A rendszerváltást követően a sokasodó tévécsatornák sűrűjében megszoktuk, hogy a televíziós bemondók, műsorvezetők egyre szélesebb körben válnak ismertté, szinte családtagként köszönnek be a lakásokba a képernyőről. Úgy néznek a kamera halott szemébe, hogy mögötte érzékelik a nézők millióit. Nyitottak, kedvesek, hogy megfeleljenek az elképzelhetetlenül sokféle nézői elvárásnak.
Amikor a Duna Televízió még embrionális életét élte, még csak kísérleti adásként került ki a műsor a MOVI Stúdiójából az űrbe, Kőhalmi Ferenccel Dunaújváros felé haladtunk a kisközösségi televíziók országos találkozójára, hogy népszerűsítsük az alakuló műholdas televíziót. Ő kért fel a feladatra: az induló csatornához kell „kiképezni” bemondókat, vállaljam el az osztályfőnök szerepét. Bár ilyesmit még nem csináltam, de mivel komoly kihívásnak tűnt, igent mondtam. Korábban már sok tanfolyamot vezettem a határon túli ébredező magyar televíziózás leendő szakemberei számára.
Néhány filmszakember lázas igyekezettel összegyűjtötte a Kárpát-medencéből a megszülető tévécsatorna lehetséges arcait. Szimpatikus, megnyerő külsejű és természetesen magyarul szépen beszélő fiatalokat kerestek. A 136 rövid videó-próbafelvételt megnézve kellett választani a jelöltek közül, harmincketten maradtak fenn a rostán. Fischer tanár úr kimondottan ellenezte, hogy rutinnal rendelkező bemondókat, esetleg színészeket válasszunk ki. Ők már el vannak rontva – mondta.
Asbóth József:
...1992-ben, a 39. születésnapomon fölhívtak a pozsonyi CSEMADOK akkori vezetői, hogy vállalnék-e próbafelvételt egy induló műholdas magyar televízióban. Nem hagytam ki a sors adta lehetőséget...
Barkó Judit:
…Az első meghallgatásra nem mentem be, mert nagyon szép nők jöttek ki meg hírességek, én zavarba jöttem és hazamentem. Visszahívtak – ez isteni jelnek tűnt. Fölvettek, és már az első héten adásba kerültem…
Marosi Péter:
...A marosvásárhelyi pogrom után Budapesten maradtam, munkát kerestem. Szóltak, hogy most fog indulni egy szatelit televízió a határon túli magyarságnak. Elmentem felvételizni. Annak köszönhettem, hogy a vizsgán tovább jutottam, hogy aznap én tudtam kiolvasni a hírek között azt a két szót, hogy George Funar és Cluj-Napoca...
A felvételi vizsgát követően huszonkét fiatalember számára rendeztünk kéthetes tanfolyamot, ahol Fischer Sándortól tanultak szépen, artikuláltan beszélni, Lugossy László és jómagam képeztük őket reggeltől estig filmes, televíziós szakmai oldalról. Igyekeztünk érzékletes közelségbe hozni a képernyőn való megjelenés, viselkedés „ismeretanyagát”. Memóriagyakorlatokkal, reflex-próbákkal, nyelvtörőkkel, szövegelemzésekkel, interjúk készítésével terheltük a csoportot, miközben figyeltük, milyen az állóképességük, teherbírásuk. A hallgatók különböző érettséggel és képzettséggel, vegyes élettapasztalatokkal, más-más kulturális háttérrel érkeztek. Akkor még nem pontosan érzékeltük, hogy mit jelent majd számukra, hogy addigi megszokott életterüktől, családjuktól elszakadva dolgoznak hónapokon, éveken át, amíg beilleszkednek új helyzetükbe. A tanfolyam idején, de még az első pár heti adás alatt is a népligeti Platán Szállóban foglaltam nekik szállást. Négyen laktak egy szobában. Olykor orvosuk is voltam, amikor valaki megbetegedett. Feladatom volt, hogy segítsek nekik gátlásaikat legyőzni, személyiségüket kibontani és megőrizni. Akkor még hittem abban, hogy megtarthatják tájszólásukat, hogy a Dunán a bemondók tájnyelven szólaljanak meg – nem feledve, hogy honnan érkeztek.
