítő stádiumában felmerült annak az igénye, hogy a közszolgálati televíziók és rádió működését részletesen szabályozni kell, de erre a törvény keretei egyrészt szűkek voltak, másrészt a három közszolgálati intézmény feladatai és helyzete sokban eltért egymástól, nem lehetett „egyenruhát” erőltetni rájuk, ugyanakkor valamely összhangra is szükség volt, ezért lett az ORTT feladata a végső jóváhagyás. E háromlépcsős rend eleve magában hordozta az elfogadás nehézkességét, a kuratóriumi elnökséggel folytatott vitákat, s az előterjesztők sokszoros felelősségét is, mivel a későbbiekben szükségessé váló módosítások menetrendje ugyanez lesz, és addig a már elfogadottak szerint kell működni. Már amennyiben azok, akikre vonatkozik, hajlandók betartani. Sára Sándor vezetése alatt a Duna Televízió betartotta a saját maga által felállított közszolgálati szabályokat, s voltaképpen mind a politikával, mind a piaccal szemben védelmezett autonómia jegyében már a KMSZ-t megelőzően is annak két sarkalatos követelménye szellemében működött. A Duna Televízió a maga által felállított közszolgálati elvek szerint „abszolválta” az 1994-es országgyűlési választásokat is, általános vélekedés szerint – tisztességesen. Mind a kuratórium, mind az Rt. vezetésének meghirdetett vállalása volt, hogy az 1998-as választások feldolgozása már jóváhagyott KMSZ birtokában történjék, hogy amint a kuratórium elnöksége fogalmazott: „legyen mit számon kérni a televízión”. Így is történt. A közszolgálati szabályzat teljesülésének évenkénti számonkérése egyébként a kuratórium törvénybe iktatott joga és kötelessége.

            A Duna Televízió akkor már öt éves működése, másrészt a médiatörvény tételes paragrafusai komoly fogódzót jelentettek a KMSZ követelményrendszerének felépítésében. A külföldi példák közül a BBC műsorkészítőinek Etikai Kódexe szolgált a legtöbb tanulsággal és átültethető módszerrel.

            A KMSZ tulajdonképpen három nagy téma szerint szabályozza a televízió működését:

1.Megállapítja a közszolgálati műsorszolgáltatás alapelveit, amelyek a sokoldalúsággal, hitelességgel, kiegyensúlyozottsággal és tárgyilagossággal, valamint a vélemények, nézetek sokféleségével és a véleményszabadság biztosításával kapcsolatosak. Ezen kívül tárgyalják a személyiségi jogok tiszteletben tartását és a tájékozódási szabadság alapelveit. Részletesen szólnak a pártatlan tájékoztatásról, külön hangsúllyal a pártoktól, politikai mozgalmaktól, a kormánytól, önkormányzatoktól, állami szervektől és gazdasági érdekcsoportoktól való függetlenségről. Kiindulva a Duna Televízió sajátos feladatából, a legfontosabb alapelvek között kaptak helyet az anyanyelv ápolásának és használatának szabályai.

               A KMSZ, akárcsak a többi szabályozás, a Duna Televízió munkatársaival történt konzultációsorozatban érlelődött. Konkrét, megtörtént esetek részletes elemzéséből születtek az általános megfogalmazások. Az volt a törekvés, hogy a KMSZ egyaránt tartalmazzon általános szabályokat és azokat a gyakorlati útmutatásokat, amelyek a gyakran felbukkanó vagy nehéz, konfliktusos helyzetekben segítenek eligazodni. E kétféle anyag egyensúlyának, arányainak kimunkálása jelentette a legnagyobb gondot. A Duna Televízió vezetői kizártnak tartották, hogy bármilyen részletes szabályozás képes lenne minden lehetséges helyzetre megoldást kínálni. Szemben a kuratóriumi elnökség túlszabályozási igényével, azt vallották, hogy a munkatársak közszolgálati szemléletmódja és erkölcse, valamint szakmai felkészültsége a meghatározó.

               A kiegyensúlyozottsággal kapcsolatban a KMSZ azt az álláspontot képviseli, hogy lehetőség szerint ugyanazon műsorban kell a szembenálló nézeteknek megjelenniük. Ezért nem volt soha gyakorlat a Duna Televízióban – ellentétben más közszolgálati műsorszolgáltatókkal –, hogy az egyik műsor erre húz, a másik meg amarra.  Külön rész foglalkozik a manipuláció és a sugalmazás tilalmával, részletesen is tiltva az olyan módszereket, hogy például utólag felvett kérdést úgy tüntessenek fel, mintha a helyszínen hangzott volna el, hogy a különböző helyszíneken felvett interjúkat egy időben megtörténtnek „adják el”, hogy kitalált személyek valóságos személyek létezésének látszatát keltsék.

Továbbá: „Nem megengedett, hogy műsorkészítőt vagy műsorvezetőt valamely kérdésben a nyilvánosság egy-egy meghatározó állásponttal azonosítsa”.

