A magyarországi elektronikus médiumokból nagyon sokáig hiteltelen, kicsit eltorzított képet kapott a néző a külhoni magyarokról, ha egyáltalán kapott. A rólunk (akkor még határon túli magyarokról) szóló hamis és lebutított budapesti kép és hang fő elemei: az elesett, elmaradott, elnyomott, a nyelvét csak a népdalokon és imádságokon keresztül őrző kisebbség. Ehhez jött a szerkesztő által becserkészett pirospozsgás vidéki ember képe, aki disznóölés közben szilvapálinkát öntözget a szakadtas öltözetű falusi rokonságnak. Ha pedig ilyen kép rajzolódott ki az évek során, akkor nem szabad csodálkozni, hogy 2004-ben Magyarországon egy kis „kormányzati hátszéllel” a kettős állampolgárság kérdése megfeneklett. A nemmel szavazók magukat igazolva mondhatták, hogy „ezek” csak maradjanak ott! Főleg az elesett nyugdíjas nem hiányzik a nyakunkra. Ezt sugallta a média. Óriási különbség érezhető a mindennapi tapasztalatrendszer és a média által bemutatott valóság között. Ezt igazából az tudja igazolni, aki benne él és közben a róla szóló híradást nézi, ami a határ másik oldalán készül. Amióta az 1990-es évek második felétől képíróként keresem a kenyerem, televíziós eszközeinkkel ezek ellen a sztereotípiák ellen harcolok. Bevallom, a Duna Televízió sem volt mindig partner ebben. Nemzetünk rendelkezett az információátadás hatalmával, és sokáig mégis vétkezett önmaga ellen. Mára viszont teljesen megváltozott a helyzet. A külhoni magyarok elsősorban a magyarországi médiára támaszkodnak, és ha onnan nem kapnak megfelelő információt, a többségi elektronikus sajtót részesítik előnyben. Akik pedig csak azt nézik, azok már nem tudnak nemzetben gondolkozni. Ezért volt óriási ötlet és kezdeményezés a Duna Televízió létrehozása. Ma már nem emlékszem a kezdetek kezdetlegességeire, csak a lelkesedésre, hogy rólunk is és nekünk is szól. Amikor pedig lehetőségem lett ennek a „csodaintézménynek”, a Nemzet Televíziójának dolgozni, szinte nem érdekelt, hogy megéri-e?
A létrehozott tudósítói hálózat később összeomlott, mert a 2000-es évek közepétől egyre kevesebb lett a felvevő műsorok száma, ahová határon túli szerkesztők küldhették volna a híreiket, tudósításaikat. Az elmaradt honoráriumokra, a kézből-kézbe történő fizetésekre pedig rossz visszagondolni. Több tucat televíziós vállalkozó a környezetemben is tönkrement, hisz‘ erre építették jövőjüket, a hiteleiket a technikafejlesztésre, a biztos munka reményében vették fel. A határon túli nézők egy idő után a magyar médiából csak a megosztottságot kapták. Az ellenségkép felrajzolása az egyik vagy a másik oldalról meghozta az eredményét. A határon átívelő régi barátságok szekértáborokra osztották a határon túliakat is, aszerint, ki kivel barátkozik az anyaország területén. Mindez hozzásegített az addig úgy-ahogy egységes külhoni magyar érdekképviselet széthullásához.
Mindennek tükrében a nemzet televíziója kezdte elveszíteni a Sára Sándor alapító és első elnök által megálmodott arculatát. Pedig a lelkesedés határtalan volt az alkotók és a nézők között is. Egy-egy anyag Budapestre juttatása sokszor erőn felüli vállalkozás volt. Álljon itt egy beszállítói példa a felvidéki Szepsiből. Az éjjel megvágott tudósítást hajnalban vittük a 45 kilométerre levő legközelebbi magyarországi vasútállomásra. A Budapestre induló első gyorsvonat mozdonyvezetője 500 forintért hajlandó volt elvinni a Keleti pályaudvarra. Hívtuk a szerkesztőt, hogy mit és kit keressen, jobb esetben hová küldje a futárt. Volt, hogy napokig utazott egy-egy kazetta, mert valaki nem ért oda időben a megadott helyre. A mobiltelefon még nem volt napi használati eszköz, az internetes adatátvitelről pedig csak álmodni lehetett. Még az internethasználat is gyerekcipőben járt.
2008-2009-re elviselhetetlenné vált a külhoni magyar televíziósok, televíziózás leépülésének folyamata. A politikai hátszél a Vajdaságban volt a legmegfelelőbb a magyarok szervezkedésére, ezért a Sodalitas Alapítvány, a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával, egy pár televíziós újságíróval megszervezte Szabadkán a Magyar nyelvű televíziózás jelene és jövője Magyarországon és határon túl elnevezésű konferenciát. Magyarország felé jelzésértékű volt, hogy ezt a rangos eseményt az országon kívül rendezték. A tanácskozáson, a tengeren túli, nyugat-európai magyar újságírók mellett természetesen magyarországi médiaszakértők, kutatók, az elcsatolt területek képviselői is részt vettek. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy érdekképviseleti szövetségbe kell tömöríteni a felvidéki televíziósokat. A vitában közel negyven hozzászólás hangzott el, ezek alapján a konferencia résztvevői egy zárónyilatkozatot fogadtak el, amelynek egy pontját emelném ki:
„Magyarországon 1992-ben többek között azzal a céllal alapították meg a Duna Televíziót, hogy azt tizenötmillió magyar érezhesse sajátjának”!
Sajnos meg kellett érni, hogy az alapgondolat szertefoszlott, vagy elfújták a politikai szelek. A Dunát nem terhelte a szocialista rendszer hagyatéka, volt benne egy enyhe jobboldali nacionalizmus, amit mi, külhoniak és a nemzetben gondolkodók díjaztunk, sőt igényeltük, és ennek a szellemében készítettük tudósításainkat is, de a nemzet televíziójának eszménye talán csak Sára Sándor elnöksége alatt valósulhatott meg, aki személyes tekintélyének köszönhetően a túlzott politikai befolyástól is meg tudta óvni szeretett intézményét.
Most a Duna Televízió rehabilitációja folyik, de az összevonással jelenleg egy szegény rokonra kezd hasonlítani az MTV mellett, és a családias intézmény jellege valószínűleg végleg elveszett. Reméljük, hogy a bekövetkezett vezetőváltások a nemzet televízióját tényleg a nemzet szolgálatába állítják vissza, és újra hiteles képet nyújt majd a határon túli magyarságnak – és főleg a határon túli magyarságról. Ebben nagy szerepe lehet az újra felélesztett és megerősített tudósítói hálózatnak, illetve külhoni produkciós irodáknak.
Szepsi, 2013 szeptembere
Bartók Csaba