A DUNA TELEVÍZIÓ ÉS A MÉDIAKÖRNYEZET, A MÉDIATÖRVÉNY
A Duna Televízió és a médiaháború
Ahogy a médiaháború történetébe beletartozik a Duna Televízió, úgy a Duna Televízió történetébe is a médiaháború. Ahogy a médiaháború főszereplője nem a Duna Televízió, úgy a Duna Televízió történetének sem fő színtere a médiaháború. A drámákban azonban olykor a mellékszereplőknek, s a mellékszíntereknek is sorsdöntő szerep jut.
A médiaháborút látszólag az MTV, illetve a Magyar Rádió feletti ellenőrzésért, valójában a közvélemény, a politikai és a gazdasági hatalom befolyási övezeteiért vívták. A nyilvánosság számára mindez a médiaelnökök (Hankiss Elemér és Gombár Csaba) felmentése körüli egyre ádázabb küzdelem formájában jelent meg, amelyet Antall József miniszterelnök vívott Göncz Árpád köztársasági elnökkel, természetesen a mögöttük álló politikai tömörülések támogatásával. Nem maradhatott ki az Alkotmánybíróság sem, amely 1992. június 8-án közölte, hogy alkotmányellenes az az 1974-es minisztertanácsi határozat, amely szerint a televízió és a rádió a kormány felügyelete alatt áll. Egyben felszólította az Országgyűlést, hogy a november 30-ig érvényes határozat helyett alkossa meg az új médiatörvényt.[1]
Szeptember 19-én már az utca is bekapcsolódott a háborúba, az MTV és a Parlament előtt a Szabad Magyar Tájékoztatásért Bizottság szervezésében volt tüntetés, Csurka István szólt az egybegyűltekhez, követelte a „nemzetellenes érdekeket kiszolgáló” médiaelnökök távozását.
Szeptember 24-én a Demokratikus Charta tüntetett a Petőfi szobornál és a Kossuth téren a „szélsőjobb, a kirekesztő szellemiség” ellen.[2]
Október 9-én a kormány elfogadja a Hungária Televízió Alapítvány (HTVA) alapító okiratát. A nem közszolgálati adás elsősorban a határon túli magyarság (és Közép-Kelet-Európa) számára szól. A kuratórium elnöke Csoóri Sándor, tagjainak többsége a kormánypártokhoz közel állóknak tartott személyek. Az ellenzék reagálása egyértelművé teszi, hogy a kormány lépését a „második front” megnyitásának tekinti. A „fő fronton” élesedik a küzdelem. Érdemes – tekintettel későbbi szerepére – megjegyezni, hogy október 22-én a koalíciós pártok személyi javaslatai között Sára Sándor a három MTV alelnök jelölt egyike. November 3-án a miniszterelnök – nem először – kezdeményezi az államelnöknél a médiaelnökök felmentését azzal, hogy alelnökök helyettesítsék őket, és az MTV alelnökének Sára Sándort javasolja. November 5-én a jelölt nem kapja meg az Országgyűlés Kulturális Bizottságának kétharmados támogatását. December 9-én Göncz Árpád bejelenti, hogy nem menti fel az elnököket, és nem nevezi ki Sára Sándort. Emlékeztetőül: Sára Sándor neve ekkor még szóba sem jön a Duna Televízióval kapcsolatban, de a későbbi reakciók értékelésénél e körülményt nem lehet nem figyelembe venni.
1993 novemberének végén Bakó Lajos MDF-es képviselő javasolta: az MTV és a Magyar Rádió mint önálló költségvetési fejezet szűnjön meg, és kerüljön a Miniszterelnökség fejezetébe.
A médiaháború második, a Duna Televízió körül kialakult frontjának megvan a maga története, de ez csak a fő hadszíntér eseményeivel együtt, illetve azokhoz viszonyítva értékelhető, méghozzá legalább két síkon.
Az első a jogi formában jelentkező politikai konfliktus. 1992. november 6-án dr. Dornbach Alajos országgyűlési képviselő (SZDSZ) beadvánnyal fordul az Alkotmánybírósághoz, amelyben kéri a HTVA-t létrehozó kormányhatározat alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Összecsapnak a jogi érvek: a kormányellenes erők kifogásolják a kizárólagos kormánybefolyást, a frekvenciamoratórium megsértéséről beszélnek, a kétharmados médiatörvényt be nem váró puccsról. A kormány döntését védelmező érvek szerint az új parlament ugyan 1990 augusztusában határozatban kötelezte a kormányt, hogy a frekvencia-engedélyezés rendjét újraszabályozó törvény elfogadásáig törvényjavaslat benyújtásával legalizálja a frekvenciamoratóriumot, de ez nem történt meg, így a moratórium nem jogszerű, különben sem vonatkozik a műholdas adásra, csak a földi frekvenciákra. Mindkét tábor az Alkotmányra hivatkozik. Az ellenzők a 61§ (4)-re:
„A közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség felügyeletéről, valamint vezetőinek kinevezéséről, továbbá a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezéséről, illetőleg a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
A támogatók ez ellen felhozzák, hogy nem közszolgálati televíziót (s nem közalapítványt) hozott létre a kormány, ezért az idézett paragrafus rá nem vonatkozik, annál inkább a 6§(3):
„A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.”
További érvük a 35.§./1/f. pont, amely szerint:
„a Kormány meghatározza a tudományos és kulturális fejlesztés állami feladatait és biztosítja az ezek megvalósulásához szükséges feltételeket, vagyis a Kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy biztosítsa az Alapítvány céljának megvalósulását”.