               Külön fejezet foglalkozik a személyiségi jogok tiszteletben tartásával, és nagyon hangsúlyosan a kiskorúak védelmével.

               A KMSZ szigorúan tiltja a mai kifejezéssel illetett „gyűlöletbeszédet”, amely „bármely kisebbség vagy többség elleni gyűlöletkeltésre alkalmas”.

               Kitér a képi manipuláció olyan eseteire, amelyet pártok, egyéb szervezetek szimbólumainak indokolatlan mértékű bemutatásával valósítanak meg.

               E fejezet kapcsán érdemes megemlíteni, hogy „A médiatörvény alapján a Duna Televízió politikai hirdetéseket sem választási időszakban, sem azon kívül nem közölhet”.

               Ugyancsak az alapelvek között szerepel a televízió függetlenségének védelme attól kezdve, hogy a közélet személyiségei nem gyakorolhatnak befolyást arra, hogy rajtuk kívül még kik szerepeljenek a műsorban, egészen odáig, hogy bármilyen befolyásolási kísérletről haladéktalanul értesíteni kell az elnököt, akinek a kuratórium elnökségétől az ügy kivizsgálását kell kérnie. Annál is inkább, mivel a médiatörvény a kuratóriumok egyik legfontosabb feladatául jelöli meg a televízió függetlenségének védelmét.

2.A Duna Televízió műsortípusait két különböző szempont szerint osztályozza a KMSZ: téma szerint és jelleg (műfaj) szerint.

                           A téma szerinti osztályozás voltaképpen összefoglaló módon leírja a műsorrendben található különböző műsorokat, de magát a műsorfolyamot is definiálja, sőt például olyan részletekre is kitér, hogy a „vallási műsorok környezetét úgy kell kialakítani, hogy az semmilyen formában ne sértse az egyházi események méltóságát, a vallásos emberek érzelmeit”. Egyébként a KMSZ a vallási műsorok esetében is súlyt helyez az önállóságra. „A vallási műsorok tartalma és formája – az egyházi szertartások közvetítését kivéve – a Duna Televízió műsorkészítőinek illetékességi és felelősségi körébe tartozik”. Ugyanakkor előírja, hogy a szerkesztőség „hitvallási és más szakkérdésben szükség szerint tanácskozik az érintett – határon innen és túl működő – egyház és vallási közösség megbízottjával, illetékes szakemberével”.

               A jelleg szerinti osztályozás az egyes műfajok speciális problémáival foglalkozik.

Így például a hírérték mértékének meghatározásával, ami a tájékoztató műsorok örök problémája. A KMSZ abból indul ki, hogy a különböző televíziók számára, éppen feladatuk különbözőségéből következően, más és más a hírérték meghatározója. Egyik tényező, hogy milyen nagy számú csoportot érint egy adott esemény, ez a hír mennyire aktuális, az adott témában már ismert tényeket mennyire gazdagítja új információval. Leszögezi, hogy magas hírértékű eseményt elhallgatni tilos, és azt is, hogy egy hírérték attól még nem számít magasnak, hogy a közéleti hierarchiában magas helyet elfoglaló személlyel kapcsolatos. Lényeges alapelv, hogy az eseményekről tájékoztatni kell, tilos azokat teremteni. Konkrét konfliktusok elemzése alapján került bele az, hogy „a vitaműsorokba való felkérés személyhez kötött, a Duna Televízió nem kötelezhető arra, hogy elfogadja a felkért személy vagy az általa képviselt párt, állami/önkormányzati szerv stb. által delegált más személy részvételét”. Ez a passzus a vitaműsorok színvonalának védelmében született. Természetesen a meghívott sem köteles elfogadni a meghívást, vagy ráérni az adott időpontban. A KMSZ helyes alkalmazása ez esetben azt jelenti, hogy az újabb személyt is a szerkesztőség joga felkérni, nem pedig a párté/szervezeté „delegálni”. Kivétel a választási vitaműsor, ahol – kampányról lévén szó – a jelöltállító szervezetnek természetesen az is joga, hogy meghatározza, ki kampányoljon a nevében.

               Fontos elv a riportalany védelme: „Az interjú készítőjének kerülnie kell azt, hogy az interjúkészítő által képviselt vélemények »elnyomják« az interjú alanyát. Az interjú készítője nem élhet vissza a riportalany kiszolgáltatottságával, televíziós szereplésben való járatlanságával”.

               Tipikus és gyakran felmerülő problémával kapcsolatos eligazítás: „Archív anyagok felhasználása nem lehet félrevezető a kép vagy a hanganyag elkészültének időpontját illetően. Amennyiben az archív felvétel alkalmas arra, hogy a nézőket megtévessze, az archív felvételt megkülönböztető jelzéssel, a felvétel helyének és idejének megjelölésével kell ellátni”. E passzus vitája során idézték fel a híradósok azt, hogy a kórházakról szóló híradásokhoz gyakran ugyanazt a kórtermet ábrázoló archív felvételt használták, mígnem kaptak egy telefont az egyik ott látható beteg rokonaitól, hogy ne mutassák már a nagypapát, mert fél éve meghalt.

