EGYETEMES ÉS EURÓPAI ÉRTÉKEK A DUNA TELEVÍZIÓ MŰSORÁN

 

            A Duna Televízió filmműsorát, amely a televízió elfogadottságához, díjaihoz, nem utolsó sorban az UNESCO-díjhoz is nagymértékben hozzájárult, vitán felül a legértékesebbnek tartották a hazai csatornák között. A Filmszerkesztőség tehetséges munkatársai mellett a televízió vezetésének és több munkatársának filmszakmai múltja is hozzájárult a sikeréhez azzal, hogy ez a terület a lehetőségeken belül kiemelt figyelmet kapott. A későbbi Filmszerkesztőség három tagja volt a televízió indulásakor az a néhány állandó munkatárs, aki egyidejűleg látta el a műsorrendelői, gyártatói, filmbeszerzői, film- és műsorszerkesztői feladatokat. A szó jó értelmében vett „mindenesei” voltak ők a televíziónak. Indulásának sikerét munkájuk sikerének is érző, további alakulásáért felelősséget vállaló csapatról volt szó, amely, mikor már strukturálódott a televízió, s létrejött a Műsorszerkesztőség, akkor is részt vett – az újabb filmszerkesztő munkatársakkal együtt – a műsorszerkesztői értekezleteken, mert továbbra is az egész televízióért érezte felelősnek magát.

            Elfogultság nélkül állíthatom, hiszen nyolc éven át közvetlen munkakapcsolatban, hetente ültünk együtt a műsorszerkesztői értekezleteken, hogy ízlésük, a minőség és az érték iránti elkötelezettségük, kreativitásuk, s időnként az „érted haragszom” indulataik a televízió egészére hatással voltak. Miközben akadtak szerkesztőségek, amelyek nem akartak tudni arról, hogy műsoraikon kívül mi történik a képernyőn, a Filmszerkesztőség meghatározta a televíziót. Nemcsak azért, mert a műsoridő felét az általuk vásárolt filmek tették ki, s mert ezekhez invenciózus főcímeket, bevezetőket gyártattak, ezzel is erősítve a ráismerés, otthonosság érzését, s befolyásolva a csatorna vizuális színvonalát, hanem mert a gyártott műsorokhoz (pl. Megidézett történelem), jeles és tematikus napokhoz, a sávos szerkesztés blokkjaihoz is az ő szakértelmüket és segítségüket kérték a kollégák. A műsorstruktúra alakításában is elmélyülten, együtt gondolkodóan, az egészet szem előtt tartva mondták el a véleményüket, és én végig rendkívül fontosnak tartottam, hogy megőrizzék „az egészre hatás” igényét.

            Egy év példája számokban: 1999-ben a vásárolt műsorok a műsoridő 44,5%-át tették ki, ezen belül a premier-ismétlés arány is többé-kevésbé azonos volt. Mindez 45 ország színvonalas filmes és televíziós alkotásaiból állt. A 190 ezer percnyi vásárolt műsor 24%-a magyar volt. (A médiatörvény 20%-ot ír elő, csakúgy, mint a főműsoridőre, amikor ez 35,19% volt) Ezt követték sorrendben az angol (16%) és a francia (10%) filmek. Az amerikai alkotások 8,2%-ot jelentettek, összesen nem tettek ki annyi műsoridőt, mint amennyit a világ Európán kívüli tájairól – Japántól Új-Zélandig – bemutatott filmek. Ezen kívül német, olasz, osztrák, spanyol, ausztrál, ír, kanadai és lengyel filmet is, tehát elsősorban az európai országok és a kis népek filmművészetét lehetett a Duna Televízió műsorán látni a többi televízióban uralkodó amerikai film- és sorozat-dömping helyett. A médiatörvény előírása szerint a filmműsor 70%-át magyar és európai filmből kell összeállítani főműsoridőben és az egész műsorra vonatkoztatva egyaránt. A Duna Televízió filmműsorának főműsoridőben 92,46%-a, a teljes műsoridőben 89,62%-a állt az idézett évben magyar és európai filmalkotásból.

            A Duna Televízió kezdetektől kiemelten kezelte az egyetemes szellemi és kulturális értékek közvetítését, legkiválóbb darabjainak, ezen belül hangsúlyosan a magyar és a kelet-közép-európai filmművészet népszerű vagy kevéssé ismert alkotásainak a sugárzását. Kezdetektől kitűzött feladat volt a környező országok többségi nézőinek a bekapcsolása a Duna Televízió nézőtáborába, ehhez viszont feliratozni kellett volna a filmeket. (Ez gazdasági és technikai nehézségek miatt a játékfilmek esetében csak elvétve sikerült, de több magazin három nyelven ment adásba.)

            A magyar filmművészet különleges figyelmet kapott a Duna Televízió műsorában, nemcsak azzal, hogy az elkészült filmeket állandóan műsoron tartotta, hanem amennyire lehetett, támogatta is. Még a médiatörvény megszületése előtt elnöki, illetve főigazgatói utasítás született arról, hogy a reklámbevétel 10%-át játék-, 5%-át dokumentumfilmek készítésére kell fordítani. A Duna Műhelyben kísérleti filmek, a Dunatáj Alapítványban dokumentumfilmek létrejöttét támogatja. A Dramaturgiai Igazgatóság a tragikusan fiatalon elhunyt Kardos István dramaturgiai igazgató közreműködésével több magyar játékfilm létrehozásában vállalt döntő szerepet.