A jogvitákkal párhuzamosan természetesen zajlott a nyílt politikai konfrontáció. Ennek jellemzésére álljon itt Haraszti Miklóstól, az SZDSZ médiapolitikusától két idézet:
„Az a bizonyos egy évvel ezelőtti írásom az Új Magyarországban prófétainak bizonyult. A cikk címe: A műhold túlsó oldala, a megjelenés dátuma 1992. szeptember 22. Ezt írtam: »A külmagyarság ellátásához nincs szükség a kormány hősies, de törvénysértő erőfeszítésére. Mindössze műholdengedélyt kell adni a magyar közszolgálati televíziónak, amely külön szerkesztőséget hozhatna létre az összmagyar műsor sajátos igényeinek kiszolgálására. Ez az, ami megtehető a médiatörvény előtt is alkotmány- és törvénysértés nélkül.«”[3]
Továbbá: „Aki inkább a médiaháborút vívja a Magyar Televízió ellen ahelyett, hogy engedélyt adna neki a műholdra, az hárommilliárdot vesz el a tízmillió magyartól anélkül, hogy bármit is adna az ötmilliónak. Ez lehet jó üzlet néhány embernek, de ahogy mondani szokták, nem a nemzetnek. Annál is inkább, mert ennek a stratégiának az eredményeként hovatovább a tízmillió magyarnak sem lesz televíziója: az MTV már az idén sem kapott költségvetési támogatást, nyíltan politikai okból.”[4]
A Duna Televízió alkotmányosságával kapcsolatban a következőket mondja:
„Nem a határon túli magyarság számára sugárzott műholdas adás beszüntetéséről beszéltem, hanem – összhangban az Alkotmánybíróság már említett határozatával – arról, hogy »államosítani« kell a Duna TV-t, vagyis a Magyar Televízióra kell bízni ezt a feladatot, és az erre szolgáló egymilliárd forintot. Ezzel a nemzet televíziója is jutna némi költségvetési támogatáshoz, nemcsak a nemzet koszorús költői által működtetett magán televízió. Szó sincs róla, hogy az SZDSZ, vagy akár én, be akarnám szüntetni a műholdas adást. Sőt, éppen mi vetettük föl először a határon túliak műholdas műsorellátásának lehetőségét, még a médiatörvény tárgyalásának kezdetén. Ha az MTV végezné el a feladatot, akkor pár órányi konzerv műsor helyett a teljes élő műsort nézhetnék a határokon túli magyarok.”[5]
A politikai félelmekről nagyon világosan tanúskodik az alábbi újságcikk idézet:
„Ha bukik is a nép-nemzeti koalíció, ott marad a kezében egy, addigra szépen kistafírungozott televíziós csatorna, amely nemcsak a határokon túlra, de a határokon belülre is sugároz adásokat. Félő, hogy ez utóbbi program akkor már fontosabb lesz. Ez az eszköz nemcsak arra alkalmas, hogy »hiteles tájékoztatást« sugározzon, hanem arra is, hogy ideológiákat, eszméket döngöljön a néző fejébe, hogy egy politikai csoportosulás szócsöve legyen. A határokon túl élők érdekeire való hivatkozás tehát nem több, mint lenge lepel a más szándékok felett. A kintiek ráadásul egyszer sem mondták, hogy ők a Duna Tévét akarják nézni, csak azt mondták, hogy magyar adásra van szükségük.”[6]
A fenti cikk egy héttel azután jelent meg, hogy Sára Sándor és csapata átvette a Duna Televízió vezetését. Jócskán előítéletesen, de plasztikusan kirajzolódik belőle a politikai félelem az új televíziótól, mint a kormány médiarendszerbe becsempészett trójai falovától.
A „második front” eseményeinek – a politikai mellett – van azonban egy másik síkja: ez az MTV monopolhelyzetének megszűnéséhez kapcsolható. Ezt azért kell kiemelni, mert máig az a közkeletű vélekedés, hogy az MTV monopolhelyzetét a kereskedelmi televíziók törték meg, ami csak a piaci monopóliumra lehet igaz, arra sem egészen. A médiaháború menete szempontjából a politika számára a Duna Televízió színre lépése azt jelentette, hogy az eddig egyetlen (megszerzendő vagy megtartandó), költségvetésből finanszírozott televízióra kidolgozott stratégia elavult.
Milyen következményekkel járt az MTV monopóliumának elvesztése? Amiről nemigen szoktak beszélni: megszűnt, illetve sokkal kisebb lett a sztrájkfenyegetés súlya. Egyetlen hatalomnak sem közömbös, hogy van-e tömegkommunikációs eszköz, amely révén eljutnak üzenetei a lakosság széles rétegeihez. A televízió ebben kiemelt fontosságú, különösen, ha csak egy van belőle. 1993. november 4-én, az Egyenleg körüli konfliktus idején sztrájkbizottság alakult az MTV-ben, 1994. április 7-én volt a Magyar Rádió történetének első, kétszer két órás, részleges figyelmeztető sztrájkja. Nemcsak a sztrájk, hanem elméletileg a gazdasági ellehetetlenülés, a csőd következtében is előállhat az a helyzet, amitől mindenki retteg, hogy elsötétül a képernyő. Nyilván nem ugyanaz az ilyen, mégoly valószínűtlen történésnek a súlya akkor, ha a tömegkommunikációs csatorna – ha átmenetileg is, de – pótolható. Egyáltalán, a „pótolhatatlan vagyok” pszichológiája lényegesen különbözik a „nem vagy pótolhatatlan” szituációétól, s az egyikből másikba kerülés nemcsak egy ember, de egy intézmény számára is megrázó, mert egyszer csak évtizedes beidegződések válnak érvénytelenné.
Amikor a Duna Televízió leszerződött egy ünnepi Zeneakadémiai koncert közvetítésére, a hangverseny előtt három nappal felháborodott üzenet érkezett az MTV-től, hogy az ilyet mindig ők szokták közvetíteni, s csak nehezen törődtek bele, hogy a terepen egy másik, egyenrangú szereplő is mozog – akkor egyébként már harmadik éve.
Ennél nagyobb súlyú volt az MTV-s monopolhelyzet megszűnése a futball-közvetítések jogának megszerzésénél. Itt, minthogy a Duna Televízió is megvette bizonyos mennyiségű meccsközvetítés jogát, az MTV-nek bele kellett törődnie, hogy ezentúl nemcsak ő, hanem a Duna is választhat a „sztármérkőzésekből”. Konfliktusok forrása lett – de megoldódott – a nemzeti ünnepek (március 15., augusztus 20.) központi eseményeinek közvetítése, amely hagyományosan az MTV monopóliuma volt. Kezdetben a Duna Televízió átvette az MTV-közvetítés kép- és hangjelét, később azonban, amikor – az adásbonyolító stúdió megépülése után szabaddá vált a Duna közvetítőkocsija – már megosztoztak a helyszíneken, de mindvégig feszültség adódott abból, hogy a Duna Televízió csak az esemény képét-hangját vette át, és az MTV-s riporter helyett a saját műsorvezetőjét keverte be.
A Duna Televízió megjelenésével megtört az addigi „képernyősök” monopóliuma. Új arcokat, személyiségeket ismerhetett meg a közönség, és ezek kiválasztásának joga sem volt többé az MTV privilégiuma.
Osztozniuk kellett a filmforgalmazók filmjein. Egy-egy ünnepi vagy kiemelt estén nem automatikusan az ő rendelésüket teljesítették, mert volt másik megrendelő is.
A legtöbb gondot az MTV számára azonban egy szellemében másfajta műsor, egy másféle gazdálkodás és működés alternatív modellje jelentette. Amikor a produceri cégek műsorajánlataikkal megjelentek a Duna Televízióban, ahol megtudhatták, hogy a szponzorokkal csak a Duna Televízió kereskedelmi irodáján keresztül szerződhetnek, nem közvetlenül, és minden bevételen osztozniuk kell, azt hitték, nem jól hallanak, mert ilyesmiről az MTV-ben tényleg nem hallhattak, s aztán csalódottan távoztak. Amikor megjelentek az MTV-s szerkesztők koprodukciós ajánlataikkal, s kiderült, hogy a Duna Televízióban mindennek pontos ára van – az MTV-ben meg se a stúdió, se a vágószoba, se a kamera ára nem szerepel a költségek között, akkor kiderült, hogy létezik egy másfajta, korrekt és átlátható gazdálkodási modell, amely előbb-utóbb megakaszthatja a zavarosban halászást.