               „Különösen választási időszakban kell körültekintően bánni a jelöltek múltját bemutató archív felvételekkel, elkerülendő szándékos lejáratásukat vagy felértékelésüket.” A közszolgálati televízió számára tilos, hogy mintegy a maga nevében (képi kommentárnak használva az archív felvételeket) beszálljon egy kampányba.

               A KMSZ reklámmal és szponzorációval kapcsolatos rendelkezései lényegében tükrözik a médiatörvény előírásait, az ORTT állásfoglalásait, valamint a Duna Televízió saját gyakorlatát, amely sok esetben lényegesen szigorúbb volt a kötelezőnél. Így például az addig követett gyakorlatot foglalta szabályba a KMSZ azzal, hogy „a nemzeti ünnepek eseményeiről és egyházi szertartásokról készített műsorszámok közlését közvetlenül megelőzően és azt közvetlenül követően reklám nem közölhető”. Ezt a szabályt nem írta elő semmilyen törvény, némi gazdasági haszon reménye épp ellene szólt, egyszerűen a jóérzés és jó ízlés diktálta.

A támogatásokkal kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra, hogy a médiatörvény e tekintetben rendkívül szűkkeblűen bánt (el) a közszolgálati televíziókkal. Szinte kizárólag olyan műsorok szponzorálását tette lehetővé, amelyekre alig akad jelentkező: a vallási és egyházi tartalmú műsorokét, a művészeti és kulturális eseményeket bemutató műsorokét, a nemzeti kisebbségeknek és a fogyatékosoknak szóló műsorokét. Később – tekintettel az MTV helyzetére – az ORTT „becsempészte” a felsorolásba a sportműsorokat oly módon, hogy kulturális eseményeknek minősítette a sportközvetítéseket. Továbbra is „tiltólistán” maradtak azonban a gazdasági műsorok, de még az oktatási és a környezetvédő „zöld” műsorok is, amelyek mind annak a törvényalkotói szándéknak estek áldozatul, amely mindenáron meg akarta törni az MTV akkor még meglévő monopóliumát, másrészt a törvény erejével privilegizált piaci pozíciókhoz juttatta az induló kereskedelmi televíziókat. Hiába szólt a Duna Televízió képviselője a közszolgálati műsorok nagyobb szponzorálási lehetőségeinek érdekében, az erősebb érdek érvényesült. A törvény azonban nyitva hagyott egy kiskaput, éspedig a hivatalos intézmények (pl. minisztériumok) által kiírt pályázatokat. Ezek esetében a KMSZ így fogalmazott: „Nem minősül a Médiatörvény szerinti támogatásnak, ha a Duna Televízió vagy annak műsorai közszolgálati műsoraik készítéséhez pályázati úton, ellenszolgáltatás nélkül jutnak forrásokhoz…” Finomabb szabályozásra is sor került a KMSZ-en kívül – amennyiben a pályázaton elnyert források nyomán született szerződésekbe bekerült, hogy a műsor tartalmát a kiíró semmilyen módon nem befolyásolhatja. E szerződési pont akceptálására viszont nem mindegyik kiíró mutatott hajlandóságot.

               Bár nem ez a fejezet foglalkozik vele – tágabb összefüggéseit tekintve – mégis ide kívánkozik a műsoridőre vonatkozó szabályozás: „A Duna Televízió elidegeníthetetlen joga a műsoridő feletti rendelkezés. Ezért nem köthető olyan megállapodás, amely a műsoridő vagy annak egy része feletti kizárólagos rendelkezési jogot korlátozná, vagy elvonná a Duna Televízió Rt.-től”. Az előzőekben már volt szó arról, hogy rögtön az induláskor, még a Sára-féle vezetés belépése előtt, jelentős műsoridő átengedésre vonatkozó szerződés köttetett, amelyet csak nehezen sikerült felbontani. Később is, főleg a Kereskedelmi Iroda és a szolgáltató műsorok szerkesztői egyre másra jelentkeztek olyan ajánlatokkal, amelyek a műsoridő feletti rendelkezés nyílt vagy burkolt átengedését jelentették volna. Különösen kívánatos falatnak látszott a reggeli műsor sávja, valamint a délután hat óra körüli sáv, amelyre vetélkedőműsorok ajánlatai érkeztek. Hogy hogyan vezet az átengedett műsoridők gyakorlata a „bérbe vevőktől” való gazdasági függéshez, a külső gyártó cégek diktátumához, nyílt és burkolt korrupcióhoz, mindez jól látható volt az MTV példáján. Ezért került bele a KMSZ-be az idézett tiltó rendelkezés.