            Noha a magas esztétikai mérce szerint a régi magyar filmek között bizony sok a butácska, a Duna Televízió indulásakor olyan komoly közönségszervező erőt jelentett, hogy nem lehetett lemondani róluk. Bíró A. Zoltán csíkszeredai szociológus évekkel ezelőtt a Duna Televízió hatásáról és a székelyföldi nézők befogadási stratégiájáról tartott előadásában ennek a következő tudományos magyarázatát adta: „A műholdas csatorna rendkívül hatékonyan kezdte meg a nemzeti tudat rehabilitációját. Éppen a régi filmtermés szolgálta az etnikai rehabilitációt. Ennek segítségével a néző ott folytatta a magyar kultúrához való csatlakozását, ahol ez abbamaradt. A Duna Televízió egyesítő hatása, a távol élők távolságérzetének az oldása olyan szerep, amelyet televíziótól nem szoktunk meg”.

            A filmvásárlásra szánt összeg a többi rovathoz képest valóban nagynak tűnt, mert nem bontódott egyes műsorokra vagy műsortípusokra, mint a gyártásnál. Ez minden gazdasági vezetőt arra csábított, hogy szükség esetén abból javasoljon lecsípni. Nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy a hektikusan változó források egy több évre előre szóló tervezőmunkát tesznek bizonytalanná. A másik kedvelt hivatkozás, hogy „hiszen még milyen sok perc van a szalagtárban”, a minőségi munkát, a Duna Televízió különleges filmprogramját veszélyeztette.

 

 

A DUNA TELEVÍZIÓ A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG TELEVÍZIÓJA

 

            Szinte még el sem kezdte adását a Duna Televízió, máris megjelentek azok a már működő, mozgóképes hagyománnyal rendelkező, vagy éppen erről a lehetőségről hallván frissen alakult stúdiók, műhelyek képviselői, akik – határon túliságuk jogán – nemcsak bekapcsolódni akartak a munkába, de majdhogynem kizárólagosságot követeltek maguknak. Ilyen volt a Dunasat terve.

„A Dunasat közép-kelet-európai TV- és Videostúdió Alapítvány célja, hogy a magyar műholdas adásba olyan műsorok kerüljenek, amelyek nem egy központból sugárzott, egyoldalú program benyomását keltik, és nem szolgálnak a hazai belpolitikai csatározások színteréül sem. Ennek érdekében arra törekszik, hogy a műsorkészítésben a határainkon túli televíziós és video-műhelyeknek meghatározó szerepük legyen. Létrehozását Ábrahám Dezső, a Transsylvania Alapítvány főtitkára kezdeményezte, saját tulajdonú videostúdióját felajánlva kezdőtőkeként. Kuratóriumának elnöke Boros Zoltán, a romániai magyar nyelvű adás főszerkesztője, ügyvezető elnöke Szokai Imre diplomata, volt államtitkár, főtitkára Cselényi László, a Diaszpóra Videofilmstúdió vezetője.”

            Az aggodalmak, hogy a Duna Televízió elfeledkezne a határon túli műhelyekről, és Budapestről akarná készíteni a műsort, alaptalanok voltak. Nem kívánt egyközpontú televízió lenni, tevékenységét kezdetektől meghatározta a „róluk, de nem nélkülük” alapelv, hogy a határon túl megalakult és egyre szaporodó, különböző technikai színvonalú stúdiókat bevonja a munkájába. Többek között ennek szervezeti bonyolítására jött létre  a Tudósítók Stúdiója, amely amellett, hogy hetente elkészítette a Régiók című, külső tudósítók anyagaiból, túlnyomó többségben határon túli tematikával foglalkozó magazint, szervezte a határon túli és hazai tudósítói hálózatot, és a kezdetekben különösen komoly szervezést igénylő futárszolgálatot az anyagok beszállítására.

            A Duna Televízió a hazai (vidéki) és a határon túli televíziós műhelyek, stúdiók kiemelkedő, önálló produkcióinak is rendszeres megjelenési lehetőséget biztosított, megismertetve ezáltal a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő magyarokat egymás mindennapjaival, örömeivel, gondjaival.

            Boros Zoltán, a Román Televízió magyar adásának főszerkesztője időről-időre, főként kormányzati, döntés-előkészítő fórumokon kifejtette álláspontját és bírálatát a Duna Televízióval kapcsolatban, amiért az nem biztosítja a különböző határon túli műhelyek jelenlétének olyan típusú garanciáját, amely átengedett műsorsávban, a Dunától független szerkesztésben nyilvánul meg, s mintegy a határon túli stúdiók összekapcsolt hálózataként értelmezi a Dunát.

            Az 1996 márciusában készült, és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) Igazgató Tanácsának (elnök: Kántor Lajos) támogatását is maga mögött tudó dolgozatában Boros Zoltán kifejezetten egy magyar nyelvű regionális televízió tervével állt elő. „A naponta azonos órában jelentkező műsorfolyamban mindegyik stúdió a maga logójával jelenne meg, a saját neve alatt”. És hozzátette: „… a műsorokért a műholdas televízió fizethetne esetenként a tévétársaságoknak”. Vagyis: a Duna Televízió pénzén, annak műsoridejében sugároznák a határon túli stúdiók a műsoraikat.