Amikor a Duna Televízió – átgondolt műsorstruktúrában, a nemzeti és egyetemes értékek környezetében – kezdte bemutatni az MTV archívumának legjobb darabjait, az MTV-s szerkesztők és rendezők egyszer csak hosszú ajánló listákkal jelentkeztek, azoknak az általuk készített filmeknek, műsoroknak a jegyzékével, amelyeket hittel, tehetséggel és közszolgálati felelősséggel készítettek, de amelyeket a szappanoperák és show-műsorok kiszorítottak saját intézményük képernyőjéről.
Így történt, hogy a Duna Televízió még a kereskedelmi televíziók előtt megtörte az MTV monopóliumát, de paradox módon egy lényegében kereskedelmi tévé képét mutató MTV-vel szemben mutatta fel a közszolgálatiság különleges alternatíváját.
Ezen a ponton érdemes visszakanyarodni ahhoz az elképzeléshez, hogy az MTV szervezetén belül jöjjön létre a határon túliak számára sugárzó műholdas adás. És érdemes feltenni a kérdést: vajon miféle alternatíva felmutatására nyílt volna esély az MTV-vel szemben – az MTV-n belül? Nyilvánvaló, erre semmilyen esély nem lett volna. Ennek ellenére az ötlet időről-időre előkerült.
A váratlanul színre lépő Duna Televízió és az MTV közti viszonyt nemcsak a rivalizálás jellemezte, hanem az együttműködés is, amiből ugyan kevesebb, de mégis csak volt. Említettük már a nemzeti ünnepeken való együttműködést, és azt is, hogy a Duna Televízió rendszeresen műsorra tűzött a Magyar Televízióban régebben készült produkciókat. Különösen a határon túli magyarokkal kapcsolatos műsorok voltak fontosak, pl. a Szülőföldem-sorozat vagy a Szabófalvától San Franciscóig, de említhetnénk a tudósokról, írókról, költőkről készült portrékat, pl. Nagy Lászlóét, Illyés Gyuláét. Voltak újító kezdeményezések régebbi sorozatműsorok aktualizálására, mint például a Cimbora felújítása, hozzáforgatott, újraszerkesztett részekkel, külön hangsúlyokkal az erdélyi, felvidéki gyerekeket érdekelhető részekre, vagy a Kicsoda a Micsoda? című gyerekműsor. Az olyan Duna Televíziós kívánságműsorok számára, mint a Jókívánságok határok nélkül, nélkülözhetetlen volt az MTV archívuma. Jó napi kapcsolat alakult ki a két híradó között. Nem egy Duna Televíziós az MTV híradójából került új helyére, a viszonylag szűk szakma tagjai jól ismerték egymást, egyébként pedig a „gyorsjáratú” műsorok munkatársai gyakran egymásra vannak utalva, kisegítik egymást képanyaggal, információval, mikrohullámú átjátszás lehetőségével.
A két intézmény kapcsolatát együttműködési szerződés rögzítette, afféle keretszerződésként.[7] Vezetőik (Náhlik Gábor és Sára Sándor) korrekt együttműködésre törekedtek, szóbeli megállapodásokat is kötöttek például arról, hogy a közös közvetítések költségeit a két cég állami támogatásának arányában osztják meg. (Ez a Duna televízió számára kétségtelenül előnyös volt.)
Azt hihetnénk, hogy a két televízió közti viszony kezdetben – tekintettel a médiaháborús helyzetre – sokkal feszültebb volt, a valóságban azonban épp a médiatörvény után vált egyre ellenségesebbé.
A médiaháború verte hullámok, a politikai közéletben és a sajtóban megnyilvánuló Duna-ellenes indulatok természetesen jócskán begyűrűztek a televízió falai közé is. A munkatársakat egyrészt fűtötte és lelkesítette az új feladat, sokukat a jó értelemben vett „küldetéstudat”, másrészt sértette és dühítette a környezet, különösen a hazai médiavilág többségének gyanakvása, intrikája, vagy legalábbis elzárkózása. „Jóakarók” óvták azokat, akik feladatot vállaltak a Duna Televíziónál, hogy ne kompromittálják magukat. A Sára-vezetésnek számolnia kellett ezekkel a „lelki” tényezőkkel is, amikor nekilátott a munkának. Két véglet csapdáját kellett elkerülni: az ostromállapot hangulat „csakazértis” fogcsikorgató lelkiállapotát, illetve a mindenkinek megfelelni akarás ijedt bénultságát. Mint minden kritikus helyzetben, rengeteg múlik az első számú vezetőn. Sára Sándor – egyrészt lelki alkatánál fogva, de főleg megalapozott, kimagasló szakmai tekintélyének köszönhetően – nyugalmat és magabiztosságot sugárzott közvetlen munkatársi környezetére és a Duna Televízió egészére. A tervszerű építkezés nyugalmát és lendületét. Az 1993 végére életbe lépő új műsorrend, az egyes műsorok – tájékoztatásiak és művészetiek – elé nem politikai, hanem magas szakmai mércét állított a vezetés, és amennyire tudta, elhárította a külvilág beavatkozási kísérleteit.
Aki áttanulmányozza a Duna Televízió indulása utáni első két év hazai és határon túli magyar sajtóját, egyaránt talál példát lelkes dicséretre és rosszindulatú fanyalgásra. Ha valamilyen trendeket keresünk (ha egyáltalán lehetséges a vélemények statisztikai átlagát kimutatni), azt láthatjuk, hogy lassan elcsendesednek a zsigeri előítéletek által sugallt írások, és viszonylag gyorsan szaporodnak azok, amelyek egyfajta új minőséget üdvözölnek a Duna Televízió műsorpolitikájában.
Ennek illusztrálására álljon itt a következő gondolatmenet, amelyet a Beszélő 1994. július 7-i számából idézünk:
„Ha nem volna, ki kellene találni. Az MTV alámerülése idején (mélyebbre csak azért nem süllyedt, mert már feneket ért), mutatkozott meg igazán, milyen jó is (hogy van).
Nézőből kétféle van. Az egyik leül a képernyő elé, s elkezd pilickázni. A másik előre kiválasztott programra megy. A Duna TV mindkét esetben nézhetőnek bizonyult – egészségügyi kockázat (agyvérzés, émelygés stb.) nélkül. Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen sosem kellett politizálnia. Nem tudni, hogy direkte tiltották neki, vagy épp ellenkezőleg, dacolnia kellett a nyomással, hogy legyen harcosabb, nemzetibb gerincű, dobja be magát a helyi (határon túli) meg az országos (magyarhoni) csatározásokba. Mindenesetre nem tette. Meglehet a véleményünk az előző kurzus kultúrpolitikájáról (meg is van), melybe a Duna TV gründolása is beletartozott, de azt el kell ismernünk, hogy az intézmény sikeresen »mosta át« a kétes eredetű pénzeket.