3.A KMSZ-nek a Duna Televízió munkatársaira vonatkozó szabályai részletesen taglalják a műsorkészítők önállóságát, felelősségét, ill. ezek mértékét. A televíziós műsorkészítés és sugárzás ugyanis többszereplős folyamat, ahol a döntések sorában betöltött funkciók függvényében lehet csak megállapítani: ki, miért, milyen mértékben felel. A KMSZ ezen fejezete leszögezi, hogy a műsorkészítő „a Médiatörvény, a KMSZ, a Duna Televízió belső szabályai, valamint szakmai tudása és meggyőződése szerint végzi a munkáját. Utasítást csak a Duna Televízió illetékes vezetőitől kaphat és fogadhat el, kívülről nem. Amennyiben…. a műsor készítésében a Duna Televízió illetékes vezetőin kívüli személyek kívánják befolyásolni, erről köteles az Elnököt értesíteni”. Mi indokolta a kívülről beleszólás tilalmának ilyen erőteljes hangsúlyozását? A beleszólási kísérletek, amelyeknek nyilván voltak a vezetés által nem észlelhető formái, de – elsősorban a kuratóriumi elnökség részéről – voltak nagyon is látható jelei, egészen odáig menően, hogy a menedzsment és a kuratórium közti viszony feszültté válásakor az elnök tudtán kívül, megszegve írott és íratlan szabályokat, sorra kezdték megidézni a kuratórium elé a Duna Televízió munkatársait „elbeszélgetésre, informálódásra”, s ezzel feloldhatatlan helyzetbe kerültek azok a szerkesztők, akik nem tudták, hogy „kinek a szava számít”.

               A műsorkészítők védelmére szolgál az a passzus, hogy „a műsorkészítőt a vezető nem kötelezheti olyan műsor készítésére, amely meggyőződésével ellentétes…, s a szándéka ellenére megváltoztatott műsorról jogában áll levenni a nevét”.

               A hosszú tapasztalatra visszatekintő BBC-nél rendszeresített vezetői konzultáció részletezése adta meg a kulcsot annak az ellentmondásnak a feloldására, hogy a műsorkészítő önállósága és a vezető irányítói felelőssége egyaránt cél. „Tekintettel arra, hogy a műsorkészítés és műsorszerkesztés összetett folyamat, és az abban részt vevők számos előre nem látható körülménnyel találkoznak, minden olyan esetben, amikor kétség merül fel, vagy valamely bonyodalom előre látható, a vezetői véleményeztetés (konzultáció) gyakorlatát kell követni.”

               A KMSZ felsorolja a vezetői konzultáció kötelező eseteit. Ezeket úgy is osztályozza, hogy melyik esetben milyen beosztású vezetőhöz kell fordulni.

               A KMSZ részletesen szabályozza a felelősség kérdését. „Egy-egy műsorrészért a szerkesztő, a műsor egészéért tartalmi szempontból a felelős szerkesztő felel… Ezen kívül felelőssége van a műsort adásba engedélyező személynek.” Miután a Duna Televízióban elvben minden (rögzített) műsor csak előzetes engedélyezés után kerülhet műsorba – igaz, hogy a gyakorlatban ezt nem mindig sikerült betartani –, a felületes vélekedés szerint egyszerűen azé a felelősség, aki a műsort adásba engedélyezte. Csakhogy az élet ennél bonyolultabb. „A műsor adásba kerülését engedélyező szakmai vezető felelőssége akkor állapítható meg, ha az eset összes körülményét figyelembe véve megállapítható, hogy a műsor adásba kerülését meg kellett volna tiltania, vagy az adásbiztonság veszélyeztetése nélkül mód lett volna a műsorkészítő(k) által elkövetett hiba korrigálására.”

               A kötelező vezetői konzultációt elmulasztót teljes felelősség terheli. Abban az esetben, ha a vezető változtatásokat kér, de azzal a műsorkészítő nem ért egyet, a műsorkészítő csak az általa véglegesített részekért felel, az ellenében elrendelt változtatásokért a vezető viseli a felelősséget.

               A munkatársakra vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok felsorolják a politikai, foglalkoztatottsági és a gazdasági összeférhetetlenség eseteit.

               Kiemelendő (már csak azért is, hogy mindenki megítélhesse, meddig és hogyan teljesültek, illetve mikortól hogyan nem teljesültek az alábbi szabályok): „a politikai vagy hírműsorokban közreműködő belső vagy rendszeresen foglalkoztatott külső munkatársak, valamint az egyéb műsorokban rendszeresen képernyőn megjelenők és a Duna Televízió vezető munkatársai politikai párt vagy politikai szervezet nevében, politikai ügyekben közszereplést nem vállalhatnak, véleményt nem nyilváníthatnak”.