            A kérdéshez kapcsolódó sérelmeket jól érzékelteti Bodor Pál egy, a médiatörvény elfogadása utáni írásának részlete:

„Sem a Duna Tv kuratóriumának elnöke, sem legtöbb tagja nem tévés. Ez tehát nem is volt előfeltétel. Inkább az odaáti magyarság helyzetének, igényeinek ismerete lehetett volna jó válogató ismérv. A testület összetétele azonban alig-alig tükrözi ezt a kritériumot. (Egyik-másik tagot nem is értem, hogyan volt erkölcsi, tudásbéli bátorsága vállalni a feladatot.)”

            A HTVA kuratóriumában helyet foglaltak a határon túli területek képviselői, jeles tudós, művész, közéleti emberek, minden régióból. Vitás kérdésekben komoly súlyt képviselve, nem egy esetben más eszközük nem lévén, a nyilvánossághoz fordulva védték álláspontjukat és a Duna Televíziót.

            Ami az átengedett műsorsávot illeti: ennek a kérdésnek a megválaszolása egyet jelent annak eldöntésével, hogy önálló televízió-e a Duna Televízió vagy kompiláció? (A vitát a médiatörvény egyébként eldöntötte). Nem adhatta át, mert az egészért felelős volt, az egészet képviselte: az értéket, a szellemiséget, a Duna Televízió „kisugárzását”. Arról nem is szólva, hogy a törvény által az egész televízióért megállapított felelősséget a vezetőségnek nem állt jogában másra átruházni, és arról se feledkezzünk meg, hogy politikai felelőssége is az egész televízióért volt.

            A Duna Televízió legfontosabb feladata az volt, hogy a magyarságtudatot megerősítve a nemzetrészeket közelítse egymás felé, az anyaország felé és viszont, a nemzeti bezárkózással szemben pedig mutassa fel a magyarság európai kapcsolatait. S erre csak egy önálló, nem különálló részekből valamilyen módon összeadódott televízió volt képes.

            Amikor a Duna Televíziót a határon túli magyarság televíziójaként minősítjük, ehhez hozzátartozónak érezzük azt a feladatot is, hogy a magyarság megmaradásának alapelveként megfogalmazott autonómia-törekvéseket állandóan napirenden kellett tartania. Nem tehette volna ezt annál politikusabban, mint hogy Európa nyelvi, önkormányzati, kulturális autonómiáinak élményszerű bemutatásával, a pozitív példákkal az autonómia-törekvések európai realitására hívta föl a figyelmet. Ezt szolgálta Cselényi László Minoritates Mundi című műsora, amely több ismétlésben, a többségi nemzetek (szlovák, román) nyelvére feliratozva volt évekig műsoron.

            Melyik határon túli magyarság televíziója a Duna Televízió? Székelyföldé, ahol sokan vannak, sokan nézhetik, mert hozzáférnek és nézik is? Vagy a szórványban élőké, akik kevesen vannak, kevesen nézik, nem jut el hozzájuk, nincs pénzük antennára, de ők a veszélyeztetettek? Akik csak a televízió segítségével jutnának számukra fontos információkhoz, ismeretekhez? Vagy akik fizikailag is veszélyeztetettek, mint a vajdasági magyarság a balkáni háborúban, amikor a szerb adókat cenzúrázták, és a szerbek is mindaddig a Duna Televízióból jutottak hiteles információkhoz, amíg a hivatalosság le nem vetette (vagy le akarta vetetni) a kábelhálózatról a Dunát? Vagy a legszegényebbeké, mint a csángók, a kárpátaljaiak, akikért akkor is szólni kell, ha ők maguk nem láthatják az adást, de – ahogy  egy nagy család tagjainak tudniuk kell bajba jutott távoli rokonaikról  – a magyarság egészének is tudnia kell veszélyeztetett nemzetrészeiről? Csupa naponta jelentkező kérdés, amelyeket együtt, egyszerre kellett megválaszolni, „csak” ennyi volt ennek a televíziónak a dolga – „s ez nem is kevés”.

 

 

A TÁJÉKOZTATÓ MŰSORKATEGÓRIÁBA SOROLT AKTUÁLPOLITIKAI MŰSOROK – és az azokkal kapcsolatos dilemmák különleges szempontjai az elsősorban a határon túli magyarságnak szóló Duna Televízióban

           

            A Duna Televízió aktuális műsoraival kapcsolatos dilemmák nem pillanatnyi nehézségek, nem olyan időleges problémák voltak, amelyeket ha egyszer megoldanak, akkor többé nem jelentkeznek. Az igazi dilemma mindig a helyzet ellentmondásosságában gyökerezett, s míg ezek az ellentmondások fennállnak, a dilemmák is megmaradnak. Miben rejlik a helyzet ellentmondásossága?

            A Médiatörvény 30.§-a értelmében a Duna Televízió elsősorban a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság számára nyújt közszolgálati műsorszolgáltatást. Elsősorban, de nem kizárólag. Még ha akarná, akkor sem tudná figyelmen kívül hagyni a hazai közönséget (már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert ugyancsak a médiatörvény rendelkezéseinek értelmében a hazai kábeltelevíziók kötelesek a műsorát továbbítani), de ilyen szándék soha senkiben föl se merült. Annál inkább felmerül a dilemma: mi érdekli az egyiket, s mi a másikat. Az aktuális műsorokban bemutatott tények szelektálásánál – a Médiatörvény meghatározása szerint – „a közérdeklődésre számot tartó” és a „vételkörzetben élők életét jelentősen befolyásoló” események, kérdések elsőbbséget élveznek. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a hazai és a határokon túli „vételkörzet” között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. Ha nem gondolunk másra, mint arra, hogy a Trianon által elszakított területek magyarsága a mai Magyarországétól mennyire különböző fejlődési utat járt be, s hogy az itthoniak többségben, a kintiek pedig kisebbségben élnek, már nem is kell további érvek után kutatnunk. Ha vázlatosan megpróbáljuk felsorolni a „kinek miről?” kérdésre adható válaszokat, az alábbi négy lehetséges választ kapjuk:

 

1.itthoni eseményekről – itthoniaknak

2.itthoni eseményekről – kintieknek

3.kinti eseményekről – itthoniaknak

4.kinti eseményekről – kintieknek

 

E vonatkozásban „kinti" eseményeken most csak a határon túli magyarság életét közvetlenül érintő eseményeket értjük, a nagyvilág nagy eseményeitől (a hagyományos „külpolitikai hírektől”) most tekintsünk el, mert ezeknek mindenképpen helyük van az aktuális műsorokban.

            Ha szó szerint értelmezzük a médiatörvény feladat-meghatározását, azt mondhatjuk, hogy a 2-es és 4-es változatot kell preferálnunk, vagyis azok az itthoni és kinti események fontosak, amelyek a határon túli magyarságot érdekelhetik. És rögtön itt jelentkezik az első komoly dilemma.  Mit tartalmazzon a 2-es változat? Vajon a hazai belpolitikai események mennyire érdeklik, vagy kell-e, hogy érdekeljék a határon túliakat? Tovább szűkítve, illetve pontosítva a kérdést, ezekből melyek tarthatnak számot az ottaniak érdeklődésére? 

            A Duna Televízió hírműsoraiban nyilván ezek közé kell tartozniuk például a „kedvezménytörvénnyel”, a munkavállalással vagy a továbbtanulási ösztöndíjakkal kapcsolatos híreknek,  de a parlamenti pártok egymással vívott politikai csatározásairól szóló híreknek már nem biztos. Amikor a Duna Televízió megpróbálkozott ennek az elvnek az érvényesítésével, a hazai politizáló közvélemény rögtön megfogalmazta a kritikát, miszerint nem szabad „kiskorúnak” tekinteni a határon túli nézőket, úgymond „megkímélni” őket az itthoni politikai élet összecsapásainak „élményétől”, mert ez azzal az eredménnyel (is) járhat, hogy felkészületlenül éri őket, ha fordul a kocka, vagyis kormányra kerül az ellenzék, és ellenzékbe szorulnak a kormányerők. Persze e kritikák megfogalmazói is tudták, hogy a nézők nem egyedül a Duna Televízióból tájékozódnak a világ eseményeiről, igaz, az MTV2 műholdra kerülése előtt csakugyan voltak jelentős határon túli területek, amelyek számára a Duna volt az egyetlen magyar televíziós hírforrás, de a médiatörvény után már megváltozott a helyzet, mégpedig gyökeresen: az MTV1 hírműsorát egy az egyben közvetítette az MTV2.

            Ennek ellenére mind a kuratóriumi elnökség hazai pártok által delegált tagjai, mind az ORTT a hazai belpolitikai események pártatlan és sokoldalú bemutatását kérte számon a Duna Televízión. (Jegyezzük meg: felbukkantak olyan ötletek – például a '94-es választások után –, hogy a gazdasági nehézségeket enyhítendő, a Duna változatlan formában vegye át az MTV híradóját.) Nyilvánvaló, hogy az idézett érvelés egyben az 1-es változat érvényesítése érdekében (is) szólt: vagyis belpolitikai híreket a hazai nézőknek (választóknak). Nem tűnik megalapozatlannak az a vélekedés, miszerint a Duna Televízió 2000-ben végrehajtott „cseppnyi változása” többek között ennek a prioritásnak akart érvényt szerezni, mikor kiadta a „kulturális televízió helyett hírtelevíziót” jelszavát.

            A 3-as kérdésre, vagyis hogy mennyire érdeklik, érdekelhetik a határon túli magyarság életének eseményei az itthoniakat, szakmai körökben az a tipikus válasz, hogy enyhén szólva kevéssé. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez igaz. Tegyük azonban rögtön hozzá, hogy ez csak a híradós műfaj eseményeire, ahogy a szakzsargon jelképesen emlegetni szokta, a „kopjafa-avatásokra” igaz. Épp az ellenkezője áll viszont az olyan határon túli eseményeket feldolgozó elmélyült, minőségi dokumentumfilmekre, mint például Sára Sándor Sír az út előttem című filmeposza, amely a hazai közönségnek is meghatározó élménye lett, vagy egy aktuális eseményt emberi sorsokon keresztül bemutató műfajra, mint a Tiszai nagy árvízről szóló Erdélyi János–Zsigmond Dezső páros munkája.

            A 4-es változat kapcsán azt kell leszögezni, hogy ami az itthoni közönségnek érdektelen határon túli esemény – például egy ottani magyar iskola bezárása, vagy egy kint élő magyar festő kiállításának a megnyitása –, az az érintettek számára rendkívül fontos. Ezt csak az értheti, aki tisztában van azzal, mit jelentett az ottani magyarok számára a médiából való évtizedes hiány, az elhallgatás, a mellőzés, s mit jelent a tudat, hogy tudnak róluk, s ők is tudhatnak egymásról.