Két jellegzetességet lehetett csak felfedezni benne: a nemzeti kultúra és a minőség tiszteletét. E korai szakaszban többen jósolták, hogy egyszer elfogynak majd a hatvanas évek filmjei, kimerül a raktárkészlet, és üresen marad a képernyő. Az ellenkezője történt. Egyrészt létrejött egy átgondolt és átlátható műsorszerkezet, más és más közönségréteget szólítva meg a különböző időpontokban. És tágult a szemhatár, egyre inkább helyet adtak az egyetemes kultúra értékeinek és a szórakoztatásnak.
Hamarosan – a Magyar Televízióval együtt – szembe kell néznie az ezredvég másfajta információközlést, másfajta vizuális megjelenítést igénylő kihívásaival. Nem vagyok médiaszakértő, de az a gyanúm, hogy a két intézmény közül a Duna TV ér előbb a célba.”[8]
A Duna Televízió sorsának alakulása a médiatörvény tárgyalásai során, a médiatörvény hatása a Duna Televízió helyzetére
Amikor az 1994-es választások nyomán megalakult az MSZP–SZDSZ-kormány, a parlamenti pártok tárgyalóasztalhoz kényszerültek, hogy tető alá hozzák a kétharmados médiatörvényt. Noha megszavazásához a koalíciónak együttesen a szükségesnél több szavazata is volt, a médiaháború újabb, kevésbé látványos, mégis döntő szakaszába lépett. Minden érintett tudta: a jövője dől el. A Duna Televízióé is.
„Olvassuk, halljuk a Duna TV állítólagos törvénytelen mivoltáról szóló politikai és fiskális dörgedelmeket, s azt kérdezzük: kik ezek a dühös emberek? Kik lehetnek azok, akiknek ennyit ér, ennyit jelent a kisebbségi létbe szakadt magyar nemzeti közösségek ügye?” – írta még 1993. május 22-én Sütő András Marosvásárhelyről Csoóri Sándorhoz intézett levelében. „...kérlek, Sándor, a Duna TV itteni magyar nézőinek tömeges véleményeként is mondd el mindenütt, ahol csak lehet: ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul-fiastul, törvénytelenek vagyunk! Ha nemzeti kultúránk sugárzása, egy fél évszázados szellemi nagyböjt félbehagyása törvényszegés: akkor magunk is törvényszegőkké lettünk. Adjon Isten mind csak efféléket!”
Mire a törvényt előkészítő tárgyalások megindultak, a „politikai és fiskális dörgedelmekre” hangfogó került, de a Sütő András által megfogalmazott aggodalmak épp oly időszerűek maradtak, mint keletkezésük idején. A hat parlamenti párt a háttérben tárgyalt, megegyezett a fő tételekben, amelyek az ún. duális médiarend megteremtésére, vagyis a kereskedelmi televíziók beindítására, valamint a közszolgálati médiumok és a médiapiac felügyeletére vonatkoztak. A Duna Televízió nevét ki se ejtették, mintha nem is létezett volna. Hogy milyen sorsot szánnak neki a jövőben – erről mindenki mély hallgatásba burkolózott.
1995 „hosszú, forró nyarán” a Kulturális Minisztérium épületében (miniszter: dr. Fodor Gábor, SZDSZ) megkezdődtek a szakértői tárgyalások, ahová a Duna Televíziót „elfelejtették” meghívni. Az utolsó pillanatban aztán mégis sikerült képviselőjének, Lugossy Lászlónak helyet szorítani a tárgyalóasztalnál.[9]
A törvényalkotás különleges hadijáték: csak néhány beveendő, illetve védendő magaslat van előre kitűzve, de a játékosok szeme előtt azért még jó néhány ki nem tűzött, egyéb támaszpont elfoglalása is ott lebeg, amikor csapataikat irányítják, s mikor kedvező pozícióba jutnak, egyszer csak kitűzik a terepasztalra a zászlót, s rámutatnak az addig mások számára nem látható pontra: „Ez a vár az enyém!” Mivel a Duna Televízió ilyen rejtett magaslat volt, két egyaránt komoly veszéllyel kellett szembenéznie: ha idejekorán jelenik meg a törvénytervezet térképén – letörlik onnan, ha meg sem jelenik – többet nem lesz számára hely.
Sokáig a törvényalkotók sem tehettek úgy, mintha nem létezne egy kormány által alapított alapítvány, s tulajdonában egy részvénytársaság, amelynek milliárdos vagyona, többek között székháza van. Ez utóbbit a gazdasági törvény alapján nem lehet elvonni az Rt.-től, mint ahogy a tulajdont megtestesítő részvényt sem a tulajdonostól, vagyis az alapítványtól. Magától az alapítványtól sem lehet egykönnyen megszabadulni, bár létezett erre is terv, az 1995. májusi T./1093 számú törvényjavaslat a rádiózásról és televíziózásról (előadó: dr. Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszter)[10], amely szerint:
„61. § (1) A nemzeti közműsorszolgáltatás függetlenségének biztosítására az Országgyűlés létrehozza a Nemzeti Közműsorszolgáltató Közalapítványt. A Hungária Televízió Közalapítványt – alapítójának kezdeményezésére – a Nemzeti Közműsorszolgáltató Közalapítvánnyal egyesíti (megszünteti). Az NKKA tulajdonába kerül a Magyar Rádió Közhasznú Társaság üzletrésze, a Magyar Televízió Közhasznú Társaság üzletrésze, valamint a Hungária Televízió Közalapítvány vagyona a Duna Televízió Rt. részvényeivel.”
(A teljesség kedvéért tegyük hozzá: ez a változat a közös – 5 fős – kuratórium alatt három közműsorszolgáltatóval, köztük a Dunával is számolt. Megjegyzendő még, hogy később, az Orbán-kormány alatt a két televízió közös kuratóriumának ötlete is felmerült.)
Akik szívesen megszabadultak volna a Dunától, még egy utat választhattak: nem finanszírozzák költségvetésből a működését. Mivel a központi költségvetés csak a nevesített közszolgálati műsorszolgáltatók – valamilyen mértékű – finanszírozására kötelezett, illetve csak ezek működési feltételeinek biztosításáról kell az Országgyűlésnek gondoskodnia (pl. az előfizetői díjak törvénybe iktatása révén), a Duna Televízió számára az volt a létkérdés, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió mellett név szerint megjelenjen a törvényben mint harmadik közszolgálati műsorszolgáltató.