               A foglalkoztatottsági összeférhetetlenség szabályai azt hivatottak megakadályozni, hogy a Duna Televízió arculatát meghatározó munkatársak más műsorszolgáltatóknál való szereplése, illetve a Duna Televízióban „vendégszereplők” összezavarják a nézők Duna Televízióról alkotott képét, beleértve tartalmat, formát, stílust, értékrendet. Mindezek érdekében külön szabályok vonatkoznak a képernyős és nem képernyős munkatársakra, a rendszeres és alkalmi munkavállalókra. A gazdasági összeférhetetlenség szabályai arra valók, hogy kiküszöböljék a munkatársak, különösen a vezetők jogtalan gazdasági előnyökhöz jutását.

               Minden szabályozás annyit ér, amennyire betartják. Túlzás lenne azt állítani, hogy a dolgozat tárgyát jelentő időszak alatt (vagyis 2000 őszéig) a KMSZ rendelkezései maradéktalanul érvényesültek. Életbe lépését követően az egyes részlegek – konkrét esetek kapcsán – elkezdték „tanulni'” mindazt, ami új volt számukra, és rögzíteni, ami ismerős. Az viszont megalapozottan állítható, hogy a KMSZ szelleme a Duna Televízió működésében érvényesült. Ami a KMSZ érvényesülésének értékelését illeti: a kuratórium értékelései általánosságban mozogtak, és a legritkább esetben alapultak a műsorfolyam egészének, valamint a KMSZ-nek az összevetésén.

               Sajnos az ORTT sem vont le a maga működésére következtetést abból, hogy érvénybe lépett – az általa is jóváhagyott – Közszolgálati Műsorszolgálati Szabályzat. Monitoring-rendszere nem a KMSZ szempontrendszerén alapult. A politikai műsorok értékelését például rendületlenül a brit meg francia ajánlások szerint végezte, a kormány/ellenzék ott kívánatosnak vélt arányaihoz mérte, miközben ilyen számszerűsített arányoknak például nyoma nem volt sem a médiatörvényben, sem a Duna Televízió KMSZ-ében, volt viszont sok minden más követelmény, de ezek teljesítésének mérésére, értékelésére az ORTT-nek nem volt eszköze.

 

 

A MAGYAR KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG A DUNA TELEVÍZIÓ MŰSORAINAK SZELLEMI GYÖKERE

 

            Németh László 1934 nyarán, amikor a Magyar Rádió felkéri, hogy legyen irodalmi tanácsadója, így fogalmaz: „Ha Atlantét, Ariosto bűvészét megkérdezték volna, miféle szer, csoda, találmány drótozhatná ezt a cserepeire tört népet még egyszer össze, nem találhatott volna ki jobbat annál a dróttalan drótozószernél, amely a rádió”.[1] Tanulságos megnézni, milyen műsortípusokat javasolt alig másfél évtizeddel Trianon után az akkor még fogható rádiónak a „széttört magyarság közös tudatának” helyreállítására: Nemzeti önismeret (a magyarság múltja, földje, életkörülményei), Tájékozódás, Életmód és életeszmény, Diákfélóra, Népművelés (szabadegyetem), Kulturális hírszolgálat, Szépirodalom, és elsőként kiemelve a Hagyomány és öntudat témakört, mert a „hagyomány a nemzet igazi személyisége, mellyel az időben önmagához és feladataihoz hű maradhat, s amelynek főereje a líra…, másik fontossága a magyar gondolkodás”.

            Szomorú valóság, hogy több mint öt évtizeddel később egy korszerűbb tömegtájékoztatási eszköznek, egy műholdas televíziónak a feladata még mindig a „közös tudat” helyreállítása volt.  Ami öröm, hogy ehhez segítségül tudta hívni azt a kultúrát és irodalmat, amely a kisebbségi létben is gazdagon kibontakozva őrizte a magyar történelmi múlt emlékét, és védte az anyanyelvet.

A közös tudat elemeiből, a hagyományból építkezett az induló televízió arculata  A beköszönő és  elköszönő logó grafikája a magyar néprajzkincs mindenhol ismert szimbólumait idézte, a zenéje Kodály, Bartók népdalgyűjtését feldolgozó motívumait használta fel. (A 2000 őszén belépett vezetés ezt lecserélte).

            Az új szellemi honfoglalást szolgálták a képernyőn naponta több ízben rendszeresen megjelenő, a magyarlakta területek egységes térképén megrajzolt időjárás-jelentés táblái csakúgy, mint a déli harangszó „közvetítése” a Kárpát-medence magyar vagy magyarlakta településeinek templomai képével. A település neve magyarul és a többségi nemzet nyelvén is megjelent, s a történelmi-földrajzi ismereteket frissítendő, szintén jelölve volt a határok nélküli térképen. A televízió általi visszahódítása volt ez a műsorokban rendszeresen látott, s már jól ismert városoknak, s a közös haza élményét nyújtották a korábbi Képes Krónika egy idősávját kitöltő, kihelyezett kamerával az utca mindennapi életét közvetítő esetleges, megszerkesztetlen (s talán épp ezért olyan kedvelt) városképek is.

            A mindennapi esti adászáró vers csakúgy, mint az egy időben szintén rendszeres Reggeli muzsika szintén a közös kultúrkincsből merített.