            A Duna Televízió számára – és nemcsak a hírműsorok vonatkozásában – az jelentette a legnehezebb dilemmát, hogyan „kezelje” a határon túli magyar szervezetek belviszályait. Könnyű azt mondani, hogy semlegesen, pártatlanul. Az aktuális műsorok számára ez a dilemma úgy jelentkezett, hogy egy-egy kérdés kapcsán kit szólaltasson meg: például a szervezet elnökét vagy politikai ellenlábasát, a szervezet tiszteletbeli elnökét? Könnyű mondani, hogy mindkettőt, de mi a teendő, ha a politikai ellenfelek kerülik az egymással való médiabeli konfrontációt, és arra szorítják a médiumot, hogy válasszon közülük?

            A KÓD által készített 1999-es reprezentatív felmérés szerint arra a kérdésre, hogy „mennyire jellemző, hogy az információszerzéshez a megadott hírforrást választja?” az erdélyiek 57 pontot adtak a 100-as skálán, s arra, hogy „mennyire hiteles?" a Duna Televízió, a legmagasabb értéket kapta: 92 pontot.

            A Duna Televízió kivívott népszerűsége azzal a következménnyel is járt, hogy a különböző –egymással szemben álló – határon túli magyar szervezetek politikusai szemében felértékelődött mint nyilvános fórum. Mivel a különböző műsorok természetszerűen maguk is keresték a közélet aktív, közvéleményalakító személyiségeit, szerepeltetésüknek a műsorok összességében is jelentősége lett, nem egyszer – akaratlanul is – felborultak az arányok egyik vagy másik irányzat javára, s az egyensúlyt felső szintű koordinációval kellett helyrebillenteni. Abban az estben, mikor az arányeltolódást nem lehetett a véletlen művének tekinteni, amikor az egyes esetek tendenciává sűrűsödtek, épp a közszolgálati követelmények érvényesítése érdekében be kellett avatkozni. Tovább bonyolította a képletet a hazai politikai pártok és politikusok aktív kapcsolata a kintiekkel, ami természetes, de igencsak megnehezítette a Duna dolgát, mert látogatásaik során rendre hazafelé is üzengettek, és szerkesztőnek kellett lennie a talpán, aki szét tudta szálazni a tisztán belpolitikainak szánt üzenetet a többitől.

            Jellemző probléma volt a határon túli március 15-ei ünnepségek esete. Ezeket a Duna Televízió hagyományosan élőben közvetítette, amiről jó előre megállapodott a helyi szervezőkkel. Ezt követően a hazai politikusok körében is megnőtt az esemény iránti érdeklődés, s lassanként több erdélyi városban mondtak ünnepi beszédet magyarországi politikusok, mint ottaniak.

Viszonylag egyszerűbb volt a helyzet addig, amíg a határon túli magyar szervezetek ellenzékben voltak országaikban. Amikor – először az RMDSZ, majd a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja – a kormányoldalhoz csatlakozott, nehezebb, ugyanakkor érdekesebb is lett az aktuális műsorok dolga.

Nemcsak az egyes személyek és szervezetek, de az egyes területek (Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja) jelenlétének aránya is komoly dilemmákat jelentett. A lélekszám, illetve a magyarság közéleti aktivitásának különbözőségein túl jelentősen befolyásolta a műsorokban való jelenlét arányát a helyi tudósítói hálózat kiépültsége, illetve elégtelensége. Erdély e tekintetben is mindig előbbre tartott, s ez még inkább növelte egyébként is behozhatatlan előnyét, olykor kiváltva ezzel a többi terület elégedetlenségét. A sok túlzás ellenére nyilván nem véletlenül alakult ki a kép, hogy a Duna az erdélyiek televíziója, elsősorban az ottani eseményekre figyel, az ottani időszámításra van tekintettel, legtöbb az onnan való munkatársa stb. Erdély történelmét figyelembe véve azonban inkább az lenne természetellenes, ha nem állna a figyelem középpontjában.

 

            A „Duna Televízió-jelenség” egyáltalán nem mondható társtalannak az európai audiovizuális tájképen, de mind a szervezeti jellemzők, mind a programkoncepció tekintetében (s ami nem lényegtelen, az anyagi lehetőségeket illetően) különbözik azoktól a külföldi műsorszolgáltatóktól, amelyekre érdemes ezen a ponton kitekinteni.

            A Duna Televízió számára az Arte kezdettől fogva viszonyítási pont volt. Mindenekelőtt a kultúra iránti elkötelezettsége, valamint a különböző kultúrák iránti fogékonysága jelentette az értékrendszerek közösségét, illetve a követendő példát. (Hogy ez nem maradt egyszerű jókívánság, arról beszédesen tanúskodik a Duna Televízió által elnyert a világ legegjobb kulturális csatorna-díj.)

 

 

A „CSEPPNYI VÁLTOZÁS” IRÁNYA

 

            „Cseppnyi változás” – ez volt a 2000 októberében elnökké választott Pekár István stratégiájának mottója.

Ezt megelőzően, június 30-án Sára Sándor elnöki mandátuma lejárt, s mivel a médiatörvény adta lehetőségével, a mandátum pályázat nélküli meghosszabbításával a kuratóriumi elnökség nem élt, világossá vált, hogy vezetőváltást akarnak a televízió élén. Sára Sándor éppen ezért nem is pályázott, elköszönt a Duna Televíziótól, amelyre hét évet áldozott az életéből.

            A napokban beszélgetést hallottam az MTV-ben az MTV kuratóriumi elnökségének néhány tagjával, akik a kérdésre, hogy miért nincs még mindig elnöke a televíziónak, a következő választ adták: olyan embert keresnek, akinek

– van komoly szakmai múltja, megítélhető életműve,

– vezetői képessége is ismert,

– emellett közéleti tekintélye is van, hogy a különböző politikai fórumokon súlya legyen a szavának.