A hat párt részéről kezdetben kerülték a nyílt színvallást, bár az ellenzék közül az MDF (az előző kormány főereje) és a KDNP természetszerűleg kezdettől rokonszenvét hangoztatta, a kisgazdák – legalábbis a plenáris megbeszéléseken – tartózkodóak voltak, a Fidesz kivárt, de háttér-megbeszéléseken jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja az önálló Duna Televízió támogatását. A négy ellenzéki párt parlamenti összereje azonban együttesen sem lett volna elég ahhoz, hogy dűlőre vigye az ügyet. A Duna Televízió jövője a koalíció kezében volt. Az MSZP és az SZDSZ háttértárgyalásainak pillanatnyi állásáról a Szalay utcai tárgyalóasztalnál csak töredékes megjegyzésekből és az egyéb kérdések kapcsán tett nyilatkozatok hangneméből lehetett következtetni. Látszott, hogy mint sok más kérdésben, a Duna körül is komoly nézeteltérések lehetnek a koalíciós partnerek között. Az SZDSZ először nyíltan a Duna Televízió „államosítását”, vagyis az MTV-be való beolvasztását szerette volna, akár olyan módon, hogy az intézményen belül kapjon „viszonylagos” önállóságot, s alelnök irányítsa. Azt is tudni lehetett, hogy a média kérdéseiben a nagyobbik kormánypárt, az MSZP frakcióján belül is komoly viták voltak, többek között ennek volt tulajdonítható, hogy képviselőik menet közben cserélődtek. A kezdetben az SZDSZ-éhez közeli véleményt hangoztatókat a Duna Televízió fennmaradását képviselő MSZP-reprezentánsok váltották fel. Kósa Ferenc filmrendező személyében például a Duna Televízió ügye szilárd támogatóra lelt. Egyidejűleg az SZDSZ nyílt ellenzése is „megszelídült”.
A törvény-előkészítés első fordulója úgy ért véget, hogy a szövegtervezetben a Hungária Televízió Közalapítvány megszüntetéséről nem volt szó (erre egyébként a kodifikációt akkor irányító Sajó András professzor nem is lett volna hajlandó), de a Duna Televízió jövőjét biztosító nevesítése is elmaradt. Akik a dolgok ilyetén alakulását látva leginkább csalódtak, a kereskedelmi médiumok képviselői voltak, valószínűleg nem ezt ígérték nekik. Azt kérdezték: „És a Duna? Megúszta?”
Az ősztől kezdődő második forduló immáron a „Fehér Házban”, vagyis az Országgyűlés Irodaházában, a Kulturális Bizottság számtalan ülésén, albizottsági, szakértői üléseken zajlott, ez utóbbiakon Lugossy László, a Duna Televízió főigazgató-helyettese mindvégig részt vett, és képviselte az Rt. vezetése által megtárgyalt álláspontot, szövegjavaslatokat. (Megjegyzendő, hogy a Hungária Televízió Közalapítványt a tárgyalásokra nem hívták meg.) E szakasz munkái mögött ekkor már hat párti konszenzus volt a tekintetben, hogy a Duna Televízió önálló, közszolgálati műsorszolgáltatóként fog szerepelni a médiatörvényben. A pártok nyilvánvalóan megértették, hogy a Duna Televízió ügye nem egyszerűen a hazai médiaszakma egy ügye a sok közül, hanem a határon túli magyarság ügyével immár elválaszthatatlanul összenőtt jelképértékű tét, méghozzá abban a dimenzióban, ahogy azt Sütő András idézett levelében megfogalmazta: aki a Dunára kezet emel, súlyos politikai kockázatokkal kell számolnia nemcsak ott kint, hanem itthon is. Nemcsak a politikai haszon-kockázat mérlegelése vezette a politikusokat, sokan őszintén azonosultak a határon túli magyarság ügyével, s mivel ilyenek mind a hat párt soraiban voltak szép számmal, nem lenne ildomos pártok szerint „kidekázni” az érdemeket.
A dolgok ilyetén alakulásában kétségtelenül szerepet játszott a Duna Televízió immár három éves teljesítményének elismerése. Kevés volt azonban törvényesnek elismerni a „törvénytelen szerelemgyereket” – ahogy Csoóri Sándor képletesen elnevezte –, további fejlődéséről, az ehhez szükséges, elegendő mértékű ellátásról is gondoskodni kellett volna, ez azonban nem történt meg.
A tárgyalásokkal párhuzamosan készültek ugyan szakértői számítások, főleg az MTV és az MR várható költségeiről, de ezekről a Pénzügyminisztérium nemigen akart tudomást venni. Miközben a Horn-kormány kiállt a széles politikai konszenzusra épülő médiatörvény mellett, a pénzügyminiszter kijelentette: „Ez a médiatörvény nem finanszírozható”. Így történt, hogy a létrejötte óta folyamatosan kényszergazdálkodást folytató Duna Televízió számára a médiatörvény sem teremtett reális működési feltételeket.
A médiatörvény tárgyalásain az MTV nem képviseltette magát kellő súllyal, vezetői a színfalak mögött, közvetlenül alkudoztak a politikusokkal, miközben a törvénygyártás gőzerővel folyt. Így kerültek bele azok a sorsdöntő részletek, amelyek nemcsak egy-egy intézmény, hanem a közszolgálatiság helyzetét is meghatározták.
Milyen eredménnyel járt a médiatörvény elfogadása a Duna Televízió számára? Szögezzük le: minden hibája, hiányossága és ellentmondása ellenére, mégiscsak a médiatörvény ismerte el végre jogi értelemben is törvényesen létezőnek a Duna Televíziót. „..a Duna Televízió elsősorban a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság számára nyújt közszolgálati műsorszolgáltatást” – fogalmaz a 30.§ (1) bekezdésében.
Gazdálkodásának szerény alapjait is törvénybe iktatta: részesedést kapott az előfizetői díjakból (az eredetileg a törvényben szereplő 14 százalékot egy későbbi, költségvetési törvény szavazásán 24 százalékra emelték). A költségvetés átvállalta a sugárzási díjat, és épp tekintettel a Duna Televízióra, nyitva hagyott egy „kiskaput”: a kuratórium – szükség esetén – kiegészítő céltámogatásért fordulhatott (volna) az Országgyűléshez. Sajnos mire a kuratórium erre elszánta magát, a kiskaput bezárták, a céltámogatást lehetővé tevő passzust a képviselők egy gépiesen felpörgetett szavazás során kiszavazták, miközben többen azt sem tudták igazából, milyen következménnyel jár a döntésük.
A törvény a tulajdonosi jogokat gyakorló közalapítványi kuratórium elsőrendű kötelességének mondta ki a gondjára bízott televízió önállóságának védelmét. Ez fontos garanciális elem, feltéve, ha a kuratórium is annak tekinti. (Érdemes megjegyezni, hogy később, 1999-ben volt egy rövid, de kockázatos szakasz, amikor a Hungária Televízió Kuratóriumának – akkor még nem csonka – elnöksége a médiatörvény módosítási javaslatainak vitájában nem tartotta elképzelhetetlennek a Duna és az MTV valamilyen formájú fúzióját – a kérdést az 1999. március 12-i kuratóriumi ülésen, a társadalmi kurátorok kezdeményezésére vitatták meg és utasították el.)
A törvény igyekezett világosan körülhatárolni a kuratórium és a részvénytársaság illetékességi köreit, s ebben az volt a legfontosabb elem, hogy az Rt. autonómiáját az elnök erős jogosítványai révén biztosította: a kuratórium nem szólhat bele konkrét műsorokba, nem adhat utasítást a munkáltatói jogkör kérdéseiben, beleértve az alelnökök kinevezését és felmentését, bár itt vétójogot gyakorolhat kétharmados szavazattal. Ugyanakkor azáltal, hogy a kuratórium jogává tette az éves üzleti terv elfogadását, de nem mondta meg, hogy milyen mélységűnek és részletességűnek kell lennie, az egyik legsúlyosabb konfliktusforrást sikerült „törvényesíteni”, hiszen például a konkrét műsorokra lebontott terv már nagyon is alkalmas a műsorpolitikába való beleszólásra.