            „A kisebbségi magyar irodalom a magyar irodalom egységén belül magán viseli a kisebbségi magyarság külön sorsának jegyeit. Ennek a külön sorsnak a drámaian bonyolult világát teszik a magyar nemzeti önismeret szerves részévé” – írja Görömbei András.[2]

            Arra a közvetítő eszközre, amelynek szerepét a Duna Televízió vállalta, ahhoz volt szükség, hogy a különböző nemzetrészekben megszületett irodalmak által őrzött sorsok közös ismeretté összeálljanak. Noha a kisebbségi magyar irodalom és a nyugati magyar irodalom egyes művei és alkotói (Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Dobos László, Márai Sándor) a magyar kultúra csúcsteljesítményei közé tartoztak, a köztudatban még ők sem foglalták el az őket megillető helyet, nem szólva fiatalabb pályatársaikról vagy más művészeti és tudományos területek határon túli képviselőiről.

            A feladat tehát adott volt: pótolni évtizedek mulasztását, s egységes értékrendbe beállítani a magyar kultúra szerte a világban megszületett értékeit, felmutatni minden művészeti ágban, minden műfajban az anyaországon kívül létrejött alkotásokat is, s ezzel helyreállítani a szellemi teljesítmények presztizsét. A nehézséget a megvalósítás módja jelentette. Érthető volt az érintettek részéről megfogalmazott igény, hogy minden régiónak legyen külön-külön régiónként és minden műfajban jelentkező rendszeres műsora, hiszen hatalmas volt a nyilvánosság iránti éhség – csak éppen megvalósíthatatlan. Ezt nem tudta vállalni a televízió anyagilag sem, de a kitűzött céllal – hogy végre ne elszigetelt erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai irodalomról, képzőművészetről, zenéről halljunk – ugyancsak ellentétes volt, hiszen a szétszórattatásban élő magyar kultúra műhelyeinek az összekapcsolására, teljesítményeinek az egy magyar kultúra részeként történő  felmutatására predesztinálták.

            A feladat meghatározta a megvalósítás formáját is, s megszülettek a művészeti magazinok. A magazinosodás annak a kiküzdött kompromisszumnak volt az ára, amiben a határon túliak elfogadták az integráció fontosságát. Ebben a bizalmi lánc kiépítése volt a lényeges. Ha látják, hogy a válogatás igazságos lesz, akkor a jókat, a híradásra, megörökítésre érdemeseket javasolják a műsorba. Szinte egy időben jelent meg a képernyőn a Helikon irodalmi, a Mű-Terem-Tés képzőművészeti, A zene arcai komolyzenei, a Színházi élet színházi, a Mozgó Kép filmes, a Táncház című népzenei magazin. A magazinoknak az eredeti elhatározás értelmében vállalniuk kellett a határon inneni és túli kulturális élet figyelemmel kísérését, az eseményekről való híradást, és feladatuk lett a korábban megszületett művek, teljesítmények felmutatása is. Szerkesztőik hősies küzdelmet vívtak, hogy a túlméretezett feladatnak megfeleljenek. Nem ők tehettek róla, hogy ez csak részben sikerülhetett. Nem voltak meg a források koncertek, megfelelő számú színházi előadás, egyedi portréfilmek elkészítésére, ezért az ezekről történő híradást, vagy egy évforduló indokolta megemlékezést is a magazinnak kellett vállalnia. Amikor – évekkel később – el tudott indulni az Összkép című heti kulturális híradó, amely átvette az aktualitások közlését, akkor adódott lehetőség arra, hogy a megmaradt műsoridejüket is felhasználva elmélyültebb, megformálásukat tekintve is egységesebb, színvonalasabb darabok szülessenek.

            Nemcsak a befogadhatatlanul sok anyag feszítette a szerkesztőket, hanem a válogatás szempontjai és azok elfogadtatása is. Nem voltak kvóták, de mindenki tudta, hogy bizonyos arányokat be kell tartani a különböző nemzetrészek megjelenésének tervezésénél. Állandó vitakérdés volt, lehet-e abszolút mércével mérni? A Mű-Terem-Tés például, amelyik büszke volt egységes, színvonalas megformáltságára és igényes válogatására, nehezen fogadta el azt a szempontot, hogy olyan kiállításról adjon beszámolót, amelynek megrendezése akkor is jelentős a régió kulturális élete szempontjából, ha kiállított anyaga egyenetlen.

            Elsősorban a művészeti magazinok másik problémája volt – erre is az Összkép indulása adott megoldást –, hogy befogadnak-e beküldött anyagokat, tudósításokat, kockáztatva a magazin egységes stílusát.