Végül tizenegyet tartottunk alkalmasnak képernyőre, hogy arcát, egyéniségét adja a műsornak. Figyeltünk arra, hogy mindenhonnan találjunk jelöltet, aminek később nagy hasznát vettük. Aki például Délvidékről jött, tudta hogy egy szerb nevet hogyan kell pontosan kiejteni. Persze nem mindenki került rögtön képernyőre. Az első adás előtti napon léptünk be a filmgyár Zeneterméből rögtönözve átalakított stúdióba. Nagy bontás-építés nem történt, hiszen eredeti állapotában meg akartuk őrizni a kiváló akusztikájú, nagyzenekari felvételekre is alkalmas termet. A friss bemondók megilletődve figyelték a soklámpás, többkamerás, technikai személyzettől nyüzsgő stúdiót. Itt kell megszólalni alig 24 óra múlva…
Lukács Bea:
…Nekem halálfélelmem volt az első adásnapon. De nem is voltunk jók az elején. És nem tudtuk magunkról, hogy mennyire nem vagyunk jók. Amikor visszanéztük magunkat egy év múlva, jókat nevettünk. De borzasztóan szerettük egymást, jó volt, hogy egymásnak meg tudtuk mondani a hibákat, tudtunk segíteni…
A nyitány nem volt egyszerű. A kezdő csapatnak többé-kevésbé már volt elképzelése a feladatról, de az első adás előtt két nappal még hiányoztak a szereplők ruhái. Kemenes Fanny jelmeztervező segítségével kirohantunk néhány boltba válogatni. Az induló készlet nagyon szerény volt, az adáshoz több helyen kellett gombostűzni, hátul összefogni, látszatra testre szabni az öltözetet.
Az első próbán kiderült, hogy a frissen elkészült, szép vonalú bemondói asztal nem elég nagy, hogy mögötte ketten felváltva mondhassák a híreket. Felborítottuk, pad lett belőle. Másnapra új asztalt készítettek az asztalosok.
Jankovics Marcellel kellett felvennem a nyitó adás üdvözlő beszédét. Egy régi, rozsdás filmgyári „súgógépbe” begyűrődött a szöveget tartalmazó papírtekercs. Gyorsan megismételtük a felvételt... Zsombolyai János nézett be a stúdióba, és mutatott egy vadonatúj SVHS kamkordert. Ámuldoztunk, hogy micsoda „képminőség”…
Az első műsorvezetőnek kijelölt Ciprusz Éva hangja injekciók ellenére sem jött vissza. Lukács Bea ugrott be a helyére. Izgalommal teli meghatódottsággal telt el a nap. Karácsony lévén a napot az éjféli pápai mise egyenes adása zárta Rómából. A műholdról visszaérkező műsort a bemondói szobában elhelyezett tévékészüléken néztük a teljes vezérkarral együtt. Beát az első napi képernyőzés kellően megviselte. Tartottam tőle, hogy a kétórás éjszakai közvetítés után már képtelen lesz frissen elbúcsúzni, ezért megkértem a francia közvetítőkocsi személyzetét (akkor még franciák szolgáltatták az adás technikáját), vegyék fel előre az elköszönést több variációban, és majd azokból választunk. Így is történt. Bea a tanfolyamon begyakorolt sokféle mintából adott elő néhányat, és hazament pihenni. A francia technikus szólt, hogy minden rendben, kiválasztottak egy kedves, mosolygós verziót… A pápai mise végén Bea bájos mosollyal köszönt el: „Kedves nézőink! Remélem, jól szórakoztak. Jó éjszakát kívánok!”... Megfagyott a levegő a szobában.
Báthori Gábornak szokása volt beszéd közben az egyik szemöldökét magasra felhúzni. Ez közelképben nagyon feltűnő. Beszédgyakorlatok közben leragasztottam a homlokát celluxszal, hogy feszítse a bőrt, amikor felhúzza a szemöldökét. Le is szokott róla pár nap alatt. Másik reflexe volt, hogy hírolvasás közben az egyik lábát maga alá húzta. Adás közben történt, hogy az egyszerű irodai forgószék alján található kart megrúgva süllyedni kezdett, és lassan kicsúszott a képből... Egyik nap éppen hírolvasásra készültünk. Az ellenőrző monitoron megjelent egy hibás, szokatlan képkombináció: a Duna Televízió egész képernyőt kitöltő emblémájának hullámai között átkukucskálva Kovács Évi pislogott nagy szemekkel. Úgy meglepődött, hogy hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, farkasszemet nézett a kamerával. A közelében álltam, szakadt rólam a víz és imádkoztam, hogy hamar múljon el a „varázs”... Másik alkalommal, adás közben Gubás Csilla alól kiment a szék, mert a magasító tégláról lecsúszott a szék lába. Guggolva fejezte be a konferálást... Juni Gyuri, hogy oldja a kamera előtti zavarát, rendszeresen babrálni kezdett az asztalra készített tollal. Többször szóltam, hogy hagyja abba, mert ezzel elvonja a néző figyelmét. Egyszer felvétel közben hirtelen eszébe jutott a figyelmeztetés, reflexszerű gyors mozdulattal kidobta a tollat a képből.