Ugyanígy a „műsoridő” fogalmát sem tisztázta, márpedig nem mindegy, hogy ezen a műhold (napi 24 órára) bérelt idejét, vagy azon belül a sugárzott műsor idejét kell-e érteni. Ebben a kérdésben a Duna Televízióban majd egy évig elhúzódó konfliktus volt az Rt. és a kuratórium között.
Nincs a törvényben semmilyen megoldás arra az esetre, ha az elnök mandátuma már lejárt, de új elnököt még nem választottak. Sára Sándor távozása után alelnökei közül ezért nem vállalta senki az egy személyben történő vezetést (az interregnumban kollektíven irányították a televíziót), hogy megakadályozzák az (akkor már csonka) elnökség tervét: cégvezető kinevezését a televízió élére (ami minden szempontból törvénytelen lett volna). Az e jogi rendezetlenségből adódó feszültségek jó ideig napirenden voltak az MTV-nél is.
A törvény hiányosságának tekinthetjük azt is, hogy nem tudta kezelni a parlamentből kiesett pártok kuratóriumi képviseletének problémáját, nem számolt a politikailag megosztott ellenzék variációjával, ami egyik (igaz, messze nem egyetlen) oka volt a csonka kuratóriumok nyavalyájának. A Duna Televízió – akárcsak a többi közmédium – mindkét fajta törvénytelenség által érintve volt.
A törvény egyik legjobb, Duna Televíziót érintő „találmánya” a határon túli magyar szervezetek képviselőinek jelenléte a kuratóriumban. Kritikus pillanatokban – ezekből volt bőven – mindig ők képviselték azt az értékrendet, amely a csatorna eredeti célkitűzéseit tükrözte, s bár jogosítványaik gyengébbek voltak az elnökségéinél, szavuknak meghatározó súlya volt a kuratórium tagjai számára.
Látszólag megnyugtató módon rendezte a törvény az archívumok ügyét. A közszolgálati televíziók egymás archívumát – egymás műsorterveinek sérelme nélkül – térítésmentesen használhatják. A törvényhozó szándéka az volt, hogy az MTV állam-monopóliumi korszakában keletkezett, s a nemzeti kultúra közkincsét alkotó megismételhetetlen filmek és dokumentumok ne lehessenek továbbra is egyetlen televízió (és annak nézői) privilégiumai. Csakhogy az elnagyolt törvényszöveg lehetővé tette, hogy e szándékot, ha valaki akarta, elszabotálhatta. Mivel a „műsor sérelme” fogalmát nem definiálta a törvény, az MTV kezdte szép lassan visszautasítani a Duna kéréseit, mondván, ez is, az is szerepel a tervükben, s ezért nem adhatják. A Duna Televízió megpróbálta konszolidálni az együttműködést. Részletes szabályozási javaslatok születtek: a sugárzás előtt mennyi idővel kell bejelenteni az igényt, mennyi ideig lehet lekötni a műsort, stb. Kifogás kifogást ért, az anyagok csak nem jöttek, vagy késve adták, az információ az archívum tartalmáról a legnagyobb titkok közé soroltatott, mígnem az MTV vezetése kerek-perec megtiltotta, hogy a Duna Televízió használja az archívumát. A Duna az ORTT-hez mint jogorvoslati fórumhoz fordult azzal a kéréssel, hogy állapítsa meg a jogsértés tényét, és segítse a helyzet megoldását, de többszöri sürgetés ellenére válaszra sem méltatták.
Ezért kellett a Közgyűlés napirendjére tűzetni. A közgyűlés 8/2000. (VI.29.) sz. határozatában kötelezte a Kuratóriumot, hogy „forduljon az ORTT-hez a törvénysértő gyakorlat megszüntetése miatt, a Kuratórium Elnöksége pedig vegye fel a kapcsolatot az MTV Kuratóriumának Elnökségével is ez ügyben”.
A sors külön fintora, hogy ez már akkor történt, amikor a Duna Televízió egykori alelnöke vezette a Magyar Televíziót.
Az előzőekben már szó volt a két intézmény között a Magyar Televízió monopolhelyzetének megtöréséből keletkezett konfliktusról. A médiatörvény nemcsak „szentesítette” ezt a helyzetet, hanem újabb konfliktusok okozójává is vált. Ide sorolhatjuk az állami forrásokon való osztozkodás kényszerét, és az eredeti előfizetői díjfelosztás arányainak a Duna előnyére történő módosítását, de mindenekelőtt azt, hogy a kereskedelmi televízió számára elvett frekvenciája helyett az MTV2 műholdra kényszerült.
1996-os elnöki pályázatában – ekkor még nem dőlt el az MTV2 „föld vagy műhold” dilemmája – Sára Sándor ezt írta:
„A műholdas változat sem az MTV-nek, sem a Duna Televíziónak nem érdeke. Ebben az érdekeink közösek. A műholdas változat a Magyar Televízió számára piacvesztést jelentene, míg a földi csatorna sokkal jobb piaci pozíciókat, várhatóan tehát az MTV a földi változatot szorgalmazza majd. Ez esetben a Duna Televíziónak – legalábbis a közeljövőben – nem jelentene közvetlen versenytársat az MTV azokon a területeken, ahová jelenleg csak a Duna Televízió ér el. Amennyiben mégis műholdra kerül az MTV2, a Duna Televíziónak vállalnia kell a versenyt, és eddigi eredményeire alapozva jó esélye van arra, hogy meg is nyerje azt. Versenyeznünk azonban csak a közszolgálatiságban szabad, és ez esetben az igazi nyertes a néző lehet”.
Amitől mindkét intézmény tartott, bekövetkezett: egyazon sugárzási területre szólt a műsoruk, azonos műholdpozícióból. A Duna folytatta, amit négy éve csinált, az MTV2 pedig kezdett egyre inkább a Dunáéhoz hasonlító műsorpolitikát folytatni, egyre több, speciálisan a határon túli magyarsághoz szóló műsorral jelentkezett, egyre jobban magához kötötte a Duna Televízió határon túli tudósítóit – de a magasabb honoráriumokon kívül filmkínálata és a műsoridők beosztása is a kifejezett rivalizálás jeleit mutatta. Elég gyorsan összeállt a kép: nem holmi véletlenekről, hanem tudatos törekvésről van szó, annak demonstrálásáról, hogy az MTV – két csatornájával – egymaga is képes eleget tenni mind a saját, mind a Duna Televízió feladatainak. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Dunától átment egykori alelnök (sok egyéb munkatárson, például a csaknem teljes sportszerkesztőségen kívül) magával vitte a Duna programfőszerkesztőjét is, s hogy munkájukat – tanácsadóként – egy másik, korábban Dunás alelnök segítette, magyarázatot kaphatunk arra, hogy az MTV archívuma miért zárult be a Duna Televízió előtt. Az már nehezen fér bele a „rivalizálásba”, hogy az MTV elnöke pénzért megrendelte a Duna Televízió MTV-be olvasztásának tervét a kolozsvári Civitas Alapítványtól.