            A megoldandó feladatok összetettségéből és az állandó forráshiányból következett tehát, hogy a Duna Televízió műsorainak egészére a magazin-forma lett jellemző, ennek kezdeti előnyeivel (itt lehetett szólni arról, amit teljes terjedelemben nem volt mód leadni), majd egyre szaporodó hátrányaival. Leginkább a mechanikus kötöttségek, a műsoron eluralkodó monotónia késztették a vezetést arra, hogy új műsortípusok kipróbálására ösztönözzék a munkatársakat. Talán nem volt véletlen, hogy nem vonzott minden szerkesztőt a kísérlet, hiszen más szerkesztői képességet kíván egy rövid blokkokból összeállított magazin elkészítése, mint egy témának, problémának az esszé-szerű feldolgozása 30-40 percben.

            Függetlenül attól, hogy milyen műsortípusban, de a kitűzött célt szem előtt tartva készítette saját gyártású műsorait és állította össze programját a Duna Televízió ottlétem nyolc évében: alkotói portrék sora (írók, költők, képzőművészek, zenészek, előadóművészek, filmesek, színházi rendezők, táncosok, stb.), számos versműsor, komoly és könnyűzenei koncertfelvétel, színházi előadás felvétele készült el. A napi adászáró vers költők százait idézte a képernyőre. A népzene gazdag tárházát, számos előadót és együttest ismerhettek meg és élvezhettek a népzenei műsorokból és az – egy időben a Virradóra című reggeli műsor utáni fix sávban naponta jelentkező reggeli muzsikából. Nincs olyan jelentős magyar színháza, illetve színtársulata a Kárpát-medencének, amelynek előadását vagy előadásait ne sugározta volna a Duna Televízió, még ha az anyagi lehetőségek korlátot szabtak is a felvehető előadások számának.

            „…ha zsák aranyat küldtek volna minden székely házhoz, közelről sem érte volna fel azt a sok-sok örömet, amit karácsonyi ajándékként kaptunk a sorstól az adás beindulásával. Egyszerűen odaszögeztek készülékeinkhez nagyszerű műsorukkal és azzal, hogy édes anyanyelvünket hallhatjuk naponta” – írta Csíkszeredából Zöld Lajos.

            Az emberi méltóságnak alapfeltétele, hogy az ember azonos lehessen önmagával. Az emberi önazonosságnak viszont az anyanyelv a legfontosabb tényezője. Egymástól szemléletileg olyan különböző alkotók, mint Illyés Gyula és Márai Sándor egyként vallották, hogy az anyanyelv az egyén és a közösség számára egyaránt felnevelő és megtartó erő. Illyés Gyula Koszorú című versében az anyanyelvet „fölnevelő édesanyámnak” nevezte, a Haza a magasban soraiban pedig az anyanyelv szellemi hazát teremtő és megőrző erejéről vallott:

 

            „…te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.”

 

            Márai Sándor Naplójának ismert sorai ugyanezt a gondolatot viszik tovább: „Az »ország«, a »nép« még nem »haza«. A tényekből – az országból, népből –akkor lesz csak »haza«, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek! Nincs más haza csak az anyanyelv”.

            Az emigrációban született Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versében arról vall, hogy a magyar nyelv személyiségének és önazonosságának meghatározó és megtartó eleme, titokszerűen minősítő egyéni jegye lett az idegen világban.

 

            „Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

            de én itt állok az ikes igékkel”

 

            Az emigrációban a nyelvi megtartó erő a visszatérés reménye, vagy az elhagyott hazával való kapcsolattartás lehetőségének megnyílása lehet. Nem véletlen, hogy a trianoni békediktátum által kisebbségi helyzetbe kényszerített Kárpát-medencei magyarságnak éppen a magyar anyanyelvét és a magyar történelmét érik a felszámolásukat célzó törekvések.[3]

            Ebben a helyzetben a Duna Televíziónak különlegesen fontos feladata volt, hogy anyanyelvi műsorokkal segítse a különböző korosztályokat (óvodások: Ovibolondságok, olvasni tanuló kisiskolások: Zengő ABC, alsótagozatosok: Nyelvtanoda, az általános iskolai tantervet követő: Betűvető,  középiskolások: Nyelvédesanyánk, Szóbazár, Csillagjel, Nyelvőrző; külföldieknek a magyarul tanító Szóról szóra magyarul; s a mai köznyelv használatát segítő Hej, hej helyesírás, Hej, hej helyes beszéd)

            Az anyanyelv védelme nemcsak a nyelvi műsorokban, hanem a példaadásban is fontos. A bemondóktól és a képernyőn képben vagy hangban szereplő munkatársaktól elvárt volt a szép magyar beszéd, ezért megjelenéseiket mikrofonengedélyhez, beszédórákon történő részvételhez kötötték. Az engedélyeket a nyelvtanárból, beszédtanárból, logopédusból, kommunikációs szakemberből álló bizottság időről-időre felülbírálta.

            A Duna Televízió programjának másik nagy csoportjában a történelmi ismereteket nyújtó, pótló vagy korrigálni igyekvő, gyártott vagy tudatosan válogatott vásárolt műsoraiban arra törekedett, hogy a kultúra, a művészetek és a tudomány legújabb eredményeinek közvetítésével alapozza meg a gyakran csak érzelmi alapú nemzettudatot.