Kalocsai Andrea:
Csodálatos időszak volt, amikor elkezdtük a munkát tizenegyen. Bejöttünk egymásnak drukkolni, fogtuk egymás kezét. Mindenkinek ott kellett hagyni valamit ezért az új munkáért... Budapesten nem lehet azzal a fajta lokálpatrióta szemlélettel élni, mint amiben én vidéki lányként Szombathelyen felnőttem...
Gubás Csilla:
…Pár hónap késéssel csatlakoztam azokhoz, aki mindjárt az első napokban képernyőre kerültek. De hát akkor még egészen más volt a Duna Televízió, egészen más feladataink voltak... Eleinte mindent csináltunk: híradózás, műsorismertetés, filmek felkonferálása, újságokból tallóztunk, délutáni műsort vezettünk. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert belekóstolhattunk mindenbe, és változatos volt a munkánk. Azután sajnos bekategorizáltak mindenkit, és csak egyféle dolgot tehettünk. Én imádtam azt, amikor szerkeszthettem, meg riportokat is készíthettem…
A frizurákkal, sminkkel sok bajunk volt. Ha illett is a képbe egy-egy hajköltemény, a viselőjének szokatlan volt. Mereven tartották a fejüket, természetellenes volt a mosoly, nem belülről jött. A szemek erős kihúzásától felnagyítódott a pislogás. Kaptam is levelet egy nézőtől, hogy: – Meddig akarják még ijesztgetni ezzel a bemondóval az embereket...? A szövegeket szinte kívülről meg kellett tanulniuk, és megfelelő légzéstechnikával elmondani, ami nem könnyű feladat ilyen kevés előkészítés után. Érkezett olyan kritika is, hogy: – Mikor tanulnak már meg ezek a bemondók rendesen gépről olvasni…? Pedig akkor még olvasógépünk sem volt... 1993 tavaszán Farkas Boglárkával, Ramm Lacival forgattunk az erdélyi Homoródon, az első magyar szervezésű ifjúsági táborban. Amerre megfordultunk, úton, útfélen kérdezgettük az embereket:
– Nézik-e a Duna Televíziót? Milyen filmeket néznek szívesen?
– Mink nézzük, még átjönnek a román szomszédok is nézni… Olyan jó kurucos filmeket tessenek adni, ha megkérjük!
Farkas Boglárka:
…Ahogy így visszaemlékszem, egyedülálló ötlet volt, hogy a határon túli magyarságnak legyen egy televíziója. Én Kolozsváron születtem, a nagyszüleim a Székelyföldön élnek egy parányi kis faluban. A saját bőrömön, a saját családomon tudtam lemérni, hogy ez mit jelent. Én még nem láttam úgy örülni embereket valaminek, mint amennyire annak örültek Erdélyben, hogy évtizedek után újra magyar szót hallhatnak…
Ciprusz Éva:
…Az volt a varázslatos, hogy mindent kipróbálhattunk a Duna Televízióban. Vezettem híradót, szilveszteri adást, vasárnap délelőtti matinét, délutáni magazint. Csak olyan műsort nem vezettem, ami nem volt a Dunán… Sokan emlegették, hogy ez egy családi televízió, de tényleg úgy volt, szinte egy családba tartoztunk…
Az adásszünetekben még fél éven át foglalkoztam a bemondókkal, tartottam bennük a lelket, egyengettem szakmai fejlődésüket. Fischer Sándor halála után Wacha Imre tanította tovább a szép magyar beszéd technikáját. A bemondói csoport a kezdetektől a fiatal televízió egyik erőssége volt. Itt nem készültek sztárok, nem volt celebgyártás. Ez a csapat együtt nőtt fel a feladathoz. Egyszerre jött mindenki. Nem volt olyan, hogy aki már régóta itt dolgozik, eltitkolta volna a konkurencia elől a szakmai fogásokat. Szinte mindannyian egyszerre tanultunk televíziózni.
Buglya Sándor