A Civitas-ügy tanulságos történetére érdemes részletesebben is kitérni.
1999. szeptember 20-i dátummal dr. Szabó László Zsolt, a Magyar Televízió Rt., elnöke megbízta a kolozsvári székhelyű Civitas Alapítványt (képviselője Hajdó Csaba) A Duna Televízió Rt. integrálásának lehetőségei a Magyar Televízió Rt.-be című tanulmány kidolgozásával. A szerződés folyamatosan egyeztetési kötelezettséget ír elő a megbízott Civitas Alapítványnak, amely a tanulmány elkészítéséért 7 millió Ft-ra jogosult.[11]
A Székelyudvarhelyen bejegyzett Civitas Alapítvány cégbejegyzésében[12] az alapítvány jellegeként „önkormányzati képviselők továbbképzése” van megjelölve. Vezetőségi tagjai: András Péter ügyvezető igazgató, Eckstein-Kovács Péter, Kolumbán Gábor, a kuratórium elnöke, Bunta Levente és Szőcs Géza, aki ebben az időben a Duna Televízió tulajdonosi testülete, a Hungária Televízió Közalapítvány Ellenőrző Bizottságának a tagja, s mint ilyen, betekinthet a társaság üzleti könyveibe és irataiba, s a kuratóriumtól, illetve a közgyűléstől minden, a közalapítványt érintő ügyről tájékoztatást kérhet.
Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke 1999. november 30-i postájában megkapta a szerződés másolatát, és miután „a Duna Televízió Rt. Alapító Okirata 6.§ 6.2.e. pontja alapján a Társaság függetlenségének védelme a Közgyűlés hatáskörébe tartozik”, kérte a Kuratórium Elnökségét és dr. Bíró Sándort, a Hungária Televízió Közalapítvány elnökét, tűzzék rendkívüli közgyűlés napirendjére a kérdést az alábbi napirendi ponttal:
„A Magyar Televízió Rt. és a Fundatia Civitas között létrejött megállapodás megtárgyalása, a Duna Televízió Rt. függetlenségének védelme érdekében a szükséges intézkedések megtétele.”[13]
Kérte továbbá azt is, hogy a szóban forgó szerződés másolatát küldjék meg az Országgyűlés Kulturális Bizottsága, továbbá a Magyar Televízió Közalapítvány Kuratóriuma részére.
A Hungária Televízió Közalapítvány Elnöksége 1999. december 2-án kiadott közleményében „a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy egy másik, ugyancsak az 1996.I. törvény hatálya alá tartozó közszolgálati műsorszolgáltató intézmény, jelen esetben a Magyar Televízió Rt. elnöke önkényesen megbízási szerződést kössön bárkivel, mely megbízás a Duna Televízió Rt.-nek az általa vezetett közszolgálati műsorszolgáltató intézménybe történő integrálásának lehetőségével foglalkozik. Az Elnökség megállapítja, hogy egy ilyen szerződés a Médiatörvényt mind betűjében, mind szellemében sérti, amivel szemben a törvényes kötelezettségeinek megfelelően megteszi a megfelelő lépéseket”.[14]
1999. december 2-i írásában a Magyar Hírlap adott hírt elsőként a szerződésről.[15] Az újságíró Haszán Zoltán kérdésére Szabó László Zsolt azt válaszolta, hogy pontatlan a cím, ő csak a két csatorna együttműködésének a lehetőségeiről, és annak erdélyi fogadtatásáról akart tájékozódni. Mint mondta, azért választotta a Civitas Alapítványt, mert tagjai pontosan ismerik a Duna Televíziót. A megkapott dokumentumot még kiegészítteti a Civitasszal – ígérte. Két nappal később a Magyar Nemzetben[16] a HTVKA Elnökségének állásfoglalásával kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem ért egyet vele, akkor követett volna el törvénysértést, ha integrálja a Duna Televíziót a Magyar Televízióba. A Napi Magyarország kérdésére[17], hogy miért a Duna Televízió vezetőjének megkerülésével, és nem a Duna Televízióval együttműködve készíttette az elemzést, azt válaszolta, hogy ő az MTV szempontjából szándékozott vizsgálni az együttműködés lehetőségét. A Civitashoz közel álló, magát megnevezni nem kívánó személy a Népszabadságnak elmondta: a 7 milliós tranzakció mögött Szőcs Géza, a Duna Televízió Felügyelő Bizottságának tagja áll.[18]
Soha annyi hazai és erdélyi tömegtájékoztatási eszköz nem foglalkozott a Duna Televízió sorsával, mint a Civitas-ügy kapcsán, és soha nem tapasztalt rokonszenv-nyilvánítás bontakozott ki a Duna Televízió mellett, határon belül és kívül egyaránt. Összevetették a két televíziót, s újságírók, kritikusok, közéleti elkötelezettségű emberek, politikusok szinte kivétel nélkül kiálltak a Duna Televízió értékei, szükségessége és önállósága mellett. A Hungária Televízió Közalapítvány határon túli kurátorai – Benkő Samu, B. Kovács István, Józsa László, Gálfalvi György, Kollár Péter, Könczöl Antal, Vetési László – nyilatkozatban szólították fel a magyar kormányt is a védelmére. „Az elmúlt években a Duna Televízió úgy jelent meg a határon túli magyarság életében, mint az anyaország legnagyobb ajándéka a nemzeti létéhez ragaszkodó, szétszórtságban élő magyarságnak. A Duna Televízió megalakulása óta élvezte a mindenkori magyar kormány támogatását. Hinni szeretnénk, hogy ez így lesz a jövőben is.”[19]
A nyilvánosság, a napilapokban[20],[21] rádiókban[22] televíziókban[23] [24] megjelent híradások, interjúk megakadályozták a kísérlet végig vitelét.[25] [26] [27] [28] [29]Az erdélyi lapokban a politikai, jogi szempontú megközelítéshez kapcsolódott még egy erősen érzelmi indíttatású szempont is, megjelent az aggodalom hangja, egy már kiküzdött és egy bizonyos színvonalat elért, különleges, „határon túli” igényeket is kielégíteni szándékozó televízió elvesztése miatt. Pl.: Gazda Árpád: Az egymásra találás szimbóluma (Krónika, Kolozsvár, 1999. december 4.): „…a Duna tévé túlnőtt önmagán. Nem csak egy a sok tévéadás közül – milliók lelkében felgyűlt élményeket zár magába… E szimbolikus tartalommal, az érzelmekkel számolnia kell minden magyar politikusnak… Számolni kell a nézőkkel, akik lelkében a Duna tévével együtt az együvé tartozás élménye is sérülne”. Sylvester Lajos: Elönti-e az MTV a Dunát? (Háromszék, Sepsiszentgyörgy, 1999. dec. 8.): „…bizonyos politikai szándékok érvényesítésének meg-meg újuló árhullámai olyan partokat, gátakat moshatnak alá, amelyek a magyarság nemzeti egységét sodorhatják el”.