És ilyet nem találnak.

            A Duna Televízióban volt ilyen ember, hozzátehetném még, hogy nemcsak a három feltételnek felelt meg magas színvonalon, hanem televízió-elnökként is bizonyított. Megteremtett, felépített egy televíziót. Csakhogy éppen az akadályozta, hogy meghosszabbítsák elnöki pozíciójában, ami egyik hatalmas érdeme volt, hogy ti. a vezetése alatt a televízió politikai „szélárnyékban” működhetett. Autonóm személyiségként ellenállt a politika napi befolyásolási kísérleteinek csakúgy, mint a kuratóriumok folyamatos pénzügyi visszafogásokat szorgalmazó elképzeléseinek.

            Amikor az utolsó kuratóriumi ülésen Benkő Samu akadémikus megköszönte Sára Sándor munkáját, így jellemezte: „A Duna Televízió és Sára Sándor személye összeforrott. A közügyek mindig egyéni ügyek is. Ha nincsenek olyan személyiségek, akik merik vállalni a maguk egyéniségét, amikor közügyekben cselekszenek, annak a közösség látja kárát. Rendkívüli módon tisztelem Sára Sándorban azt, hogy ha a meggyőződése azt diktálta, adott pillanatban tudott nemet mondani. Olyan időkben, amikor a közszolgálatra vállalkozott emberek hozzászoktak ahhoz, hogy többnyire igent mondjanak azoknak, akiknek – úgy érzik – a megbízásából dolgoznak, ez rendkívül fontos tulajdonság”.

            Az alelnökök (Lugossy László, Marosi Barna, Pekár István, Préda Tibor és Bakos Edit) közül senki nem vállalta, hogy egy személyben helyettesítse a hiányzó elnököt, mert véleményünk szerint erre törvényes lehetőség nem volt. A már elfogadott üzleti terv alapján azonban – a kuratóriummal folytatott éles viták után – közösen vállaltuk az ügyek továbbvitelét. A kuratórium – az alelnökök egyetértése mellett – Lugossy Lászlót bízta meg a Duna Televízió harmadik személyek felé való képviseletével az új elnök megválasztásáig.

            Pekár István elnökké választása után azonnal kezdeményezte az összes addig működő alelnök munkaviszonyának megszüntetését, ami 2000. október 15-ei hatállyal meg is történt.

            A 2000-ben lezajlott vezetőségváltás koncepcióváltással is együtt járt. Noha az új vezetés nyilatkozataiban hitet tett az addigi értékek megőrzése mellett, a gondolkodásba, tettekbe bekerült a nézettségnövelés varázsszava, s kívül-belül elkezdődött a „cseppnyi változtatás”.

            Nem állítom, hogy bizonyos főcímeknél, háttereknél, díszleteknél nem volt indokolt az újítás, frissítés – ha az az alapértékeket nem érintve történt volna. Itt azonban a gyökeres változtatás óhaja egy kereskedelmi televízió küllemét vette mintául, csak miután kevesebb pénzből, hát szegényesebben megvalósítva. Az érzelmi közösség átéléséhez nélkülözhetetlen, mert megszokott és megszeretett adáskezdő és -záró, Jankovics Marcell alapötletéből tervezett szép, folklórelemeket modern formában feldolgozó stilizált virág-sirály-hullám logót is kisöpörte Kodály népdalmotívumaival együtt a változtatás vihara, csakúgy, mint a képernyő jobb felső sarkában szerénykedő csatorna- azonosító kék hullámot.  S hiába volt a nézők ostroma, a közönségtalálkozón elhangzott ígéret, a kék hullám nem került vissza. Egységes, csak éppen sehová sem tartozó külleme lett a Duna Televíziónak, jobban és rosszabbul sikerült főcímekkel, elválasztókkal, a modernkedő betűtípussal, s a stúdióban a sárga-piros kanapékkal.

„A világ legjobb kulturális televíziójának” járó UNESCO-díjat hirdető plakát lekerült a székház bejárata fölül, megjelentek a „Cseppnyi változás” hírnökei. Megvallom, azokat is szívesebben néztem, mint a Duna Televíziót Julia Robertsszel és Donald Sutherlanddel eladni akaró óriásplakátokat. A felsorolt példákkal érzékeltetni szerettem volna azt a – véleményem szerinti – tévedést, amit a televízió vezetése elkövetett, amikor egy, már megnyert nézőközönség érzelmi kötődését figyelmen kívül hagyva indult el a „modernizáció” felé.

            A változtatás igénye azonban nem állt meg az arculat modernizálásánál. Az új vezetés nem egészen három hónap alatt jelentősen megváltoztatta a televízió műsorszerkezetét. A reggeli – most már – Indul a nap címmel jelentkező élő stúdióműsor mellett megjelent a naponta 16 órától kezdődő több órás Kalendárium, amely magába olvasztotta a korábban heti, esti és hétvégi önálló műsorként jelentkező, a Duna Televízióra jellemző, saját gyártású magazinok egy részét, pl. a nagysikerű Gazdakört, a Postabontást, a Helikont. Ezek ugyan rovatonként megmaradtak, de miután a műsorújságban nem kaptak önálló kezdési időt, elvesztek az érdeklődők számára. A Kalendárium egyébként a változtatás legnagyobb kudarca lett. Érdektelen, felszínes beszélgetések, sokszor rosszul felkészült műsorvezetők pazarolták el a korábban ezen a helyen oktatási és ismeretterjesztő műsorokkal kitöltött műsoridőt. Örömmel láttam viszont később, hogy az egy órás változat tematikájában, formájában is megújult, ma már jelentős arányban szerepelnek benne határon túli blokkok, a rendszeres rovatok (Üzletmenet, Épkézláb, Kertész, stb.) igényesen készülnek, a stúdióbeszélgetést „forgatott” összefoglalókra, riportokra építik.