            A közönségtalálkozók, a nézői levelek, de a határon túli pedagógusok mindig visszatérő kérése volt, hogy olyan műsorokat láthassanak, amelyek a reális nemzeti önismereten túl azt is megmutatják, ami a fiatalok egészséges nemzeti öntudatának megerősítését szolgálja. Ennek szellemében került műsorra a magyar Nobel-díjasokat bemutató sorozat, de láthattak a nézők műsorokat nem világhírű, csak éppen a maguk helyén, egy-egy történelmi sorsforduló idején helytálló emberekről a XX. századi portrék sorozat filmjeiben.

            Ez a szemlélet hatotta át a direkten oktató jellegű műsorokat, mint például a Magyar történelmi arcképcsarnok, amely azoknak a történelmi személyiségeknek a bemutatását tekintette feladatának, akik a magyar történelem meghatározó alakjai voltak. A Rendhagyó történelemóra készítői a Duna Televízió archívumában szereplő anyagokat, dokumentum- és játékfilm-részleteket felhasználva tették vonzóvá a magyar történelem legfontosabb epizódjait bemutató órákat.

            A magyar történelem különböző korszakait a magyar játékfilm kiemelkedő darabjai is témájukul választották. Ezeket kronologikus sorrendbe szerkesztve, a vetítés után az adott történelmi korszak avatott ismerőivel beszélgetve találta meg a televízió a művészi élmény által megalapozott ismeretközlésnek egy újabb formáját (Megidézett történelem).

            A Hungaria Litterata című, szintén klasszikus irodalomtörténeti és művelődéstörténeti oktatási műsor előadói a hazai irodalom- és történettudomány kiváló képviselői voltak, a kapcsolódó műelemzéseket az ELTE adjunktusa, a magyar tanárképzés módszertani felelőse vezette gimnazista fiatalokkal.

            A Duna Televízió vezető munkatársai számára rendszeresen programba iktatott közönségtalálkozó körutak egyikén, Kárpátalján járva egy fiatal pedagógus házaspár elmesélte, hogyan használja fel oktatómunkájában és a délutáni szakköri foglalkozáson a videóra vett műsorokat, majd meghívták a társaságot, ismerkedjenek meg a gyűjteményükkel. Lenyűgöző volt látni a szobányi, mennyezetig épített polcrendszert, tele azoknak a műsoroknak, filmeknek a videokazettáival, amelyeket a műsorújságban előre bejelölve fölvettek, mert alkalmasnak találták arra, hogy oktatómunkájukban felhasználják.

Kevés érzékletesebb megerősítést kapott ennél a televízió vezetése.

            A Duna Televízió műsorainak oktatási, közösségépítő, anyanyelv-ápoló célú felhasználásáról folyt az a tanácskozás is, amelyet a Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiójának Oktatási Bizottsága Ausztria, Svédország, Argentína, Venezuela, Kanada magyar szervezetei oktatási vezetőinek részvételével kezdeményezett a Duna Televízió vezetőivel és szerkesztőivel. A tanácskozáson abból a szempontból elemezték a műsort, hogy mennyire tudják felhasználni az általuk képviselt magyar közösség munkájában, az anyanyelvi táborokban, hétvégi iskolákban, gyermekközösségekben. A visszaigazolásokon túl konkrét kéréseket, javaslatokat is megfogalmaztak, tematikára, műsoridőre, illetve az Európán kívüliek további kazettakiadásra.

Összefoglalva: a Duna Televízió a nem iskolarendszerű oktatást segítette azzal, hogy:

• oktatásban felhasználható anyagokat gyártott és vásárolt, ezeket rendszeres időközönként sok ismétléssel műsorra tűzte. Lehetővé tette – akár az éjszakai „akvárium” helyett sugározva –, hogy videóra felvegyék

• gyakorló, felfrissítő funkcióval rendszeresen sugározott idegen nyelvleckéket

• saját gyártású, oktatásban felhasználható anyagait (az aktuális műsorokon kívüli saját gyártású műsorok 90 %-a ilyen) kiadta videón, és eljuttatta, illetve  hozzáférhetővé tette. 2000-ben a Sára Sándor vezette televízió utolsó nagyszabású akciójaként az Oktatási Minisztérium, a NKÖM és az ORTT közreműködésével érdeklődők százai, Kárpát-medencei iskolák, szórványokban élő pedagógusok és szülők, nyugati vasárnapi iskolák kapták meg ingyenesen vagy jelképes összegekért az összeállított oktatási csomagokat.

 

 

 

---

 

[1]             Németh László: A minőség forradalma (Püski, Budapest, 1992, 588., 589., 598. old.)

 

[2]             Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret (Hitel, 2002. augusztus)

 

[3]             Görömbei András: Az anyanyelv védelmének változatai a kisebbségi magyar irodalmakban (Hitel, 2002. január)