A Duna Televízió válasza nem lehetett más, mint ragaszkodása eredeti elképzeléséhez. Azt azonban kár lenne elhallgatni, hogy miközben a Kód erdélyi felmérései (1998, 1999) mind nézettségben, mind tetszésben a Duna Televízió jelentős előnyét mutatták az MTV2-vel szemben, a Duna műsorkészítői némileg elbizonytalanodtak a követendő stratégiát illetően. Elmélyült elemzésre, az új kihívásnak megfelelő, koherens válasz kidolgozására a vezetésnek már nem maradt ideje. Sára Sándor elnöki mandátuma 2000 júniusában lejárt, meghosszabbítani – amire a médiatörvény pályázat kiírása nélkül módot ad – a kuratórium elnöksége nem volt hajlandó.
A médiatörvény által előidézett legjelentősebb változás az audiovizuális tájképen az volt, hogy megjelentek a kereskedelmi televíziók. A Duna Televízió vezetése számára egyértelmű volt, és e tekintetben nem árult zsákbamacskát, hogy nem azért nem bocsátkozik velük versenybe, mert reménytelen vállalkozás lenne, hanem azért mert számszerűen ugyan a „konkurenciával” össze nem mérhető, de annál hűségesebb nézőtáborának elárulása lenne, ha értékrendjét feladva, a „bármi áron való nézettség” nyomába eredne.
Különös feszültségek forrása volt a „nézettségi frász” a kuratórium és a televízió között. Miközben a kuratóriumi elnökség a szinkronizált filmek szövegeiben megkerülhetetlen trágár kifejezéseket is szóvá tette (amelyek a kereskedelmi csatornák stílusához képest apácazárdai szövegek), mégis megpróbálta „nézettséggel” mérni a teljesítményt, ami természetesen csakis lehangoló lehetett, különösen, ha egyedül az AGB műszeres nézettségmérésének tükrében kereste a választ a kérdésre: „Ki a legszebb a világon?” Ez a kifejezetten reklámokra, mégpedig a megszakító reklámokra kidolgozott piaci módszer semmit nem mond arról, hogy egy műsor milyen hatással van a nézőre. Márpedig a közszolgálati televízió számára ez az első rangú kérdés. A Duna Televíziót éppen ezért sokkal inkább az évente megismételt kérdőíves közönségvizsgálatok és a rendszeres közönségtalálkozók eredményei érdekelték.
Egy kézdivásárhelyi közönségtalálkozón, ahol a nézők véget nem érő kívánságlistáját hallgatta figyelmesen a Duna Televízió vezetősége, egyszer csak megszólalt egy nyugdíjas tanító: „Kérem szépen, én úgy látom, hogy a Duna Televízió olyan, mint egy finom svájci óraszerkezet. Nem lehet találomra belepiszkálni. Kérem magukat, fogadják fenntartásokkal a változtatási javaslatainkat”.
[1] Az Alkotmánybíróság 37/1992. (VI:10) AB határozata
[2] Haszán Zoltán–Varsányi Gyula: Médiaharc és utcaszínház (Népszabadság, 2002. augusztus 31.)
[3] Haraszti Miklós a Duna TV alkotmányosságáról (Pesti Hírlap, 1993. október 14.)
[4] Haraszti Miklós: A műhold túlsó oldala (Új Magyarország, 1992. szeptember 22.)
[5] Mester Zsolt: Mit mond? Haraszti Miklós a DUNA TV alkotmányosságáról (Pesti Hírlap, 1993. október 14.)
[6] Pallagi Ferenc: Hiteles csúsztatás (Népszava, 1993. július 10.)
[7] Együttműködési megállapodás a Magyar Televízió és a Duna Televízió között, 1993 (DTV Irattár)
[8] Borz: Duna TV (Beszélő, 1994. július 7.)
[9] Lugossy László beszámolójának felhasználásával
[10] T/1093 számú törvényjavaslat a rádiózásról és a televíziózásról, 1995. május
[11] A Magyar Televízió Rt. és a Civitas Alapítvány között létrejött Megbízási Szerződés Budapest, 1999. szeptember 20.
(DTV Irattár)
[12] A Civitas Alapítvány cégbejegyzése, Székelyudvarhely, 31/PJ/05.11.92 (DTV Irattár)
[13] Sára Sándor, a Duna Televízió elnökének levele a Hungária Televízió Közalapítvány Elnökségének és dr. Bíró Sándor elnöknek, Budapest, 1999. december 2. (DTV Irattár)
[14] A Hungária Televízió Közalapítvány Elnökségének Közleménye, Budapest, 1999. december 2. (DTV Irattár)
[15] Haszán Zoltán: Tanulmány az MTV és a Duna TV egyesítéséről (Magyar Hírlap, 1999. december 2.)
[16] Idén értékesíthetik az MTV székházat (Magyar Nemzet, 1999. december 4.)
[17] Tiltakozó Duna TV (Napi Magyarország, 1999. december 3.)
[18] Duna TV: nem lesz tanulmány – Budapest beavatkozik az RMDSZ ügyeibe? (Népszabadság, 1999. december 6.)
[19] A HTKA határon túli kurátorainak – Benkő Samu, B. Kovács István, Józsa László, Gálfalvi György, Kollár Péter, Könczöl Antal, Vetési László – nyilatkozata, Budapest, 1999. december 10. (DTV Irattár)
[20] R. Székely Julianna: Dicsérni jöttem, nem temetni (Magyar Hírlap, 1999. december 8.)
[21] K-k: Újabb kísérlet a Duna Televízió beolvasztására (Magyar Szó, 1999. december 10.)
[22] Magyar Rádió, Kossuth – Hírek (1999. december 4.)
[23] TV3 Napkelte, Révész T. Mihály, az ORTT elnöke válaszol Bánó András kérdéseire a felmérésről, 1999. december 6.
[24] TV3 Napkelte, Bánó András beszélget Szőcs Gézával, 1999. december 13.
[25] Daczó Dénes–Horváth Sebestyén–Komoróczy Zsolt–Leopold Erika: Erdélyben féltik a Duna Televíziót (Krónika, Kolozsvár, 1999. december 4.)
[26] MTV és DTV tanulmány – Civitas szerződésbontás (MTI, Gózon István, Bukarest, 1999. december 5.)
[27] H. Z.: A sajtóbizottság elé kerül a tévétanulmány (Magyar Hírlap, 1999. december 11.)
[28] A DTV Virradóra című reggeli műsorában Lukács Bea beszélgetett Lendvai Ildikóval, az MSZP, és Homa Jánossal, a Fidesz országgyűlési képviselőjével a közszolgálati televíziókról, 1999. december 7.
[29] Újvári Gábor: Remélem, csak vaklárma (Magyar Fórum, 1999. december 16.)
A Duna Televízió első nyolc éve és szerepe az alakuló médiarendszerben 3.
Bakos Edit tanulmánya