Az új vezetés regnálásának alig több mint egy éve alatt többször változtatta meg a műsor szerkezetét. A legjelentősebb és a televízió léte szempontjából legveszélyesebb lépéseket megválasztása után tette.

Leltárszerűen a megszüntetett műsorok: Reggeli muzsika, Vers délben, Lapozó, Napóra, Esti kérdés, Magyar világ, Periszkóp, Régiók, Gazdakör, Összkép, Művészvilág, Helikon – könyvjelző, Tükör, Miénk a tér, Fórum, Postabontás, Minoritates Mundi, Police, Kedves, Elfeledett tájakon, A zene arcai, Családi album, Csillagjel, Szóról szóra magyarul.

Az, hogy műsorok megszűnnek és újak indulnak, az önmagában nem baj, sőt természetes.  A felsorolt műsorok között is voltak, amelyek már kifáradtak, mások helyett újak indultak, mint pl. a Magyar világ helyett a Határok fölött, a Fórum helyett a Miért?, a Művészvilág helyett a Sziget, a Miénk a tér helyett az  Aula, stb. Ami fontos, az a műsorok arányaiban és a műsorstruktúrában elfoglalt helyükben történt változás. És ebből a szempontból az első szerkezetváltás üzenete komoly aggodalmat keltett elsősorban a határon túli nézők, de a Duna Televízió sorsát szívükön viselők körében is. Jelentősen nőtt a szolgáltató és a hírműsorok aránya a művészeti és oktató műsorok rovására, és szinte eltűntek a határon túli tudósítások a Duna Televízióból. A két nagy élő stúdióműsoron (Indul a nap, Kalendárium) túl a Híradóban is csökkent a határon túli tudósítások száma. Az Esti kérdés megszűnésével az esti főműsoridőből tűnt el a zömmel határon túli tematika csakúgy, mint a korábban szintén főműsoridőben jelentkezett Régiók megszüntetésével a határon túli tudósítók anyagait biztosan befogadó műsor, amivel a határon túli tudósítók karakteres jelenléte szűnt meg.

            Erre a helyzetre villámgyorsan reagált az M2. Míg a Duna Televízió a magyarországi médiakörnyezetben akart jobb pozícióba kerülni, nézettebb lenni és elfelejtette, hogy neki az összmagyarság médiahelyzetét kellene figyelnie, addig az M2 felvette az eldobott labdát: sorra indította határon túli műsorait, amelyekkel egy év alatt gyakorlatilag megduplázta a határon túliakkal foglalkozó műsorpercei számát.

            A másik koncepcionális tévedést egyik új vezető fogalmazta meg: „egy rossz kulturális televízióból csinálunk egy jó hírtelevíziót”. A hírműsorok felelős vezetője el is mondta az MTV egy, a médiaszakemberek tanácskozásáról hírt adó műsorában, hogy a Duna Televízió a világ híreit figyeli. Itt is az MTV illetékese volt az, aki Európát, azon belül is Közép-Európát és a szomszédos országokat nevezte meg figyelme tárgyának. Hogy a Duna Televízió vezetése mennyire komolyan gondolta a hírtelevízióvá válást, kiderült a struktúraváltáskor. A jól bevált, itthon és a környező országokban is ideális hat órai híradó kezdést a kereskedelmi televíziókkal versenyre kelve, azok hírműsorával azonos időpontra, hét órára tette.

Csökkent a művészeti és oktatási műsorok száma, a színházi közvetítés, a képzőművészeti műsor teljesen eltűnt a saját gyártású műsorkínálatból.

Nem sikerült előrelépni a szórakoztató és az ifjúsági műsorok terén sem. A  gyenge, de  szerencsére már meg is szüntetett Végre Vasárnap Van  című ifjúsági műsor a műsort felügyelők felelősségét is felveti, hiszen adásba engedése komoly presztizsveszteséget okozott a Duna Televíziónak.

Jól döntött viszont a televízió vezetése akkor, amikor elegendő pénz és megfelelő szakember hiányában inkább lemondott a saját gyártású szórakoztató műsor készítéséről, semhogy színvonaltalan produkcióval álljon elő.

Örömmel üdvözöltem később, a hektikus kezdés után az Összkép című kulturális híradó ismételt elindítását, a Híradó eredeti helyére, 6 és 9 órára történő visszaállítását, a filmsáv „nagy változás” előtti főműsoridős kezdését, a Duna Televízió sajátosságaként, az általa fontosnak tartott magazinok főműsorsávban indítását, a Gazdakör újbóli önálló megjelenését! Jelentős, pozitív változást észleltem a határon kívüli tematika arányaiban is.

            Mit mondhatnék? Egy helyzetet elrontani könnyű. Ha nem akarta volna az új vezetés letörölni a táblát, s mindent másképp csinálni, most könnyebb dolga lenne.

 

 

ÉS A JÖVŐ?

 

            „Szükség van-e két műholdas televízióra?” – ezt a kérdést szokták gyakran feltenni, s mindig hozzáteszik: „egy ilyen kis országnak”.

Dolgozatomban igyekeztem bizonyítani, hogy a Duna Televízió feladatát – többek között – azért tudta sikeresen ellátni, mert egy teljes értékű csatorna komplex műsorát működtette. Ez a jövőben sem sikerülhet másképp.

            Amikor a Duna Televízió jövőjéről gondolkodunk, vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, és azt a kérdést kell feltennünk: érvényesek-e még a Duna Televízió létrejöttét kiváltó okok és igények?

A kilencvenes évek nagy reményei és nekibuzdulása után egy évtizeddel megállapíthatjuk, hogy a szovjet birodalom összeomlását és a rendszerváltásokat követően sajnos nem sokat javult a határon túli magyarok helyzete. Pedig politikai jogaik szélesedtek, saját pártjaik alakultak, és három szomszédos országban parlamenti, sőt kormányzati szerephez is jutottak. A magyar kormányok feléjük irányuló támogatása is meghatványozódott. Európai és világpolitikai támogatottságuk azonban keveset változott, s alig javult a helyzetük. Nem valósíthatták meg autonómia-törekvéseiket, nem kapták vissza elvett közösségi javaikat, nem, vagy csak igen szerény mértékben szervezhették újjá oktatási-kulturális intézményrendszerüket, a hivatalos ügyek intézésében és a közéletben nem, vagy alig használhatják anyanyelvüket, nem érezhetik magukat igazán otthon a szülőföldjükön. A kedvezőtlen körülmények a népszámlálási adatokban, a közéletben és a média területén is láthatóak. A magyarság száma és aránya minden nemzetrészünkben csökkent, anyanyelvhasználata nem bővült, a határon túli magyar rádió- és tévéadások száma és ideje nem javult. Az asszimiláció főként a nyugati magyar diaszpóra létét fenyegeti. Trianon következménye: szétszóratásunk a világ félszáz országába, ahol fokozatosan beolvadunk a „népek kohójába”.

Magyarország Európai Uniós tagsága következtében leeresztik majd a schengeni sorompót, többek között Erdély, Kárpátalja, illetve az anyaország magyarsága közé.

            A kérdés eldöntésekor, hogy ti. szükség van-e a jövőben a Duna Televízióra, ha másra nem is, vessünk egy pillantást a külhoni iskoláskorúak helyzetére.

A magyar nemzetiségű és magyar származású diákok száma az ország határain túl 700-750 ezer főre becsülhető, akiknek talán a fele tanul magyarul vagy magyarul is. Az anyanyelvű oktatás terén legrosszabb a helyzete a több mint ötven országban élő, mintegy kétmilliós lélekszámú nyugati magyar diaszpórának, ahol az iskoláskorú magyar gyerekeknek talán egy tizede, hozzávetőleg huszonöt-harmincezer diák vesz, illetve vehet részt szervezett magyar oktatásban. A nyugati szórvány magyar származású fiataljainak túlnyomó többsége magyarul nem tanul, nem tud, asszimilálódik, legföljebb származástudatát őrzi – a családi hatástól függően halványabb vagy erősebb mértékben. A rendszerváltás utáni szabadabb légkör, a Duna Televízió sugárzási körén belül élőkre ható magyar műsorok, s a gyakoribb hazautazások nyomán érzékelhetően nő körükben az óhazával való ismerkedés és a magyarul tanulás igénye is.

A keleti és a Kárpát-medencei szórványosodó magyar közösségekben, ahol több mint egymillió honfitársunk él, szintén igen rossz a magyaroktatás helyzete. Becslések szerint e vidékeken a magyar diákok egyharmada, mintegy százezer diák tanulhat az iskolájában magyarul vagy magyarul is. Ide tartozik Dél-Bácska, a Bánság, Dél-Erdély, a Mezőség, a Felföld északi részének szórvány magyarsága, valamint a Kárpátok keleti lábánál őshonosan élő csángóság (akik a nyelvi diszkriminációt minden téren, még a templomban is elszenvedik). A szórványvidéken tanító pedagógusok és a diákok többnyire kiszolgáltatott helyzetben, mostoha körülmények között, tagozatos és vegyes oktatásban, megfelelő tankönyvek hiányában végzik munkájukat. E régiókban a Duna Televízió kulturális és anyanyelv-védő hatása felbecsülhetetlen azok számára, akik hozzájutnak.

A történelmi Magyarország egykori területén, a környező országokban közel kétmillió honfitársunk él olyan magyar etnikai többségű tömbökben, ahol mód van gyermekeik anyanyelvű képzésére, s az ottani magyarok négyötöd része él is ezzel. Így ott mintegy negyedmillió diák oktatása magyar tannyelvű iskolákban vagy magyar osztályokban folyik, főként Észak-Erdélyben, a Partiumban, Észak-Bácskában, a Csallóközben és Beregben. Az iskolarendszerű magyar oktatás az adott ország tantervi és oktatási követelményei szerint előírt és engedélyezett tankönyvekből folyhat. A magyarországi tankönyveket legföljebb segédanyagként használhatják a diákok és a tanárok egyaránt, a Duna Televízió oktatási, történelmi adásait azonban gyakran fölhasználják ismereteik bővítésére.

Mi lesz ezeknek a gyerekeknek a jövője?

Mi lesz a Duna Televízió jövője?

A két kérdés szorosan összetartozik.

 

Budapest, 2002. október

Bakos Edit